42. rész

Meredten bámultam magam elé. A hófehér padló elmosódott látványa halványan lebegett a szemem előtt. A folyosón sürgő forgó emberek keltette lárma is egyre inkább összefolyt, s egy nagy értelmetlen maszlagot alkotva elvesztette a legkisebb érdeklődésemet maga iránt. Valaki leül mellém és magához húz. A pólójából áradó illat, ismerős, de még annyi figyelmet sem fordítok a mellettem ülő idegenre, hogy felemeljem a fejem és megnézzem az arcát. Nem érdekel.

Lassú mozdulatokkal nyitom résnyire ajkaimat, hogy egy mély lélegzettel a lehető legtöbb levegőt magamba szívva némi erőt gyűjtsek, majd elhajolva a mellettem ülőtől, fogaim között, sziszegve préselem ki az elhasznált oxigént tüdőmből.

- Hagyj… - suttogom erőtlenül magam elé, ahogy térdeimre könyöklök, s erőre hajolva a tenyereimbe temetem az arcom.

- Ne legyél ennyire magad alatt… - szólalt meg egy mély hang mellőlem. Ezek szerint Yongnam merészkedett a közelembe.

Nem törődöm vele. Ajkaimon egy halvány mosoly suhan át. Még hogy ne legyek magam alatt. Gondolataim száguldozva süvítenek a fejemben, miközben a magam köré húzott burok percről percre magasabbra épül így teljesen kizárva mindent és mindenkit a környezetemben. Érzem, hogy remegek. Minden porcikám reszket az idegességtől. Szemeimet összeszorítva tartom bent kibuggyanni készülő könnyeimet, s nagyokat lélegezve próbálom lenyugtatni magam. Nem lesz semmi baj.
- Átmeneti amnézia. – töri meg a csendet mély hangja. Suttog. Alig hallhatóan beszél hozzám, miközben a hajamat kezdi simogatni. - Higgyünk az orvosnak és bízzunk benne, hogy előbb vagy utóbb visszatérnek az emlékei.

- Előbb vagy utóbb… - ismételtem meg halkan a szavait. – Vagy soha.  Kiesett neki az elmúlt fél év…

- De az orvos…

- Nem érdekel, hogy mit mondott… - suttogtam. Egy hangos sóhaj hallatszik mellőlem, majd a pad megreccsen. Yongnam lassú mozdulatokkal feláll mellőlem, majd intéz a többiekhez pár szót, de erre már nem figyelek. Oldalra billentettem fejemet, majd tekintetemet a folyosón végigvezetve megakad a pillantásom valamit. Három ember közeledik. A legelső – aki legelöl megy - magabiztos lépteivel rohamosan csökkenti a távot, ami köztünk van, de homályos látásomnak köszönhetően, még mindig csak egy összemosódott folt képében látom őt.  Olyan ismerős a mozgása. Szűk szabású farmerje zsebébe csúsztatja az egyik kezét, míg a másikkal fekete pólójáról söpör le valamit egy kisebb mozdulattal, majd idegesen beletúr homlokát keresztező fekete tincseibe. Keze hajáról tarkójára csúszik, majd egy hangos sóhajtás kíséretében megáll tőlünk pár méterrel. Társai meghőkölve kapják fel a fejüket a padlóról, s az elöl álló tekintetét keresve várják a magyarázatot, de ő csak megrázza a fejét. Már épp visszaindulnának, mikor a ködfátyol végre eltűnik szemeim elől és kitisztul előttem a kép.

- Kai? – szólok a már távolodó alak után, aki azonnal megtorpan. Vállai megemelkedek, majd lassú mozdulatokkal felém fordul. Alsó ajkába harap, ahogy tekintetével az enyémet keresi. Szemeiből együttérzést és félelmet olvasok ki, ahogy észreveszi, hogy mi rejtőzik az én tekintetemben. Gyűlölet.

Egy másodperc alatt megszűnik testem remegése és a gyengeségemnek nyoma se marad. Nem állt tőlem olyan messze, mint hittem, hiszen egy pillanat alatt előtte teremtem, majd a következő dolog egy nagy csattanás volt. A levegő szinte megfagyott a folyosón, ahogy a fiú feje oldalra csuklott az ütés miatt és pedig tenyeremet dörzsölve próbáltam enyhíteni a bőrömet égető fájdalmon.

