Késő fele járhatott, amikor a frissen mosott hajamat
törölgettem kifelé sétálva a kis személyre szabott fürdőszobámból. Amikor
beértem a birodalmamba, szemem a párnám mellet fekvő telefonomon állapodott
meg, minek kijelzője bőszen árasztotta magából a fényt. Kíváncsiságomból
kiindulva az ágyam mellé trappoltam, és kezembe vettem a készüléket, ami
csaknem 8 nem fogadott hívást jelzett Yongnamtől. Mégis mit szeretne ilyen
későn? Még időm sem volt feloldani a telefont, máris érkezett egy újabb hívás
ugyanattól a személytől.
- Mit szeretnél Yongnam? – kérdeztem egy csöppnyi
felháborodással a hangomban.
- Én is kérdezhetnék ám tőled, például azt, hogy mégis hova
teszed a telefonodat, hogy még meg sem hallod a hívásomat? – kaptam vissza a
választ, ugyanabban a felháborodott hangnemben.
- Elárulnád végre, hogy milyen életbevágó dolog miatt hívsz
engem fél egykor? – gyorsan le szerettem volna zárni a beszélgetést, és ágyba
bújni, ezért a legegyszerűbb útját használtam a válaszkérésnek.
- Nicole, baj van! – kaptam meg a választ, minek hatására a
szívem zakatolni kezdett az aggodalomtól. – Yongguk kórházban van.
- Micsoda? Hol? Mi? Miért? – záporoztak kérdéseim, karjaim
lezsibbadtak a hírtelen érkezett tudatosítástól.
- Jól figyelj, nincs időnk most órákig beszélgetni. Azonnal
öltözz, én pedig ott vagyok negyed óra múlva. Mindent elmondok a kocsiban, ne
ess pánikba! – hangja katonás határozottságtól csengett.
- De Yongnam… - jöttek volna a további kérések, de belém
fojtotta csevegő partnerem a szót.
- Mindent elmondtam! Kapd össze magad. Sietek. Szia. –
hadarta utolsó mondatait, majd rám csapta a telefont.
Levert a víz, amint ezernyi fajta balesetre gondoltam, és
hogy azok közül bármelyik megtörténhetett Yonggukkal. Próbáltam uralkodni
magamon, de testem az aggodalom hatására remegett és alig tudtam valami ruhát
keresni, amit felvehetnék. Sietségemben öt perc alatt elkészültem és lerobogtam
a lépcsőn, hogy anyáéknak is szóljak a történtekről, benyitottam a hálószobájuk
ajtaján, és rájuk oltottam a villanyt, mire fény lepte el a szobát.
Szerencsémre apa azonnal felült az ágyon, majd a szeme elé tartva kezeit felém
pillantott. Megkönnyebbültem, hogy nem kellet ébresztgetnem őket.
- Apa, figyelj baj történt. – hadartam gondolataimon kívül.
- Tessék? – apának az eddigi apró, álmosságtól félig csukva
nyugvó szemei kipattantak.
- Yongguk kórházba került. Most hívott Yongnam, hogy tíz
perc múlva itt van. Bemegyek vele a kórházba. Nem tudom, mikor jövök. Kérlek,
ne aggódj, majd csörgök, ha van valami új infó. - próbáltam az idegességem
ellenére tagoltan és érthetően megfogalmazni a mondanivalómat.
- Biztos, hogy ne menjek be én is? – ahogy értelmes választ
kaptam vissza, megbizonyosodtam arról, hogy apa felfogta az imént mondottakat.
- Ne. Maradj csak! Én sem tudok még semmit. – mondtam, még
mindig aggodalommal teli hangon, remegő végtagokkal. - Nagyon aggódom érte.
Fogalmam sincs, hogy mi történt. Mindjárt elbőgöm magam, apa. – vettem egy mély
levegőt, majd az ablak felé pillantottam, ahol láttam egy fénycsóvát, és egy
leparkoló autót. – Megjött Yongnam. – hadartam, majd sarkon fordultam, és
minden féle köszönés nélkül távoztam, meg nem állva a járműig, aminek az ajtaja
már nyitva állt. Yongnam mellé huppantam, majd kattanásig behúztam a kocsi
ajtaját.
- Mi történt? – tettem fel a kérdést remegő hangon, lábaim
megállás nélkül jártak.
- Először is. Nyugodj le! Héé, ne remegj itt össze-vissza! –
helyezte tenyerét térdemre, ami csaknem belepte az egész felületet. Mély
levegőt véve próbáltam lenyugtatni magam, abbahagytam a dobogást a lábammal,
szemeimmel Yongnam arcát fürkésztem. - Jó kislány. – duruzsolta, ahogy látta,
hogy végrehajtottam kérését, majd beizzította az autót, amely azonnal mozgásnak
indult velünk együtt.
