37. rész

A telefonom szokásos zizegő hangjára pattantak ki a szemeim, mely azt jelezte, hogy szöveges üzenetem érkezett. Szemeim megdörzsölése, és egy álmos ásítás után kikotorásztam párnám alól a készüléket, és pillantásomat a képernyőre szegeztem. Valóban üzenetem érkezett, de mielőtt megnyitottam volna, körbenéztem a szobában, s tudatosult bennem, hogy ismét lekéstem a reggelit, mivel egy árva lélek sem volt rajtam kívül a helyiségben. Megnyitva az üzenetet, pár sor tárulkozott elém, melyek mosolyt csaltak az arcomra.

„Megint elaludtál, bébi? Nem csoda, jól lefárasztottalak a múlt éjszaka. De most már nyisd ki azokat a szépséges szemeidet, és vonszold ki a formás fenekedet a faházatok mögé, mert beszédem van veled.

Yongguk”

Kikászálódtam az ágyból, és még át sem öltöztem, mindezek helyett inkább csak az ajtóhoz rohantam, majd kinyitva azt, irányt váltva a pár napra foglalt faházunk mögé siettem, ahol Yongguk a falnak támaszkodva várt rám. Amint meghallotta a faágak és levelek ropogását, melyek érkezésemet jelezték, rám emelte tekintetét és egy vidám mosoly kúszott ajkaira.
- El sem tudod képzelni, hogy milyen álmos fejed van. – kuncogta, majd két karját kitárva folytatta. – Gyere ide. – több sem kellet, kedves gesztusára egyből a karjai közé siettem, majd gyengéden átdobtam karjaimat a nyakán, ő gyengéden átfonta az ő karjait a derekamon, ezután a falnak döntött, meg nem szakítva az ölelésünket.
- Csodálkozol? Olyan keveset aludtam… – dünnyögtem a nyakába álmosan, majd egy apró puszit leheltem hibátlan bőrére.
- Ne haragudj, de annyira jó volt veled. – dörmögte rekedten, majd hátrébb hajolt, hogy összezárja a tekintetünket, de ezt is egyből megszakította, amint közelebb hajolt ajkaimhoz, hogy egy alig érezhető puszit hintsen rájuk. – Egyébként reggeli után indul a buszunk, szóval jó lenne, ha felöltöznél és összepakolnál.
- Akkor miért hívtál ki, hmm? Ezzel is csak lopod az időmet, amit tölthetnék készülődéssel, vagy akár pakolással is. – mondtam gúnyosan, de nem hagytam, hogy túl komolynak látszódjak.
- Ezért hívtalak ki. – hadarta, majd ismét ajkaimra tapadt, de ezennel nem állt meg egy puszinál. Végigszántott nyelvével alsó ajkamon, mire az kéjesen elvált a másiktól, így kapva az alkalmon Yongguk megkereste nyelvével az enyémet, és játékos csatára indult vele, mindeközben kezeivel szorosabbra vette az ölelését a derekam körül. Percekig cuppogtunk önfeledtem, majd egy könnyed mozdulattal elvált ajkaimtól. – Most már mehetsz öltözni, ha egy percnél is tovább maradsz, még félő, hogy elkésel. – jelent meg egy gúnyos vigyor az ajkain.
- Kiengedsz? – kérdeztem fennhangon, miközben lefejtettem karjaimat a nyakáról.
- Oh, sajnálom, hogy az utadba álltam. – tett egy lépést hátrébb, egy kis rést kialakítva köztünk.
- Ne forduljon elő többször. – léptem közelebb hozzá, majd lábujjhegyre emelkedve egy utolsó puszit nyomtam telt ajkaira.
- Szeretlek. – motyogta ajkaimra, majd nevetett halványan.
- Én is téged. – jelent meg egy vidám mosoly ajkaimon, majd visszaindultam a szobába.
- Héé, Nicole! – szólt utánam, mire hátrafordultam várva, hogy mit fog mondani.
- Mondjad.
- A buszon úgy ülj Zeloval, úgy ahogy jöttünk. Én vagy előtted, vagy mögötted fogok ülni. A lényeg, hogy csapatban maradjuk. Akármi is lesz, ti lesztek középen, és mi majd körbeülünk titeket. – taglalta a hazaútra való terveit. - Jó, én is úgy terveztem. – válaszoltam. – Na de megyek pakolni. - Ne hagyj itt semmit! – szólt még egyszer utánam.
