38. rész

Szótlanul követtem a fiút az udvaron át egészen a parkolóig. Lehajtott fejjel mentem utána, miközben összekulcsolt ujjainkra szegeztem a pillantásom. Hallottam, ahogy az emberek sugdolózni kezdenek, ahogy elhaladunk mellettük, de képtelen voltam felnézni az arcukra. Átbotorkálva a kocsikat elválasztó padkák között az autójához mentünk, ahol táskámat az ölembe téve beszálltam az anyósülésre. Yongguk egy szempillantás alatt a hátsó ülésre dobta a táskáját, majd rálépve a gázra kihajtott az iskola parkolójából. Nem figyeltem merre megyünk, továbbra is kezeimet bámulva ültem szótlanul mellette, amikor egy sóhaj kíséretében, átnyúlva hozzám megfogta a kezemet.

- Mi a baj? – hallottam meg mély hangját, amiben aggodalom csengett. Résnyire nyitva ajkaimat egy halk sóhajt hallattam, majd lassan ráemelve a tekintetemet elmotyogtam az engem nyomasztó kérdést.

- Mire volt ez jó? – pillantottam feketén csillogó íriszeibe. Vonásai megváltoztak, ajkait beszívva tartotta magában a levegőt pár másodpercig, majd lesütötte tekintetét.

- Hyerin azt hitte már bármit megtehet. – sziszegte.

- Tessék? – értetlenkedtem, mire felsóhajtott.

- Engem is megzsarolt! – bökte ki hirtelen. – Vagyis azt hitte, hogy meg tud zsarolni…és itt betelt a pohár.

- És emiatt mit sem törődve azzal, hogy eddig milyen komolyan vetted ezt a titkolózást most lebuktattál minket. – szembesítettem azzal, amit az imént tett, mire a kormányra hajtotta a fejét.

- Lehet nem kellett volna. – ismerte be. – Ez egy elég… elhamarkodott döntés volt.

- Igen az volt. – vettem egy mély levegőt, majd kipillantva az ablakon a zölden világító lámpára néztem. – Indulj.

- Tessék? – lepődött meg.

- Zöld van. Indulj el, mert már ránk dudáltak. – magyaráztam neki, mire azonnal észbekapott. Intve a mögöttünk haladó sofőrnek lekanyarodott a város nyugalmasabb részébe vezető útra, majd hajába túrva a könyöklőre támaszkodott. – Fáradt vagy? – fordultam felé, hogy szemügyre vehessem az arcát. Szemei alatt jól láthatóan lila karikák rajzolódtak ki, arca nyúzott volt a kevés alvástól.

- Mondhatni… - motyogta halkan, majd pár másodpercig összezárva szemeit próbált erőt merítni magából.

- Látszik. – szólaltam meg egy pár perces hallgatás után, mire szája halvány mosolyra húzódott. 

- Haragszol? – kérdezte bűnbánóan.

- Arra, hogy ezzel rám uszítottad Hyerint? Vagy arra hogy ilyen felelőtlen vagy? Vagy mindkettő? – pillantottam rá a szemem sarkából. Még mindig mosolyogva megfogta a kezemet, hogy összefűzhesse ujjainkat, majd simogatni kezdte kézfejemet.

- Sajnálom. – húzta fel kezemet a szájához, majd egy apró puszit lehelt bőrömre. – De így legalább veled lehetek.

- Meg se próbálj ezzel manipulálni.  – dünnyögtem halkan. Pontosan tudta, hogy így elfelejtem, azt hogy most jó pár embert magunkra haragítottunk és még a végén hálás leszek neki azért, amit tett. Túl jól ismert. – De komolyan Hyerin miatt akadtál ki ennyire?

- Úgy minden miatt. Hyerin miatt, az alváshiány miatt, és persze amiatt, hogy hiányoztál.  Ez így összeadódva már sok volt. – sóhajtott fel gondterhelten.

- Jól van. Semmi baj. – fordulta felé, aztán felé hajolva ajkaimat arcára tapasztottam. Reménykedtem beenne, hogy megbirkózunk az előttünk álló problémákkal, bármi is legyen az.  Boldog mosolyra húzódtak ajkai puszim hatására, majd már jókedvűen parkolt le a házuk előtti felhajtón.  Amint kiszállt a kocsiból az én oldalamra sietett, majd kezemet megfogva segített nekem is kikászálódnom a hatalmas autóból.

- Miért is jöttünk hozzátok? – ráncoltam össze a szemöldököm, mikor észbe kaptam, hogy nekem otthon kellene lennem.

- Ja tényleg. – torpant meg a fiú. – Automatikusan hazajöttem. – motyogta, majd szemeit megdörzsölve kinyitotta az ajtót. – Ne haragudj, csak tényleg nem vagyok csúcsformában. – ásított egy hatalmasat.

- Semmi baj. – kuncogtam a cipőmet levéve, majd a konyhába sétáltam némi víz után kutatva.

- Majd hívok egy taxit. – töltöttem ki vizet két pohárba, amikkel a kezemben a nappaliba sétáltam. Yongguk már a kanapén feküdt mikor odaértem. Arcát a párnába temetve motyogott valamit, de semmit nem hallottam belőle. – Tessék? – tettem le a poharakat a kávézó asztalra, majd a lábához ültem. Újabb értelmetlen motyogás jött a fiú irányából. – Yongguk nem értem, hogy mit magyarázol…- sóhajtottam fel, mire nagy erőfeszítés árán oldalra fordította a fejét.

- Majd Yongnam hazavisz. – ugrott neki immáron harmadszorra a mondatnak.

- Nem kell ugráltatnod Yongnamet emiatt. – simogattam meg a lábát és az ölembe húztam azokat. – Jó lesz a taxi.

- Nem. – szólalt meg ellentmondást nem tűrően. – Majd Yongnam hazavisz… – ásított ismét.