Chen és Xiumin a kezdeti sokkból feleszmélve hozzám pattantak, s kezeimet megragadva elhúztak a fiútól.

- Hogy tehetted ezt? – kiabáltam. – Megígérted, hogy nem fogod bántani! – minden erőmet beleadva próbáltam kihúzni a kezeimet, a szorításból, de minél jobban próbálkoztam, a szorítás annál erősebbé vált. Kai kikerekedett szemekkel bámult rám pár másodpercig, szinte hallani lehetett, ahogy kattognak a kerekek az agyában. Mikor végre felfogta, hogy mi történt azonnal szólt a két társának, hogy engedjenek el, de addigra már rég nem voltak csapdában a kezeim. Yongnam Chen vállát átkarolva ácsorgott a fiú mellett, s széles mosollyal az arcán magyarázott valamit a fiúnak, aki láthatóan félt a mellette állótól. A levegő is magában tartva próbálta felvenni a szemkontaktus Xiuminnal, aki épp Himchan és Daehyun társaságát élvezhette. A többiek mellettünk elsétálva Kai mögé kerültek, így elzárva minden menekülési útvonalat a látogatóink elől.

- Nicole beszélhetnénk? – szűrte a szavakat a fogai között a fiú, de tekintete végig az őt körülvevő emberek között ugrált.

- Hát persze. – mosolyodtam el tettetett nyugodtságot színlelve. – Mondjad csak.

- Úgy értettem négyszemközt. – nézett rám szinte könyörögve.

- Na még mit nem. – nevetett Yongnam a hátam mögül.

- Kérlek… - kereste meg a tekintetem a fiú. Fekete íriszeiben a megbánás csillogott, egy lassú lépést tett felém, majd óvatosan kinyújtotta a kezét. Nagyot sóhajtva léptem felé, majd mellette elsétálva kikerültem a többieket és elindultam a folyosón.

- Hát jó. Beszélgessünk. – szóltam vissza a vállam felett. Kai gyors léptekkel indult utánam, így pár lépés után utol is ért. Egy darabig szótlanul mentünk egymás mellett, majd végre megtörte a csendet.

- Menjünk a teraszra…

- Le akarsz lökni? – pillantottam rá a szemem sarkából, s félmosolyra húztam ajkaimat.

- Nicole… - fagyott meg egy pillanatra kérdésem hallatán.

Nem szóltam semmit csak kinyitottam a terasz ajtaját és kiléptem a Szöuli éjszaka csípős hidegébe.  A kilátás nem volt olyan szép, mint az várná az ember, hiszen a kórház egy nyugodtabb helyen feküdt, minél messzebb a belvárosban zajló rohanástól, így több nyugalmat biztosítva az ittlévőknek. Park veszi köre a kórházat, amiben elszórtan sárga fényű lámpák világítanak. A közelben sehol egy ház, minden olyan kihalt. Csak a távolban látható a lámpák fénye, amik kis pontokká összezsugorodva világítanak valahol a messzeségbe. Szemeimet lehunyva támaszkodtam neki a kovácsoltvas korlátnak, majd nagyokat szippantva a tiszta levegőből úgy éreztem, hogy kitisztul végre a fejem.

- Nem én voltam. – szólalt meg Kai mellőlem. Minkét kezével a korlátnak támaszkodott, majd lehajtotta a fejét, így tincsei előrehullottak és eltakarták az arcát.

- Tessék? – nyitottam fel szemeimet, s felé fordultam. Idegesen egyenesedett fel, s a hajába túrva a tincseibe markolt.

- Nem én tettem. Yongguk nem miattam van itt! – fordított nekem hátat és a falnak támaszkodott.

- Valóban? – húztam fel az egyik szemöldököm.

Egy darabig nem szólt semmit, majd lassan megfordult és a hátát a falnak vetette. Ajkai egy vonallá szűkültek, arca sápadtabb volt a megszokottnál.

- Nem hiszel nekem? – suttogta a szavakat csalódottan. Nem válaszoltam. Fejemet oldalra fordítva megszakítottam a szemkontaktust, s lesütve a szemeimet a gondolataimba mélyedtem. Hallottam, ahogy cipője a csempén kopog, ahogy közelebb jön hozzám. Meleg levegő simított végig a hajamon, majd két kezet éreztem meg az arcomon. Óvatosan maga felé fordította arcomat, majd megvárta, hogy kinyissam a szemem és ránézzek. Íriszei azonnal rabul ejtették az enyémeket, szinte magába szippantott a szemeiben rejlő fekete űr.

