39. rész

Hatodik hónapforduló. – visszhangzottak a szavak a fejemben.  Mi? Lehetetlen. Hogy felejthettem el? Kétségbeesve néztem fel Yonggukra, hiszen teljesen kiment a fejemből a mai nap. Csalódott lesz, ha megtudja? Hogy lehetek ilyen idióta.

- Yongguk én… - gyűrtem le a torkomban keletkezett gombócot, majd lesütöttem a tekintetem. Szívem szerint elsüllyedtem volna szégyenemben.

- Mi a baj? – tűnt el eddigi mosolya arcáról, s kezei közé fogva arcomat a tekintetem után kutatott. Látva egyre kétségbeesettebb arcát gyorsan megráztam a fejem, s egy sóhaj kíséretében belekezdtem a magyarázkodásba.  – Nekem ez teljesen kiment a fejemből... – motyogtam bűnbánóan. Tekintete azonnal ellágyult szavaim hallatán, aztán ajkaira újra felkúszott egy mosoly.

-  És emiatt vágsz ilyen arcot? – kuncogott. – Azt hittem valami baj van.  Ne ijesztgess. – fonta vállaim köré karjait, s magához húzva hosszan homlokon puszilt.

- Ez nem elég nagy baj? – motyogtam mellkasába.

- Egyáltalán nem baj. – húzódott el kissé, hogy szemembe nézhessen. – Nem haragszom, ha emiatt aggódnál… - simogatta meg arcomat, majd egy lágy csókot lehelt ajkaimra.  Amint megéreztem száját az enyémeken azonnal megkönnyebbültem.  Egy elégedett sóhajjal fontam karjaimat nyaka köré, s közelebb léptem hozzá. Ő azonnal derekamra csúsztatta kezeit és magához vont, így amennyire csak lehetett hozzásimultam. Nyelvével bebocsájtást kérve a számba végigszántott alsó ajkamon, ami azonnal elvált felső párjától. Nyelve magabiztosan kereste meg az enyémet, majd csatát vívva vele hol az én hol az ő szájában elmélyítette a csókunkat. Egy halk morgás hagyta el ajkait, mikor végigsimítottam oldalán, s félre fordítva a fejét elszakadt tőlem.

- Nem azért csináltam vacsorát, hogy aztán ne együk meg. – zihált, s kezemet megfogva az asztalhoz vezetett.

- Hirtelen mennyi önuralmad lett. – kacsintottam rá, mikor kihúzta nekem a széket. Kihagyhatatlannak éreztem, hogy játsszak a tűréshatárával, így nyakához felnyúlva lehúztam magamhoz egy újabb csókra. Már hosszú percek óta ízlelgettem alsó ajkát, de még mindig tartotta magát így hatásosabb módszerhez kellett folyamodnom. Először végigvezettem nyelvem ajkai vonalán, majd óvatosan beleharaptam alsó ajkába. Hiába próbálta elfojtani, meghallottam az ajkai közül feltörő halk sóhajt, amit egy elégedett mosollyal konstatáltam.

- Direkt csinálod? – motyogta számba.

- Talán. – kuncogtam elégedetten, hiszen azt hittem, hogy nyertem, de meglepetésemre felegyenesedett, s a velem szemközti székhez sétálva leült velem szemben. Megadóan felsóhajtottam, majd az asztalon végigterülő ételekre néztem.

- Ezt mind te főzted? – pillantottam rá mosolyogva.

- Részben. – kuncogott halkan.

- Szóval anyukád volt. – csillant fel a szemem. – Imádom anyukád főztjét! – motyogtam, majd tányéromat a kezembe kapva neki is estem a különböző ételek összeválogatásának. Vagy fél órán keresztül ehettünk, mikor végre sikerült mindenbe egy kicsit belekóstolnom. Egy utolsó falatot kotortam a villámra, majd mikor az is eltűnt a számban, egy elégedett hümmögéssel hátradőltem a székben. 