- Ahogy gondolod… - néztem a fiúra, mire résnyire nyitotta szemeit. Fekete íriszeivel arcomat fürkészve tekintetemnél állapodott meg, s foglyul ejtette azokat. Óvatosan csuklóm köré fűzte ujjait, majd gyengéden maga felé kezdett húzni. Nem ellenkeztem így könnyedén maga mellé fektetett a kanapén, s derekamat átölelve húzott magához. Arcomat mellkasába temetve öleltem át, majd mélyeket lélegezve szívtam be édes illatát. Ujjai hajamba vándoroltak, ahogy homlokhoz szorította ajkait, majd egy elégedett sóhajt hallatva ismét lehunyta a szemeit.

- Rég aludtam már veled… - motyogta a hajamba.

- És hiányzom? – mosolyodtam el megjegyzése hallatán.

- Nagyon. – sóhajtott fel. Mikor felnéztem rá, már csukva voltak a szemei. Résnyire nyílt ajkai között szűrtea levegőt, majd éreztem, ahogy hátamat simogató kezeinek mozgása egyre lassul, majd megáll a mozgásban.  Sosem láttam ilyen fáradtnak, így jobbnak láttam, ha hagyom aludni. Megnyugtatóan kezdtem el simogatni haját, aminek hatására perceken belül egyenletes szuszogására lettem figyelmes. Egy mosoly terült szét arcomon, mikor tudatosult bennem hogy elaludt, így óvatosan kibontakoztam öleléséből és felkeltem mellőle. Egy apró puszit leheltem ajkaira, mielőtt betakargattam volna, aztán a lehető leghalkabban felvettem a cipőmet és a táskámat és már hívtam is a taxit.

Pár órával később a telefonom csörgése zökkentett ki a tanulásból. Először nem akartam felvenni, de amint egy pillantást vetettem a kijelzőre ezt a gondolatot azonnal elhessegettem.

- Szia. – szóltam bele mosolyogva a telefonba.

- Szia. – hallottam meg mély hangját a vonal másik oldaláról. Hangja teljese megváltozott a délutánihoz képest, a korábbi fáradtságot izgalom váltotta fel, ami azonnal boldoggá tett.

- Kialudtad magad? – kuncogtam, mire Yongguk egy hangos sóhajtást hallatva mentegetőzni kezdett.

- Sajnálom csak tényleg nagyon fáradt voltam és-

- Shhh. – csendesítettem el azonnal. – Nem baj. – álltam fel a székről, majd az ágyamra dőltem.

- Hiányzol. – motyogta a fiú a vonal túloldalán.

- Te is nekem. – meredtem a plafonra, majd oldalamra fordultam.

- Gyere át… - motyogta hirtelen.

- De… Holnap iskola. – sóhajtottam fel szomorúan.

-  Kérlek…

- Yongguk nem lehet. – biggyesztettem le az alsó ajkamat.

- Kérlek... – kérlelt ismét.

- De… - próbáltam mentegetőzni, de azonnal kihallotta a megadást a hangomban.

- Érted megyek. – jelentette ki és már hallottam is, ahogy húzza a kabátját. – Pakold össze addig a cuccaidat. – kuncogott értetlen motyogásomat hallva, majd ellenkezni sem tudtam vele már le is tette a telefont. Ledöbbenve bámultam a kijelzőre egy darabig, majd sietősen cuccaim összepakolásába kezdtem. Könyvek, ruha, pizsama, fogkefe. Mi kellhet még? Szobámat fürkészve gondolkoztam, hogy vajon mit fogok itthon hagyni, amikor megszólalt a csengő.

- Nyitom! – hallottam meg anya hangját a földszintről. – Ó, szia Yongguk! Azt hittem korábban jössz.

- Tessék? – kerekedtek ki a szemeim anyát hallva. Táskámat a vállamra kapva hagytam el a szobám, de mivel anya mondata kíváncsivá tett így a lépcső tetején megállva hallgattam a fejleményeket.

- Igen, hamarabb akartam csak elaludtam.  – ismerte be a fiú. – Plusz Yongnam is csak most ment el otthonról.

- Értem. – motyogta anya elgondolkozva. Ezek meg miről beszélnek… Értetlenül mentem le a lépcsőn, aminek alján már Yongguk várt. Azonnal elvette a táskámat a kezemből, majd egy lágy csókot lehelt a homlokomra, mikor elmentem előtte.

- Húzd a cipőd és menjünk. – türelmetlenkedett.

- Te tudtál erről? –pislogtam anyára miközben öltöztem, mire ő zavartan elmosolyodott.

- Jók legyetek.  –tért ki a válaszom elől, majd kitessékelt minket az ajtón.

- Mégis mi ez az egész? – értetlenkedtem a Yongguk felé fordulva. Már megint kihagytak valamiből.

- Majd meglátod. – kuncogott, aztán besegített a kocsiba. – Nem zavar a táskád? – pillantott le méretes táskámra, ami az ölemben feküdt.

- Te csak az útra figyelj. – mutogattam vadul. Először nevetgélni kezdett, de hamar összeszedte magát és vezetési stílusához illően az életemet veszélyeztetve elindult. Az út nagy részét az ülésbe préselve, csukott szemmel töltöttem. Nem akartam látni, hogy hogy vezet. Nappal még csak-csak visszafogta magát a nagy forgalom miatt, de egy ilyen esti órában már csak pár ember szálingózott az utakon, így ő kedvére száguldozott.  Kevesebb, mint negyed óra alatt elértük a most teljesen sötétbe burkolózó házukat, így arra következtettem, hogy senki sincs itthon. Már épp nyitottam volna az ajtót, mikor elkapta a kezem és magához húzott.

