40. rész

- Késtél. – szólaltam meg, mikor beültem az autóba. Táskámat ölemben tartva nyúltam hátra a biztonsági övért, hogy beköthessem magam, majd a fiú felé fordulva egy széles mosoly terült szét arcomon. Kai viszonozva gesztusom, ajkait mosolyra húzva fordult felém, hófehér fogai szinte világítottak barna bőréhez képest. Fekete haja lágyan keresztezte homlokát, belelógva a szemeit takaró fekete napszemüveg lencséjébe. Szokásához híven csak egy sima fekete V kivágású pólót és egy koptatott farmert viselt, de más ruhába már nagyon elképzelni sem tudtam volna.

- Nagy volt a forgalom a központban. – húzta féloldalas mosolyra ajkait, s szemüvegéhez nyúlva orráról a feje tetejére tolta azt. Észre sem vettem, hogy már el is indultunk, de mikor kinéztem az ablakon, máris a központ látványa terült szemeim elé. Éttermek, kávézók és boltok sokasága sorakozott az út mindkét oldalán, de Kai láthatólag ez bizonyos helyre akart elvinni. – Éhes vagy már? – pillantott rám a szeme sarkából.

- Mondhatni. – sóhajtottam, s hátradőlve az ülésben felé fordultam.  – Hova is megyünk pontosan?

- Hát nem szándékoztam étterembe menni, de ha te oda akarsz…

- Nem. Jó a legközelebbi hamburgeres is csak legyünk már ott! – nyávogtam, mire elnevette magát.

- Türelem egy perc és ott vagyunk. – kuncogott, majd leparkolt az autóval. – És a kedves barátodat nem zavarja, hogy velem ebédelsz? – kérdezte, mikor kiszállt a kocsiból, s utánam sietve felvette velem a lépést.

- Hát nem volt túl boldog… - vallottam be az igazat.

- Ezt valahogy gondoltam. – mosolygott önelégülten a fiú, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Gyengéden a vállába ütve löktem egy kicsit arrébb magamtól, mire azonnal ellensúlyozva taszításom, felém dőlve nekem jött.

- Ahh ez nem ér! – szisszentem fel, mikor elveszettem egyensúlyom, s Kai kezébe kapaszkodva átbotorkáltam a lábam elé kerülő padkákon. Ujjait azonnal összekulcsolta az enyémekkel, s kezeinket köztünk lóbálva tovább indult. Nem várt cselekedete meglepett, így egy darabig összekulcsolt kezeinkre szegezve a tekintetem mentem mellette, majd óvatosan kihúztam kezemet az övéből. Feltekintve arcára a szemébe néztem, mire ő azonnal megállt.

- A kézfogást jobb, ha kerüljük. - jelentettem ki, mire elhúzta a száját.

-  Mert?

- Mert a barátok nem sétálnak kézen fogva, mint egy szerelmes pár. – szólaltam meg. Szemeit forgatva mormolt valamit, amit nem értettem, majd látványosan a zsebébe csúsztatta a kezeit. Az út maradék részét némán egymás mellett sétálva töltöttük, így volt alkalmam megcsodálni a már virágba borult parkot. A fák visszanyerve lombkoronájukat a zöld különböző árnyalataiban pompáztak, s versenyt futva egymással nyúltak az ég felé, hogy a nap melengető sugarai elérjék őket, így a kis ösvény fölött összezárulva szinte egy összefüggő alagutat alkottak. A fák között színes virágok nyíltak a fűben, miknek illatát néha felém sodorta a lágy szél. A szökőkút körül gyerekek szaladgáltak, míg a padokon ülve megannyi ember élvezte a jó időt.

Este kijövök ide Yonggukkal. – gondoltam, ami azonnal mosolygásra késztetett. Tudtam, hogy annyira nem szeret sétálni, de ezt neki is látnia kell.

- Itt is vagyunk. – zökkentett ki gondolataimból Kai hangja. Felcsillanó szemekkel pillantottam rá, majd kinyitva a pizzéria ajtaját beléptem a kis helységbe. Nem volt tágasnak mondható a hely, de annál inkább volt hangulatos.  A fa borítású falakat kisebb nagyobb képek díszítették. Némelyik igen régi lehetett, de voltak újabbak is, az egyetlen közös bennük, hogy az itt dolgozó embereket ábrázolták. Mindegyik képen mosolyogtak a rajta szereplők, s egymáshoz bújva vigyorogtak a kamerába, ami családias hangulatot adott a képnek. Az asztalok között, vékony, vállmagasságú fa borítású falak húzódtak, így kisebb helységeket alkotva elkerítették az asztalokat egymástól. Az asztalokat fedő piros, kockás terítőkön csokorba szedett virágok díszelegtek. Hangulatos hely volt.

- Hova üljünk? – fordult felém Kai mosolyogva, mire gyorsan körbepillantottam. Tekintetem azonnal megakadt az ablak melletti asztalon, ahonnan rá lehetett látni a szökőkútra, így azonnal arra esett a választásom.