- Ez a szervezési mániád… - kuncogtam halkan, mire felvonta a szemöldökét. – Egyébként, ha így folytatjuk, az sem biztos, hogy össze fogok tudni pakolni. – nevettem a beállt helyzeten, hiszen akárhányszor elindultam volna, Yongguk mindig utánam szólt valamiért.
- Jó, oké, csak siess már! – hessegetett kezeivel, jelezve azt, hogy tényleg mennem kellene.
- Már itt sem vagyok. – emeltem a magasba mindkét kezemet, megadva magamat, hogy már indulok is a dolgomra. Amint visszaértem a faházba, elkezdtem pakolni a ruháimat és egyéb dolgaimat. Figyeltem arra, hogy semmit se hagyjak itt, főképpen semmi olyat, ami nagyon értékes lenne számomra. Mikor tudatosult bennem, hogy sikeresen összepakoltam, azonnal az öltözködésre és a hazaútra terelődött a figyelmem nagy része. Kiválasztottam a legmegfelelőbb ruhát az utazásra, de végül az enyhe smink felrakására már nem maradt idő, így pár dolgot még rendbe tettem, kidobtam az innen-onnan előbámészkodó szemét darabokat, majd véglegesen bezártam a faház ajtaját, mivel én voltam az utolsó minden szempontból. Mély levegővétellel tudatosult bennem, hogy túléltem ezt a négy napot, és hogy végre mehetek haza. Ahogy a buszhoz értem, még pakolták be az osztálytársaim a bőröndjeiket az óriási csomagtartóba, szóval egy csöppet sem késtem el.
- Tanár úr, itt van a faházunk kulcsa. – mentem oda Kwon tanár úrhoz, átadni neki a kulcsot.
- Köszönöm, Nicole. Menj és te is add le a bőröndödet. Öt percen belül indulunk. – mondta egy kedves mosollyal az arcán, mire én csak bólintottam, és tettem, amit mondott. Ahogy mondta, csaknem pontosan öt percen belül már mindenki a buszon volt, és nyüzsgött, az indulást várva. Ahogy meg volt beszélve, én Zelo mellet ültem, előttünk Himchan és Youngjae, mögöttünk Yongguk és Daehyun, és gondolom elől ült Jongup, mivel ő nem bírja a hosszú busz utakat rosszullét nélkül. Az egész hazafelé utat elbeszélgettük. Észrevehetetlen volt az a bizonyos egy óra, amit utazással töltöttünk, de mikor megérkeztünk, minden visszaállt az eredetibe. Ugyanúgy kerültük egymást Yonggukkal a suliba, de legalább gazdagodtam egy baráttal, és egyre többet voltam Jieunnal, az utazásunk óta egy hét telt el, és ez idő alatt, kétszer is elmentem vele plázázni, egy napot pedig Zelonál aludtam, de most annyi kivétellel, hogy Himchan és Youngjae is ott voltak. De még ez sem változtatott a köztem és Yongguk között fennállt helyzeten. A suliban csak néztük egymást, suli után meg alig találkoztunk, persze nem a mi hibánkból. Yongguk majdnem minden nap Yongnamnak segített kijavítani a rossz jegyeit, mert közeledett a tanév vége. Plusz Hyerin fokozott figyelme is gondot jelentett. Még ha nem is láttam őt, pillantását mindig magamon éreztem. Miután úgy letámadott próbáltam még óvatosabban viselkedni Yongguk jelenlétében és ez neki is feltűnt. Egyre feszültebb lett a közelemben a ritka találkozásaink miatt, majd egy hét után már nem bírta tovább.
- Gyere, beszélnünk kell. - lépett oda hozzám a folyosón miközben a szekrényembe pakoltam. Pillantásom azonnal végigpásztázta a folyosót kíváncsiskodó szemek után kutatva, de láthatólag senkit sem érdekeltünk különösképpen.
- Miről szeretnél beszélni? - pillantottam fel rá kimérten. A szekrény irányába lépve próbáltam növelni a távolságot közöttünk, hogy még jobban kerüljük a feltűnést. Láthatóan zavarta óvatos viselkedésem, szemeit forgatva sóhajtott fel, s belökve a szekrényem ajtaját hátamra tette a kezét.