- Nem bírok többet enni… - motyogtam, miközben kidudorodó hasamat simogattam.

- Még desszert is van. – kapta fel a fejét, s már indult is volna a hűtőhöz, de megállítottam.

- Neee. Yongguk nem bírom. – nyöszörögtem.

- Egy kicsit se? – húzta el a száját.

- Nem. Kicsit se. Le akarok feküdni. – dünnyögtem, majd nagy nehezen felkeltem és a nappaliba csoszogtam. Ahogy a kanapéhoz értem egy mozdulattal végignyúltam rajta, majd egy elégedett sóhaj kíséretével a párnába fúrtam az arcom. Egy másodperc sem telt el a telefonom rezegni kezdett a tőlem nem messze lévő asztalon.

- Yongguk! – nyöszörögtem a párnába.

- Mondjad. – jött a válasz a konyhából, a tányérok csörgéséből ítélve éppen elpakolt az asztalról.

- Idehozod a telefonom kérlek… valaki hív. – dünnyögtem, mire azonnal odajött. Hangos trappolásából hallottam, hogy elért a kávézóasztalig, majd felkapta a mobilomat.

- Tessék itt… - akadt el a hangja.  - …a telefonod.

- Ki keres? – pillantottam a kijelzőt bámuló fiúra, akinek a hangulata látványosan változni kezdett. Ajkait beszívva bámulta a készüléket, majd felém nyújtotta azt.

- Kai. – sziszegte.

- Gondolod hogy…

- Igen... Hyerin biztos most volt nála! – szorította ökölbe a kezeit, majd a teraszajtót kivágva kiviharzott a kertbe. Egy gyors mozdulattal felültem, majd idegesen harapdálva a számat pillantottam le az ölemben fekvő telefonomra, ami még mindig kitartóan csörgött. Vonakodva illesztette ujjam a zöld körbe, majd egy lassú mozdulattal elhúztam azt, így fogadtam a hívást.

- Halló? – szóltam bele halkan a telefonba. Egy darabig csend honolt a vonal túlsó végén, majd meghallottam Kai hangját.

- Rám uszítani Hyerint nem volt szép dolog. – szólalt meg a fiú.

- Szóval odament… - motyogtam halkan.

- Ide ám. Tehát ha jól vettem le együtt vagytok Yonggukkal és ez a szerencsétlen lány azt várja tőlem, hogy most csináljak valamit.

- És… - vettem egy nagy levegőt, hogy kissé lenyugodjak. –  …fogsz bármit is csinálni?

- Hmmm…kellene? – gondolkozott a fiú.

- Nem örülnék neki. – motyogtam, mire felnevetett.

- Ugyan már Nicole. Attól, hogy azzal az emberrel vagy, akivel a legkevésbé sem akartalak együtt látni és miatta utasítottál el, még nem fogok ártani neked. – azonnal megnyugodtam. Szemeimet lehunyva dőltem hátra a kanapén, majd akár egy rongybaba félig lecsúsztam róla.  

- Köszönöm Kai… - mosolyodtam el kissé.

- Nem hiszem el, hogy ilyet hittél rólam! – mordult fel a fiú.

- Én nem csak…

- Nem kell a magyarázat! Nem vagyok olyan rossz, mint aminek a drágalátos barátod beállít. Lehet nem rólam példázták a jóságot, de vannak nálam rosszabbak. Hihetetlen, hogy mindenkinek elhiszel mindent. – duzzogott. Szemöldököm felvonva ültem fel, majd szemeimet a kert sötétjébe meresztve Yongguk után kutattam odakint, de senkit sem láttam.

- Jóvátehetem valamivel ezt a dolgot?

- Mondanám, hogy azonnal szakíts Yonggukkal, de ma nagyon rendes vagyok így beérem egy ebéddel.

- Tényleg nagyon rendes vagy… Szóval egy ebéddel…

- Baráti ebéd. – hadarta azonnal.