- Valami baj van? – néztem rá kérdőn, de csak megrázta a fejét. Ajkain mosoly futott végig, majd a zsebébe nyúlt és egy fekete anyagot húzott ki belőle. Értetlenül néztem rá, mikor az anyagot egyre közelebb és közelebb tartotta hozzám, s olyat tett, amire nem számítottam.

- Naaa. – háborodtam fel, mikor bekötötte a szemem. Automatikusan a puha anyaghoz nyúltam, hogy elhúzzam azt szemem elől, de megállította kezemet.

- Ne. – suttogta a fülembe. Meleg lehelete a nyakamat cirógatta, ami miatt azonnal kirázott a hideg.

- Most ez mire jó? – dünnyögtem, s megadóan visszaengedtem kezeimet magam mellé.

- Van egy meglepetésem. – puszilt bele nyakhajlatomba, majd betolt az ajtón.

- Milyen meglepetés? – kíváncsiskodtam.

- Majd meglátod. – kuncogott boldogan. Kezeit derekamra téve irányított, ha jól gondolom a konyhába, majd elengedett. Halk csörgés hallatszott, majd minden elhalkult. Óvatosan fogta meg a kezem, mikor újra elért hozzám, aztán mögém lépve átölelte derekamat.

 - Most már leveheted. – suttogta halkan. Óvatosan nyúltam fel a kendőhöz, majd egy mozdulattal kicsomóztam azt. Amint a kendő lehullt szemem előtt szemeim nagyra tágultak az elém táruló látványtól. A hatalmas konyhát mécsesek százai világították meg különböző helyekről, míg az egész helységet rózsák lepték el. A vörös szirmok a földet beterítve ellepték a helységet, kisebb csokrok díszelegtek a konyhapulton és a polcokon.  Az asztal mellett egy hatalmas rózsacsokor terült el egy vázába, míg pár szál az asztalon hevert. A gondosan megterített asztal közepén különböző ételek voltak felhalmozva, körülöttük gyertyákkal. Minden hófehérben és pirosban úszott.

- Hát ez… - akadt el a szavam hirtelen, majd tátott szájjal a fiú felé fordultam. Fekete íriszei ragyogtak a rá eső fények és a boldogság miatt, ajkán díszelgő mosolyt semmivel sem lehetett volna letöröli. Percekig fürkészte arcomat, majd tekintete ajkaimra vándorolt. Egy halk kuncogással konstatálta, hogy azóta is tátva van a szám a meglepettségtől, így állam alá nyúlva összezárta ajkaimat. Gyengéden vette kezei közé arcomat, majd telt ajkait az enyémekhez érintette. Nem időzött el sokat ajkaimon, pár másodperc után homlokát az enyémnek támasztva szakadt el tőlem, s derekamat átölelve ölelt magához.

- Tetszik? – motyogta hajamba, mire azonnal heves bólogatásba kezdtem.

- Gyönyörű, de-

- Shhh. – tette mutatóujját ajkaim elé. – Boldog hatodik hónapfordulót. – mosolygott rám, majd újra ajkaimhoz hajolt.

37. rész

A telefonom szokásos zizegő hangjára pattantak ki a szemeim, mely azt jelezte, hogy szöveges üzenetem érkezett. Szemeim megdörzsölése, és egy álmos ásítás után kikotorásztam párnám alól a készüléket, és pillantásomat a képernyőre szegeztem. Valóban üzenetem érkezett, de mielőtt megnyitottam volna, körbenéztem a szobában, s tudatosult bennem, hogy ismét lekéstem a reggelit, mivel egy árva lélek sem volt rajtam kívül a helyiségben. Megnyitva az üzenetet, pár sor tárulkozott elém, melyek mosolyt csaltak az arcomra.

„Megint elaludtál, bébi? Nem csoda, jól lefárasztottalak a múlt éjszaka. De most már nyisd ki azokat a szépséges szemeidet, és vonszold ki a formás fenekedet a faházatok mögé, mert beszédem van veled.

Yongguk”