- Az ott jó lesz? – fordultam a fiú felé izgatottan. Tekintete az arcomról az említett asztalra siklott, majd szemügyre véve a helyet bólintott egyet.

- Persze. – görbültek felfelé az ajkai, majd az asztalhoz kísérve engem leült velem szemben.

- Szóval minden oké veled meg Yonggukkal? – kérdezte már századsorra az elmúlt fél órában.

- Igen Kai, minden rendben van, de ezt már elmondtam egy párszor. – forgattam szemeimet, majd eltoltam magam elől a fél pizzát. – Tele vagyok… – sóhajtottam fel, mikor szám elé emeltem a poharamat, s belekortyoltam a jéghideg vízbe.

- Nem bánt? Nem ütöttem meg soha ugye? – kérdezősködött maga elé húzva a maradékomat, majd jóízűen enni kezdte azt.

- Bánt? – kerekedtek ki a szemeim. –Ugyan már dehogy bánt!

-  Jól van na nyugi! – emelte fel a kezeit védekezően. – Csak kérdeztem.

- Remélem ezt te sem gondoltad komolyan… - méregettem mérgesen, mire elnevette magát.

- Ki tudja… – motyogta a kóláját szürcsölgetve, fekete íriszeit rám emelve a szemembe nézett, majd percekig nem szakította el tekintetét az enyémtől. Kitartóan álltam pillantását, de hirtelen megváltozott az arca. Egy sóhaj kíséretében unottan nyúlt a zsebébe valami után kutatva, majd előhúzta rezgő telefonját.

- Megmondtam nekik, hogy ne hívogassanak… - mordult fel, majd a kijelzőre pillantott.

- Ki az? – érdeklődtem mikor már legalább fél perce szótlanul nézte a telefonját.

- Rejtett szám. – ráncolta össze a homlokát a fiú, s a füléhez emelte a telefont. – Igen? – szólt bele a telefonba. – Igen, Kim Jongin vagyok, te pedig… - akadt el a mondat közepén. – Junhyung? – kerekedtek ki a szemei. – Miért jöttél ide? – hadarta a kérdést majd felpattant. – Ne haragudj Nicole. - húzta el egy másodperce magától a telefont, majd kiviharzott a pizzéria elé telefonálni.

- Junhyung? – motyogtam magam elé az imént halott nevet. Sosem hallottam még ezelőtt, sem tőle, sem Yongguktól.

- Ki az a Junhyung? – kérdeztem meg Kaitól, miközben hazafelé tartottunk. Láthatóan megleptem kérdésemmel, mivel egy ideig nem válaszolt.

- Egy ismerős. – monda végül, de nyilvánvaló volt, hogy nem ez volt az igazság. Kérdő tekintettel fordultam felé az ülésben, mire egy mosolyt erőltetett arcára, s rám pillantva próbált meggyőzni az igazáról. – Most miért nézel így rám? – ráncolta össze a homlokát, amint visszafordult az út felé.

- Egy ismerős? – motyogtam.

- Az. – vágta rá azonnal. – Itt is vagyunk! Köszönöm, hogy velem ebédeltél. Majd holnap felhívlak. – fordult felém mosolyogva. Ujjaival idegesen dobolt a kormányon, ahogy a szemembe nézett, majd kipattanva az autóból az én oldalamra sietett és kisegített a kocsiból.

- Legutóbb nem akartál ilyen sietően megszabadulni tőlem. – húztam félmosolyra ajkaimat, majd eligazgattam vállamon a táskám.

- Nem megszabadulni akarok tőled, csak dolgom van…

- Milyen dolgod? – fontam keresztbe kezeimet magam előtt, s kérdő tekintetemet az övébe véstem.

- Találkozom valakivel… - motyogta.

- Nem is tudtam, hogy ilyen sűrűn be vagy táblázva… - kuncogtam. – Talán egy másik lány? – érdeklődte, mire egy fejrázással válaszolt.

- Nem! Egy barát… – pillantott rám, majd kinyitotta az autó ajtaját. – Holnap beszélünk. Szia!

- Szia. – köszöntem el tőle, majd hátat fordítva neki az ajtó felé indultam. Két lépést sem tettem meg máris halottam, hogy az autó hangos kerékcsikorgással elszáguld mögöttem, majd eltűnik a látóteremből. Egy sóhaj kíséretében pakoltam le a cuccaimat az előszobába, majd a konyhába mentem.

- Sziasztok! – köszöntem hangosan, hogy bárhol is legyenek szüleim a házban, meghallják, hogy hazajöttem. Percekig vártam válaszra, de csend fogadott. Tehát ismét késő estig dolgoznak. Egy sóhaj kíséretében léptem a hűtőhöz, amin a szokásos cetli fogadott. Anya írta le, hogy ne várjam meg őket a vacsorával, mivel apa üzleti útra ment, ő pedig nagyon elfoglalt a munkájával, szóval csak este jön haza. A kis papírt a kezembe véve mentem az előszobába a táskámért, majd már épp mentem volna fel a szobámba, mikor megszólalta a csengő. Mivel nem vártam vendéget így úgy gondoltam csakis a postás lehet, így a lehető leghalkabban kezdtem el felfelé lépkedni a lépcsőfokokon. Most semmi kedvem a levelekről beszélgetni, csakis az érdekel, hogy végre az ágyamba lehessek.

