43. rész

A kórházak jellegzetes illata lengte be a teret. Fertőtlenítő és gyógyszerek tömény illatának keveréke. Eleinte zavart a bódító illat, szinte marta az orrom, de mára már megszoktam. Rezzenéstelen arccal sétáltam végig a kórház ismerős folyosóin, az első folyosón jobbra, a lépcsőkön fel, majd balra, a kávéautomata előtt elhaladva jobbra, majd a folyosó végén az utolsó szoba. A Yonggukot kezelő orvos irodája.  
Ez nem az a megszokott halványzöldre festett kórterem volt. Falait barátságosabb, narancssárga színre festették, de nagy részüket vagy könyvespolcok, vagy óriási ablakok borították. A polcokon megannyi könyv sorakozott tökéletes rendezettséggel, néhol egy - egy cserepes virág színesítette a szürke, könyvek alkotta monoton sort. Mivel ez a szoba a kórház sarkában foglalt helyet így két falát is majdnem teljes mértékben ablakok fedtek. Magasba nyúló fák alkotta erdő látványa csalogatta a tekintetem az ablakon kívülről, de az itt töltött idő alatt már bőven volt időm ebben a kilátásban gyönyörködni.

Nem volt más a helységben, mint a fából, gondos munkával kifaragott polcok, pár bőrfotel, egy óriási kanapé és egy méretes íróasztal előtte bőr székekkel. Az asztalon nagy halmokba papírok voltak felsorakoztatva, mappák hevertek kinyitva mindenfelé.  
Az egész épületben csend honolt, csak a doktor tollának ütemes kopogását lehetett hallani, ahogy a férfi a kezében tartott tárgyat a kemény faasztal lapjának ütötte. Újabb és újabb koppanások jelezték az idő múlását, de még mindig nem jött válasz a doktor kérdésére. Tekintetem ide-oda ugrált a doktor és a vele szemben ülő fiú alakja között. Minden szó nélkül meredtek egymásra. Szigorú tekintetük összefonódva próbálta megtörni másikat, de egyikük sem adta fel. Állták egymás tekintetét, ami a fiút egyre jobban bosszantotta. Keze ökölbe szorult az asztal alatt, majd fejét elfordítva megszakította a szemkontaktust.

- Mondtam már. – kezdte nyugodtabban, mint az eddigi számtalan alkalomkor. - Nem emlékszem rá! - tekintete rám siklott, ahogy idegesen kezdett méregetni. Szemeit összeszűkítve próbált koncentrálni, hol az arcomat, hol a saját kezeit bámulta. Tekintete zavarba ejtett. Feszülten kezdtem mozgolódni a kényelmetlen székben, mi recsegve adott hangot a mozgásomnak. Yongguk egy idő után feladta a próbálkozást, hogy emlékei között találjon bármit is, aminek köze van hozzám, s egy feszült sóhaj kíséretében hátradőlt a székben. Ujjai tincsei közésiklottak, ahogy idegesen a hajába túrt, majd összeszorította a szemeit és vett egy mély levegőt.  

- Semmi? – a doktor nyugodt hanglejtése csak még jobban megutáltatta Yonggukkal ezt az egészet. Már nagyon unta, ezt a mindennapos szenvedést. Már három hete próbálkoztunk. Minden nap bejöttem egy órára, hogy Yonggukkal beszélgessünk. Természetesen önszántából egy szót sem szólt hozzám, csak ha az orvos is a szobában volt. Átlagos kérdések hada hangzott el ilyenkor, majd mesélnem kellett a kapcsolatunkról és az együtt töltött időről. Hiába próbáltam mindig a legnagyobb beleéléssel elmondani neki a velünk történteket, ha mondandóm állandóan csak egy unott hallgatóra lelt. Mindig látványosan szenvedett ilyenkor. Ásítozott, támasztotta a fejét. Percenként az órájára nézett és tűkön ülve várta, hogy végre elérjék a mutatók azokat a kívánt számokat.

- Befejeztük? – csendült fel némi remény a hangjában, ahogy az óra hármat ütött.

- Mára befejeztük. – nézett rá az orvos a szemüvege felett. – Elmehet kedves Bang Yong Guk. – több sem kellett neki, máris az ajtón kívül volt. Sietős léptekkel távolodott el tőlünk a folyosón, majd eltűnt a szemünk elől. Nagyot sóhajtva nyúltam fel az arcomhoz, majd a halántékomat dörzsölve felálltam a székből.

- McCart kisasszony… - fordult felém az orvos.  Tekintete együtt érző volt, ahogy az arcomat fürkészte miközben az asztalra csúsztatta a kezében tartott lapokat. – Meglátásaim szerint ez így nem vezet célra.

- Hogy érti ezt doktorúr? – vettem a vállamra a táskám, majd a doktor mellett sétálva, elhagytam a kórtermet.

- A beteg láthatón ellenáll, meg sem próbál emlékezni. Így nem tudok segíteni. A legjobb lesz, ha nem erőltetjük rá az emlékezést, hanem megvárjuk, míg a dolgok maguktól rendbe nem jönnek.

- És…ez mikorra várható?

- Nem tudom. – sóhajtott. -  Az ilyet sosem lehet tudni, de előbb vagy utóbb mindenre emlékezni fog. Ne aggódjon kisasszony. – mosolygott rám kedvesen. – Csak adjon időt a barátjának.

- Rendben. Köszönöm. – lassítottam a lépteimen, ő pedig továbbment. Csalódott voltam, amiért feladta és nem próbálkozott tovább, viszont tudtam, hogy igaza volt. Yongguk terápiája már három hete teljesen eredménytelennek bizonyult. Az orvos legnagyobb erőfeszítésére sem sikerült egyetlen egy emléket sem előcsalnunk a fiúból, de ez láthatóan csak minket zavart. Előbb vagy utóbb visszatérnek majd az emlékei, csak az szomorított el, hogy eddig bíztattam magam, hogy ez a terápia majd felgyorsíthatja ezt a folyamatot. Lábaimat nézve léptem ki a kórház épületéből, aminek végre búcsút mondhattam.  Zsebemben kutatva megkerestem apa autójának kulcsait, majd beültem a volán mögé, s percekig próbáltam a kormányra dőlve összeszedni magam.  Ajkamba harapva vettem egy nagy lélegzetet, majd beindítottam az autót és lassan kihajtottam a kórház parkolójából. Ma nem értem rá, hogy itt szomorkodjak a parkoló közepén a kocsimba rejtőzve. Ma sietnem kellett. Nem késhettem el a munkahelyemről rögtön az első napon.

Az asztalok tiszták, a padló ragyog a tisztaságtól, székek a helyükön. Lassú léptekkel mentem az üvegajtóhoz, majd megfordítottam a kis táblát, ami most már a „Zárva” feliratot mutatta az utca irányába. Még mindig rengeteg ember forgolódott az utcába, annak ellenére, hogy már este tíz körül járt az idő. Talán ebben különbözött Szöul a legjobban a végi városomtól. Itt este se állt meg az élet. A kirakatok fényei beragyogták a sötétséget, az éjjelnappali boltok, szórakozóhelyek még ilyenkor is vonzották magukhoz az embereket. Ilyenkor érzi az ember igazán, hogy nyár van. Egy elégedett mosollyal az arcomon még egyszer végignéztem az étteremben sorakozó asztalok sokaságán, majd fekete kötényemet kioldva derekamnál, összehajtottam a beosztásomat jelző anyagot. Mától kezdve hivatalosan is pincér lettem egy jól menő étteremben. Már hetekkel ezelőtt jelentkeztem az állásra, de csak pár napja kaptam visszajelzést. Mivel nem akartam a tovább tanulásom minden költségét a szüleimre terhelni, így kellett a pénz, ehhez pedig dolgoznom kellett. Fáradtan lépdeltem a kis öltözőbe, ahol a cuccaim várakoztak rám, majd minden belegyűrve a kis táskámba a kijárat felé vettem az irányt. A konyha előtt elhaladva észrevettem, hogy bent még égve vannak a lámpák, így belöktem a csapóajtót, hogy elköszönjek a még itt tartózkodó munkatársamtól.

- Jiho, én elmentem! – kiabáltam be az ajtó két szárnya közti kis résen. Pár másodperc néma csend után nagy csörömpölés hallatszott, majd egy szőke fej bukkant elő a pult mögül.

- Rendben Nicole, holnap találkozunk. –mosolygott rám, majd tekintete a pult mögé tévedt. – Nem hiszem el…hogy az a… - szűrte a fogai között, majd ismét nagy csattanások hallatszottak.  

- Minden rendben? – álltam lábujjhegyre, hátha belátok a pult mögé, de legnagyobb meglepetésemre Zico egy elégedett mosollyal az arcán felállt és leporolta magát.

- Most már minden rendben. Már vagy egy órája szenvedtem az elpakolással, de sehogy sem ment. Viszont úgy tűnik, végre minden tál a helyén marad.

- Minden este ennyit szenvedsz? – dőltem neki az ajtófélfának egy széles mosollyal az arcomon és kíváncsian fürkésztem a felém közeledő fiút. Zico elnevette magát, majd kitessékelt a konyhából, mikor elment mellettem.

- Általában ennél gyorsabban össze tudok pakolni. Ma valahogy nem vagyok formában.  – nevetgélt. Mikor kiértünk a dolgozóknak fenntartott folyosóról az étterembe azonnal feltűnt, hogy a kasszánál égve vannak a lámpák és egy őszülő úr éppen a napi bevétellel bajlódik.

- Főnök! – kiabált az irányába Zico. – Mi elmentünk.

- Rendben. – mosolygott ránk a férfi. Zico elég régóta itt dolgozhat, ha így beszél a főnökével és ilyen közvetlen a viszonyuk, azonban én kellemetlenül éreztem magam a megszólítás miatt.

- Viszont látásra Kim úr. – motyogtam. Csak egy barátságos integetés volt a válasza, majd vissza is tért az eddigi elfoglaltságához. Ahogy kiértünk az ajtón megcsapott a friss, nyári levegő illata, ami magával hozott egy kicsit a közeli gyorsétterem illatfelhőjéből is. Hasam egy hangos korgással válaszolt az orromat ért ingerre, ami nem kerülte el Zico figyelmét sem.

- De ennék egy hamburgert… - sóhajtott fel, ahogy a zsebében turkálva előkereste a cigis dobozát.  Szájába vett egy szálat, majd az öngyújtó lángjához tartva meggyújtotta. Mélyen beleszívott az ujjai között tartott cigarettába, majd arcát az ég felé fordítva kifújta a száján a füstöt. Hosszasan nézte, ahogy a sűrű füst felfelé gomolyog, majd a semmibe veszik. Éjfekete íriszeibe az utca minden parányi fénye visszatükröződött.

- Én is… - suttogtam hasamra szorított kezekkel, s a gyorsétterem irányába pillantottam.

- Hm? – villant rám tekintete, majd arca elé emelte a kezét. – De udvariatlan vagyok! – szidta magát, majd ismét elővette a hófehér dobozt és felém nyújtotta. – Tessék.

- Mit csináljak vele? – kerekedtek ki a szemeim és egy ujjal visszatoltam a cigisdobozt a fiú irányába.

- Azt mondat te is. – ráncolta össze a homlokát értetlenkedve.

- Én is ennél ennék egy hamburgert. – mosolyogtam rám, mire megértette a dolgot.

- Ja értem! – kiáltott fel, s kiejtette a percekkel ezelőtt meggyújtott cigit az ujjai közül és eltaposta. – Akkor menjünk! – ragadta meg a karom és boldogan maga után húzott.

Már éjfél is elmúlt, de mi még mindig egy padon ücsörögtünk az egyre inkább lenyugvó utcában. Az eddigi sürgést-forgást nyugalom váltotta fel, az emberek lassan elfogytak körülöttünk és egy idő elteltével azon kaptuk magunkat, hogy már csak mi maradtunk. Hamburgerem csomagolását a kezemben szorongatva dőltem előre, a szemeimből kibuggyanó könnyeimnek köze sem volt a szomorúsághoz. Mosolyom a fülemig ért, mikor a mellettem ülő fiú irányába pillantottam, akinek az arcán egy elégedett mosoly terült szét. Ismét sikerült megnevettetnie, mint a mai este során már számtalanszor.

Hajnali egyet ütött az óra, mikor indulásra szántuk el magunkat, s mindketten a saját autónkhoz sétálva elköszöntünk egymástól.

Hazaérve szomorúan tudatosult bennem, hogy még mindig egyedül vagyok itthon, egy ismételt üzleti útnak köszönhetően. Ki tudja meddig lesznek távol a szüleim, pedig most pont szükségem lenne rájuk. Amint nem volt mivel lefoglalnom magam, a gondolataim azonnal visszatértek Yonggukhoz. Nem elég, hogy engem nem ismer fel, de a baleset óta teljesen megváltozott. Hyerin a saját barátai ellen uszítja őt, ami állandó feszültséget eredményezett a bandában. Zelo panaszkodott rá először, de tegnap már Himchanon is láttam, hogy valami nincs rendben.  Reménykedve léptem be a zuhany alá, hátha a forró víz elűzi a gondolataimat, ami egy darabig sikerült is. A gyors zuhanyzást követően azonnal az ágyamba bújtam, és a kezembe vettem a telefonomat. Egy pislákoló fény jelezte a beérkező üzeneteket, amiből kettő is volt.

„ Holnap találkozhatnánk. Hiányzol.
- Jongin  20:46 „

„ Yongguk a szemem láttára esett neki Jongupnak.
- Jongin 23:34 ”

42. rész

Meredten bámultam magam elé. A hófehér padló elmosódott látványa halványan lebegett a szemem előtt. A folyosón sürgő forgó emberek keltette lárma is egyre inkább összefolyt, s egy nagy értelmetlen maszlagot alkotva elvesztette a legkisebb érdeklődésemet maga iránt. Valaki leül mellém és magához húz. A pólójából áradó illat, ismerős, de még annyi figyelmet sem fordítok a mellettem ülő idegenre, hogy felemeljem a fejem és megnézzem az arcát. Nem érdekel.

Lassú mozdulatokkal nyitom résnyire ajkaimat, hogy egy mély lélegzettel a lehető legtöbb levegőt magamba szívva némi erőt gyűjtsek, majd elhajolva a mellettem ülőtől, fogaim között, sziszegve préselem ki az elhasznált oxigént tüdőmből.