- Szóval mi történt? – tette fel újra a kérdést.
– Valószínűleg bandaháború. Én sem tudom pontosan. Himchan
hívott egy fél órája, én pedig egyből hívtalak téged. A többiek már bent vannak
a kórházba. Daehyun bement Himchannal, Youngjae meg bevitte Jongupot és Zelot.
A szüleid tudják, hogy mi van?
- Igen szóltam apának. – feleltem nyugodtabban. – Bandaháború?
– kerekedtek ki a szemeim hitelen,s arcomat kezembe temetve előre buktam az
ülésbe. – Akkor Kai volt.
-Meglehet… - sziszegte a fiú mellőlem.
- Akkor miattam van. – gördült le egy könnycsepp
arcomon,majd lecseppenve az államról a térdemen landolt. – Pedig megígért…
- Ne bízz benne. – pillantott rám a szeme sarkából, majd a
hátamat simogatva próbált lenyugtatni. – Nicole ez nem a te hibád.
- De igen. Ha Kai nem tudja meg akkor..
- Elég! – mordult fel a fiú, ami belém fojtotta a szót.
–Attól, hogy magadat hibáztatod nem lesz jobb úgyhogy ezt most azonnal hagyd
abba! – parancsoló hangja bezengte a kocsi légterét, így összehúzva magam
próbáltam enyhíteni testem remegésén, s arcomat tenyereimbe temetve borultam a
térdemre. – Nem a te hibád. – lágyult el a hangja kissé, majd lelassított.
Vélhetően megjöttünk a kórházba ugyanis Yongnam kiszállt a kocsiból, majd
hozzám sietve kinyitotta az ajtót és kikapcsolta a biztonsági övem, majd
derekam körül átfűzve kezeit magához ölelt. – Ne sírj… - motyogta a hajamba,
mikor magához húzott, majd hátamat simogatva próbált megvigasztalni. – Nem a te
hibád, ami történt. – duruzsolta, mire sírásom enyhült. – Kezei közé véve az
arcomat kissé eltolt magától, majd letörölve kibuggyanó könnyeimet próbált jobb
formába hozni.
- Köszönöm…- suttogtam rekedten, mire rám emelte
pillantását.
- Mégis mit?
- Hogy itt vagy. – hüppögtem ismét a sírás szélére sodródva,
mire egy halvány mosoly jelent meg ajkain.
– Gyere, menjük be. – sóhajtott fel, s karomat megfogva
kisegített a kocsiból.
- Menjünk. – vettem egy nagy levegőt, majd táskámat a
kezembe kapva a kórház bejárata felé siettem.
– Azért várj meg! - kiabált utánam Yongnam, ahogy egy
gombnyomással bezárta a feketén fénylő autóhoz tartózó ajtókat, s mindezek után
gyors léptekbe mellém sietett. Közösen léptük át a gyógyító központ bejáratát,
aminek a közepén elhelyezkedő porta felé indultunk meg, Yongnam határozottabb
volt, mint én, ezért ő elegyedett beszélgetésbe a kedvesnek tűnő hatvanas
éveiben járó portással.
- Jó estét. – köszöntünk mind a ketten, ezzel egy időben meg
is hajoltunk tiszteletünket kimutatva.
- Jó estét, miben segíthetek? – kaptunk azonnali választ.
- Egy Bang Yongguk nevű fiút keresünk. – taglalta Yongnam.
- Maguk hozzátartozók? – mért minket végig az idős úr,
mielőtt kutatni kezdett volna a modern számítógépben a betegek adatai között.
- Én az ikertestvére vagyok, ő pedig a barátnője. – felelte
Yongnam ezzel mindennél pontosabb választ adva.
- Esetleg tudják, hogy melyik osztályon fekszik? – kérlelt
minket részletesebb információért a portás.
- Semmit sem tudunk sajnos. – támaszkodott Yongnam az
információs pultnak.
- Á, meg is van! Bang Yongguk, diák. Kevesebb, mint egy
órája hozták. Neurológiai osztály, 4-es kórterem.
- Fel szabad menni hozzá? – tettem fel a kikívánkozó
kérdésemet.
- Tessék csak. –
jelent meg egy élénk mosoly a bácsi arcán, majd a lift fele mutatott. – Második
emelet.
- Köszönjük. – hangzott el egyszerre Yongnamtól, és tőlem,
majd mit sem várva, a lift felé siettünk és a célponthoz vettük az irányt.
Ahogy felértünk a megadott emeletre, megadott osztályra és helyre, öt alakot
pillantottam meg. Kettőt ülő helyzetben és hármat pedig állva.
- Nézd csak! Ott vannak a fiúk. – mutogattam bőszen
Yongnamnak, és mikor ő is észrevette őket, elindultunk feléjük. Zelo egyből
felpattant a várakozószékről és tárt karokkal indult meg hozzám.