- Majd elmondom. - kezdte el tolni hátamat ezzel maga előtt terelgetve engem. Táskámat a vállamra kapva botladoztam előtte kerülgetve a folyosón lézengő embereket, majd fáradtan szuszogva fordultam szembe vele, mikor egy félreeső folyosón megálltunk.
- Mi ennyire fontos? - fújtam ki magam.
- Muszáj mindig fontos indokot találnom ahhoz, hogy beszélhessek veled? - emelkedtek fel szemöldökei.
- Yongguk kérlek, most nem érek rá... - motyogtam bosszúsan. Annak ellenére, hogy én mindent megtettem annak érdekében, hogy titokba maradjon a kapcsolatunk, úgy tűnt őt ez kezdi egyre kevésbe érdekelni.
- Nicole mi a bajod? Egész héten kerülsz. - fordított szembe magával. Tekintetét az enyémnek szegezve lépett hozzám közelebb.
- Te is tudod mit mondott Hyerin. - motyogtam halkan, mire felnevetett.
- És én mit mondtam? Hogy ne foglalkozz vele!
- Ezzel ne lehet nem foglalkozni... - Yongguk idegesen túrt hajába, majd a fejem mellett a falnak támaszkodva közelebb hajolt hozzám.
- Nem érdekel Hyerin! - sziszegte. - Leszarom mit gondol. Sőt tudod mit? Senki más sem érdekel. Nem érdekel, hogy mit gondolnak. Kai sem érdekel. És a talpnyalóira is teszek magasról. Veled akadok lenni. - taglalta a szavakat.
- Yongguk nyugi. - tettem vállaira a kezem. - Valamiért eddig is titkolóznunk kellett, ha eddig kibírtuk, akkor menni fog ez tovább is. Te akartad nem én. Ne szenvedj. - motyogtam halkan. Bosszús tekintetét látva szívem szerint megcsókoltam volna, de félve a lebukástól inkább kihámoztam magam karjai közül. – Gyere, menjünk órára. Mindjárt becsöngetnek - sóhajtottam fel, majd magam mögött hagyva Yonggukot a terembe siettem.
Ahogy teltek a napok a feszültség köztem és Yongguk között egyre jobban kiéleződött. Iskola után nem ért rá hogy találkozzunk, az iskolában viszont féltem vele lenni. Hyerin és a barátnőitettek róla, hogy valahogy mindig a közelembe legyenek, vagy ha nem rám akaszkodtak, akkor Yongguknyakán lógtak egész nap. Napok teltek el anélkül, hogy akár egy puszit is lophattunk volna a másiktól, beszélni is csak néha telefonon tudnunk. Fáradtam tettem kezemet homlokomra védelmet nyújtva szemeimnek a nap sugarai elől, mikor az árnyékot nyújtó ajtóból kiléptem az iskola hatalmas udvarárra. Mivel közelgett a nyár így a nap első sugarai már bátran törtek maguknak utat a felhők mögül ezzel felmelegítve az időt. Kabátomat lecsúsztatva a vállaimról a kezembe kaptam azt, majd körbepillantva az udvarban ismerős arcok után kutattam a diákok tömegében. Percekig tartó keresgélés után szemem megakadt a fa alatt fekvő padnál. A padok között elhelyezett asztal tetején egy szőke hajú, igen magas fiú ült lábait kényelmesen lefelé lógatva. Épp egy füzetet dobott az előtte álló fiú irányba, aki nevetve kapott a lapok után, majd az asztalra dobta azokat. Zelo és Jongup társaságához másodpercek múlva Daehyun és Himchan is csatlakozott. Mosolyogva indultam el a fiúk irányába, s átverekedve magam a nyüzsgő tömegen leültem a padra. - Sziasztok. - mosolyogtam rájuk, amit azonnal viszonoztak.
- Szia. - jött kórusban a válasz.
- Na mi a helyzet? - futott oda hozzánk Youngjae ziláltan.
- Velünk nagyon semmi, de te mit rohangálsz? - pislogott értetlenül Zelo a fiúra.
- Yonggukot keresem, de nincs sehol. Órán valamit magyarázott Hyerinről aztán felbosszantotta magát, és ahogy kicsöngettek elviharzott. - rázta meg a fejét a fiú
- Mit mondott Hyerinről? - motyogtam halkan mire a fiú rám felém villantotta tekintetét.