- Hagyj… - suttogom erőtlenül magam elé, ahogy térdeimre könyöklök, s erőre hajolva a tenyereimbe temetem az arcom.

- Ne legyél ennyire magad alatt… - szólalt meg egy mély hang mellőlem. Ezek szerint Yongnam merészkedett a közelembe.

Nem törődöm vele. Ajkaimon egy halvány mosoly suhan át. Még hogy ne legyek magam alatt. Gondolataim száguldozva süvítenek a fejemben, miközben a magam köré húzott burok percről percre magasabbra épül így teljesen kizárva mindent és mindenkit a környezetemben. Érzem, hogy remegek. Minden porcikám reszket az idegességtől. Szemeimet összeszorítva tartom bent kibuggyanni készülő könnyeimet, s nagyokat lélegezve próbálom lenyugtatni magam. Nem lesz semmi baj.
- Átmeneti amnézia. – töri meg a csendet mély hangja. Suttog. Alig hallhatóan beszél hozzám, miközben a hajamat kezdi simogatni. - Higgyünk az orvosnak és bízzunk benne, hogy előbb vagy utóbb visszatérnek az emlékei.

- Előbb vagy utóbb… - ismételtem meg halkan a szavait. – Vagy soha.  Kiesett neki az elmúlt fél év…

- De az orvos…

- Nem érdekel, hogy mit mondott… - suttogtam. Egy hangos sóhaj hallatszik mellőlem, majd a pad megreccsen. Yongnam lassú mozdulatokkal feláll mellőlem, majd intéz a többiekhez pár szót, de erre már nem figyelek. Oldalra billentettem fejemet, majd tekintetemet a folyosón végigvezetve megakad a pillantásom valamit. Három ember közeledik. A legelső – aki legelöl megy - magabiztos lépteivel rohamosan csökkenti a távot, ami köztünk van, de homályos látásomnak köszönhetően, még mindig csak egy összemosódott folt képében látom őt.  Olyan ismerős a mozgása. Szűk szabású farmerje zsebébe csúsztatja az egyik kezét, míg a másikkal fekete pólójáról söpör le valamit egy kisebb mozdulattal, majd idegesen beletúr homlokát keresztező fekete tincseibe. Keze hajáról tarkójára csúszik, majd egy hangos sóhajtás kíséretében megáll tőlünk pár méterrel. Társai meghőkölve kapják fel a fejüket a padlóról, s az elöl álló tekintetét keresve várják a magyarázatot, de ő csak megrázza a fejét. Már épp visszaindulnának, mikor a ködfátyol végre eltűnik szemeim elől és kitisztul előttem a kép.

- Kai? – szólok a már távolodó alak után, aki azonnal megtorpan. Vállai megemelkedek, majd lassú mozdulatokkal felém fordul. Alsó ajkába harap, ahogy tekintetével az enyémet keresi. Szemeiből együttérzést és félelmet olvasok ki, ahogy észreveszi, hogy mi rejtőzik az én tekintetemben. Gyűlölet.

Egy másodperc alatt megszűnik testem remegése és a gyengeségemnek nyoma se marad. Nem állt tőlem olyan messze, mint hittem, hiszen egy pillanat alatt előtte teremtem, majd a következő dolog egy nagy csattanás volt. A levegő szinte megfagyott a folyosón, ahogy a fiú feje oldalra csuklott az ütés miatt és pedig tenyeremet dörzsölve próbáltam enyhíteni a bőrömet égető fájdalmon.

Chen és Xiumin a kezdeti sokkból feleszmélve hozzám pattantak, s kezeimet megragadva elhúztak a fiútól.

- Hogy tehetted ezt? – kiabáltam. – Megígérted, hogy nem fogod bántani! – minden erőmet beleadva próbáltam kihúzni a kezeimet, a szorításból, de minél jobban próbálkoztam, a szorítás annál erősebbé vált. Kai kikerekedett szemekkel bámult rám pár másodpercig, szinte hallani lehetett, ahogy kattognak a kerekek az agyában. Mikor végre felfogta, hogy mi történt azonnal szólt a két társának, hogy engedjenek el, de addigra már rég nem voltak csapdában a kezeim. Yongnam Chen vállát átkarolva ácsorgott a fiú mellett, s széles mosollyal az arcán magyarázott valamit a fiúnak, aki láthatóan félt a mellette állótól. A levegő is magában tartva próbálta felvenni a szemkontaktus Xiuminnal, aki épp Himchan és Daehyun társaságát élvezhette. A többiek mellettünk elsétálva Kai mögé kerültek, így elzárva minden menekülési útvonalat a látogatóink elől.

- Nicole beszélhetnénk? – szűrte a szavakat a fogai között a fiú, de tekintete végig az őt körülvevő emberek között ugrált.

- Hát persze. – mosolyodtam el tettetett nyugodtságot színlelve. – Mondjad csak.

- Úgy értettem négyszemközt. – nézett rám szinte könyörögve.

- Na még mit nem. – nevetett Yongnam a hátam mögül.

- Kérlek… - kereste meg a tekintetem a fiú. Fekete íriszeiben a megbánás csillogott, egy lassú lépést tett felém, majd óvatosan kinyújtotta a kezét. Nagyot sóhajtva léptem felé, majd mellette elsétálva kikerültem a többieket és elindultam a folyosón.

- Hát jó. Beszélgessünk. – szóltam vissza a vállam felett. Kai gyors léptekkel indult utánam, így pár lépés után utol is ért. Egy darabig szótlanul mentünk egymás mellett, majd végre megtörte a csendet.

- Menjünk a teraszra…

- Le akarsz lökni? – pillantottam rá a szemem sarkából, s félmosolyra húztam ajkaimat.

- Nicole… - fagyott meg egy pillanatra kérdésem hallatán.

Nem szóltam semmit csak kinyitottam a terasz ajtaját és kiléptem a Szöuli éjszaka csípős hidegébe.  A kilátás nem volt olyan szép, mint az várná az ember, hiszen a kórház egy nyugodtabb helyen feküdt, minél messzebb a belvárosban zajló rohanástól, így több nyugalmat biztosítva az ittlévőknek. Park veszi köre a kórházat, amiben elszórtan sárga fényű lámpák világítanak. A közelben sehol egy ház, minden olyan kihalt. Csak a távolban látható a lámpák fénye, amik kis pontokká összezsugorodva világítanak valahol a messzeségbe. Szemeimet lehunyva támaszkodtam neki a kovácsoltvas korlátnak, majd nagyokat szippantva a tiszta levegőből úgy éreztem, hogy kitisztul végre a fejem.

- Nem én voltam. – szólalt meg Kai mellőlem. Minkét kezével a korlátnak támaszkodott, majd lehajtotta a fejét, így tincsei előrehullottak és eltakarták az arcát.

- Tessék? – nyitottam fel szemeimet, s felé fordultam. Idegesen egyenesedett fel, s a hajába túrva a tincseibe markolt.

- Nem én tettem. Yongguk nem miattam van itt! – fordított nekem hátat és a falnak támaszkodott.

- Valóban? – húztam fel az egyik szemöldököm.

Egy darabig nem szólt semmit, majd lassan megfordult és a hátát a falnak vetette. Ajkai egy vonallá szűkültek, arca sápadtabb volt a megszokottnál.

- Nem hiszel nekem? – suttogta a szavakat csalódottan. Nem válaszoltam. Fejemet oldalra fordítva megszakítottam a szemkontaktust, s lesütve a szemeimet a gondolataimba mélyedtem. Hallottam, ahogy cipője a csempén kopog, ahogy közelebb jön hozzám. Meleg levegő simított végig a hajamon, majd két kezet éreztem meg az arcomon. Óvatosan maga felé fordította arcomat, majd megvárta, hogy kinyissam a szemem és ránézzek. Íriszei azonnal rabul ejtették az enyémeket, szinte magába szippantott a szemeiben rejlő fekete űr.

- Te tényleg nem hiszel nekem? – suttogta. Lehelete súrolta ajkaimat, annyira közel állt hozzám. – Megígértem, hogy nem lesz semmi baj, igaz?

Aprót bólintottam, mire egy halvány mosoly jelent meg ajkain.

- Szerinted tudnék ártani neked? – percekig néma csend szállt ránk, majd ajkaim megremegtek, ahogy a szavak elhagyták számat.

- Nem tudom… - suttogtam erőtlenül.

- Tudod, hogy fontos vagy nekem. – újabb bólintás. – Barátok vagyunk, igaz?

- Azok. – motyogtam.

- Akkor bízz bennem. – simított végig az arcomon. Csak ennyi kellett, hogy az eddig magamra erőltetett álarc lehulljon és minden eddigi visszafojtott könnyem utat törjön magának.

- Annyira aggódom. – csuklott el a hangom, ahogy a zokogás megrázta a testem. Kai kezei a derekamra siklottak, majd óvatosan magához vont. Kezeim automatikusan nyaka köré fonódtak, s arcomat a pólójába temetve bújtam hozzá. Szó nélkül hagyta, hogy kiadjam magamból a feszültséget és addig sírjak ameddig csak akarok, miközben ő a hátamat simogatta, és megnyugtató szavakat suttogott a fülembe.

- Nem lesz semmi baj… - simított végig a hajamon, ahogy kisé eltolt magától. Ujjbegyével letörölte a könnyek okozta nedves csíkokat arcomról, majd a fülem mögé tűrt egy kósza tincset.

- De ha nem fog soha többé emlékezni… - szipogtam, mire azonnal elcsitított.

- Emlékezni fog. – mosolygott rám.  – Rád ki ne emlékezne? – húzott maghoz hogy megpuszilhassa a homlokom, majd állát a fejemre támasztva elnézett felettem. Hátába kapaszkodva öleltem át, ahogy megnyugtatóan ringatózni kezdtünk, s megvártuk ameddig teljesen lenyugszok.

- Sajnálom, hogy megpofoztalak. – suttogtam a pólójába, mire halkan felnevetett.

- Semmi baj. – simogatta meg hajam ismét, majd szorosabban fonta körém a karjait.

- De akkor ki tehette? – mondtam ki a kérdést, ami már egy ideje bennem volt. Hangtalanul jött mellettem a folyosón, tarkóját vakargatva gondolkozott.

- Nem tudom. – sóhajtott fel. – De van egy tippem.

- Ki az? – álltam meg azonnal. Kai pár lépés után szintén lassított, majd ő is megállt.

- Először kiderítem, hogy mi történt. Addig te inkább ne akarj belekeveredni, ilyen dolgokba, mert még bajod esik. – nézett rám a szeme sarkból.

Vonakodva ugyan, de beláttam, hogy igaza van, így egy bólintás kíséretében újra elindultunk. Idefelé észre sem vettem, hogy ennyire eltávolodtunk a többiektől, csak hosszú percek elteltével értünk ismét Yongguk kórterme elé. Szinte mindenki azonnal felugrott a padokról, mikor megláttak minket befordulni a folyosó végén, de a legnagyobb megkönnyebbülés Chen és Xiumin arcán látszott. Szerencsétleneket valószínűleg végig terrorban tartották ameddig én Kai vállán sírtam.

- Na végre! – sóhajtott fel Yongnam, mikor mellé értem. Védelmezően húzott maga mögé, hogy ha fél lábbal is, de közém és Kai közé kerülhessen. – Azt hittem, hogy már veled is csinált valamit…

- Nem ő volt. – tettem a kezem az előttem álló fiú vállára. Yongnam kérdő tekintettel pillantott rám a válla felett. Láttam, hogy megannyi kérdése lenne, de tekintetéből pontosan kiolvastam, hogy mi az, amit a legjobban tudni akar. „Biztos vagy benne?”  Apró bólintásokkal jeleztem, hogy ebben teljesen biztos vagyok, mire vállai lejjebb ereszkedtek és oldalra lépve mellém került.

- Ugyan annyit tudunk az egész dologról, mint ti. – nézett Kai Yongnamre. A feszültség köztük szinte tapintható volt. Mindkét fiú szeme szinte szikrákat szórt egymás irányába. Deja vu. Mintha ez a szituáció már megtörtént volna. Emlékeim száguldozva repítettek vissza több mint fél évvel ezelőttre, a már sötétbe burkolózó parkba, ahol Kai és Yongguk ugyanilyen ellenséges tekintettel méregették egymást. Aznap tudtam meg hogy szeret. Aznap csókolt meg először úgy… Yongguk. Lehunytam a szemeim, hiszen a könnyeim ismét megpróbáltak felszínre törni a külvilág felé, de én harcoltam ellenük. Mikor sikerült visszafojtanom őket, egy halk sóhaj kíséretében kinyitottam a szememet. A helyzet még mindig változatlan volt, így megpróbáltam valahogy segíteni nekik.

- Tudjátok… - köhintettem egyet, hogy magamra vonjam a figyelmüket, ami sikerült is. – Most az egyszer összefoghatnátok.

Láthatóan egyiküknek se tetszett a dolog, mivel mindketten hitetlenkedve néztek rám, de én nem hagytam ennyiben.

- Mivel nem Kai a felelős ezért, ami történt, így bárki is tette, nyilvánvalóan egyikkőtökhöz sem tartozik, így mindkét féle veszélyt jelenthet. Ráadásul fogalmatok sincs, hogy ki az, ami még jobban ront a helyzeteteken. – próbáltam megértetni velük a helyzetet.

- Igaza van. – szólalt meg Himchan és közelebb lépve csatlakozott hozzánk.

- Hát legyen. – sóhajtott fel Yongnam és Kai felé nyújtotta a kezét.

Mikor a fiú nem mozdult, szúrós szemekkel néztem rá, de láthatóan kerülte a tekintetem. Hosszú ideig meredt Yongnam felé nyújtott kezére, majd frusztráltan felsóhajtott.

- Ez nem azt jelenti, hogy mostantól puszipajtások vagyunk. – fintorgott.

- Isten ments! – mordult fel Yongnam.

- Akkor legyen. – fogta meg végre Yongnam kezét Kai és határozottan megrázta azt. – Derítsük ki, hogy ki volt…

Hangos kopogások zaja zengte be a folyosót. A sietős léptek egyre közelebbről és közelebbről hallatszottak, majd minden elhalkult.

- Bocsánat! Én Bang Yong Gukot keresem. – csendült fel egy ismerős hang a közeli folyosóról.