- Kai téged ez komolyan nem zavar? – haraptam bele alsó ajkamba.

- Ameddig nem tilt el tőlem addig nem. Persze nem akarok édes hármasban veletek lenni, de szeretném, ha néha tudnék veled találkozni. A barátságunk fenntartása érdekében. – köhintett a barátság szó után.

-  Rendben. – mosolyodtam el. – Akkor holnap?

- Holnap találkozunk. – fogadta el az ajánlatom. – Majd érted megyek. Szia.

- Szia Kai. – kuncogtam, ahogy letettem a telefont. Egy széles mosollyal az arcomon mentem a teraszajtóhoz, majd kisebb szenvedés árán kinyitottam azt. Ujjaimmal a falon lévő kapcsoló után kutatva tapogattam a falat, majd egy könnyed mozdulattal lenyomtam a kapcsolót mikor végre megtaláltam azt. A hatalmas udvart halvány fény árasztotta el, ahogy a lámpák halvány fénnyel világítani kezdtek, a szépen lenyírt zöld pázsit közé elrejtett lámpák milliónyi apró fénye játszott a zöld fűszálakon ezzel még szebbé téve a helyet. A kertet végigszelő kis ösvény mentén elhelyezett nagyobb lámpák kivilágították az utat, ami egészen a kert végében elhelyezkedő félig fedett kiülőhöz vezetett. Yongguk a legbelső széken ült, lábait az asztalra feldobva bámulta a kiülő melletti kis tavat, s a kezében nyugvó köveket dobálva ritmikusan törte meg a víz sima tükrét.

- Mit akart? – szólalt meg, amikor közelebb értem hozzá.

- Beszélgetni. – toltam arrébb egy az útban lévő széket, majd leültem a fiúval szembe. Pillantását hirtelen rám szegezve eldobta az összes követ a kezeiből, s lehúzva lábait az asztalról, rákönyökölt a kemény falapra. Állát megtámasztva kezeivel közelebb hajolt hozzám, s egy halvány mosolyt erőltetve az arcára megszólalt.  

- Ki gondolta volna. És mégis miről beszélgettetek? – a hangjából áradó gúnyt bárki észrevehette volna, így szemeimet forgatva hátradőltem a székben, majd a szemeibe nézve próbáltam a legrövidebben összefoglalni a dolgokat.

- Kait nem zavarja az, ami köztünk van. – szólaltam meg, mire Yongguk szemöldökei felhúzódtak.

- Mert ha zavarná, akkor ugyan mi lenne? – nevetett fel, s szinte felborítva a széket, amin ült felpattant. A kiülőt körbevevő derékmagasságú falhoz sétált, majd megtámaszkodva rajta előrehajolt, s tudomást sem véve rólam ismét a tavat kezdte el figyelni. Próbáltam nem törődni a kérdésével, így inkább felhoztam, hogy mit tervezett holnapra a fiú.

- Viszont holnap vele ebédelek. – hadartam le gyorsan, majd összeszorítva a szemem vártam a reakcióját, de meglepetésemre semmit sem mondott. – Yongguk  hallod?

- Hallom. Menjél. – sziszegte rám sem pillantva.

- Most mi bajod van? – sóhajtottam fel. Óvatosan kitolva a széket magam alól felkeltem, s lassan odasétáltam hozzá. A hátára simítva a kezem próbáltam valahogy jobb kezdve deríteni, de erre sem reagált.

- Nincs bajom. – motyogta alig hallhatóan.

- Ezt valahogy nem tudom elhinni…

-  Mindig mindent elhiszel enne a…

- Ennek a minek? Nem olyan, mint amilyennek te látod. – kezdtem én is elveszíteni a türelmemet.

- Te nem ismered! – villantotta rám tekintetét.

- Nem Yongguk. Te nem ismered. Mindig a rosszat keresed benne, közben semmit sem tesz.

- Ki ő neked, hogy így véded? – fordult felém idegesen.