Kikászálódtam az ágyból, és még át sem öltöztem, mindezek helyett inkább csak az ajtóhoz rohantam, majd kinyitva azt, irányt váltva a pár napra foglalt faházunk mögé siettem, ahol Yongguk a falnak támaszkodva várt rám. Amint meghallotta a faágak és levelek ropogását, melyek érkezésemet jelezték, rám emelte tekintetét és egy vidám mosoly kúszott ajkaira.
- El sem tudod képzelni, hogy milyen álmos fejed van. – kuncogta, majd két karját kitárva folytatta. – Gyere ide. – több sem kellet, kedves gesztusára egyből a karjai közé siettem, majd gyengéden átdobtam karjaimat a nyakán, ő gyengéden átfonta az ő karjait a derekamon, ezután a falnak döntött, meg nem szakítva az ölelésünket.
- Csodálkozol? Olyan keveset aludtam… – dünnyögtem a nyakába álmosan, majd egy apró puszit leheltem hibátlan bőrére.
- Ne haragudj, de annyira jó volt veled. – dörmögte rekedten, majd hátrébb hajolt, hogy összezárja a tekintetünket, de ezt is egyből megszakította, amint közelebb hajolt ajkaimhoz, hogy egy alig érezhető puszit hintsen rájuk. – Egyébként reggeli után indul a buszunk, szóval jó lenne, ha felöltöznél és összepakolnál.
- Akkor miért hívtál ki, hmm? Ezzel is csak lopod az időmet, amit tölthetnék készülődéssel, vagy akár pakolással is. – mondtam gúnyosan, de nem hagytam, hogy túl komolynak látszódjak.
- Ezért hívtalak ki. – hadarta, majd ismét ajkaimra tapadt, de ezennel nem állt meg egy puszinál. Végigszántott nyelvével alsó ajkamon, mire az kéjesen elvált a másiktól, így kapva az alkalmon Yongguk megkereste nyelvével az enyémet, és játékos csatára indult vele, mindeközben kezeivel szorosabbra vette az ölelését a derekam körül. Percekig cuppogtunk önfeledtem, majd egy könnyed mozdulattal elvált ajkaimtól. – Most már mehetsz öltözni, ha egy percnél is tovább maradsz, még félő, hogy elkésel. – jelent meg egy gúnyos vigyor az ajkain.
- Kiengedsz? – kérdeztem fennhangon, miközben lefejtettem karjaimat a nyakáról.
- Oh, sajnálom, hogy az utadba álltam. – tett egy lépést hátrébb, egy kis rést kialakítva köztünk.
- Ne forduljon elő többször. – léptem közelebb hozzá, majd lábujjhegyre emelkedve egy utolsó puszit nyomtam telt ajkaira.
- Szeretlek. – motyogta ajkaimra, majd nevetett halványan.
- Én is téged. – jelent meg egy vidám mosoly ajkaimon, majd visszaindultam a szobába.
- Héé, Nicole! – szólt utánam, mire hátrafordultam várva, hogy mit fog mondani.
- Mondjad.
- A buszon úgy ülj Zeloval, úgy ahogy jöttünk. Én vagy előtted, vagy mögötted fogok ülni. A lényeg, hogy csapatban maradjuk. Akármi is lesz, ti lesztek középen, és mi majd körbeülünk titeket. – taglalta a hazaútra való terveit. - Jó, én is úgy terveztem. – válaszoltam. – Na de megyek pakolni. - Ne hagyj itt semmit! – szólt még egyszer utánam.
- Ez a szervezési mániád… - kuncogtam halkan, mire felvonta a szemöldökét. – Egyébként, ha így folytatjuk, az sem biztos, hogy össze fogok tudni pakolni. – nevettem a beállt helyzeten, hiszen akárhányszor elindultam volna, Yongguk mindig utánam szólt valamiért.
- Jó, oké, csak siess már! – hessegetett kezeivel, jelezve azt, hogy tényleg mennem kellene.
- Már itt sem vagyok. – emeltem a magasba mindkét kezemet, megadva magamat, hogy már indulok is a dolgomra. Amint visszaértem a faházba, elkezdtem pakolni a ruháimat és egyéb dolgaimat. Figyeltem arra, hogy semmit se hagyjak itt, főképpen semmi olyat, ami nagyon értékes lenne számomra. Mikor tudatosult bennem, hogy sikeresen összepakoltam, azonnal az öltözködésre és a hazaútra terelődött a figyelmem nagy része. Kiválasztottam a legmegfelelőbb ruhát az utazásra, de végül az enyhe smink felrakására már nem maradt idő, így pár dolgot még rendbe tettem, kidobtam az innen-onnan előbámészkodó szemét darabokat, majd véglegesen bezártam a faház ajtaját, mivel én voltam az utolsó minden szempontból. Mély levegővétellel tudatosult bennem, hogy túléltem ezt a négy napot, és hogy végre mehetek haza. Ahogy a buszhoz értem, még pakolták be az osztálytársaim a bőröndjeiket az óriási csomagtartóba, szóval egy csöppet sem késtem el.
- Tanár úr, itt van a faházunk kulcsa. – mentem oda Kwon tanár úrhoz, átadni neki a kulcsot.
- Köszönöm, Nicole. Menj és te is add le a bőröndödet. Öt percen belül indulunk. – mondta egy kedves mosollyal az arcán, mire én csak bólintottam, és tettem, amit mondott. Ahogy mondta, csaknem pontosan öt percen belül már mindenki a buszon volt, és nyüzsgött, az indulást várva. Ahogy meg volt beszélve, én Zelo mellet ültem, előttünk Himchan és Youngjae, mögöttünk Yongguk és Daehyun, és gondolom elől ült Jongup, mivel ő nem bírja a hosszú busz utakat rosszullét nélkül. Az egész hazafelé utat elbeszélgettük. Észrevehetetlen volt az a bizonyos egy óra, amit utazással töltöttünk, de mikor megérkeztünk, minden visszaállt az eredetibe. Ugyanúgy kerültük egymást Yonggukkal a suliba, de legalább gazdagodtam egy baráttal, és egyre többet voltam Jieunnal, az utazásunk óta egy hét telt el, és ez idő alatt, kétszer is elmentem vele plázázni, egy napot pedig Zelonál aludtam, de most annyi kivétellel, hogy Himchan és Youngjae is ott voltak. De még ez sem változtatott a köztem és Yongguk között fennállt helyzeten. A suliban csak néztük egymást, suli után meg alig találkoztunk, persze nem a mi hibánkból. Yongguk majdnem minden nap Yongnamnak segített kijavítani a rossz jegyeit, mert közeledett a tanév vége. Plusz Hyerin fokozott figyelme is gondot jelentett. Még ha nem is láttam őt, pillantását mindig magamon éreztem. Miután úgy letámadott próbáltam még óvatosabban viselkedni Yongguk jelenlétében és ez neki is feltűnt. Egyre feszültebb lett a közelemben a ritka találkozásaink miatt, majd egy hét után már nem bírta tovább.
- Gyere, beszélnünk kell. - lépett oda hozzám a folyosón miközben a szekrényembe pakoltam. Pillantásom azonnal végigpásztázta a folyosót kíváncsiskodó szemek után kutatva, de láthatólag senkit sem érdekeltünk különösképpen.
- Miről szeretnél beszélni? - pillantottam fel rá kimérten. A szekrény irányába lépve próbáltam növelni a távolságot közöttünk, hogy még jobban kerüljük a feltűnést. Láthatóan zavarta óvatos viselkedésem, szemeit forgatva sóhajtott fel, s belökve a szekrényem ajtaját hátamra tette a kezét.
- Majd elmondom. - kezdte el tolni hátamat ezzel maga előtt terelgetve engem. Táskámat a vállamra kapva botladoztam előtte kerülgetve a folyosón lézengő embereket, majd fáradtan szuszogva fordultam szembe vele, mikor egy félreeső folyosón megálltunk.
- Mi ennyire fontos? - fújtam ki magam.
- Muszáj mindig fontos indokot találnom ahhoz, hogy beszélhessek veled? - emelkedtek fel szemöldökei.