Papír zaja hallatszott, majd pár másodperces néma csend.

- 124-es kórterem. Rögtön a folyosó végén balra.

Nem érkezett válasz, csak újra felhangzottak a koppanások, csak most gyorsabban követték egymást, mint az utóbb. A folyosó végén egy lány alakja tűnt fel. Kétségtelenül ő volt a zaj forrása, hiszen magas sarkú cipője minden lépésénél magosan koppant a hófehér csempén. Hosszú lábai combközépig kilátszottak a fekete ruha alól. Fekete haja a melle alatt súrolta a feltűnően mélyen dekoltált ruha anyagát, vöröslő ajkai féloldalas mosolyra húzódtak, mikor meglátott minket. Hyerin. Mégis mit keres ez itt. Kikerekedett szemekkel néztem rá, mikor mindenkit figyelmen kívül hagyva elsétált mellettünk. Tömény, édes parfümje egy rózsaszín felhőként követte őt. Fintorogva fordultam utána, majd ledöbbenve vettem észre, hogy benyit Yongguk kórtermébe.

- Hölgyem oda nem mehet be! – szaladt felénk a nővér a folyosón, hogy megállítsa a lányt.

- A barátnője vagyok. – szólalt meg Hyerin ellentmondást nem tűrő hangon, majd belépett a szobába. Pár másodpercig lesokkolva bámultam a már becsukódott ajtót, majd lábaim szinte maguktól indultak meg abba az irányba ahol a lány az előbb eltűnt. A nővérrel szinte egyszerre értünk az ajtóhoz, de én nyitottam be. Yongguk álmosan, félig lehunyt szemekkel feküdt az ágyban, míg a lány a válla fölött megtámaszkodva felé hajolt és ajkait a fiú szájához préselve megcsókolta őt.

41. rész

Késő fele járhatott, amikor a frissen mosott hajamat törölgettem kifelé sétálva a kis személyre szabott fürdőszobámból. Amikor beértem a birodalmamba, szemem a párnám mellet fekvő telefonomon állapodott meg, minek kijelzője bőszen árasztotta magából a fényt. Kíváncsiságomból kiindulva az ágyam mellé trappoltam, és kezembe vettem a készüléket, ami csaknem 8 nem fogadott hívást jelzett Yongnamtől. Mégis mit szeretne ilyen későn? Még időm sem volt feloldani a telefont, máris érkezett egy újabb hívás ugyanattól a személytől.

- Mit szeretnél Yongnam? – kérdeztem egy csöppnyi felháborodással a hangomban.

- Én is kérdezhetnék ám tőled, például azt, hogy mégis hova teszed a telefonodat, hogy még meg sem hallod a hívásomat? – kaptam vissza a választ, ugyanabban a felháborodott hangnemben.

- Elárulnád végre, hogy milyen életbevágó dolog miatt hívsz engem fél egykor? – gyorsan le szerettem volna zárni a beszélgetést, és ágyba bújni, ezért a legegyszerűbb útját használtam a válaszkérésnek.

- Nicole, baj van! – kaptam meg a választ, minek hatására a szívem zakatolni kezdett az aggodalomtól. – Yongguk kórházban van.

- Micsoda? Hol? Mi? Miért? – záporoztak kérdéseim, karjaim lezsibbadtak a hírtelen érkezett tudatosítástól.

- Jól figyelj, nincs időnk most órákig beszélgetni. Azonnal öltözz, én pedig ott vagyok negyed óra múlva. Mindent elmondok a kocsiban, ne ess pánikba! – hangja katonás határozottságtól csengett.

- De Yongnam… - jöttek volna a további kérések, de belém fojtotta csevegő partnerem a szót.

- Mindent elmondtam! Kapd össze magad. Sietek. Szia. – hadarta utolsó mondatait, majd rám csapta a telefont.

Levert a víz, amint ezernyi fajta balesetre gondoltam, és hogy azok közül bármelyik megtörténhetett Yonggukkal. Próbáltam uralkodni magamon, de testem az aggodalom hatására remegett és alig tudtam valami ruhát keresni, amit felvehetnék. Sietségemben öt perc alatt elkészültem és lerobogtam a lépcsőn, hogy anyáéknak is szóljak a történtekről, benyitottam a hálószobájuk ajtaján, és rájuk oltottam a villanyt, mire fény lepte el a szobát. Szerencsémre apa azonnal felült az ágyon, majd a szeme elé tartva kezeit felém pillantott. Megkönnyebbültem, hogy nem kellet ébresztgetnem őket.

- Apa, figyelj baj történt. – hadartam gondolataimon kívül.

- Tessék? – apának az eddigi apró, álmosságtól félig csukva nyugvó szemei kipattantak.

- Yongguk kórházba került. Most hívott Yongnam, hogy tíz perc múlva itt van. Bemegyek vele a kórházba. Nem tudom, mikor jövök. Kérlek, ne aggódj, majd csörgök, ha van valami új infó. - próbáltam az idegességem ellenére tagoltan és érthetően megfogalmazni a mondanivalómat.

- Biztos, hogy ne menjek be én is? – ahogy értelmes választ kaptam vissza, megbizonyosodtam arról, hogy apa felfogta az imént mondottakat.

- Ne. Maradj csak! Én sem tudok még semmit. – mondtam, még mindig aggodalommal teli hangon, remegő végtagokkal. - Nagyon aggódom érte. Fogalmam sincs, hogy mi történt. Mindjárt elbőgöm magam, apa. – vettem egy mély levegőt, majd az ablak felé pillantottam, ahol láttam egy fénycsóvát, és egy leparkoló autót. – Megjött Yongnam. – hadartam, majd sarkon fordultam, és minden féle köszönés nélkül távoztam, meg nem állva a járműig, aminek az ajtaja már nyitva állt. Yongnam mellé huppantam, majd kattanásig behúztam a kocsi ajtaját.

- Mi történt? – tettem fel a kérdést remegő hangon, lábaim megállás nélkül jártak.

- Először is. Nyugodj le! Héé, ne remegj itt össze-vissza! – helyezte tenyerét térdemre, ami csaknem belepte az egész felületet. Mély levegőt véve próbáltam lenyugtatni magam, abbahagytam a dobogást a lábammal, szemeimmel Yongnam arcát fürkésztem. - Jó kislány. – duruzsolta, ahogy látta, hogy végrehajtottam kérését, majd beizzította az autót, amely azonnal mozgásnak indult velünk együtt.

- Szóval mi történt? – tette fel újra a kérdést.

– Valószínűleg bandaháború. Én sem tudom pontosan. Himchan hívott egy fél órája, én pedig egyből hívtalak téged. A többiek már bent vannak a kórházba. Daehyun bement Himchannal, Youngjae meg bevitte Jongupot és Zelot. A szüleid tudják, hogy mi van?

- Igen szóltam apának. – feleltem nyugodtabban. – Bandaháború? – kerekedtek ki a szemeim hitelen,s arcomat kezembe temetve előre buktam az ülésbe. – Akkor Kai volt.

-Meglehet… - sziszegte a fiú mellőlem.

- Akkor miattam van. – gördült le egy könnycsepp arcomon,majd lecseppenve az államról a térdemen landolt. – Pedig megígért…

- Ne bízz benne. – pillantott rám a szeme sarkából, majd a hátamat simogatva próbált lenyugtatni. – Nicole ez nem a te hibád.

- De igen. Ha Kai nem tudja meg akkor..

- Elég! – mordult fel a fiú, ami belém fojtotta a szót. –Attól, hogy magadat hibáztatod nem lesz jobb úgyhogy ezt most azonnal hagyd abba! – parancsoló hangja bezengte a kocsi légterét, így összehúzva magam próbáltam enyhíteni testem remegésén, s arcomat tenyereimbe temetve borultam a térdemre. – Nem a te hibád. – lágyult el a hangja kissé, majd lelassított. Vélhetően megjöttünk a kórházba ugyanis Yongnam kiszállt a kocsiból, majd hozzám sietve kinyitotta az ajtót és kikapcsolta a biztonsági övem, majd derekam körül átfűzve kezeit magához ölelt. – Ne sírj… - motyogta a hajamba, mikor magához húzott, majd hátamat simogatva próbált megvigasztalni. – Nem a te hibád, ami történt. – duruzsolta, mire sírásom enyhült. – Kezei közé véve az arcomat kissé eltolt magától, majd letörölve kibuggyanó könnyeimet próbált jobb formába hozni.

- Köszönöm…- suttogtam rekedten, mire rám emelte pillantását.

- Mégis mit?

- Hogy itt vagy. – hüppögtem ismét a sírás szélére sodródva, mire egy halvány mosoly jelent meg ajkain.

– Gyere, menjük be. – sóhajtott fel, s karomat megfogva kisegített a kocsiból. 

- Menjünk. – vettem egy nagy levegőt, majd táskámat a kezembe kapva a kórház bejárata felé siettem.

– Azért várj meg! - kiabált utánam Yongnam, ahogy egy gombnyomással bezárta a feketén fénylő autóhoz tartózó ajtókat, s mindezek után gyors léptekbe mellém sietett. Közösen léptük át a gyógyító központ bejáratát, aminek a közepén elhelyezkedő porta felé indultunk meg, Yongnam határozottabb volt, mint én, ezért ő elegyedett beszélgetésbe a kedvesnek tűnő hatvanas éveiben járó portással.

- Jó estét. – köszöntünk mind a ketten, ezzel egy időben meg is hajoltunk tiszteletünket kimutatva.

- Jó estét, miben segíthetek? – kaptunk azonnali választ.

- Egy Bang Yongguk nevű fiút keresünk. – taglalta Yongnam.

- Maguk hozzátartozók? – mért minket végig az idős úr, mielőtt kutatni kezdett volna a modern számítógépben a betegek adatai között.

- Én az ikertestvére vagyok, ő pedig a barátnője. – felelte Yongnam ezzel mindennél pontosabb választ adva.

- Esetleg tudják, hogy melyik osztályon fekszik? – kérlelt minket részletesebb információért a portás.

- Semmit sem tudunk sajnos. – támaszkodott Yongnam az információs pultnak.

- Á, meg is van! Bang Yongguk, diák. Kevesebb, mint egy órája hozták. Neurológiai osztály, 4-es kórterem.

- Fel szabad menni hozzá? – tettem fel a kikívánkozó kérdésemet.

- Tessék csak.  – jelent meg egy élénk mosoly a bácsi arcán, majd a lift fele mutatott. – Második emelet.

- Köszönjük. – hangzott el egyszerre Yongnamtól, és tőlem, majd mit sem várva, a lift felé siettünk és a célponthoz vettük az irányt. Ahogy felértünk a megadott emeletre, megadott osztályra és helyre, öt alakot pillantottam meg. Kettőt ülő helyzetben és hármat pedig állva.

- Nézd csak! Ott vannak a fiúk. – mutogattam bőszen Yongnamnak, és mikor ő is észrevette őket, elindultunk feléjük. Zelo egyből felpattant a várakozószékről és tárt karokkal indult meg hozzám.

- Nicole! – a legjobb barátom arcára egy halvány mosoly festődött, aminek bár csak a görbületeit láttam, mert mire teljesen megjelent volna az ajkain, addigra már megkönnyebbülve karjaim között szorongtattam őt.

- Zelo! – fontam karjaimat a nyaka köré. – Most mi lesz? Tudtok már valamit róla? – tettem fel azonnal a kérdéseimet, mire válaszolni tudott volna, addigra már Himchan ott ált mellette.

- Ne kérdezz ilyeneket tőle. – bökte vállon Zelot. - Csak most kelt fel. Eddig ott aludt a padon. – biccentett a mellette lévő pad irányába, majd csóválta meg a fejét. – Most van bent egy nővér Yongguknál. – ahogy választ kaptam a kérdésemre, a kórterem ajtaja már nyílásnak is indult és egy alacsony, fiatalnak tűnő nővér jött ki a kórteremből, iratokkal a kezében. Ahányan csak voltunk, mind odamentünk és körbevettük a dolgozót.

- Van már több információ Yonggukról? – tette fel a kérdést Daehyun, mindenki dolgát megkönnyebbítve ezzel.

- A kivizsgálást még az éjszaka folyamán elkezdjük, amint a doktor úr szabad lesz. A beteg még mindig alszik, bár már nem olyan mélyen. Mielőtt még feltennék a tipikus kérdést, a válaszom igen, be lehet menni hozzá. Ha kérhetem, akkor maximum egy személy. Semmi hirtelen mozdulatot ne tegyenek, és ne keltsék fel őt. Mivel csak minimális vizsgálatok voltak eddig, ezért pontos információt nem tudunk a sérüléseiről. – informált minket kedvesen a nővér, majd elindult a másik irányba az iratokkal a kezében.

- Bemehetek én először? – kérdeztem szerényen, hiszen tudtam, hogy ők valószínűleg már a bekerülése óta itt várakoznak.

- Menj csak, Nicole. – bökött fejével az ajtó felé Youngjae.

- Köszönöm. – mondtam halkan, majd a kórterem felé vettem az irányt. Lassan és kimérten mentem be, ahogy a nővér javasolta, majd a lehető leghalkabban becsuktam magam mögött az ajtót, s neki dőlve kemény lapjának támasztottam a hátam ameddig körbe néztem a szobában. Nem volt túl tágas, de egy személynek bőven megfelelt. Tipikus kórházi szoba fehérre meszelt falakkal, zöld függönyökkel a kis ablakok előtt és hófehér ágyneművel. Az ablak alatt egy kis asztal foglalt helyet két kisebb fotellel a két oldalán, mellette egy szekrény, tetején egy kis tévével. Ha jól láttam egy kis helység nyílt a szobából, ami kétségtelenül a fürdő lehetett. Yongguk ágya a jobb oldali falnál volt. Mindkét oldalról egy egy szék volt az ágy mellett és két kis éjjeliszekrény díszelgett a falhoz tolva az ágy két oldalán. Egy gyenge fényű lámpa világított Yongguk ágya melletti szekrényen, de a fénye épp elég volt ahhoz, hogy a szobának egy kellemes világosságot adjon. Tekintetem megállapodott az ágyon fekvő fiún. Nyakig betakarva feküdt az ágyon, csak jobb keze lógott ki a takaró alól, amibe az infúzió volt bekötve. Nehéz léptekkel mentem oda az ágyhoz és a kisméretű székre kucorodtam. Először csak figyeltem hibátlan arcát, ami alapján árki azt hihette, hogy éppen békésen alszik. Mellkasa ütemesen mozgott lassú levegővételeinek ütemére.  Mind az a békésség, ami belőle áramlott, arra késztetett engem, hogy valamilyen formában, de megérintsem. Selymes bőrű, férfias, mégis gyönyörű kezeire ráhelyeztem a mancsaimat és kellemesen nyugtató, simogató köröket írtam kézfejére. Hatalmas mosolyt csalt az arcomra, amikor láttam, hogy pillái megremegnek, majd szemeit résnyire kinyitva a fényforrást kereste tekintetével.