- Nicole kinyitnád? – halottam meg egy ismerős hangot az ajtón kívülről. Kiengedve magamból a tüdőmben rekedt levegőt, letrappoltam a lépcsőn, majd az ajtóhoz sietve kinyitottam azt.

- Yongguk hát te? – léptem hátrébb, hogy bejöhessen mellettem.

- Milyen volt az ebéd? – húzta félmosolyra az ajkait, mikor betörtetett mellettem, s bezárta maga mögött az ajtót.

- Olyan…átlagos. – válaszoltam neki.

- Kai és az átlagos elég távol állnak egymástól. – motyogta miután levette a cipőjét.

- Abbahagyhatnátok végre egymás szidását… – sóhajtottam fel, majd a szobámba mentem. Halottam a lépcső ropogásából, hogy követ, majd a szobámba érve azonnal az ágyamba vetette magát.

- És gondolom kikérdezett rólam. – mosolygott elégedetten.

- Igen, megkérdezte, hogy bántasz-e. – villant felé a szemem. Hangosan elnevette magát szavaim hallatán, majd feje alá téve kezeit rám nézett.

- És mit válaszoltál? – búgta. Leeresztettem vállamról a táskát, majd lassú léptekkel odamentem az ágyhoz és a lábához ültem. Felhúzva magam az ágyra melléfeküdtem, s fejemet mellkasára téve hozzábújtam, mire azonnal körém fonta kezeit.    

- Azt, hogy egy ujjal sem bántanál. – emeltem fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek, majd felnyújtózkodva hozzá egy lágy csókot leheltem ajkaira.

- És mennyire igazad volt… - motyogta ajkaimba mosolyogva, majd kezeit szorosabbra fogva derekam körül magára húzott. – Este találkoznom kell a fiúkkal az egyik étteremben. Eljössz velem? – nézett a szemembe mosolyogva. Azonnal heves bólogatásba kezdtem, mikor eszembe jutott, hogy el akartam vele menni a parkba.

- Előtte nem megyünk el a parkba sétálni? Olyan jó az idő és olyan szép a szökőkút, mikor kivilágítják… - néztem fel rá kérlelő tekintettel. Tudtam, hogy nem egy sétálós típus, de így is megpróbálok minden tőlem telhetőt, hogy rábeszéljem.

- Sétálni? – motyogta halkan, de arcom láttán belement a dologba. – Hát jó. Menjünk sétálni. – simogatta meg a hajam, majd homlokomhoz préselte ajkait.

- Nem muszáj, ha nincs kedved… - motyogtam, mire felült és magával húzva levezetett a földszintre.

- Húzd a cipőd és menjünk! – kuncogott édesen, majd az ajtófélfának támaszkodva megvárta, hogy felöltözzem.

Yongguk szemszöge.

- Biztos ne kísérjelek haza? – nyúltam keze után, hogy magam felé fordíthassam. Az utcai lámpa fénye tökéletesen megvilágította az arcát így láttam, ahogy kék szemeit arcomra szegezi, majd ajkaira egy széles mosoly kúszik.

- Ugyan már. Hazatalálok. – csendült fel kuncogása, majd tekintete szemeimről ajkamra vándorolt. Akaratlanul is gyönyörűen ívelt, telt alsó ajkába mélyesztette fogait, majd apró kezeit mellkasomon felvezetve a nyakam köré fonta azokat. Éreztem, ahogy minden idegszálam kiéleződik érintése hatására, s a melegség áramütésként vonul végig rajtam.  Hihetetlen, hogy mit tesz velem egyetlen érintéssel.

- Jobban örülnék, ha taxival mennél. – búgtam, ahogy egyre lejjebb hajoltam csökkentve a köztünk lévő távolságot, de mielőtt elértem volna ajkait megálltam. – Ne mászkálj este egyedül.

- Ha megnyugtat a tudat, hogy taxival megyek, akkor nem ellenkezem. – motyogta halkan, majd lábujjhegyre emelkedve az enyémeknek préselte ajkait. Kezeimet dereka köré fűzve húztam magamhoz törékeny testét, s ajkaim közé szívva alsó ajkát gyengéd csókot leheltem szájára. Egy halk sóhaj hagyta el ajkait, mikor nyelvemet a szájába csúsztattam, de azonnal viszonozta gesztusom. Éreztem, ahogy keze tarkómról a hajamba siklik, majd gyengéden tincseim közé markol. Akaratlanul is belemosolyogtam a csókunka, mire egy apró nyöszörgés szakadt fel ajkai közül.

- Biztos, hogy ma otthon akarsz aludni? – biggyesztette le alsó ajkát szomorúan, majd elhajolva tőlem kérlelő tekintettel nézett fel rám.