- Yongguk kérlek, most nem érek rá... - motyogtam bosszúsan. Annak ellenére, hogy én mindent megtettem annak érdekében, hogy titokba maradjon a kapcsolatunk, úgy tűnt őt ez kezdi egyre kevésbe érdekelni.
- Nicole mi a bajod? Egész héten kerülsz. - fordított szembe magával. Tekintetét az enyémnek szegezve lépett hozzám közelebb.
- Te is tudod mit mondott Hyerin. - motyogtam halkan, mire felnevetett.
- És én mit mondtam? Hogy ne foglalkozz vele!
- Ezzel ne lehet nem foglalkozni... - Yongguk idegesen túrt hajába, majd a fejem mellett a falnak támaszkodva közelebb hajolt hozzám.
- Nem érdekel Hyerin! - sziszegte. - Leszarom mit gondol. Sőt tudod mit? Senki más sem érdekel. Nem érdekel, hogy mit gondolnak. Kai sem érdekel. És a talpnyalóira is teszek magasról. Veled akadok lenni. - taglalta a szavakat.
- Yongguk nyugi. - tettem vállaira a kezem. - Valamiért eddig is titkolóznunk kellett, ha eddig kibírtuk, akkor menni fog ez tovább is. Te akartad nem én. Ne szenvedj. - motyogtam halkan. Bosszús tekintetét látva szívem szerint megcsókoltam volna, de félve a lebukástól inkább kihámoztam magam karjai közül. – Gyere, menjünk órára. Mindjárt becsöngetnek - sóhajtottam fel, majd magam mögött hagyva Yonggukot a terembe siettem.
Ahogy teltek a napok a feszültség köztem és Yongguk között egyre jobban kiéleződött. Iskola után nem ért rá hogy találkozzunk, az iskolában viszont féltem vele lenni. Hyerin és a barátnőitettek róla, hogy valahogy mindig a közelembe legyenek, vagy ha nem rám akaszkodtak, akkor Yongguknyakán lógtak egész nap. Napok teltek el anélkül, hogy akár egy puszit is lophattunk volna a másiktól, beszélni is csak néha telefonon tudnunk. Fáradtam tettem kezemet homlokomra védelmet nyújtva szemeimnek a nap sugarai elől, mikor az árnyékot nyújtó ajtóból kiléptem az iskola hatalmas udvarárra. Mivel közelgett a nyár így a nap első sugarai már bátran törtek maguknak utat a felhők mögül ezzel felmelegítve az időt. Kabátomat lecsúsztatva a vállaimról a kezembe kaptam azt, majd körbepillantva az udvarban ismerős arcok után kutattam a diákok tömegében. Percekig tartó keresgélés után szemem megakadt a fa alatt fekvő padnál. A padok között elhelyezett asztal tetején egy szőke hajú, igen magas fiú ült lábait kényelmesen lefelé lógatva. Épp egy füzetet dobott az előtte álló fiú irányba, aki nevetve kapott a lapok után, majd az asztalra dobta azokat. Zelo és Jongup társaságához másodpercek múlva Daehyun és Himchan is csatlakozott. Mosolyogva indultam el a fiúk irányába, s átverekedve magam a nyüzsgő tömegen leültem a padra. - Sziasztok. - mosolyogtam rájuk, amit azonnal viszonoztak.
- Szia. - jött kórusban a válasz.
- Na mi a helyzet? - futott oda hozzánk Youngjae ziláltan.
- Velünk nagyon semmi, de te mit rohangálsz? - pislogott értetlenül Zelo a fiúra.
- Yonggukot keresem, de nincs sehol. Órán valamit magyarázott Hyerinről aztán felbosszantotta magát, és ahogy kicsöngettek elviharzott. - rázta meg a fejét a fiú
- Mit mondott Hyerinről? - motyogtam halkan mire a fiú rám felém villantotta tekintetét.
- Hogy nagyon elege van már ebből az egészből és lépni fog. - ráncolta össze a homlokát Youngjae.
- Mi az hogy lépni fog? - kerekedtek ki Himchan szemei.
- Szerintem mindjárt megtudjuk. - motyogta Zelo fejével biccentve a kapu irányába, ahonnan Yongguk jött egyenesen felénk. Elhaladva Hyerinék csoportja mellett valamit szólt a lánynak, mivel az tátott szájjal nézett egy darabig a fiú irányába, majd bosszúsan utána indult.
- Szia. Mi a baj? - néztem a fiúra kimérten mikor oda ért hozzánk. Tekintetem hol rajta, hol a tőlünk nem messze toporzékoló lányon állapodott meg.
- Nagyon elegem van. - sziszegte. - Nem bírom ezt tovább. Kurvára unom ezt a titkolózást!
- Tessék? - kerekedtek ki a szemeim.
- Nem tartjuk többet titokban, hogy együtt vagyunk! - jelentette ki.
- Halkabban. - szisszentem fel, majd reflexesen Hyerin irányába pillantottam. Láthatóan nem hallotta meg az előbbieket engem még is elfogott az idegesség. - Yongguk kérlek fogd vissza magad. - csitítgattam a fiút. Ajka egy vonalba szűkült, ahogy egyre idegesebb és idegesebb lett, majd mindenkit meglepve kikelt magából.
- Emiatt a ribanc miatt kell kerülnöm téged nap mint nap? - mutatott Hyerin irányába. - Ez több mint vicces. Szarok rá hogy mit csinál Kai. Úgyse fog téged bántani. Hyerin meg még annyira se érdekel. Nem fog semmit sem tenni nehogy letörje a körmeit szóval emiatt sem kell aggódnod. Elegem van abból, hogy nem csinálhatom azt, amit akarok! Nehogy már ilyen jelentéktelen kis senkik irányítsanak minket! – hirtelen csuklóm köré fűzte ujjait, s egy másodperc alatt felhúzott magához. A döbbenettől lesokkolva bámultam rá, de mikor lehajolt hozzám, hogy megcsókoljon azonnal elugrottam tőle.
- Mit csinálsz? - sziszegtem idegesen. Hyerin tátott szájjal figyelt minket, aztán arca kezdett a vörös legkülönbözőbb színeiben pompázni.
- Pont azt csinálom, amit szeretnék. - mosolyodott el, majd kezei közé fogta az arcomat és ajkait az enyémeknek nyomta. Szemeim kikerekedtek Yongguk nem várt cselekedete hatására. Reflexesen tettem mellkasára kezeimet, hogy eltoljam magamtól, de nem hagyta magát. Kezeit szorosan derekam köré fűzte és közelebb húzott magához. Telt ajkait erősen szorította enyémekre, ameddig meg nem érezte, hogy megadom magam. Most már úgysem tehetek semmit, Hyerin már tudja az igazat, bármit is tennék nem változtatna a helyzeten. Egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat, aztán a fiú vállain nyugvó kezeim nyaka köré fonódtak. Ajkaim lágyan elváltak egymástól, hogy közéjük vehessem Yongguk telt alsó ajkát, s gyengéden megszívva vöröslő ajkát, visszacsókoltam. Hyerin ha eddig nem volt ideges, akkor most sikerült elérnie azt a szintet, ami fölött már nem bírt nyugton maradni.
- Ezt mire véljem? - visítozott felháborodva.
- Minek tűnt? - mosolyodott el Yongguk elhajolva tőlem. - Szeretnéd hogy még egyszer megmutassam, hátha akkor rájössz arra, hogy mit láttál.
- Így is eleget láttam! - sziszegte a lány. Szemei szinte szikrákat szórtak, ahogy engem nézett.
- Akkor akár mehetsz is. - nézett Hyerinre a fiú, s kezét vállam fölött átdobva magához húzott.
- Ennek nem lesz jó vége Yongguk. - fújtatott.
- Le-sza-rom. - mosolyodott el a fiú, majd boldogan felemelte a fejét. - Ahh de jó érzés volt ezt kimondani. - nevetgélt magába, aztán tekintete Hyerinre szegeződött. - Na de most már komolyan tipegj arrébb. Ribanc. - nevetett ismét. - Gyere Nicole. - lágyult el a hangja, majd kezemet megfogva elindult velem a minket bámuló emberek tömegében.