- Annyira örülök, hogy felkeltél. – mondtam tompa hangerővel, majd ismét végigsimítottam a kezein. A hangom hallatán, az irányomba kapta a fejét, majd kettőt pislogva, szemei hatalmasra tágultak és ijedten kezdtek méregetni engem. Termetes kezeit kikapta markomból, és egyre szaporábban vette a levegőt. Nem értettem meglepettségét. – Yongguk? – szólongattam megint, majd kezei után nyúltam, de ezúttal egész testével arrébb csúszott a fehér paplannal borított ágyon.

- Te ki vagy? – hangzott el a kérdés a szájából. 

40. rész

- Késtél. – szólaltam meg, mikor beültem az autóba. Táskámat ölemben tartva nyúltam hátra a biztonsági övért, hogy beköthessem magam, majd a fiú felé fordulva egy széles mosoly terült szét arcomon. Kai viszonozva gesztusom, ajkait mosolyra húzva fordult felém, hófehér fogai szinte világítottak barna bőréhez képest. Fekete haja lágyan keresztezte homlokát, belelógva a szemeit takaró fekete napszemüveg lencséjébe. Szokásához híven csak egy sima fekete V kivágású pólót és egy koptatott farmert viselt, de más ruhába már nagyon elképzelni sem tudtam volna.

- Nagy volt a forgalom a központban. – húzta féloldalas mosolyra ajkait, s szemüvegéhez nyúlva orráról a feje tetejére tolta azt. Észre sem vettem, hogy már el is indultunk, de mikor kinéztem az ablakon, máris a központ látványa terült szemeim elé. Éttermek, kávézók és boltok sokasága sorakozott az út mindkét oldalán, de Kai láthatólag ez bizonyos helyre akart elvinni. – Éhes vagy már? – pillantott rám a szeme sarkából.

- Mondhatni. – sóhajtottam, s hátradőlve az ülésben felé fordultam.  – Hova is megyünk pontosan?

- Hát nem szándékoztam étterembe menni, de ha te oda akarsz…

- Nem. Jó a legközelebbi hamburgeres is csak legyünk már ott! – nyávogtam, mire elnevette magát.

- Türelem egy perc és ott vagyunk. – kuncogott, majd leparkolt az autóval. – És a kedves barátodat nem zavarja, hogy velem ebédelsz? – kérdezte, mikor kiszállt a kocsiból, s utánam sietve felvette velem a lépést.

- Hát nem volt túl boldog… - vallottam be az igazat.

- Ezt valahogy gondoltam. – mosolygott önelégülten a fiú, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Gyengéden a vállába ütve löktem egy kicsit arrébb magamtól, mire azonnal ellensúlyozva taszításom, felém dőlve nekem jött.

- Ahh ez nem ér! – szisszentem fel, mikor elveszettem egyensúlyom, s Kai kezébe kapaszkodva átbotorkáltam a lábam elé kerülő padkákon. Ujjait azonnal összekulcsolta az enyémekkel, s kezeinket köztünk lóbálva tovább indult. Nem várt cselekedete meglepett, így egy darabig összekulcsolt kezeinkre szegezve a tekintetem mentem mellette, majd óvatosan kihúztam kezemet az övéből. Feltekintve arcára a szemébe néztem, mire ő azonnal megállt.

- A kézfogást jobb, ha kerüljük. - jelentettem ki, mire elhúzta a száját.

-  Mert?

- Mert a barátok nem sétálnak kézen fogva, mint egy szerelmes pár. – szólaltam meg. Szemeit forgatva mormolt valamit, amit nem értettem, majd látványosan a zsebébe csúsztatta a kezeit. Az út maradék részét némán egymás mellett sétálva töltöttük, így volt alkalmam megcsodálni a már virágba borult parkot. A fák visszanyerve lombkoronájukat a zöld különböző árnyalataiban pompáztak, s versenyt futva egymással nyúltak az ég felé, hogy a nap melengető sugarai elérjék őket, így a kis ösvény fölött összezárulva szinte egy összefüggő alagutat alkottak. A fák között színes virágok nyíltak a fűben, miknek illatát néha felém sodorta a lágy szél. A szökőkút körül gyerekek szaladgáltak, míg a padokon ülve megannyi ember élvezte a jó időt.

Este kijövök ide Yonggukkal. – gondoltam, ami azonnal mosolygásra késztetett. Tudtam, hogy annyira nem szeret sétálni, de ezt neki is látnia kell.

- Itt is vagyunk. – zökkentett ki gondolataimból Kai hangja. Felcsillanó szemekkel pillantottam rá, majd kinyitva a pizzéria ajtaját beléptem a kis helységbe. Nem volt tágasnak mondható a hely, de annál inkább volt hangulatos.  A fa borítású falakat kisebb nagyobb képek díszítették. Némelyik igen régi lehetett, de voltak újabbak is, az egyetlen közös bennük, hogy az itt dolgozó embereket ábrázolták. Mindegyik képen mosolyogtak a rajta szereplők, s egymáshoz bújva vigyorogtak a kamerába, ami családias hangulatot adott a képnek. Az asztalok között, vékony, vállmagasságú fa borítású falak húzódtak, így kisebb helységeket alkotva elkerítették az asztalokat egymástól. Az asztalokat fedő piros, kockás terítőkön csokorba szedett virágok díszelegtek. Hangulatos hely volt.

- Hova üljünk? – fordult felém Kai mosolyogva, mire gyorsan körbepillantottam. Tekintetem azonnal megakadt az ablak melletti asztalon, ahonnan rá lehetett látni a szökőkútra, így azonnal arra esett a választásom.

- Az ott jó lesz? – fordultam a fiú felé izgatottan. Tekintete az arcomról az említett asztalra siklott, majd szemügyre véve a helyet bólintott egyet.

- Persze. – görbültek felfelé az ajkai, majd az asztalhoz kísérve engem leült velem szemben.

- Szóval minden oké veled meg Yonggukkal? – kérdezte már századsorra az elmúlt fél órában.

- Igen Kai, minden rendben van, de ezt már elmondtam egy párszor. – forgattam szemeimet, majd eltoltam magam elől a fél pizzát. – Tele vagyok… – sóhajtottam fel, mikor szám elé emeltem a poharamat, s belekortyoltam a jéghideg vízbe.

- Nem bánt? Nem ütöttem meg soha ugye? – kérdezősködött maga elé húzva a maradékomat, majd jóízűen enni kezdte azt.

- Bánt? – kerekedtek ki a szemeim. –Ugyan már dehogy bánt!

-  Jól van na nyugi! – emelte fel a kezeit védekezően. – Csak kérdeztem.

- Remélem ezt te sem gondoltad komolyan… - méregettem mérgesen, mire elnevette magát.

- Ki tudja… – motyogta a kóláját szürcsölgetve, fekete íriszeit rám emelve a szemembe nézett, majd percekig nem szakította el tekintetét az enyémtől. Kitartóan álltam pillantását, de hirtelen megváltozott az arca. Egy sóhaj kíséretében unottan nyúlt a zsebébe valami után kutatva, majd előhúzta rezgő telefonját.

- Megmondtam nekik, hogy ne hívogassanak… - mordult fel, majd a kijelzőre pillantott.

- Ki az? – érdeklődtem mikor már legalább fél perce szótlanul nézte a telefonját.

- Rejtett szám. – ráncolta össze a homlokát a fiú, s a füléhez emelte a telefont. – Igen? – szólt bele a telefonba. – Igen, Kim Jongin vagyok, te pedig… - akadt el a mondat közepén. – Junhyung? – kerekedtek ki a szemei. – Miért jöttél ide? – hadarta a kérdést majd felpattant. – Ne haragudj Nicole. - húzta el egy másodperce magától a telefont, majd kiviharzott a pizzéria elé telefonálni.

- Junhyung? – motyogtam magam elé az imént halott nevet. Sosem hallottam még ezelőtt, sem tőle, sem Yongguktól.

- Ki az a Junhyung? – kérdeztem meg Kaitól, miközben hazafelé tartottunk. Láthatóan megleptem kérdésemmel, mivel egy ideig nem válaszolt.

- Egy ismerős. – monda végül, de nyilvánvaló volt, hogy nem ez volt az igazság. Kérdő tekintettel fordultam felé az ülésben, mire egy mosolyt erőltetett arcára, s rám pillantva próbált meggyőzni az igazáról. – Most miért nézel így rám? – ráncolta össze a homlokát, amint visszafordult az út felé.

- Egy ismerős? – motyogtam.

- Az. – vágta rá azonnal. – Itt is vagyunk! Köszönöm, hogy velem ebédeltél. Majd holnap felhívlak. – fordult felém mosolyogva. Ujjaival idegesen dobolt a kormányon, ahogy a szemembe nézett, majd kipattanva az autóból az én oldalamra sietett és kisegített a kocsiból.

- Legutóbb nem akartál ilyen sietően megszabadulni tőlem. – húztam félmosolyra ajkaimat, majd eligazgattam vállamon a táskám.

- Nem megszabadulni akarok tőled, csak dolgom van…

- Milyen dolgod? – fontam keresztbe kezeimet magam előtt, s kérdő tekintetemet az övébe véstem.

- Találkozom valakivel… - motyogta.

- Nem is tudtam, hogy ilyen sűrűn be vagy táblázva… - kuncogtam. – Talán egy másik lány? – érdeklődte, mire egy fejrázással válaszolt.

- Nem! Egy barát… – pillantott rám, majd kinyitotta az autó ajtaját. – Holnap beszélünk. Szia!

- Szia. – köszöntem el tőle, majd hátat fordítva neki az ajtó felé indultam. Két lépést sem tettem meg máris halottam, hogy az autó hangos kerékcsikorgással elszáguld mögöttem, majd eltűnik a látóteremből. Egy sóhaj kíséretében pakoltam le a cuccaimat az előszobába, majd a konyhába mentem.

- Sziasztok! – köszöntem hangosan, hogy bárhol is legyenek szüleim a házban, meghallják, hogy hazajöttem. Percekig vártam válaszra, de csend fogadott. Tehát ismét késő estig dolgoznak. Egy sóhaj kíséretében léptem a hűtőhöz, amin a szokásos cetli fogadott. Anya írta le, hogy ne várjam meg őket a vacsorával, mivel apa üzleti útra ment, ő pedig nagyon elfoglalt a munkájával, szóval csak este jön haza. A kis papírt a kezembe véve mentem az előszobába a táskámért, majd már épp mentem volna fel a szobámba, mikor megszólalta a csengő. Mivel nem vártam vendéget így úgy gondoltam csakis a postás lehet, így a lehető leghalkabban kezdtem el felfelé lépkedni a lépcsőfokokon. Most semmi kedvem a levelekről beszélgetni, csakis az érdekel, hogy végre az ágyamba lehessek.

- Nicole kinyitnád? – halottam meg egy ismerős hangot az ajtón kívülről. Kiengedve magamból a tüdőmben rekedt levegőt, letrappoltam a lépcsőn, majd az ajtóhoz sietve kinyitottam azt.

- Yongguk hát te? – léptem hátrébb, hogy bejöhessen mellettem.

- Milyen volt az ebéd? – húzta félmosolyra az ajkait, mikor betörtetett mellettem, s bezárta maga mögött az ajtót.

- Olyan…átlagos. – válaszoltam neki.

- Kai és az átlagos elég távol állnak egymástól. – motyogta miután levette a cipőjét.

- Abbahagyhatnátok végre egymás szidását… – sóhajtottam fel, majd a szobámba mentem. Halottam a lépcső ropogásából, hogy követ, majd a szobámba érve azonnal az ágyamba vetette magát.

- És gondolom kikérdezett rólam. – mosolygott elégedetten.

- Igen, megkérdezte, hogy bántasz-e. – villant felé a szemem. Hangosan elnevette magát szavaim hallatán, majd feje alá téve kezeit rám nézett.

- És mit válaszoltál? – búgta. Leeresztettem vállamról a táskát, majd lassú léptekkel odamentem az ágyhoz és a lábához ültem. Felhúzva magam az ágyra melléfeküdtem, s fejemet mellkasára téve hozzábújtam, mire azonnal körém fonta kezeit.    

- Azt, hogy egy ujjal sem bántanál. – emeltem fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek, majd felnyújtózkodva hozzá egy lágy csókot leheltem ajkaira.

- És mennyire igazad volt… - motyogta ajkaimba mosolyogva, majd kezeit szorosabbra fogva derekam körül magára húzott. – Este találkoznom kell a fiúkkal az egyik étteremben. Eljössz velem? – nézett a szemembe mosolyogva. Azonnal heves bólogatásba kezdtem, mikor eszembe jutott, hogy el akartam vele menni a parkba.

- Előtte nem megyünk el a parkba sétálni? Olyan jó az idő és olyan szép a szökőkút, mikor kivilágítják… - néztem fel rá kérlelő tekintettel. Tudtam, hogy nem egy sétálós típus, de így is megpróbálok minden tőlem telhetőt, hogy rábeszéljem.

- Sétálni? – motyogta halkan, de arcom láttán belement a dologba. – Hát jó. Menjünk sétálni. – simogatta meg a hajam, majd homlokomhoz préselte ajkait.

- Nem muszáj, ha nincs kedved… - motyogtam, mire felült és magával húzva levezetett a földszintre.

- Húzd a cipőd és menjünk! – kuncogott édesen, majd az ajtófélfának támaszkodva megvárta, hogy felöltözzem.

Yongguk szemszöge.

- Biztos ne kísérjelek haza? – nyúltam keze után, hogy magam felé fordíthassam. Az utcai lámpa fénye tökéletesen megvilágította az arcát így láttam, ahogy kék szemeit arcomra szegezi, majd ajkaira egy széles mosoly kúszik.