- Nicole nem tudom, mikor végzek a fiúkkal. – sóhajtottam fel, s kezeim közé véve arcát végigsimítottam bársonyos bőrén. – De ha hamar végzünk, akkor felhívlak, hogy ébren vagy-e még, és ha igen, akkor már szaladok is hozzád. – kuncogtam. – Tudom, hogy félsz egyedül otthon lenni, szóval a világért sem hagynám, hogy a gonosz szörnyek kimásszanak a szekrényedből és megtámadjanak mikor védtelen vagy. – cukkoltam, mire egy elég gyenge próbálkozásnak elkönyvelhetően vállon ütött.

- Ez nem vicces. – puffogta. – Komolyan nem szeretek egyedül lenni otthon, főleg nem este. Mit csinálok, ha betör valaki? – nézett rám kétségbeesve.

- Akkor azonnal hívsz engem, de nem fog senki betörni. – nyugtatgattam, s lehjolva hozzá újra megcsókoltam. – Ígérem, sietek.

- Várni foglak. – motyogta ajkaimba válaszul, majd egy gyors puszit még megengedett magának mielőtt elengedve nyakam ellépett volna tőlem. – Jó legyél. – kacsintott rám.

- Te is. – húztam vissza magamhoz a kezénél fogva, hogy még egy utolsó csókot válthassak vele mielőtt elment volna. – Szeretlek. – suttogtam a fülébe, mire jólesően felsóhajtott.

- Én is szeretlek. – húzódott ajka egy széles mosolyra, majd felém integetve beszállt a taxiba és elhajtott. Mivel már így is késésbe voltam és biztosra vehettem, hogy már mindenki a megbeszélt találkozóhelyen van csak én nem, így úgy döntöttem, hogy az út lerövidítése érdekében keresztülvágok a parkon. Sietősen indultam meg a most sötétbe burkolózó fék között, s telefonomat a fülemhez emelve Himchant hívtam.

- Hol vagy? – hallottam meg barátom hangját a telefonba szinte azonnal.

- Két perc és ott vagyok, ne aggódj. – hadartam. – Mindenki ott van?

- Igen. Mindenki. – jött a válasz. – Szóval siess.

- Sietek. Himchan szólj Jiminnek, hogy…

- Lám lám. Csak nem Bang Yongguk? – hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül. Azonnal a tüdőmbe rekedt a levegő, ahogy a hang hallatán megfeszültek izmaim, s lelassítva lépéseim megálltam az úton.  Magam elé emelve a tekintetem észrevettem, hogy valaki elém lép a sötétből, s elállja az utamat.

- Junhyung… - sziszegtem a fogim között, majd lassan megfordultam a tengelyem körül, hogy a mögöttem álló személyre nézhessek. Egy közeli padon ült. Lazán előrehajolva a térdeire támaszkodott, s valami tárgyat forgatott a kezében. Egy ütő lehetett.

- Ha jól csicseregték a madarak ismét beleavatkoztál az egyik ügyembe. – szólalt meg hidegen, majd lassú mozdulatokkal felkelt a helyéről. Az árnyékból mögüle még több ember lépett elő, így akaratlanul is egy lépést tettem hátra. Felmérve a helyzetet hamar rájöttem, hogy bekerítettek és hogy semmi esélyem ellenük, így a maradék időt kihasználva próbáltam segítséget kérni.

- Himchan siess… - suttogtam a telefonba, aminek a túloldaláról máris hangos kiabálás és zűrzavar hallatszott. – A parkban vagyo- kezdtem el a mondatot, de nem tudtam befejezni. A tarkómat ért erős ütés azonnal a földre terített. Kezeim erőtlenül markoltak a földbe, ahogy állásba próbáltam tolni magam, de valaki erősen az oldalamba rúgott, így a hátamra esve próbáltam megvédeni magam. Automatikusan a hozzám legközelebb álló személy felé rúgtam, akit sikerült is eltalálnom. A fiú felkiáltott, mikor lábam erősen az övéhez ütődött, majd meglendítve a kezében tartott ütőt lecsapott rám. A fájdalom egyre nagyobb területen áradt szét a testemben, ahogy erőtlenül bámultam a fölöttem hajladozó fák ágait, amik között halványan átszűrődött a hold fénye. A kép egyre homályosabb és homályosabb lett szemei előtt, majd hirtelen erős fájdalom nyilallt a fejembe és minden elsötétült.

39. rész

Hatodik hónapforduló. – visszhangzottak a szavak a fejemben.  Mi? Lehetetlen. Hogy felejthettem el? Kétségbeesve néztem fel Yonggukra, hiszen teljesen kiment a fejemből a mai nap. Csalódott lesz, ha megtudja? Hogy lehetek ilyen idióta.

- Yongguk én… - gyűrtem le a torkomban keletkezett gombócot, majd lesütöttem a tekintetem. Szívem szerint elsüllyedtem volna szégyenemben.