36. rész

Szemeimet lehunyva szívtam be fogaim közt a levegőt, ahogy a fiú ajkai egyre lejjebb siklottak bőrömön, nedves csíkot hagyva maguk után. Türelmetlenül fúrtam ujjaimat puha tincsei közé, s csípőmet előrébb nyomva próbáltam kicsit sürgetni Yonggukot. Ajkai széles mosolyra húzódtak, amint cselekedetemnek köszönhetően nőiességem közelebb került ajkaihoz, s felpillantva rám szemembe fúrta tekintetét.

- Szeretnél valamit? – kuncogott önelégülten, majd feljebb hajolva hasamra támasztotta állát.

- Yongguk ne kínoz. – nyöszörögtem alatta tincseit markolgatva. Láthatóan jól szórakozott szenvedésem láttán. Ujjaival medencecsontomon zongorázva nézett velem farkasszemet, majd lassan végigsimított lábaimon.

- Halljam mit szeretnél. - mosolygott tovább. Kezemet megkeresve fonta össze ujjainkat, majd türelmesen várakozva fürkészte tovább arcomat.

- Élvezed, hogy szenvedek? – sziszegtem. Alkarjaimra támaszkodva toltam fel magam kissé, hogy a szemeibe tudjak nézni, de ugyanúgy, mint az előző próbálkozásomnál, most is könnyedén visszanyomott az ágyra.

- Még mindig nem hallottam semmit. – motyogta, majd lehajolva hasamra tapasztotta forró ajkait. Elégedett sóhaj szakadt fel ajkaim közül érintése hatására, majd megszorítva kezét lehunytam szemeimet.

- Téged. – sóhajtottam erőtlenül. Bőrömön éreztem, ahogy egy újabb mosoly terül szét arcán, majd óvatosan a fogai közé vette érzékeny bőrömet és egy pirosló harapásnyomot maga mögött hagyva végre véget vetett az időhúzásnak. Lefogva csípőmet gyengéd csókot lehelt a legérzékenyebb pontomra, majd egyre mélyebb csókokkal jutalmazott meg.

- Ahh. – nyögtem fel, hátam megfeszülve távolodott el az ágytól. Arcomat a párnába fúrva próbáltam visszafojtani nyögéseimet több-kevesebb sikerrel, de mikor megéreztem nyelvét magamban szám elé kapva a kezeimet sikoltottam fel. Csípőm szinte azonnal mozgásba kezdett, de Yongguk erős kezei csípőmre szorulva csapdába ejtették testemet. Gyorsítva nyelve mozgatásában csikart ki belőlem hangosabb sikolyokat, miközben erősen lefogott, hogy ne bírjak mozogni alatta.  - Mindjárt… - motyogtam összeszorított szemekkel, majd hátam ívbe feszült, s epekedve vártam a beteljesülést, ami legnagyobb csalódottságomra még váratott magára, ugyanis Yongguk elhajolva tőlem nem hagyta, hogy ilyen könnyen véget vessek a játékának.