- Ugyan már. Hazatalálok. – csendült fel kuncogása, majd tekintete szemeimről ajkamra vándorolt. Akaratlanul is gyönyörűen ívelt, telt alsó ajkába mélyesztette fogait, majd apró kezeit mellkasomon felvezetve a nyakam köré fonta azokat. Éreztem, ahogy minden idegszálam kiéleződik érintése hatására, s a melegség áramütésként vonul végig rajtam.  Hihetetlen, hogy mit tesz velem egyetlen érintéssel.

- Jobban örülnék, ha taxival mennél. – búgtam, ahogy egyre lejjebb hajoltam csökkentve a köztünk lévő távolságot, de mielőtt elértem volna ajkait megálltam. – Ne mászkálj este egyedül.

- Ha megnyugtat a tudat, hogy taxival megyek, akkor nem ellenkezem. – motyogta halkan, majd lábujjhegyre emelkedve az enyémeknek préselte ajkait. Kezeimet dereka köré fűzve húztam magamhoz törékeny testét, s ajkaim közé szívva alsó ajkát gyengéd csókot leheltem szájára. Egy halk sóhaj hagyta el ajkait, mikor nyelvemet a szájába csúsztattam, de azonnal viszonozta gesztusom. Éreztem, ahogy keze tarkómról a hajamba siklik, majd gyengéden tincseim közé markol. Akaratlanul is belemosolyogtam a csókunka, mire egy apró nyöszörgés szakadt fel ajkai közül.

- Biztos, hogy ma otthon akarsz aludni? – biggyesztette le alsó ajkát szomorúan, majd elhajolva tőlem kérlelő tekintettel nézett fel rám.

- Nicole nem tudom, mikor végzek a fiúkkal. – sóhajtottam fel, s kezeim közé véve arcát végigsimítottam bársonyos bőrén. – De ha hamar végzünk, akkor felhívlak, hogy ébren vagy-e még, és ha igen, akkor már szaladok is hozzád. – kuncogtam. – Tudom, hogy félsz egyedül otthon lenni, szóval a világért sem hagynám, hogy a gonosz szörnyek kimásszanak a szekrényedből és megtámadjanak mikor védtelen vagy. – cukkoltam, mire egy elég gyenge próbálkozásnak elkönyvelhetően vállon ütött.

- Ez nem vicces. – puffogta. – Komolyan nem szeretek egyedül lenni otthon, főleg nem este. Mit csinálok, ha betör valaki? – nézett rám kétségbeesve.

- Akkor azonnal hívsz engem, de nem fog senki betörni. – nyugtatgattam, s lehjolva hozzá újra megcsókoltam. – Ígérem, sietek.

- Várni foglak. – motyogta ajkaimba válaszul, majd egy gyors puszit még megengedett magának mielőtt elengedve nyakam ellépett volna tőlem. – Jó legyél. – kacsintott rám.

- Te is. – húztam vissza magamhoz a kezénél fogva, hogy még egy utolsó csókot válthassak vele mielőtt elment volna. – Szeretlek. – suttogtam a fülébe, mire jólesően felsóhajtott.

- Én is szeretlek. – húzódott ajka egy széles mosolyra, majd felém integetve beszállt a taxiba és elhajtott. Mivel már így is késésbe voltam és biztosra vehettem, hogy már mindenki a megbeszélt találkozóhelyen van csak én nem, így úgy döntöttem, hogy az út lerövidítése érdekében keresztülvágok a parkon. Sietősen indultam meg a most sötétbe burkolózó fék között, s telefonomat a fülemhez emelve Himchant hívtam.

- Hol vagy? – hallottam meg barátom hangját a telefonba szinte azonnal.

- Két perc és ott vagyok, ne aggódj. – hadartam. – Mindenki ott van?

- Igen. Mindenki. – jött a válasz. – Szóval siess.

- Sietek. Himchan szólj Jiminnek, hogy…

- Lám lám. Csak nem Bang Yongguk? – hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül. Azonnal a tüdőmbe rekedt a levegő, ahogy a hang hallatán megfeszültek izmaim, s lelassítva lépéseim megálltam az úton.  Magam elé emelve a tekintetem észrevettem, hogy valaki elém lép a sötétből, s elállja az utamat.

- Junhyung… - sziszegtem a fogim között, majd lassan megfordultam a tengelyem körül, hogy a mögöttem álló személyre nézhessek. Egy közeli padon ült. Lazán előrehajolva a térdeire támaszkodott, s valami tárgyat forgatott a kezében. Egy ütő lehetett.

- Ha jól csicseregték a madarak ismét beleavatkoztál az egyik ügyembe. – szólalt meg hidegen, majd lassú mozdulatokkal felkelt a helyéről. Az árnyékból mögüle még több ember lépett elő, így akaratlanul is egy lépést tettem hátra. Felmérve a helyzetet hamar rájöttem, hogy bekerítettek és hogy semmi esélyem ellenük, így a maradék időt kihasználva próbáltam segítséget kérni.

- Himchan siess… - suttogtam a telefonba, aminek a túloldaláról máris hangos kiabálás és zűrzavar hallatszott. – A parkban vagyo- kezdtem el a mondatot, de nem tudtam befejezni. A tarkómat ért erős ütés azonnal a földre terített. Kezeim erőtlenül markoltak a földbe, ahogy állásba próbáltam tolni magam, de valaki erősen az oldalamba rúgott, így a hátamra esve próbáltam megvédeni magam. Automatikusan a hozzám legközelebb álló személy felé rúgtam, akit sikerült is eltalálnom. A fiú felkiáltott, mikor lábam erősen az övéhez ütődött, majd meglendítve a kezében tartott ütőt lecsapott rám. A fájdalom egyre nagyobb területen áradt szét a testemben, ahogy erőtlenül bámultam a fölöttem hajladozó fák ágait, amik között halványan átszűrődött a hold fénye. A kép egyre homályosabb és homályosabb lett szemei előtt, majd hirtelen erős fájdalom nyilallt a fejembe és minden elsötétült.

39. rész

Hatodik hónapforduló. – visszhangzottak a szavak a fejemben.  Mi? Lehetetlen. Hogy felejthettem el? Kétségbeesve néztem fel Yonggukra, hiszen teljesen kiment a fejemből a mai nap. Csalódott lesz, ha megtudja? Hogy lehetek ilyen idióta.

- Yongguk én… - gyűrtem le a torkomban keletkezett gombócot, majd lesütöttem a tekintetem. Szívem szerint elsüllyedtem volna szégyenemben.

- Mi a baj? – tűnt el eddigi mosolya arcáról, s kezei közé fogva arcomat a tekintetem után kutatott. Látva egyre kétségbeesettebb arcát gyorsan megráztam a fejem, s egy sóhaj kíséretében belekezdtem a magyarázkodásba.  – Nekem ez teljesen kiment a fejemből... – motyogtam bűnbánóan. Tekintete azonnal ellágyult szavaim hallatán, aztán ajkaira újra felkúszott egy mosoly.

-  És emiatt vágsz ilyen arcot? – kuncogott. – Azt hittem valami baj van.  Ne ijesztgess. – fonta vállaim köré karjait, s magához húzva hosszan homlokon puszilt.

- Ez nem elég nagy baj? – motyogtam mellkasába.

- Egyáltalán nem baj. – húzódott el kissé, hogy szemembe nézhessen. – Nem haragszom, ha emiatt aggódnál… - simogatta meg arcomat, majd egy lágy csókot lehelt ajkaimra.  Amint megéreztem száját az enyémeken azonnal megkönnyebbültem.  Egy elégedett sóhajjal fontam karjaimat nyaka köré, s közelebb léptem hozzá. Ő azonnal derekamra csúsztatta kezeit és magához vont, így amennyire csak lehetett hozzásimultam. Nyelvével bebocsájtást kérve a számba végigszántott alsó ajkamon, ami azonnal elvált felső párjától. Nyelve magabiztosan kereste meg az enyémet, majd csatát vívva vele hol az én hol az ő szájában elmélyítette a csókunkat. Egy halk morgás hagyta el ajkait, mikor végigsimítottam oldalán, s félre fordítva a fejét elszakadt tőlem.

- Nem azért csináltam vacsorát, hogy aztán ne együk meg. – zihált, s kezemet megfogva az asztalhoz vezetett.

- Hirtelen mennyi önuralmad lett. – kacsintottam rá, mikor kihúzta nekem a széket. Kihagyhatatlannak éreztem, hogy játsszak a tűréshatárával, így nyakához felnyúlva lehúztam magamhoz egy újabb csókra. Már hosszú percek óta ízlelgettem alsó ajkát, de még mindig tartotta magát így hatásosabb módszerhez kellett folyamodnom. Először végigvezettem nyelvem ajkai vonalán, majd óvatosan beleharaptam alsó ajkába. Hiába próbálta elfojtani, meghallottam az ajkai közül feltörő halk sóhajt, amit egy elégedett mosollyal konstatáltam.

- Direkt csinálod? – motyogta számba.

- Talán. – kuncogtam elégedetten, hiszen azt hittem, hogy nyertem, de meglepetésemre felegyenesedett, s a velem szemközti székhez sétálva leült velem szemben. Megadóan felsóhajtottam, majd az asztalon végigterülő ételekre néztem.

- Ezt mind te főzted? – pillantottam rá mosolyogva.

- Részben. – kuncogott halkan.

- Szóval anyukád volt. – csillant fel a szemem. – Imádom anyukád főztjét! – motyogtam, majd tányéromat a kezembe kapva neki is estem a különböző ételek összeválogatásának. Vagy fél órán keresztül ehettünk, mikor végre sikerült mindenbe egy kicsit belekóstolnom. Egy utolsó falatot kotortam a villámra, majd mikor az is eltűnt a számban, egy elégedett hümmögéssel hátradőltem a székben. 

- Nem bírok többet enni… - motyogtam, miközben kidudorodó hasamat simogattam.

- Még desszert is van. – kapta fel a fejét, s már indult is volna a hűtőhöz, de megállítottam.

- Neee. Yongguk nem bírom. – nyöszörögtem.

- Egy kicsit se? – húzta el a száját.

- Nem. Kicsit se. Le akarok feküdni. – dünnyögtem, majd nagy nehezen felkeltem és a nappaliba csoszogtam. Ahogy a kanapéhoz értem egy mozdulattal végignyúltam rajta, majd egy elégedett sóhaj kíséretével a párnába fúrtam az arcom. Egy másodperc sem telt el a telefonom rezegni kezdett a tőlem nem messze lévő asztalon.

- Yongguk! – nyöszörögtem a párnába.

- Mondjad. – jött a válasz a konyhából, a tányérok csörgéséből ítélve éppen elpakolt az asztalról.

- Idehozod a telefonom kérlek… valaki hív. – dünnyögtem, mire azonnal odajött. Hangos trappolásából hallottam, hogy elért a kávézóasztalig, majd felkapta a mobilomat.

- Tessék itt… - akadt el a hangja.  - …a telefonod.

- Ki keres? – pillantottam a kijelzőt bámuló fiúra, akinek a hangulata látványosan változni kezdett. Ajkait beszívva bámulta a készüléket, majd felém nyújtotta azt.

- Kai. – sziszegte.

- Gondolod hogy…

- Igen... Hyerin biztos most volt nála! – szorította ökölbe a kezeit, majd a teraszajtót kivágva kiviharzott a kertbe. Egy gyors mozdulattal felültem, majd idegesen harapdálva a számat pillantottam le az ölemben fekvő telefonomra, ami még mindig kitartóan csörgött. Vonakodva illesztette ujjam a zöld körbe, majd egy lassú mozdulattal elhúztam azt, így fogadtam a hívást.

- Halló? – szóltam bele halkan a telefonba. Egy darabig csend honolt a vonal túlsó végén, majd meghallottam Kai hangját.

- Rám uszítani Hyerint nem volt szép dolog. – szólalt meg a fiú.

- Szóval odament… - motyogtam halkan.

- Ide ám. Tehát ha jól vettem le együtt vagytok Yonggukkal és ez a szerencsétlen lány azt várja tőlem, hogy most csináljak valamit.

- És… - vettem egy nagy levegőt, hogy kissé lenyugodjak. –  …fogsz bármit is csinálni?

- Hmmm…kellene? – gondolkozott a fiú.

- Nem örülnék neki. – motyogtam, mire felnevetett.

- Ugyan már Nicole. Attól, hogy azzal az emberrel vagy, akivel a legkevésbé sem akartalak együtt látni és miatta utasítottál el, még nem fogok ártani neked. – azonnal megnyugodtam. Szemeimet lehunyva dőltem hátra a kanapén, majd akár egy rongybaba félig lecsúsztam róla.  

- Köszönöm Kai… - mosolyodtam el kissé.

- Nem hiszem el, hogy ilyet hittél rólam! – mordult fel a fiú.

- Én nem csak…

- Nem kell a magyarázat! Nem vagyok olyan rossz, mint aminek a drágalátos barátod beállít. Lehet nem rólam példázták a jóságot, de vannak nálam rosszabbak. Hihetetlen, hogy mindenkinek elhiszel mindent. – duzzogott. Szemöldököm felvonva ültem fel, majd szemeimet a kert sötétjébe meresztve Yongguk után kutattam odakint, de senkit sem láttam.

- Jóvátehetem valamivel ezt a dolgot?

- Mondanám, hogy azonnal szakíts Yonggukkal, de ma nagyon rendes vagyok így beérem egy ebéddel.

- Tényleg nagyon rendes vagy… Szóval egy ebéddel…

- Baráti ebéd. – hadarta azonnal.

- Kai téged ez komolyan nem zavar? – haraptam bele alsó ajkamba.

- Ameddig nem tilt el tőlem addig nem. Persze nem akarok édes hármasban veletek lenni, de szeretném, ha néha tudnék veled találkozni. A barátságunk fenntartása érdekében. – köhintett a barátság szó után.

-  Rendben. – mosolyodtam el. – Akkor holnap?

- Holnap találkozunk. – fogadta el az ajánlatom. – Majd érted megyek. Szia.