- Te tényleg nem hiszel nekem? – suttogta. Lehelete súrolta ajkaimat, annyira közel állt hozzám. – Megígértem, hogy nem lesz semmi baj, igaz?

Aprót bólintottam, mire egy halvány mosoly jelent meg ajkain.

- Szerinted tudnék ártani neked? – percekig néma csend szállt ránk, majd ajkaim megremegtek, ahogy a szavak elhagyták számat.

- Nem tudom… - suttogtam erőtlenül.

- Tudod, hogy fontos vagy nekem. – újabb bólintás. – Barátok vagyunk, igaz?

- Azok. – motyogtam.

- Akkor bízz bennem. – simított végig az arcomon. Csak ennyi kellett, hogy az eddig magamra erőltetett álarc lehulljon és minden eddigi visszafojtott könnyem utat törjön magának.

- Annyira aggódom. – csuklott el a hangom, ahogy a zokogás megrázta a testem. Kai kezei a derekamra siklottak, majd óvatosan magához vont. Kezeim automatikusan nyaka köré fonódtak, s arcomat a pólójába temetve bújtam hozzá. Szó nélkül hagyta, hogy kiadjam magamból a feszültséget és addig sírjak ameddig csak akarok, miközben ő a hátamat simogatta, és megnyugtató szavakat suttogott a fülembe.

- Nem lesz semmi baj… - simított végig a hajamon, ahogy kisé eltolt magától. Ujjbegyével letörölte a könnyek okozta nedves csíkokat arcomról, majd a fülem mögé tűrt egy kósza tincset.

- De ha nem fog soha többé emlékezni… - szipogtam, mire azonnal elcsitított.

- Emlékezni fog. – mosolygott rám.  – Rád ki ne emlékezne? – húzott maghoz hogy megpuszilhassa a homlokom, majd állát a fejemre támasztva elnézett felettem. Hátába kapaszkodva öleltem át, ahogy megnyugtatóan ringatózni kezdtünk, s megvártuk ameddig teljesen lenyugszok.

- Sajnálom, hogy megpofoztalak. – suttogtam a pólójába, mire halkan felnevetett.

- Semmi baj. – simogatta meg hajam ismét, majd szorosabban fonta körém a karjait.

- De akkor ki tehette? – mondtam ki a kérdést, ami már egy ideje bennem volt. Hangtalanul jött mellettem a folyosón, tarkóját vakargatva gondolkozott.

- Nem tudom. – sóhajtott fel. – De van egy tippem.

- Ki az? – álltam meg azonnal. Kai pár lépés után szintén lassított, majd ő is megállt.

- Először kiderítem, hogy mi történt. Addig te inkább ne akarj belekeveredni, ilyen dolgokba, mert még bajod esik. – nézett rám a szeme sarkból.

Vonakodva ugyan, de beláttam, hogy igaza van, így egy bólintás kíséretében újra elindultunk. Idefelé észre sem vettem, hogy ennyire eltávolodtunk a többiektől, csak hosszú percek elteltével értünk ismét Yongguk kórterme elé. Szinte mindenki azonnal felugrott a padokról, mikor megláttak minket befordulni a folyosó végén, de a legnagyobb megkönnyebbülés Chen és Xiumin arcán látszott. Szerencsétleneket valószínűleg végig terrorban tartották ameddig én Kai vállán sírtam.

- Na végre! – sóhajtott fel Yongnam, mikor mellé értem. Védelmezően húzott maga mögé, hogy ha fél lábbal is, de közém és Kai közé kerülhessen. – Azt hittem, hogy már veled is csinált valamit…

- Nem ő volt. – tettem a kezem az előttem álló fiú vállára. Yongnam kérdő tekintettel pillantott rám a válla felett. Láttam, hogy megannyi kérdése lenne, de tekintetéből pontosan kiolvastam, hogy mi az, amit a legjobban tudni akar. „Biztos vagy benne?”  Apró bólintásokkal jeleztem, hogy ebben teljesen biztos vagyok, mire vállai lejjebb ereszkedtek és oldalra lépve mellém került.