- Még nem szabad. – kuncogta mosolyogva, majd feljebb tolta magát az ágyon és lábaim közé fészkelve magát fölém hajolt. Gyengéd csókot lehelt ajkaimra, miközben kezeim nadrágja kigombolásával bíbelődtek. Egy percen belül sikerült lehámoznom róla a farmerját, amit az alsónadrágjával együtt toltam le csípőjéről. Gyors mozdulatokkal rugdosta le magáról a zavaró ruhadarabokat, majd elhelyezkedett fölöttem.

- Kínozzalak még egy darabig? – búgta ajkaimba. Nyelvét végigvezetve alsó ajkamon, bebocsájtást kért a számba, amit azonnal meg is kapott. Vöröslő izma az enyémet megkeresve kezdte el masszírozni nyelvemet hol az én számba, hol az övébe, miközben derekamat simogatta. Keze nőiességemhez siklott, majd egy ujját benedvesítve óvatosan belém nyomta azt.

- Ugghhh. – szisszentem fel. Körmeimet hátába mélyesztve vetettem hátra a fejem, majd hangos nyögésekkel nyugtáztam ujjának minden mozdulatát. Alsó ajkába harapva nézte arcomat, miközben másik ujja is csatlakozott az előzőhöz. Lábaimat derek köré kulcsolva tártam szélesebbre lábaimat, majd Yongguk nyakába fúrva arcomat nyögdécseltem a fülébe. Halk morgás hagyta el ajkait, ahogy körmeim utat találtam maguknak hátába, majd egy hirtelen mozdulattal kihúzta belőlem ujjait, s merev férfiasságával helyettesítette azokat. A levegő a tüdőmbe rekedt mikor a fiú minden előjel nélkül kitöltött. Egy fájdalmas nyögés kíséretében hunytam le szemeimet, majd zihálva vártam ameddig megszokom az érzést. Yongguk türelmesen várt, ameddig el nem lazultam, majd eligazgatta a lábaimat derekán, s fejem mellett megtámaszkodva még mélyebbre tolta magát belém. Óvatosan kezdett el mozogni fölöttem, s gyengéd csókokat lehelve az arcomra érte el, hogy a lehetőleg még jobban élvezzem az együttlétünket. Összehúztam az izmaimat tagja körül, mikre azonnal felmordult és egy rosszalló pillantással tekintett fel rám.

- Ne kínozz… - lehelte, majd lejjebb csukódtak pillái. Résnyire nyitott szemein keresztül nézett le rám, majd lehajtva a fejét egyre gyorsított a tempón.

- Te is kínoztál. – suttogtam a fülébe, majd újra és újra megismételtem izmaim összehúzását, miközben körmeimmel óvatosan mintákat rajzoltam a hátába.

- Ha ezt így folytatod hamarabb fogok elmenni minthogy téged a csúcsra juttatnálak szóval legyél jó kislány. –morogta. Azonnal eleget tettem kérésének és szót fogadtam neki, de nem tudtam tétlen maradni. Talpaimat megtámasztottam a matracon, majd Yongukal ellentétesen kezdtem el mozgatni a csípőmet. Egyre lassított a mozgásban, majd megállt és hagyta, hogy én irányítsak. Percekig hullámzott testem alatta, mikor már ő sem bírta sokáig és újra mozgásba kezdett.

- Basszus nem bírom már sokáig. – sziszegte. Föltápászkodott rólam, majd combjaimat az ágyra nyomva helyezkedett el ismét, s csípőmet megragadva őrült tempót kezdett el diktálni. Egyre hangosodó nyögéseim zengték be a szobát, ahogy egyre gyorsított a tempón. A testemen végigfutó bizsergés egyre erősödött, majd Yongguk alkarját szorítva sikoltottam fel, s hátamat megfeszítve emelkedtem el a matractól. Yongguk újra visszafeküdt rám, majd egy mély csókot lehelt ajkaimra, miközben nem hagyta abba a mozgást. Kezeimet a mellkasára téve toltam el magamtól, s egy határozott mozdulattal átfordultam vele. Fölé kerekedve kezdtem csípőm mozgatásába, amibe készségesen segített. Nagyjából fél percig élvezhettem, hogy végre én irányítok, mikor Yongguk erősen belemarkolt fenekembe és egy morgás kíséretében kitöltött forró magjával. Mosolyogva hajoltam le hozzá, hogy megcsókolhassam, majd fáradtan borultam mellkasára. 

- Szeretlek. – búgta fülembe, majd elsöpörve arcomból kósza tincseimet a fülem mögé rendezgette azokat.

- Én is téged. – motyogtam nyakába. Megnyugtatóan simogatta hátamat, majd mikor zihálásunk csillapodott, óvatosan megemelt, hogy kihúzhassa magát belőlem.

- Fürödjünk együtt. – csókolt bele hajamba, majd velem együtt felült és lábaimat dereka köré kulcsolva felemelt. Nyakamat puszilgatva vitt be a fürdőbe, majd letett a zuhany alatt.

- Ne! – kaptam el a kezét a csaptól, mikor meg akarta engedni a vizet. – Nehogy hideg vizet engedj rám, mert akkor nagyon megbánod. – motyogtam, majd óvatosan megnyitottam a csapot és beállítottam a víz hőmérsékletét.

- Megbánom mi?- kuncogott, miközben belépett hozzám a zuhany alá. Óvatosan maga felé fordított, majd a hideg falnak tolta hátam, s fejem mellett megtámaszkodva felém hajolt, hogy megcsókoljon. Derekát simogatva viszonoztam csókját, majd vonakodva szakadtam el édes ajkaitól, hogy tusfürdőjéből egy kis adagot a kezembe nyomva behabozhassam a testét. Ujjaimat testének minden porcikáján végigfutattam, amit ő is megtett velem. Megfordítva maga előtt a fallal szembe fordított, majd hátrébb lépve tőlem szemügyre vette alakomat.