- Szia Kai. – kuncogtam, ahogy letettem a telefont. Egy széles mosollyal az arcomon mentem a teraszajtóhoz, majd kisebb szenvedés árán kinyitottam azt. Ujjaimmal a falon lévő kapcsoló után kutatva tapogattam a falat, majd egy könnyed mozdulattal lenyomtam a kapcsolót mikor végre megtaláltam azt. A hatalmas udvart halvány fény árasztotta el, ahogy a lámpák halvány fénnyel világítani kezdtek, a szépen lenyírt zöld pázsit közé elrejtett lámpák milliónyi apró fénye játszott a zöld fűszálakon ezzel még szebbé téve a helyet. A kertet végigszelő kis ösvény mentén elhelyezett nagyobb lámpák kivilágították az utat, ami egészen a kert végében elhelyezkedő félig fedett kiülőhöz vezetett. Yongguk a legbelső széken ült, lábait az asztalra feldobva bámulta a kiülő melletti kis tavat, s a kezében nyugvó köveket dobálva ritmikusan törte meg a víz sima tükrét.

- Mit akart? – szólalt meg, amikor közelebb értem hozzá.

- Beszélgetni. – toltam arrébb egy az útban lévő széket, majd leültem a fiúval szembe. Pillantását hirtelen rám szegezve eldobta az összes követ a kezeiből, s lehúzva lábait az asztalról, rákönyökölt a kemény falapra. Állát megtámasztva kezeivel közelebb hajolt hozzám, s egy halvány mosolyt erőltetve az arcára megszólalt.  

- Ki gondolta volna. És mégis miről beszélgettetek? – a hangjából áradó gúnyt bárki észrevehette volna, így szemeimet forgatva hátradőltem a székben, majd a szemeibe nézve próbáltam a legrövidebben összefoglalni a dolgokat.

- Kait nem zavarja az, ami köztünk van. – szólaltam meg, mire Yongguk szemöldökei felhúzódtak.

- Mert ha zavarná, akkor ugyan mi lenne? – nevetett fel, s szinte felborítva a széket, amin ült felpattant. A kiülőt körbevevő derékmagasságú falhoz sétált, majd megtámaszkodva rajta előrehajolt, s tudomást sem véve rólam ismét a tavat kezdte el figyelni. Próbáltam nem törődni a kérdésével, így inkább felhoztam, hogy mit tervezett holnapra a fiú.

- Viszont holnap vele ebédelek. – hadartam le gyorsan, majd összeszorítva a szemem vártam a reakcióját, de meglepetésemre semmit sem mondott. – Yongguk  hallod?

- Hallom. Menjél. – sziszegte rám sem pillantva.

- Most mi bajod van? – sóhajtottam fel. Óvatosan kitolva a széket magam alól felkeltem, s lassan odasétáltam hozzá. A hátára simítva a kezem próbáltam valahogy jobb kezdve deríteni, de erre sem reagált.

- Nincs bajom. – motyogta alig hallhatóan.

- Ezt valahogy nem tudom elhinni…

-  Mindig mindent elhiszel enne a…

- Ennek a minek? Nem olyan, mint amilyennek te látod. – kezdtem én is elveszíteni a türelmemet.

- Te nem ismered! – villantotta rám tekintetét.

- Nem Yongguk. Te nem ismered. Mindig a rosszat keresed benne, közben semmit sem tesz.

- Ki ő neked, hogy így véded? – fordult felém idegesen.

- Az egyik barátom. – néztem a szemeibe, majd hátat fordítva neki elindultam vissza a házba. – Nincs kedvem megint ezen vitatkozni.

- Most meg hova mész? – kiabált, hogy meghalljam mire lassítottam a lépteimen.

- Aludni. – válaszoltam. Elhúztam a teraszajtót, s beléptem a házba, majd célirányosan a vendégszoba felé indultam. Útközben vállamra kaptam a táskámat, s fellépdelve a lépcsőn bevetettem magam a fürdővel szemben lévő szobába. Az ablakhoz lépve pont kiláttam az udvarra, így láttam, hogy Yongguk még mindig ott állt, ahol hagytam. Felkapcsoltam az ágy melletti kis éjjeli lámpát, majd gondosan elhúzva a függönyöket kizártam a szobából a kintről bejövő fényt. Mivel nem ez volt az első alkalom, hogy ebben a szobában aludtam így pontosan tudtam, hogy mi hol van, így nagyobb gond nélkül találtam meg a szekrényben heverő tiszta törülközőt, amit magamhoz véve a fürdőbe mentem.  Egy gyors zuhanyt követően előkotortam a táskámból a pizsamának használt pólót, amit a lehető leggyorsabban felhúztam, majd az ágyra huppanva bemásztam a puha takaró alá. Amint letettem a fejem a párnára megcsapott a párnából áradó jellegzetes illat. Imádtam azt az illatot, ami ebben a szobában keringett, azonnal megnyugtatott. Elégedetten hümmögve kapcsoltam le a kislámpát, majd az oldalamra fordulva a függöny alatt beszűrődő fénycsíkot kezdtem bámulni.  Ezek szerint még mindig a kertben van. Könyökömre tornázva magam elnyúltam a telefonomért, hogy megnézhessem az időt. Már elmúlt éjfél. Egy sóhaj kíséretében bújtam vissza a takaró alá, majd hosszú percekig újra a parányi fényt kezdtem el nézni. Egyszer csak a fény eltűnt, s a szobát teljes sötétség lepte el. Tompán hallottam. ahogy lent Yongguk bezárja az ajtókat, majd lekapcsol lent minden villanyt. Halkan feljött a lépcsőn, majd egyenesen a fürdőbe ment. Percekig hallottam a víz csobogását, majd a fiú elzárta a csapot. Mivel háttal voltam az ajtónak így nem láttam, hogy mi történik a folyosón, de biztos voltam benne, hogy nem jött be a szobába. Hallottam, ahogy elmegy az ajtóm előtt, majd szinte hangtalanul kinyitja saját szobájának ajtaját.

- Nicole? – suttogta az üres szobába, ami akaratom ellenére is mosolygásra késztetett. Mivel nem jött válasz a kérdésére így felkapcsolta a lámpát. Pár másodperc elteltével a lámpa egy újabb kattanással kialudt, s újra csend telepedett a házra. Már épp a másik oldalamra akartam gurulni, hogy a hátam mögé pillanthassak, mikor megéreztem, ahogy megsüllyed mögöttem a matrac. Próbáltam a lehető legjobban előadni azt, hogy alszom, így mindenféle reakció nélkül tűrtem, hogy lehúzza rólam a takarót, majd szorosan mögém bújva újra betakar engem saját magával együtt. Egyik kezét a párna alá csúsztatva hajamba fúrta arcát, míg másik kezét derekam köré fonva magához húzott.

-Nicole? – motyogta halkan. Meleg lehelete a nyakamat csiklandozta így kissé összerezzentem, de nem válaszoltam neki. – Tudom, hogy nem alszol…

- Mit akarsz? – adtam fel a színjátékot.

- Bocsánatot kérni… - búgta a fülembe.

- Hallgatlak.

- Ne haragudj, amiért így viselkedtem. Csak…nem bízom Kaiban…

- Biztos megvan a jó okod rá, ha ennyire utálod, viszont velem teljesen más. – sóhajtottam fel, majd felé fordultam.

- Tudom…

- Akkor miért idegesíted magad? – nyúltam ki a takaró alól, s arcára téve a kezemet simogatni kezdtem puha bőrét.

- Csak féltelek… - suttogta. Karjait automatikusan szorosabban fonta körém, így még jobban magához húzva.

- Nem kell féltened. – mosolyodtam el. – Nem fog bántani. – motyogtam, majd lehúzva magamhoz egy gyengéd csókot leheltem ajkaira.

- Remélem is hogy nem…

- Nem fog. – szögeztem le a dolgot, majd mellkasába fúrva az arcomat hozzábújtam. – Aludjunk jó?

- Jó. – sóhajtott fel, majd elhelyezkedett mellettem. – Még egyszer sajnálom…

- Szeretlek. – motyogtam már félálomba.

- Én is téged. – jött a válasz azonnal, majd szabad kezével megkereste az enyémet, s ujjainkat összekulcsolva fogta meg a kezem, hogy végre együtt álomba merülhessünk.

A nap sugarai megtalálva minden rést a függönyök között akaratosan kúsztak végig a puha szőnyegen, majd folytatva útjukat a takarón keresztül egyenesen arcomig jutottak. Homlokomat összeráncolva dörzsöltem meg a szemeimet, majd kinyúlva a takaró alól kiegyenesítettem elzsibbadt végtagjaimat. Halkan nyöszörögve húztam feljebb nyakamon a takarót, s arcomat a párnába fúrva próbáltam újabb álmot erőltetni a szemeimre, de hosszas küzdelem után feladtam. Nincs mit tenni, mára ennyi volt az alvás. Egy halvány mosoly kúszott ajkaimra mikor egy nyugodt, ritmikus szuszogás csapta meg a füleimet. Résnyire nyitva pilláim oldalra fordultam, hogy a mellettem békésen alvó fiúra pillanthassak, de a látvány ami fogadott azonnal kiűzte a maradék álmosságot is a szemeimből. Az éjszakai forgolódástól összekócolódott fekete haja lágyan keresztezte homlokát, ahogy a párnára omlott, a telt ajkai közti résen ki és be áramló levegő arcomat simogatva folytatták útjukat a szoba levegőjével keveredve. Kezeit a párna alá rejtve aludt a hasán, így tökéletesen láthattam a lapockáján végighúzódó, gondos munkával elkészített írást. A takarót egészen a derekáig lerugdosta így szememmel végigfutottam háta vonalán, majd tekintetemet újra nyugodt arcára szegeztem.

- Te kis kukkoló. – hallottam meg mély hangját, mire azonnal elakadt a lélegzetem. Mégis mióta lehet ébren?

- Én nem…. – kezdtem volna mentegetőzni, mire egyik szemét résnyire nyitotta és elmosolyodott. Egy gyors mozdulattal kirántotta feje alól a párnát, s a feje fölé húzta azt.

- Naaa! – tátottam el a számat, majd megfogtam a párnáját és magam felé kezdtem húzni. Halk kuncogás hagyta el az ajkait, majd elengedve a párnát felém fordult, s vállaimat a matracra nyomva maga alá gyűrt.  Időm sem volt felfogni az előbbi cselekedetét, hiszen ajkai máris birtokba vették az enyémeket, s nyelvét a számba csúsztatva máris elérte, hogy gondolkozni se bírjak. Pilláim azonnal elnehezültek, s kezeimet automatikusan nyaka köré fonva húztam még közelebb magamhoz. Egyik kezét átvetve felettem könyökein megtámaszkodott nyakam két oldalán, s derekamra téve kezét maga alá húzott. Készségesen engedtem, hogy lábaim közé fészkelje magát, majd lábaimat felhúzva közrefogtam derekát. Halk cuppogások lepték be a szoba csendjét, ahogy elszakadt ajkaimtól, majd hajamat elsöpörve a vállamról először kulcscsontomat, majd nyakamat kezdte csókokkal ellepni.  

- Mikor jön haza Yongnam? – motyogtam halkan, mire felemelte a fejét és az órára pillantott.

- Még van egy óránk. – jelent meg egy féloldalas mosoly arcán, s visszahajolva hozzám újabb csókokkal halmozott el. – Van egy ötletem, hogy mit csináljunk ebben az egy órában. – búgta a nyakamba.

- Valóban? – kuncogtam, s egyik kezemmel végigsimítottam oldalán, mire megremegett. – Mi lenne az?

- Megmutatom. – kuncogott azonnal, s pólómat feltolva a hasamon levette rólam azt. Elégedett mosollyal az arcán nézett végig alatta heverő testemen, amit már most csak egy fehérnemű takart.

- Szeretem, amikor nem kell sokat szenvedni a ruháiddal. – búgta, majd nyakamról egyre lejjebb és lejjebb vezette ajkait.

38. rész

Szótlanul követtem a fiút az udvaron át egészen a parkolóig. Lehajtott fejjel mentem utána, miközben összekulcsolt ujjainkra szegeztem a pillantásom. Hallottam, ahogy az emberek sugdolózni kezdenek, ahogy elhaladunk mellettük, de képtelen voltam felnézni az arcukra. Átbotorkálva a kocsikat elválasztó padkák között az autójához mentünk, ahol táskámat az ölembe téve beszálltam az anyósülésre. Yongguk egy szempillantás alatt a hátsó ülésre dobta a táskáját, majd rálépve a gázra kihajtott az iskola parkolójából. Nem figyeltem merre megyünk, továbbra is kezeimet bámulva ültem szótlanul mellette, amikor egy sóhaj kíséretében, átnyúlva hozzám megfogta a kezemet.

- Mi a baj? – hallottam meg mély hangját, amiben aggodalom csengett. Résnyire nyitva ajkaimat egy halk sóhajt hallattam, majd lassan ráemelve a tekintetemet elmotyogtam az engem nyomasztó kérdést.

- Mire volt ez jó? – pillantottam feketén csillogó íriszeibe. Vonásai megváltoztak, ajkait beszívva tartotta magában a levegőt pár másodpercig, majd lesütötte tekintetét.

- Hyerin azt hitte már bármit megtehet. – sziszegte.

- Tessék? – értetlenkedtem, mire felsóhajtott.

- Engem is megzsarolt! – bökte ki hirtelen. – Vagyis azt hitte, hogy meg tud zsarolni…és itt betelt a pohár.

- És emiatt mit sem törődve azzal, hogy eddig milyen komolyan vetted ezt a titkolózást most lebuktattál minket. – szembesítettem azzal, amit az imént tett, mire a kormányra hajtotta a fejét.

- Lehet nem kellett volna. – ismerte be. – Ez egy elég… elhamarkodott döntés volt.

- Igen az volt. – vettem egy mély levegőt, majd kipillantva az ablakon a zölden világító lámpára néztem. – Indulj.

- Tessék? – lepődött meg.

- Zöld van. Indulj el, mert már ránk dudáltak. – magyaráztam neki, mire azonnal észbekapott. Intve a mögöttünk haladó sofőrnek lekanyarodott a város nyugalmasabb részébe vezető útra, majd hajába túrva a könyöklőre támaszkodott. – Fáradt vagy? – fordultam felé, hogy szemügyre vehessem az arcát. Szemei alatt jól láthatóan lila karikák rajzolódtak ki, arca nyúzott volt a kevés alvástól.

- Mondhatni… - motyogta halkan, majd pár másodpercig összezárva szemeit próbált erőt merítni magából.