- Mi a baj? – tűnt el eddigi mosolya arcáról, s kezei közé fogva arcomat a tekintetem után kutatott. Látva egyre kétségbeesettebb arcát gyorsan megráztam a fejem, s egy sóhaj kíséretében belekezdtem a magyarázkodásba.  – Nekem ez teljesen kiment a fejemből... – motyogtam bűnbánóan. Tekintete azonnal ellágyult szavaim hallatán, aztán ajkaira újra felkúszott egy mosoly.

-  És emiatt vágsz ilyen arcot? – kuncogott. – Azt hittem valami baj van.  Ne ijesztgess. – fonta vállaim köré karjait, s magához húzva hosszan homlokon puszilt.

- Ez nem elég nagy baj? – motyogtam mellkasába.

- Egyáltalán nem baj. – húzódott el kissé, hogy szemembe nézhessen. – Nem haragszom, ha emiatt aggódnál… - simogatta meg arcomat, majd egy lágy csókot lehelt ajkaimra.  Amint megéreztem száját az enyémeken azonnal megkönnyebbültem.  Egy elégedett sóhajjal fontam karjaimat nyaka köré, s közelebb léptem hozzá. Ő azonnal derekamra csúsztatta kezeit és magához vont, így amennyire csak lehetett hozzásimultam. Nyelvével bebocsájtást kérve a számba végigszántott alsó ajkamon, ami azonnal elvált felső párjától. Nyelve magabiztosan kereste meg az enyémet, majd csatát vívva vele hol az én hol az ő szájában elmélyítette a csókunkat. Egy halk morgás hagyta el ajkait, mikor végigsimítottam oldalán, s félre fordítva a fejét elszakadt tőlem.

- Nem azért csináltam vacsorát, hogy aztán ne együk meg. – zihált, s kezemet megfogva az asztalhoz vezetett.

- Hirtelen mennyi önuralmad lett. – kacsintottam rá, mikor kihúzta nekem a széket. Kihagyhatatlannak éreztem, hogy játsszak a tűréshatárával, így nyakához felnyúlva lehúztam magamhoz egy újabb csókra. Már hosszú percek óta ízlelgettem alsó ajkát, de még mindig tartotta magát így hatásosabb módszerhez kellett folyamodnom. Először végigvezettem nyelvem ajkai vonalán, majd óvatosan beleharaptam alsó ajkába. Hiába próbálta elfojtani, meghallottam az ajkai közül feltörő halk sóhajt, amit egy elégedett mosollyal konstatáltam.

- Direkt csinálod? – motyogta számba.

- Talán. – kuncogtam elégedetten, hiszen azt hittem, hogy nyertem, de meglepetésemre felegyenesedett, s a velem szemközti székhez sétálva leült velem szemben. Megadóan felsóhajtottam, majd az asztalon végigterülő ételekre néztem.

- Ezt mind te főzted? – pillantottam rá mosolyogva.

- Részben. – kuncogott halkan.

- Szóval anyukád volt. – csillant fel a szemem. – Imádom anyukád főztjét! – motyogtam, majd tányéromat a kezembe kapva neki is estem a különböző ételek összeválogatásának. Vagy fél órán keresztül ehettünk, mikor végre sikerült mindenbe egy kicsit belekóstolnom. Egy utolsó falatot kotortam a villámra, majd mikor az is eltűnt a számban, egy elégedett hümmögéssel hátradőltem a székben. 

- Nem bírok többet enni… - motyogtam, miközben kidudorodó hasamat simogattam.

- Még desszert is van. – kapta fel a fejét, s már indult is volna a hűtőhöz, de megállítottam.

- Neee. Yongguk nem bírom. – nyöszörögtem.

- Egy kicsit se? – húzta el a száját.

- Nem. Kicsit se. Le akarok feküdni. – dünnyögtem, majd nagy nehezen felkeltem és a nappaliba csoszogtam. Ahogy a kanapéhoz értem egy mozdulattal végignyúltam rajta, majd egy elégedett sóhaj kíséretével a párnába fúrtam az arcom. Egy másodperc sem telt el a telefonom rezegni kezdett a tőlem nem messze lévő asztalon.

- Yongguk! – nyöszörögtem a párnába.

- Mondjad. – jött a válasz a konyhából, a tányérok csörgéséből ítélve éppen elpakolt az asztalról.

- Idehozod a telefonom kérlek… valaki hív. – dünnyögtem, mire azonnal odajött. Hangos trappolásából hallottam, hogy elért a kávézóasztalig, majd felkapta a mobilomat.

- Tessék itt… - akadt el a hangja.  - …a telefonod.

- Ki keres? – pillantottam a kijelzőt bámuló fiúra, akinek a hangulata látványosan változni kezdett. Ajkait beszívva bámulta a készüléket, majd felém nyújtotta azt.

- Kai. – sziszegte.