- Hogy nagyon elege van már ebből az egészből és lépni fog. - ráncolta össze a homlokát Youngjae.
- Mi az hogy lépni fog? - kerekedtek ki Himchan szemei.
- Szerintem mindjárt megtudjuk. - motyogta Zelo fejével biccentve a kapu irányába, ahonnan Yongguk jött egyenesen felénk. Elhaladva Hyerinék csoportja mellett valamit szólt a lánynak, mivel az tátott szájjal nézett egy darabig a fiú irányába, majd bosszúsan utána indult.
- Szia. Mi a baj? - néztem a fiúra kimérten mikor oda ért hozzánk. Tekintetem hol rajta, hol a tőlünk nem messze toporzékoló lányon állapodott meg.
- Nagyon elegem van. - sziszegte. - Nem bírom ezt tovább. Kurvára unom ezt a titkolózást!
- Tessék? - kerekedtek ki a szemeim.
- Nem tartjuk többet titokban, hogy együtt vagyunk! - jelentette ki.
- Halkabban. - szisszentem fel, majd reflexesen Hyerin irányába pillantottam. Láthatóan nem hallotta meg az előbbieket engem még is elfogott az idegesség. - Yongguk kérlek fogd vissza magad. - csitítgattam a fiút. Ajka egy vonalba szűkült, ahogy egyre idegesebb és idegesebb lett, majd mindenkit meglepve kikelt magából.
- Emiatt a ribanc miatt kell kerülnöm téged nap mint nap? - mutatott Hyerin irányába. - Ez több mint vicces. Szarok rá hogy mit csinál Kai. Úgyse fog téged bántani. Hyerin meg még annyira se érdekel. Nem fog semmit sem tenni nehogy letörje a körmeit szóval emiatt sem kell aggódnod. Elegem van abból, hogy nem csinálhatom azt, amit akarok! Nehogy már ilyen jelentéktelen kis senkik irányítsanak minket! – hirtelen csuklóm köré fűzte ujjait, s egy másodperc alatt felhúzott magához. A döbbenettől lesokkolva bámultam rá, de mikor lehajolt hozzám, hogy megcsókoljon azonnal elugrottam tőle.
- Mit csinálsz? - sziszegtem idegesen. Hyerin tátott szájjal figyelt minket, aztán arca kezdett a vörös legkülönbözőbb színeiben pompázni.
- Pont azt csinálom, amit szeretnék. - mosolyodott el, majd kezei közé fogta az arcomat és ajkait az enyémeknek nyomta. Szemeim kikerekedtek Yongguk nem várt cselekedete hatására. Reflexesen tettem mellkasára kezeimet, hogy eltoljam magamtól, de nem hagyta magát. Kezeit szorosan derekam köré fűzte és közelebb húzott magához. Telt ajkait erősen szorította enyémekre, ameddig meg nem érezte, hogy megadom magam. Most már úgysem tehetek semmit, Hyerin már tudja az igazat, bármit is tennék nem változtatna a helyzeten. Egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat, aztán a fiú vállain nyugvó kezeim nyaka köré fonódtak. Ajkaim lágyan elváltak egymástól, hogy közéjük vehessem Yongguk telt alsó ajkát, s gyengéden megszívva vöröslő ajkát, visszacsókoltam. Hyerin ha eddig nem volt ideges, akkor most sikerült elérnie azt a szintet, ami fölött már nem bírt nyugton maradni.
- Ezt mire véljem? - visítozott felháborodva.
- Minek tűnt? - mosolyodott el Yongguk elhajolva tőlem. - Szeretnéd hogy még egyszer megmutassam, hátha akkor rájössz arra, hogy mit láttál.
- Így is eleget láttam! - sziszegte a lány. Szemei szinte szikrákat szórtak, ahogy engem nézett.
- Akkor akár mehetsz is. - nézett Hyerinre a fiú, s kezét vállam fölött átdobva magához húzott.
- Ennek nem lesz jó vége Yongguk. - fújtatott.
- Le-sza-rom. - mosolyodott el a fiú, majd boldogan felemelte a fejét. - Ahh de jó érzés volt ezt kimondani. - nevetgélt magába, aztán tekintete Hyerinre szegeződött. - Na de most már komolyan tipegj arrébb. Ribanc. - nevetett ismét. - Gyere Nicole. - lágyult el a hangja, majd kezemet megfogva elindult velem a minket bámuló emberek tömegében.