- Látszik. – szólaltam meg egy pár perces hallgatás után, mire szája halvány mosolyra húzódott. 

- Haragszol? – kérdezte bűnbánóan.

- Arra, hogy ezzel rám uszítottad Hyerint? Vagy arra hogy ilyen felelőtlen vagy? Vagy mindkettő? – pillantottam rá a szemem sarkából. Még mindig mosolyogva megfogta a kezemet, hogy összefűzhesse ujjainkat, majd simogatni kezdte kézfejemet.

- Sajnálom. – húzta fel kezemet a szájához, majd egy apró puszit lehelt bőrömre. – De így legalább veled lehetek.

- Meg se próbálj ezzel manipulálni.  – dünnyögtem halkan. Pontosan tudta, hogy így elfelejtem, azt hogy most jó pár embert magunkra haragítottunk és még a végén hálás leszek neki azért, amit tett. Túl jól ismert. – De komolyan Hyerin miatt akadtál ki ennyire?

- Úgy minden miatt. Hyerin miatt, az alváshiány miatt, és persze amiatt, hogy hiányoztál.  Ez így összeadódva már sok volt. – sóhajtott fel gondterhelten.

- Jól van. Semmi baj. – fordulta felé, aztán felé hajolva ajkaimat arcára tapasztottam. Reménykedtem beenne, hogy megbirkózunk az előttünk álló problémákkal, bármi is legyen az.  Boldog mosolyra húzódtak ajkai puszim hatására, majd már jókedvűen parkolt le a házuk előtti felhajtón.  Amint kiszállt a kocsiból az én oldalamra sietett, majd kezemet megfogva segített nekem is kikászálódnom a hatalmas autóból.

- Miért is jöttünk hozzátok? – ráncoltam össze a szemöldököm, mikor észbe kaptam, hogy nekem otthon kellene lennem.

- Ja tényleg. – torpant meg a fiú. – Automatikusan hazajöttem. – motyogta, majd szemeit megdörzsölve kinyitotta az ajtót. – Ne haragudj, csak tényleg nem vagyok csúcsformában. – ásított egy hatalmasat.

- Semmi baj. – kuncogtam a cipőmet levéve, majd a konyhába sétáltam némi víz után kutatva.

- Majd hívok egy taxit. – töltöttem ki vizet két pohárba, amikkel a kezemben a nappaliba sétáltam. Yongguk már a kanapén feküdt mikor odaértem. Arcát a párnába temetve motyogott valamit, de semmit nem hallottam belőle. – Tessék? – tettem le a poharakat a kávézó asztalra, majd a lábához ültem. Újabb értelmetlen motyogás jött a fiú irányából. – Yongguk nem értem, hogy mit magyarázol…- sóhajtottam fel, mire nagy erőfeszítés árán oldalra fordította a fejét.

- Majd Yongnam hazavisz. – ugrott neki immáron harmadszorra a mondatnak.

- Nem kell ugráltatnod Yongnamet emiatt. – simogattam meg a lábát és az ölembe húztam azokat. – Jó lesz a taxi.

- Nem. – szólalt meg ellentmondást nem tűrően. – Majd Yongnam hazavisz… – ásított ismét.

- Ahogy gondolod… - néztem a fiúra, mire résnyire nyitotta szemeit. Fekete íriszeivel arcomat fürkészve tekintetemnél állapodott meg, s foglyul ejtette azokat. Óvatosan csuklóm köré fűzte ujjait, majd gyengéden maga felé kezdett húzni. Nem ellenkeztem így könnyedén maga mellé fektetett a kanapén, s derekamat átölelve húzott magához. Arcomat mellkasába temetve öleltem át, majd mélyeket lélegezve szívtam be édes illatát. Ujjai hajamba vándoroltak, ahogy homlokhoz szorította ajkait, majd egy elégedett sóhajt hallatva ismét lehunyta a szemeit.

- Rég aludtam már veled… - motyogta a hajamba.

- És hiányzom? – mosolyodtam el megjegyzése hallatán.

- Nagyon. – sóhajtott fel. Mikor felnéztem rá, már csukva voltak a szemei. Résnyire nyílt ajkai között szűrtea levegőt, majd éreztem, ahogy hátamat simogató kezeinek mozgása egyre lassul, majd megáll a mozgásban.  Sosem láttam ilyen fáradtnak, így jobbnak láttam, ha hagyom aludni. Megnyugtatóan kezdtem el simogatni haját, aminek hatására perceken belül egyenletes szuszogására lettem figyelmes. Egy mosoly terült szét arcomon, mikor tudatosult bennem hogy elaludt, így óvatosan kibontakoztam öleléséből és felkeltem mellőle. Egy apró puszit leheltem ajkaira, mielőtt betakargattam volna, aztán a lehető leghalkabban felvettem a cipőmet és a táskámat és már hívtam is a taxit.

Pár órával később a telefonom csörgése zökkentett ki a tanulásból. Először nem akartam felvenni, de amint egy pillantást vetettem a kijelzőre ezt a gondolatot azonnal elhessegettem.

- Szia. – szóltam bele mosolyogva a telefonba.

- Szia. – hallottam meg mély hangját a vonal másik oldaláról. Hangja teljese megváltozott a délutánihoz képest, a korábbi fáradtságot izgalom váltotta fel, ami azonnal boldoggá tett.

- Kialudtad magad? – kuncogtam, mire Yongguk egy hangos sóhajtást hallatva mentegetőzni kezdett.

- Sajnálom csak tényleg nagyon fáradt voltam és-

- Shhh. – csendesítettem el azonnal. – Nem baj. – álltam fel a székről, majd az ágyamra dőltem.

- Hiányzol. – motyogta a fiú a vonal túloldalán.

- Te is nekem. – meredtem a plafonra, majd oldalamra fordultam.

- Gyere át… - motyogta hirtelen.

- De… Holnap iskola. – sóhajtottam fel szomorúan.

-  Kérlek…

- Yongguk nem lehet. – biggyesztettem le az alsó ajkamat.

- Kérlek... – kérlelt ismét.

- De… - próbáltam mentegetőzni, de azonnal kihallotta a megadást a hangomban.

- Érted megyek. – jelentette ki és már hallottam is, ahogy húzza a kabátját. – Pakold össze addig a cuccaidat. – kuncogott értetlen motyogásomat hallva, majd ellenkezni sem tudtam vele már le is tette a telefont. Ledöbbenve bámultam a kijelzőre egy darabig, majd sietősen cuccaim összepakolásába kezdtem. Könyvek, ruha, pizsama, fogkefe. Mi kellhet még? Szobámat fürkészve gondolkoztam, hogy vajon mit fogok itthon hagyni, amikor megszólalt a csengő.

- Nyitom! – hallottam meg anya hangját a földszintről. – Ó, szia Yongguk! Azt hittem korábban jössz.

- Tessék? – kerekedtek ki a szemeim anyát hallva. Táskámat a vállamra kapva hagytam el a szobám, de mivel anya mondata kíváncsivá tett így a lépcső tetején megállva hallgattam a fejleményeket.

- Igen, hamarabb akartam csak elaludtam.  – ismerte be a fiú. – Plusz Yongnam is csak most ment el otthonról.

- Értem. – motyogta anya elgondolkozva. Ezek meg miről beszélnek… Értetlenül mentem le a lépcsőn, aminek alján már Yongguk várt. Azonnal elvette a táskámat a kezemből, majd egy lágy csókot lehelt a homlokomra, mikor elmentem előtte.

- Húzd a cipőd és menjünk. – türelmetlenkedett.

- Te tudtál erről? –pislogtam anyára miközben öltöztem, mire ő zavartan elmosolyodott.

- Jók legyetek.  –tért ki a válaszom elől, majd kitessékelt minket az ajtón.

- Mégis mi ez az egész? – értetlenkedtem a Yongguk felé fordulva. Már megint kihagytak valamiből.

- Majd meglátod. – kuncogott, aztán besegített a kocsiba. – Nem zavar a táskád? – pillantott le méretes táskámra, ami az ölemben feküdt.

- Te csak az útra figyelj. – mutogattam vadul. Először nevetgélni kezdett, de hamar összeszedte magát és vezetési stílusához illően az életemet veszélyeztetve elindult. Az út nagy részét az ülésbe préselve, csukott szemmel töltöttem. Nem akartam látni, hogy hogy vezet. Nappal még csak-csak visszafogta magát a nagy forgalom miatt, de egy ilyen esti órában már csak pár ember szálingózott az utakon, így ő kedvére száguldozott.  Kevesebb, mint negyed óra alatt elértük a most teljesen sötétbe burkolózó házukat, így arra következtettem, hogy senki sincs itthon. Már épp nyitottam volna az ajtót, mikor elkapta a kezem és magához húzott.

- Valami baj van? – néztem rá kérdőn, de csak megrázta a fejét. Ajkain mosoly futott végig, majd a zsebébe nyúlt és egy fekete anyagot húzott ki belőle. Értetlenül néztem rá, mikor az anyagot egyre közelebb és közelebb tartotta hozzám, s olyat tett, amire nem számítottam.

- Naaa. – háborodtam fel, mikor bekötötte a szemem. Automatikusan a puha anyaghoz nyúltam, hogy elhúzzam azt szemem elől, de megállította kezemet.

- Ne. – suttogta a fülembe. Meleg lehelete a nyakamat cirógatta, ami miatt azonnal kirázott a hideg.

- Most ez mire jó? – dünnyögtem, s megadóan visszaengedtem kezeimet magam mellé.

- Van egy meglepetésem. – puszilt bele nyakhajlatomba, majd betolt az ajtón.

- Milyen meglepetés? – kíváncsiskodtam.

- Majd meglátod. – kuncogott boldogan. Kezeit derekamra téve irányított, ha jól gondolom a konyhába, majd elengedett. Halk csörgés hallatszott, majd minden elhalkult. Óvatosan fogta meg a kezem, mikor újra elért hozzám, aztán mögém lépve átölelte derekamat.

 - Most már leveheted. – suttogta halkan. Óvatosan nyúltam fel a kendőhöz, majd egy mozdulattal kicsomóztam azt. Amint a kendő lehullt szemem előtt szemeim nagyra tágultak az elém táruló látványtól. A hatalmas konyhát mécsesek százai világították meg különböző helyekről, míg az egész helységet rózsák lepték el. A vörös szirmok a földet beterítve ellepték a helységet, kisebb csokrok díszelegtek a konyhapulton és a polcokon.  Az asztal mellett egy hatalmas rózsacsokor terült el egy vázába, míg pár szál az asztalon hevert. A gondosan megterített asztal közepén különböző ételek voltak felhalmozva, körülöttük gyertyákkal. Minden hófehérben és pirosban úszott.

- Hát ez… - akadt el a szavam hirtelen, majd tátott szájjal a fiú felé fordultam. Fekete íriszei ragyogtak a rá eső fények és a boldogság miatt, ajkán díszelgő mosolyt semmivel sem lehetett volna letöröli. Percekig fürkészte arcomat, majd tekintete ajkaimra vándorolt. Egy halk kuncogással konstatálta, hogy azóta is tátva van a szám a meglepettségtől, így állam alá nyúlva összezárta ajkaimat. Gyengéden vette kezei közé arcomat, majd telt ajkait az enyémekhez érintette. Nem időzött el sokat ajkaimon, pár másodperc után homlokát az enyémnek támasztva szakadt el tőlem, s derekamat átölelve ölelt magához.

- Tetszik? – motyogta hajamba, mire azonnal heves bólogatásba kezdtem.

- Gyönyörű, de-

- Shhh. – tette mutatóujját ajkaim elé. – Boldog hatodik hónapfordulót. – mosolygott rám, majd újra ajkaimhoz hajolt.

37. rész

A telefonom szokásos zizegő hangjára pattantak ki a szemeim, mely azt jelezte, hogy szöveges üzenetem érkezett. Szemeim megdörzsölése, és egy álmos ásítás után kikotorásztam párnám alól a készüléket, és pillantásomat a képernyőre szegeztem. Valóban üzenetem érkezett, de mielőtt megnyitottam volna, körbenéztem a szobában, s tudatosult bennem, hogy ismét lekéstem a reggelit, mivel egy árva lélek sem volt rajtam kívül a helyiségben. Megnyitva az üzenetet, pár sor tárulkozott elém, melyek mosolyt csaltak az arcomra.

„Megint elaludtál, bébi? Nem csoda, jól lefárasztottalak a múlt éjszaka. De most már nyisd ki azokat a szépséges szemeidet, és vonszold ki a formás fenekedet a faházatok mögé, mert beszédem van veled.