- Gondolod hogy…

- Igen... Hyerin biztos most volt nála! – szorította ökölbe a kezeit, majd a teraszajtót kivágva kiviharzott a kertbe. Egy gyors mozdulattal felültem, majd idegesen harapdálva a számat pillantottam le az ölemben fekvő telefonomra, ami még mindig kitartóan csörgött. Vonakodva illesztette ujjam a zöld körbe, majd egy lassú mozdulattal elhúztam azt, így fogadtam a hívást.

- Halló? – szóltam bele halkan a telefonba. Egy darabig csend honolt a vonal túlsó végén, majd meghallottam Kai hangját.

- Rám uszítani Hyerint nem volt szép dolog. – szólalt meg a fiú.

- Szóval odament… - motyogtam halkan.

- Ide ám. Tehát ha jól vettem le együtt vagytok Yonggukkal és ez a szerencsétlen lány azt várja tőlem, hogy most csináljak valamit.

- És… - vettem egy nagy levegőt, hogy kissé lenyugodjak. –  …fogsz bármit is csinálni?

- Hmmm…kellene? – gondolkozott a fiú.

- Nem örülnék neki. – motyogtam, mire felnevetett.

- Ugyan már Nicole. Attól, hogy azzal az emberrel vagy, akivel a legkevésbé sem akartalak együtt látni és miatta utasítottál el, még nem fogok ártani neked. – azonnal megnyugodtam. Szemeimet lehunyva dőltem hátra a kanapén, majd akár egy rongybaba félig lecsúsztam róla.  

- Köszönöm Kai… - mosolyodtam el kissé.

- Nem hiszem el, hogy ilyet hittél rólam! – mordult fel a fiú.

- Én nem csak…

- Nem kell a magyarázat! Nem vagyok olyan rossz, mint aminek a drágalátos barátod beállít. Lehet nem rólam példázták a jóságot, de vannak nálam rosszabbak. Hihetetlen, hogy mindenkinek elhiszel mindent. – duzzogott. Szemöldököm felvonva ültem fel, majd szemeimet a kert sötétjébe meresztve Yongguk után kutattam odakint, de senkit sem láttam.

- Jóvátehetem valamivel ezt a dolgot?

- Mondanám, hogy azonnal szakíts Yonggukkal, de ma nagyon rendes vagyok így beérem egy ebéddel.

- Tényleg nagyon rendes vagy… Szóval egy ebéddel…

- Baráti ebéd. – hadarta azonnal.

- Kai téged ez komolyan nem zavar? – haraptam bele alsó ajkamba.

- Ameddig nem tilt el tőlem addig nem. Persze nem akarok édes hármasban veletek lenni, de szeretném, ha néha tudnék veled találkozni. A barátságunk fenntartása érdekében. – köhintett a barátság szó után.

-  Rendben. – mosolyodtam el. – Akkor holnap?

- Holnap találkozunk. – fogadta el az ajánlatom. – Majd érted megyek. Szia.

- Szia Kai. – kuncogtam, ahogy letettem a telefont. Egy széles mosollyal az arcomon mentem a teraszajtóhoz, majd kisebb szenvedés árán kinyitottam azt. Ujjaimmal a falon lévő kapcsoló után kutatva tapogattam a falat, majd egy könnyed mozdulattal lenyomtam a kapcsolót mikor végre megtaláltam azt. A hatalmas udvart halvány fény árasztotta el, ahogy a lámpák halvány fénnyel világítani kezdtek, a szépen lenyírt zöld pázsit közé elrejtett lámpák milliónyi apró fénye játszott a zöld fűszálakon ezzel még szebbé téve a helyet. A kertet végigszelő kis ösvény mentén elhelyezett nagyobb lámpák kivilágították az utat, ami egészen a kert végében elhelyezkedő félig fedett kiülőhöz vezetett. Yongguk a legbelső széken ült, lábait az asztalra feldobva bámulta a kiülő melletti kis tavat, s a kezében nyugvó köveket dobálva ritmikusan törte meg a víz sima tükrét.

- Mit akart? – szólalt meg, amikor közelebb értem hozzá.

- Beszélgetni. – toltam arrébb egy az útban lévő széket, majd leültem a fiúval szembe. Pillantását hirtelen rám szegezve eldobta az összes követ a kezeiből, s lehúzva lábait az asztalról, rákönyökölt a kemény falapra. Állát megtámasztva kezeivel közelebb hajolt hozzám, s egy halvány mosolyt erőltetve az arcára megszólalt.  

- Ki gondolta volna. És mégis miről beszélgettetek? – a hangjából áradó gúnyt bárki észrevehette volna, így szemeimet forgatva hátradőltem a székben, majd a szemeibe nézve próbáltam a legrövidebben összefoglalni a dolgokat.

- Kait nem zavarja az, ami köztünk van. – szólaltam meg, mire Yongguk szemöldökei felhúzódtak.

- Mert ha zavarná, akkor ugyan mi lenne? – nevetett fel, s szinte felborítva a széket, amin ült felpattant. A kiülőt körbevevő derékmagasságú falhoz sétált, majd megtámaszkodva rajta előrehajolt, s tudomást sem véve rólam ismét a tavat kezdte el figyelni. Próbáltam nem törődni a kérdésével, így inkább felhoztam, hogy mit tervezett holnapra a fiú.