- Tudod… - búgta, ahogy ujjai gerincem mentén végigsimítva fenekemre siklottak. – Most kedvem lenne még egyszer magamévá tenni téged. – markolt bele fenekembe, majd hozzám lépve teljesen a falnak nyomott és hozzám préselte magát. Fenekemen azonnal megéreztem meredező férfiasságát, ami egy kisebb kuncogást váltott ki belőlem.

- De kis telhetetlen vagy ma. – fordultam meg tengelyem körül, hogy a szemébe nézhessek, majd tarkójára simítva kezeimet magamhoz húztam. Gyengéd csókot lehelve ajkaira húztam hozzám még közelebb, s kezemet levezetve oldalán férfiasságához nyúltam. Azonnal belenyögött ajkaimba, s egyik lábamért nyúlva derekára húzta azt.

- Te is hallod? – suttogtam, ahogy egy halk dallam ütötte meg füleimet.

- Hmmm? – lehelte a fiú, majd újra ajkaim után kapott, de elhajoltam tőle.

- Ne, várj. – motyogtam, majd lenyomva a csapot elzártam a vizet így megszűnt a zavaró csobogás. Most már tisztábban szűrődött be kintről a dallam, mire Yonguk is kieszmélt a kábulatból.

- Ez nem…. – pillantottam a fiúra rémülten, mire ő azonnal kapcsolat.

- A picsába ez a telefonom. – ugrott ki a zuhany alól és felrántva az ajtót már a másik szobában volt.

- Haló? – hallottam hangját, ahogy felvette a telefont. Nem tétlenkedve én is kimásztam a zuhany alól, majd magam köré csavarva egy törülközőt utána mentem.  – Ezt nem hiszem el. – túrt bele idegesen a hajába a fiú, majd az ágyra dobta a telefont.

- Mivan? – pislogtam értetlenül.     

- Hyerin épp visszafelé jön. – szűrte a fogai között, majd lekapva rólam a törülközőmet ő is megtörölte magát és gyors öltözésbe kezdett. – Ezt gyors vedd fel. Mindjárt ideér szóval már nincs idő nagy öltözködésre. – hadarta miközben kezembe dobta a fehérneműimet és az egyik pólóját, a ruháimat pedig az ágy alá rugdosta. Gyorsan felöltöztem, majd a hajamat összefogva az ágyra ültem.

- Ha idejön, mit mondunk neki? Nincs időm hazaszaladni? – idegeskedtem.

- Majd én kitalálok valamit. – hadarta Yongguk, majd az ajtó felé kapta tekintetét, amin azonnal dörömbölés hallatszott. – És ahogy nézem nincs időd hazaszaladni…

- Ez Hyerin? – suttogtam kikerekedett szemekkel.

- Igen. – sóhajtott fel a fiú, majd az ajtóhoz lépett és lassan kinyitotta azt. Elképzelni sem tudtam, hogy ebből a szituációból hogy fogjuk kimagyarázni magunkat. Amint rényire nyílt az ajtó Hyerin idegesen lökte be azt, majd Yonggukot kikerülve azonnal hozzám trappolt.

- Te mégis mit képzelsz magadról? – üvöltözött. Fekete szemei szinte vörösen izzottak a méregtől.

- Nem csináltam semmit. – próbáltam védeni magam, de a félelem kezdett úrrá lenni rajtam. 

- Hyerin mi az isten bajod van? – morgott Yongguk, majd bevágta az ajtót.

- Mit csinálok ti itt kettesben? – vont kérdőre minket.

- Neked ahhoz mégis mi közöd? – vonta fel Yongguk a szemöldökét.

- Annyira tudtam! – nevetett fel a lány. – Szóval tényleg van köztetek valami.

- Nincs! – vágtam rá azonnal.

- Akkor ezt, hogy magyarázod? – nézett végig rajtam.

- Fájt a feje és átjött gyógyszerért. – szólalt meg Yongguk a háttérben.

- Egy pólóban? És pont hozzád jön át gyógyszerért? Ne röhögtess. – sziszegte a lány.

- Pont nem érdekel, hogy mibe van. Ha a pólója nélkül jött volna, az se nagyon érdekelne és mivel csak én voltam a táborban rajta kívül így nem volt sok választása. – mosolyodott el Yongguk. Hyerin percekig nézett a fiú szemeibe, majd felmordult.

- Ha jót akarsz magadnak McCart, távol maradsz Yongguktól vagy tönkreteszlek. – sziszegte, majd kiviharzott a faházból. Ledöbbenve ültem az ágyon, majd lehajtottam a fejem és a kezeimet kezdtem bámulni. Nem tudom mire képes ez a lány, de van egy olyan érzésen, hogy igaza van. Ha jót akarok magamnak, akkor nem akadályozom semmiben. Amióta betette a lábát az életembe azóta csak a baj van vele. Eddig sem volt nyugodt életem, de ő csak még jobban megnehezíti ezt.  De Yonggukról akkor sem mondok le miatta.

- Min gondolkozol ennyire? – fogta meg a kezem a fiú. Észre sem vettem, hogy mikor ült le mellém.

- Semmin… - motyogtam halkan.

- Nicole ne aggódj miatta… - sóhajtott fel Yongguk, majd magához húzott.

- Ne…. – hajoltam el tőle. – Mi van ha visszajön…. – motyogtam.

- Nem érdekel. – szólalt meg és ismét magához vont. – Nem érdekel Hyerin. Azt csinál, amit akar. Nem tud neked ártani.

- És ha mégis? – pillantottam fel rá.

- Bízz bennem. – simított végig az arcomon. Tekintete az enyémet kereste, majd homlokomhoz hajolva egy hosszú puszit lehet a bőrömre. – Nem hagyom, hogy bármit is tegyen veled. – ölelt magához a fiú, majd ringatni kezdett minket. Lassan lenyugodtam ölelésében, majd nagyot sóhajtva fontam köré karjaimat. Hyerin nem választhat szét minket …