- Nicole! – a legjobb barátom arcára egy halvány mosoly
festődött, aminek bár csak a görbületeit láttam, mert mire teljesen megjelent
volna az ajkain, addigra már megkönnyebbülve karjaim között szorongtattam őt.
- Zelo! – fontam karjaimat a nyaka köré. – Most mi lesz?
Tudtok már valamit róla? – tettem fel azonnal a kérdéseimet, mire válaszolni
tudott volna, addigra már Himchan ott ált mellette.
- Ne kérdezz ilyeneket tőle. – bökte vállon Zelot. - Csak
most kelt fel. Eddig ott aludt a padon. – biccentett a mellette lévő pad
irányába, majd csóválta meg a fejét. – Most van bent egy nővér Yongguknál. –
ahogy választ kaptam a kérdésemre, a kórterem ajtaja már nyílásnak is indult és
egy alacsony, fiatalnak tűnő nővér jött ki a kórteremből, iratokkal a kezében.
Ahányan csak voltunk, mind odamentünk és körbevettük a dolgozót.
- Van már több információ Yonggukról? – tette fel a kérdést
Daehyun, mindenki dolgát megkönnyebbítve ezzel.
- A kivizsgálást még az éjszaka folyamán elkezdjük, amint a
doktor úr szabad lesz. A beteg még mindig alszik, bár már nem olyan mélyen.
Mielőtt még feltennék a tipikus kérdést, a válaszom igen, be lehet menni hozzá.
Ha kérhetem, akkor maximum egy személy. Semmi hirtelen mozdulatot ne tegyenek,
és ne keltsék fel őt. Mivel csak minimális vizsgálatok voltak eddig, ezért
pontos információt nem tudunk a sérüléseiről. – informált minket kedvesen a
nővér, majd elindult a másik irányba az iratokkal a kezében.
- Bemehetek én először? – kérdeztem szerényen, hiszen
tudtam, hogy ők valószínűleg már a bekerülése óta itt várakoznak.
- Menj csak, Nicole. – bökött fejével az ajtó felé Youngjae.
- Köszönöm. – mondtam halkan, majd a kórterem felé vettem az
irányt. Lassan és kimérten mentem be, ahogy a nővér javasolta, majd a lehető
leghalkabban becsuktam magam mögött az ajtót, s neki dőlve kemény lapjának
támasztottam a hátam ameddig körbe néztem a szobában. Nem volt túl tágas, de
egy személynek bőven megfelelt. Tipikus kórházi szoba fehérre meszelt falakkal,
zöld függönyökkel a kis ablakok előtt és hófehér ágyneművel. Az ablak alatt egy
kis asztal foglalt helyet két kisebb fotellel a két oldalán, mellette egy szekrény,
tetején egy kis tévével. Ha jól láttam egy kis helység nyílt a szobából, ami
kétségtelenül a fürdő lehetett. Yongguk ágya a jobb oldali falnál volt. Mindkét
oldalról egy egy szék volt az ágy mellett és két kis éjjeliszekrény díszelgett
a falhoz tolva az ágy két oldalán. Egy gyenge fényű lámpa világított Yongguk ágya
melletti szekrényen, de a fénye épp elég volt ahhoz, hogy a szobának egy
kellemes világosságot adjon. Tekintetem megállapodott az ágyon fekvő fiún.
Nyakig betakarva feküdt az ágyon, csak jobb keze lógott ki a takaró alól, amibe
az infúzió volt bekötve. Nehéz léptekkel mentem oda az ágyhoz és a kisméretű
székre kucorodtam. Először csak figyeltem hibátlan arcát, ami alapján árki azt
hihette, hogy éppen békésen alszik. Mellkasa ütemesen mozgott lassú levegővételeinek
ütemére. Mind az a békésség, ami belőle
áramlott, arra késztetett engem, hogy valamilyen formában, de megérintsem.
Selymes bőrű, férfias, mégis gyönyörű kezeire ráhelyeztem a mancsaimat és
kellemesen nyugtató, simogató köröket írtam kézfejére. Hatalmas mosolyt csalt
az arcomra, amikor láttam, hogy pillái megremegnek, majd szemeit résnyire
kinyitva a fényforrást kereste tekintetével.
- Annyira örülök, hogy felkeltél. – mondtam tompa
hangerővel, majd ismét végigsimítottam a kezein. A hangom hallatán, az
irányomba kapta a fejét, majd kettőt pislogva, szemei hatalmasra tágultak és
ijedten kezdtek méregetni engem. Termetes kezeit kikapta markomból, és egyre
szaporábban vette a levegőt. Nem értettem meglepettségét. – Yongguk? –
szólongattam megint, majd kezei után nyúltam, de ezúttal egész testével arrébb
csúszott a fehér paplannal borított ágyon.
- Te ki vagy? – hangzott el a kérdés a szájából.