- Ugyan annyit tudunk az egész dologról, mint ti. – nézett Kai Yongnamre. A feszültség köztük szinte tapintható volt. Mindkét fiú szeme szinte szikrákat szórt egymás irányába. Deja vu. Mintha ez a szituáció már megtörtént volna. Emlékeim száguldozva repítettek vissza több mint fél évvel ezelőttre, a már sötétbe burkolózó parkba, ahol Kai és Yongguk ugyanilyen ellenséges tekintettel méregették egymást. Aznap tudtam meg hogy szeret. Aznap csókolt meg először úgy… Yongguk. Lehunytam a szemeim, hiszen a könnyeim ismét megpróbáltak felszínre törni a külvilág felé, de én harcoltam ellenük. Mikor sikerült visszafojtanom őket, egy halk sóhaj kíséretében kinyitottam a szememet. A helyzet még mindig változatlan volt, így megpróbáltam valahogy segíteni nekik.

- Tudjátok… - köhintettem egyet, hogy magamra vonjam a figyelmüket, ami sikerült is. – Most az egyszer összefoghatnátok.

Láthatóan egyiküknek se tetszett a dolog, mivel mindketten hitetlenkedve néztek rám, de én nem hagytam ennyiben.

- Mivel nem Kai a felelős ezért, ami történt, így bárki is tette, nyilvánvalóan egyikkőtökhöz sem tartozik, így mindkét féle veszélyt jelenthet. Ráadásul fogalmatok sincs, hogy ki az, ami még jobban ront a helyzeteteken. – próbáltam megértetni velük a helyzetet.

- Igaza van. – szólalt meg Himchan és közelebb lépve csatlakozott hozzánk.

- Hát legyen. – sóhajtott fel Yongnam és Kai felé nyújtotta a kezét.

Mikor a fiú nem mozdult, szúrós szemekkel néztem rá, de láthatóan kerülte a tekintetem. Hosszú ideig meredt Yongnam felé nyújtott kezére, majd frusztráltan felsóhajtott.

- Ez nem azt jelenti, hogy mostantól puszipajtások vagyunk. – fintorgott.

- Isten ments! – mordult fel Yongnam.

- Akkor legyen. – fogta meg végre Yongnam kezét Kai és határozottan megrázta azt. – Derítsük ki, hogy ki volt…

Hangos kopogások zaja zengte be a folyosót. A sietős léptek egyre közelebbről és közelebbről hallatszottak, majd minden elhalkult.

- Bocsánat! Én Bang Yong Gukot keresem. – csendült fel egy ismerős hang a közeli folyosóról.

Papír zaja hallatszott, majd pár másodperces néma csend.

- 124-es kórterem. Rögtön a folyosó végén balra.

Nem érkezett válasz, csak újra felhangzottak a koppanások, csak most gyorsabban követték egymást, mint az utóbb. A folyosó végén egy lány alakja tűnt fel. Kétségtelenül ő volt a zaj forrása, hiszen magas sarkú cipője minden lépésénél magosan koppant a hófehér csempén. Hosszú lábai combközépig kilátszottak a fekete ruha alól. Fekete haja a melle alatt súrolta a feltűnően mélyen dekoltált ruha anyagát, vöröslő ajkai féloldalas mosolyra húzódtak, mikor meglátott minket. Hyerin. Mégis mit keres ez itt. Kikerekedett szemekkel néztem rá, mikor mindenkit figyelmen kívül hagyva elsétált mellettünk. Tömény, édes parfümje egy rózsaszín felhőként követte őt. Fintorogva fordultam utána, majd ledöbbenve vettem észre, hogy benyit Yongguk kórtermébe.

- Hölgyem oda nem mehet be! – szaladt felénk a nővér a folyosón, hogy megállítsa a lányt.

- A barátnője vagyok. – szólalt meg Hyerin ellentmondást nem tűrő hangon, majd belépett a szobába. Pár másodpercig lesokkolva bámultam a már becsukódott ajtót, majd lábaim szinte maguktól indultak meg abba az irányba ahol a lány az előbb eltűnt. A nővérrel szinte egyszerre értünk az ajtóhoz, de én nyitottam be. Yongguk álmosan, félig lehunyt szemekkel feküdt az ágyban, míg a lány a válla fölött megtámaszkodva felé hajolt és ajkait a fiú szájához préselve megcsókolta őt.