- Viszont holnap vele ebédelek. – hadartam le gyorsan, majd összeszorítva a szemem vártam a reakcióját, de meglepetésemre semmit sem mondott. – Yongguk  hallod?

- Hallom. Menjél. – sziszegte rám sem pillantva.

- Most mi bajod van? – sóhajtottam fel. Óvatosan kitolva a széket magam alól felkeltem, s lassan odasétáltam hozzá. A hátára simítva a kezem próbáltam valahogy jobb kezdve deríteni, de erre sem reagált.

- Nincs bajom. – motyogta alig hallhatóan.

- Ezt valahogy nem tudom elhinni…

-  Mindig mindent elhiszel enne a…

- Ennek a minek? Nem olyan, mint amilyennek te látod. – kezdtem én is elveszíteni a türelmemet.

- Te nem ismered! – villantotta rám tekintetét.

- Nem Yongguk. Te nem ismered. Mindig a rosszat keresed benne, közben semmit sem tesz.

- Ki ő neked, hogy így véded? – fordult felém idegesen.

- Az egyik barátom. – néztem a szemeibe, majd hátat fordítva neki elindultam vissza a házba. – Nincs kedvem megint ezen vitatkozni.

- Most meg hova mész? – kiabált, hogy meghalljam mire lassítottam a lépteimen.

- Aludni. – válaszoltam. Elhúztam a teraszajtót, s beléptem a házba, majd célirányosan a vendégszoba felé indultam. Útközben vállamra kaptam a táskámat, s fellépdelve a lépcsőn bevetettem magam a fürdővel szemben lévő szobába. Az ablakhoz lépve pont kiláttam az udvarra, így láttam, hogy Yongguk még mindig ott állt, ahol hagytam. Felkapcsoltam az ágy melletti kis éjjeli lámpát, majd gondosan elhúzva a függönyöket kizártam a szobából a kintről bejövő fényt. Mivel nem ez volt az első alkalom, hogy ebben a szobában aludtam így pontosan tudtam, hogy mi hol van, így nagyobb gond nélkül találtam meg a szekrényben heverő tiszta törülközőt, amit magamhoz véve a fürdőbe mentem.  Egy gyors zuhanyt követően előkotortam a táskámból a pizsamának használt pólót, amit a lehető leggyorsabban felhúztam, majd az ágyra huppanva bemásztam a puha takaró alá. Amint letettem a fejem a párnára megcsapott a párnából áradó jellegzetes illat. Imádtam azt az illatot, ami ebben a szobában keringett, azonnal megnyugtatott. Elégedetten hümmögve kapcsoltam le a kislámpát, majd az oldalamra fordulva a függöny alatt beszűrődő fénycsíkot kezdtem bámulni.  Ezek szerint még mindig a kertben van. Könyökömre tornázva magam elnyúltam a telefonomért, hogy megnézhessem az időt. Már elmúlt éjfél. Egy sóhaj kíséretében bújtam vissza a takaró alá, majd hosszú percekig újra a parányi fényt kezdtem el nézni. Egyszer csak a fény eltűnt, s a szobát teljes sötétség lepte el. Tompán hallottam. ahogy lent Yongguk bezárja az ajtókat, majd lekapcsol lent minden villanyt. Halkan feljött a lépcsőn, majd egyenesen a fürdőbe ment. Percekig hallottam a víz csobogását, majd a fiú elzárta a csapot. Mivel háttal voltam az ajtónak így nem láttam, hogy mi történik a folyosón, de biztos voltam benne, hogy nem jött be a szobába. Hallottam, ahogy elmegy az ajtóm előtt, majd szinte hangtalanul kinyitja saját szobájának ajtaját.

- Nicole? – suttogta az üres szobába, ami akaratom ellenére is mosolygásra késztetett. Mivel nem jött válasz a kérdésére így felkapcsolta a lámpát. Pár másodperc elteltével a lámpa egy újabb kattanással kialudt, s újra csend telepedett a házra. Már épp a másik oldalamra akartam gurulni, hogy a hátam mögé pillanthassak, mikor megéreztem, ahogy megsüllyed mögöttem a matrac. Próbáltam a lehető legjobban előadni azt, hogy alszom, így mindenféle reakció nélkül tűrtem, hogy lehúzza rólam a takarót, majd szorosan mögém bújva újra betakar engem saját magával együtt. Egyik kezét a párna alá csúsztatva hajamba fúrta arcát, míg másik kezét derekam köré fonva magához húzott.

-Nicole? – motyogta halkan. Meleg lehelete a nyakamat csiklandozta így kissé összerezzentem, de nem válaszoltam neki. – Tudom, hogy nem alszol…

- Mit akarsz? – adtam fel a színjátékot.

- Bocsánatot kérni… - búgta a fülembe.

- Hallgatlak.