Yongguk”

Kikászálódtam az ágyból, és még át sem öltöztem, mindezek helyett inkább csak az ajtóhoz rohantam, majd kinyitva azt, irányt váltva a pár napra foglalt faházunk mögé siettem, ahol Yongguk a falnak támaszkodva várt rám. Amint meghallotta a faágak és levelek ropogását, melyek érkezésemet jelezték, rám emelte tekintetét és egy vidám mosoly kúszott ajkaira.
- El sem tudod képzelni, hogy milyen álmos fejed van. – kuncogta, majd két karját kitárva folytatta. – Gyere ide. – több sem kellet, kedves gesztusára egyből a karjai közé siettem, majd gyengéden átdobtam karjaimat a nyakán, ő gyengéden átfonta az ő karjait a derekamon, ezután a falnak döntött, meg nem szakítva az ölelésünket.
- Csodálkozol? Olyan keveset aludtam… – dünnyögtem a nyakába álmosan, majd egy apró puszit leheltem hibátlan bőrére.
- Ne haragudj, de annyira jó volt veled. – dörmögte rekedten, majd hátrébb hajolt, hogy összezárja a tekintetünket, de ezt is egyből megszakította, amint közelebb hajolt ajkaimhoz, hogy egy alig érezhető puszit hintsen rájuk. – Egyébként reggeli után indul a buszunk, szóval jó lenne, ha felöltöznél és összepakolnál.
- Akkor miért hívtál ki, hmm? Ezzel is csak lopod az időmet, amit tölthetnék készülődéssel, vagy akár pakolással is. – mondtam gúnyosan, de nem hagytam, hogy túl komolynak látszódjak.
- Ezért hívtalak ki. – hadarta, majd ismét ajkaimra tapadt, de ezennel nem állt meg egy puszinál. Végigszántott nyelvével alsó ajkamon, mire az kéjesen elvált a másiktól, így kapva az alkalmon Yongguk megkereste nyelvével az enyémet, és játékos csatára indult vele, mindeközben kezeivel szorosabbra vette az ölelését a derekam körül. Percekig cuppogtunk önfeledtem, majd egy könnyed mozdulattal elvált ajkaimtól. – Most már mehetsz öltözni, ha egy percnél is tovább maradsz, még félő, hogy elkésel. – jelent meg egy gúnyos vigyor az ajkain.
- Kiengedsz? – kérdeztem fennhangon, miközben lefejtettem karjaimat a nyakáról.
- Oh, sajnálom, hogy az utadba álltam. – tett egy lépést hátrébb, egy kis rést kialakítva köztünk.
- Ne forduljon elő többször. – léptem közelebb hozzá, majd lábujjhegyre emelkedve egy utolsó puszit nyomtam telt ajkaira.
- Szeretlek. – motyogta ajkaimra, majd nevetett halványan.
- Én is téged. – jelent meg egy vidám mosoly ajkaimon, majd visszaindultam a szobába.
- Héé, Nicole! – szólt utánam, mire hátrafordultam várva, hogy mit fog mondani.
- Mondjad.
- A buszon úgy ülj Zeloval, úgy ahogy jöttünk. Én vagy előtted, vagy mögötted fogok ülni. A lényeg, hogy csapatban maradjuk. Akármi is lesz, ti lesztek középen, és mi majd körbeülünk titeket. – taglalta a hazaútra való terveit. - Jó, én is úgy terveztem. – válaszoltam. – Na de megyek pakolni. - Ne hagyj itt semmit! – szólt még egyszer utánam.
- Ez a szervezési mániád… - kuncogtam halkan, mire felvonta a szemöldökét. – Egyébként, ha így folytatjuk, az sem biztos, hogy össze fogok tudni pakolni. – nevettem a beállt helyzeten, hiszen akárhányszor elindultam volna, Yongguk mindig utánam szólt valamiért.
- Jó, oké, csak siess már! – hessegetett kezeivel, jelezve azt, hogy tényleg mennem kellene.
- Már itt sem vagyok. – emeltem a magasba mindkét kezemet, megadva magamat, hogy már indulok is a dolgomra. Amint visszaértem a faházba, elkezdtem pakolni a ruháimat és egyéb dolgaimat. Figyeltem arra, hogy semmit se hagyjak itt, főképpen semmi olyat, ami nagyon értékes lenne számomra. Mikor tudatosult bennem, hogy sikeresen összepakoltam, azonnal az öltözködésre és a hazaútra terelődött a figyelmem nagy része. Kiválasztottam a legmegfelelőbb ruhát az utazásra, de végül az enyhe smink felrakására már nem maradt idő, így pár dolgot még rendbe tettem, kidobtam az innen-onnan előbámészkodó szemét darabokat, majd véglegesen bezártam a faház ajtaját, mivel én voltam az utolsó minden szempontból. Mély levegővétellel tudatosult bennem, hogy túléltem ezt a négy napot, és hogy végre mehetek haza. Ahogy a buszhoz értem, még pakolták be az osztálytársaim a bőröndjeiket az óriási csomagtartóba, szóval egy csöppet sem késtem el.
- Tanár úr, itt van a faházunk kulcsa. – mentem oda Kwon tanár úrhoz, átadni neki a kulcsot.
- Köszönöm, Nicole. Menj és te is add le a bőröndödet. Öt percen belül indulunk. – mondta egy kedves mosollyal az arcán, mire én csak bólintottam, és tettem, amit mondott. Ahogy mondta, csaknem pontosan öt percen belül már mindenki a buszon volt, és nyüzsgött, az indulást várva. Ahogy meg volt beszélve, én Zelo mellet ültem, előttünk Himchan és Youngjae, mögöttünk Yongguk és Daehyun, és gondolom elől ült Jongup, mivel ő nem bírja a hosszú busz utakat rosszullét nélkül. Az egész hazafelé utat elbeszélgettük. Észrevehetetlen volt az a bizonyos egy óra, amit utazással töltöttünk, de mikor megérkeztünk, minden visszaállt az eredetibe. Ugyanúgy kerültük egymást Yonggukkal a suliba, de legalább gazdagodtam egy baráttal, és egyre többet voltam Jieunnal, az utazásunk óta egy hét telt el, és ez idő alatt, kétszer is elmentem vele plázázni, egy napot pedig Zelonál aludtam, de most annyi kivétellel, hogy Himchan és Youngjae is ott voltak. De még ez sem változtatott a köztem és Yongguk között fennállt helyzeten. A suliban csak néztük egymást, suli után meg alig találkoztunk, persze nem a mi hibánkból. Yongguk majdnem minden nap Yongnamnak segített kijavítani a rossz jegyeit, mert közeledett a tanév vége. Plusz Hyerin fokozott figyelme is gondot jelentett. Még ha nem is láttam őt, pillantását mindig magamon éreztem. Miután úgy letámadott próbáltam még óvatosabban viselkedni Yongguk jelenlétében és ez neki is feltűnt. Egyre feszültebb lett a közelemben a ritka találkozásaink miatt, majd egy hét után már nem bírta tovább.
- Gyere, beszélnünk kell. - lépett oda hozzám a folyosón miközben a szekrényembe pakoltam. Pillantásom azonnal végigpásztázta a folyosót kíváncsiskodó szemek után kutatva, de láthatólag senkit sem érdekeltünk különösképpen.
- Miről szeretnél beszélni? - pillantottam fel rá kimérten. A szekrény irányába lépve próbáltam növelni a távolságot közöttünk, hogy még jobban kerüljük a feltűnést. Láthatóan zavarta óvatos viselkedésem, szemeit forgatva sóhajtott fel, s belökve a szekrényem ajtaját hátamra tette a kezét.
- Majd elmondom. - kezdte el tolni hátamat ezzel maga előtt terelgetve engem. Táskámat a vállamra kapva botladoztam előtte kerülgetve a folyosón lézengő embereket, majd fáradtan szuszogva fordultam szembe vele, mikor egy félreeső folyosón megálltunk.
- Mi ennyire fontos? - fújtam ki magam.
- Muszáj mindig fontos indokot találnom ahhoz, hogy beszélhessek veled? - emelkedtek fel szemöldökei.
- Yongguk kérlek, most nem érek rá... - motyogtam bosszúsan. Annak ellenére, hogy én mindent megtettem annak érdekében, hogy titokba maradjon a kapcsolatunk, úgy tűnt őt ez kezdi egyre kevésbe érdekelni.
- Nicole mi a bajod? Egész héten kerülsz. - fordított szembe magával. Tekintetét az enyémnek szegezve lépett hozzám közelebb.
- Te is tudod mit mondott Hyerin. - motyogtam halkan, mire felnevetett.
- És én mit mondtam? Hogy ne foglalkozz vele!
- Ezzel ne lehet nem foglalkozni... - Yongguk idegesen túrt hajába, majd a fejem mellett a falnak támaszkodva közelebb hajolt hozzám.
- Nem érdekel Hyerin! - sziszegte. - Leszarom mit gondol. Sőt tudod mit? Senki más sem érdekel. Nem érdekel, hogy mit gondolnak. Kai sem érdekel. És a talpnyalóira is teszek magasról. Veled akadok lenni. - taglalta a szavakat.
- Yongguk nyugi. - tettem vállaira a kezem. - Valamiért eddig is titkolóznunk kellett, ha eddig kibírtuk, akkor menni fog ez tovább is. Te akartad nem én. Ne szenvedj. - motyogtam halkan. Bosszús tekintetét látva szívem szerint megcsókoltam volna, de félve a lebukástól inkább kihámoztam magam karjai közül. – Gyere, menjünk órára. Mindjárt becsöngetnek - sóhajtottam fel, majd magam mögött hagyva Yonggukot a terembe siettem.
Ahogy teltek a napok a feszültség köztem és Yongguk között egyre jobban kiéleződött. Iskola után nem ért rá hogy találkozzunk, az iskolában viszont féltem vele lenni. Hyerin és a barátnőitettek róla, hogy valahogy mindig a közelembe legyenek, vagy ha nem rám akaszkodtak, akkor Yongguknyakán lógtak egész nap. Napok teltek el anélkül, hogy akár egy puszit is lophattunk volna a másiktól, beszélni is csak néha telefonon tudnunk. Fáradtam tettem kezemet homlokomra védelmet nyújtva szemeimnek a nap sugarai elől, mikor az árnyékot nyújtó ajtóból kiléptem az iskola hatalmas udvarárra. Mivel közelgett a nyár így a nap első sugarai már bátran törtek maguknak utat a felhők mögül ezzel felmelegítve az időt. Kabátomat lecsúsztatva a vállaimról a kezembe kaptam azt, majd körbepillantva az udvarban ismerős arcok után kutattam a diákok tömegében. Percekig tartó keresgélés után szemem megakadt a fa alatt fekvő padnál. A padok között elhelyezett asztal tetején egy szőke hajú, igen magas fiú ült lábait kényelmesen lefelé lógatva. Épp egy füzetet dobott az előtte álló fiú irányba, aki nevetve kapott a lapok után, majd az asztalra dobta azokat. Zelo és Jongup társaságához másodpercek múlva Daehyun és Himchan is csatlakozott. Mosolyogva indultam el a fiúk irányába, s átverekedve magam a nyüzsgő tömegen leültem a padra. - Sziasztok. - mosolyogtam rájuk, amit azonnal viszonoztak.
- Szia. - jött kórusban a válasz.
- Na mi a helyzet? - futott oda hozzánk Youngjae ziláltan.
- Velünk nagyon semmi, de te mit rohangálsz? - pislogott értetlenül Zelo a fiúra.
- Yonggukot keresem, de nincs sehol. Órán valamit magyarázott Hyerinről aztán felbosszantotta magát, és ahogy kicsöngettek elviharzott. - rázta meg a fejét a fiú
- Mit mondott Hyerinről? - motyogtam halkan mire a fiú rám felém villantotta tekintetét.
- Hogy nagyon elege van már ebből az egészből és lépni fog. - ráncolta össze a homlokát Youngjae.
- Mi az hogy lépni fog? - kerekedtek ki Himchan szemei.
- Szerintem mindjárt megtudjuk. - motyogta Zelo fejével biccentve a kapu irányába, ahonnan Yongguk jött egyenesen felénk. Elhaladva Hyerinék csoportja mellett valamit szólt a lánynak, mivel az tátott szájjal nézett egy darabig a fiú irányába, majd bosszúsan utána indult.
- Szia. Mi a baj? - néztem a fiúra kimérten mikor oda ért hozzánk. Tekintetem hol rajta, hol a tőlünk nem messze toporzékoló lányon állapodott meg.
- Nagyon elegem van. - sziszegte. - Nem bírom ezt tovább. Kurvára unom ezt a titkolózást!
- Tessék? - kerekedtek ki a szemeim.
- Nem tartjuk többet titokban, hogy együtt vagyunk! - jelentette ki.
- Halkabban. - szisszentem fel, majd reflexesen Hyerin irányába pillantottam. Láthatóan nem hallotta meg az előbbieket engem még is elfogott az idegesség. - Yongguk kérlek fogd vissza magad. - csitítgattam a fiút. Ajka egy vonalba szűkült, ahogy egyre idegesebb és idegesebb lett, majd mindenkit meglepve kikelt magából.
- Emiatt a ribanc miatt kell kerülnöm téged nap mint nap? - mutatott Hyerin irányába. - Ez több mint vicces. Szarok rá hogy mit csinál Kai. Úgyse fog téged bántani. Hyerin meg még annyira se érdekel. Nem fog semmit sem tenni nehogy letörje a körmeit szóval emiatt sem kell aggódnod. Elegem van abból, hogy nem csinálhatom azt, amit akarok! Nehogy már ilyen jelentéktelen kis senkik irányítsanak minket! – hirtelen csuklóm köré fűzte ujjait, s egy másodperc alatt felhúzott magához. A döbbenettől lesokkolva bámultam rá, de mikor lehajolt hozzám, hogy megcsókoljon azonnal elugrottam tőle.
- Mit csinálsz? - sziszegtem idegesen. Hyerin tátott szájjal figyelt minket, aztán arca kezdett a vörös legkülönbözőbb színeiben pompázni.
- Pont azt csinálom, amit szeretnék. - mosolyodott el, majd kezei közé fogta az arcomat és ajkait az enyémeknek nyomta. Szemeim kikerekedtek Yongguk nem várt cselekedete hatására. Reflexesen tettem mellkasára kezeimet, hogy eltoljam magamtól, de nem hagyta magát. Kezeit szorosan derekam köré fűzte és közelebb húzott magához. Telt ajkait erősen szorította enyémekre, ameddig meg nem érezte, hogy megadom magam. Most már úgysem tehetek semmit, Hyerin már tudja az igazat, bármit is tennék nem változtatna a helyzeten. Egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat, aztán a fiú vállain nyugvó kezeim nyaka köré fonódtak. Ajkaim lágyan elváltak egymástól, hogy közéjük vehessem Yongguk telt alsó ajkát, s gyengéden megszívva vöröslő ajkát, visszacsókoltam. Hyerin ha eddig nem volt ideges, akkor most sikerült elérnie azt a szintet, ami fölött már nem bírt nyugton maradni.
- Ezt mire véljem? - visítozott felháborodva.
- Minek tűnt? - mosolyodott el Yongguk elhajolva tőlem. - Szeretnéd hogy még egyszer megmutassam, hátha akkor rájössz arra, hogy mit láttál.
- Így is eleget láttam! - sziszegte a lány. Szemei szinte szikrákat szórtak, ahogy engem nézett.
- Akkor akár mehetsz is. - nézett Hyerinre a fiú, s kezét vállam fölött átdobva magához húzott.
- Ennek nem lesz jó vége Yongguk. - fújtatott.
- Le-sza-rom. - mosolyodott el a fiú, majd boldogan felemelte a fejét. - Ahh de jó érzés volt ezt kimondani. - nevetgélt magába, aztán tekintete Hyerinre szegeződött. - Na de most már komolyan tipegj arrébb. Ribanc. - nevetett ismét. - Gyere Nicole. - lágyult el a hangja, majd kezemet megfogva elindult velem a minket bámuló emberek tömegében.