- Ne haragudj, amiért így viselkedtem. Csak…nem bízom Kaiban…

- Biztos megvan a jó okod rá, ha ennyire utálod, viszont velem teljesen más. – sóhajtottam fel, majd felé fordultam.

- Tudom…

- Akkor miért idegesíted magad? – nyúltam ki a takaró alól, s arcára téve a kezemet simogatni kezdtem puha bőrét.

- Csak féltelek… - suttogta. Karjait automatikusan szorosabban fonta körém, így még jobban magához húzva.

- Nem kell féltened. – mosolyodtam el. – Nem fog bántani. – motyogtam, majd lehúzva magamhoz egy gyengéd csókot leheltem ajkaira.

- Remélem is hogy nem…

- Nem fog. – szögeztem le a dolgot, majd mellkasába fúrva az arcomat hozzábújtam. – Aludjunk jó?

- Jó. – sóhajtott fel, majd elhelyezkedett mellettem. – Még egyszer sajnálom…

- Szeretlek. – motyogtam már félálomba.

- Én is téged. – jött a válasz azonnal, majd szabad kezével megkereste az enyémet, s ujjainkat összekulcsolva fogta meg a kezem, hogy végre együtt álomba merülhessünk.

A nap sugarai megtalálva minden rést a függönyök között akaratosan kúsztak végig a puha szőnyegen, majd folytatva útjukat a takarón keresztül egyenesen arcomig jutottak. Homlokomat összeráncolva dörzsöltem meg a szemeimet, majd kinyúlva a takaró alól kiegyenesítettem elzsibbadt végtagjaimat. Halkan nyöszörögve húztam feljebb nyakamon a takarót, s arcomat a párnába fúrva próbáltam újabb álmot erőltetni a szemeimre, de hosszas küzdelem után feladtam. Nincs mit tenni, mára ennyi volt az alvás. Egy halvány mosoly kúszott ajkaimra mikor egy nyugodt, ritmikus szuszogás csapta meg a füleimet. Résnyire nyitva pilláim oldalra fordultam, hogy a mellettem békésen alvó fiúra pillanthassak, de a látvány ami fogadott azonnal kiűzte a maradék álmosságot is a szemeimből. Az éjszakai forgolódástól összekócolódott fekete haja lágyan keresztezte homlokát, ahogy a párnára omlott, a telt ajkai közti résen ki és be áramló levegő arcomat simogatva folytatták útjukat a szoba levegőjével keveredve. Kezeit a párna alá rejtve aludt a hasán, így tökéletesen láthattam a lapockáján végighúzódó, gondos munkával elkészített írást. A takarót egészen a derekáig lerugdosta így szememmel végigfutottam háta vonalán, majd tekintetemet újra nyugodt arcára szegeztem.

- Te kis kukkoló. – hallottam meg mély hangját, mire azonnal elakadt a lélegzetem. Mégis mióta lehet ébren?

- Én nem…. – kezdtem volna mentegetőzni, mire egyik szemét résnyire nyitotta és elmosolyodott. Egy gyors mozdulattal kirántotta feje alól a párnát, s a feje fölé húzta azt.

- Naaa! – tátottam el a számat, majd megfogtam a párnáját és magam felé kezdtem húzni. Halk kuncogás hagyta el az ajkait, majd elengedve a párnát felém fordult, s vállaimat a matracra nyomva maga alá gyűrt.  Időm sem volt felfogni az előbbi cselekedetét, hiszen ajkai máris birtokba vették az enyémeket, s nyelvét a számba csúsztatva máris elérte, hogy gondolkozni se bírjak. Pilláim azonnal elnehezültek, s kezeimet automatikusan nyaka köré fonva húztam még közelebb magamhoz. Egyik kezét átvetve felettem könyökein megtámaszkodott nyakam két oldalán, s derekamra téve kezét maga alá húzott. Készségesen engedtem, hogy lábaim közé fészkelje magát, majd lábaimat felhúzva közrefogtam derekát. Halk cuppogások lepték be a szoba csendjét, ahogy elszakadt ajkaimtól, majd hajamat elsöpörve a vállamról először kulcscsontomat, majd nyakamat kezdte csókokkal ellepni.  

- Mikor jön haza Yongnam? – motyogtam halkan, mire felemelte a fejét és az órára pillantott.

- Még van egy óránk. – jelent meg egy féloldalas mosoly arcán, s visszahajolva hozzám újabb csókokkal halmozott el. – Van egy ötletem, hogy mit csináljunk ebben az egy órában. – búgta a nyakamba.

- Valóban? – kuncogtam, s egyik kezemmel végigsimítottam oldalán, mire megremegett. – Mi lenne az?

- Megmutatom. – kuncogott azonnal, s pólómat feltolva a hasamon levette rólam azt. Elégedett mosollyal az arcán nézett végig alatta heverő testemen, amit már most csak egy fehérnemű takart.

- Szeretem, amikor nem kell sokat szenvedni a ruháiddal. – búgta, majd nyakamról egyre lejjebb és lejjebb vezette ajkait.