- Az egyik barátom. – néztem a szemeibe, majd hátat fordítva neki elindultam vissza a házba. – Nincs kedvem megint ezen vitatkozni.

- Most meg hova mész? – kiabált, hogy meghalljam mire lassítottam a lépteimen.

- Aludni. – válaszoltam. Elhúztam a teraszajtót, s beléptem a házba, majd célirányosan a vendégszoba felé indultam. Útközben vállamra kaptam a táskámat, s fellépdelve a lépcsőn bevetettem magam a fürdővel szemben lévő szobába. Az ablakhoz lépve pont kiláttam az udvarra, így láttam, hogy Yongguk még mindig ott állt, ahol hagytam. Felkapcsoltam az ágy melletti kis éjjeli lámpát, majd gondosan elhúzva a függönyöket kizártam a szobából a kintről bejövő fényt. Mivel nem ez volt az első alkalom, hogy ebben a szobában aludtam így pontosan tudtam, hogy mi hol van, így nagyobb gond nélkül találtam meg a szekrényben heverő tiszta törülközőt, amit magamhoz véve a fürdőbe mentem.  Egy gyors zuhanyt követően előkotortam a táskámból a pizsamának használt pólót, amit a lehető leggyorsabban felhúztam, majd az ágyra huppanva bemásztam a puha takaró alá. Amint letettem a fejem a párnára megcsapott a párnából áradó jellegzetes illat. Imádtam azt az illatot, ami ebben a szobában keringett, azonnal megnyugtatott. Elégedetten hümmögve kapcsoltam le a kislámpát, majd az oldalamra fordulva a függöny alatt beszűrődő fénycsíkot kezdtem bámulni.  Ezek szerint még mindig a kertben van. Könyökömre tornázva magam elnyúltam a telefonomért, hogy megnézhessem az időt. Már elmúlt éjfél. Egy sóhaj kíséretében bújtam vissza a takaró alá, majd hosszú percekig újra a parányi fényt kezdtem el nézni. Egyszer csak a fény eltűnt, s a szobát teljes sötétség lepte el. Tompán hallottam. ahogy lent Yongguk bezárja az ajtókat, majd lekapcsol lent minden villanyt. Halkan feljött a lépcsőn, majd egyenesen a fürdőbe ment. Percekig hallottam a víz csobogását, majd a fiú elzárta a csapot. Mivel háttal voltam az ajtónak így nem láttam, hogy mi történik a folyosón, de biztos voltam benne, hogy nem jött be a szobába. Hallottam, ahogy elmegy az ajtóm előtt, majd szinte hangtalanul kinyitja saját szobájának ajtaját.

- Nicole? – suttogta az üres szobába, ami akaratom ellenére is mosolygásra késztetett. Mivel nem jött válasz a kérdésére így felkapcsolta a lámpát. Pár másodperc elteltével a lámpa egy újabb kattanással kialudt, s újra csend telepedett a házra. Már épp a másik oldalamra akartam gurulni, hogy a hátam mögé pillanthassak, mikor megéreztem, ahogy megsüllyed mögöttem a matrac. Próbáltam a lehető legjobban előadni azt, hogy alszom, így mindenféle reakció nélkül tűrtem, hogy lehúzza rólam a takarót, majd szorosan mögém bújva újra betakar engem saját magával együtt. Egyik kezét a párna alá csúsztatva hajamba fúrta arcát, míg másik kezét derekam köré fonva magához húzott.

-Nicole? – motyogta halkan. Meleg lehelete a nyakamat csiklandozta így kissé összerezzentem, de nem válaszoltam neki. – Tudom, hogy nem alszol…

- Mit akarsz? – adtam fel a színjátékot.

- Bocsánatot kérni… - búgta a fülembe.

- Hallgatlak.

- Ne haragudj, amiért így viselkedtem. Csak…nem bízom Kaiban…

- Biztos megvan a jó okod rá, ha ennyire utálod, viszont velem teljesen más. – sóhajtottam fel, majd felé fordultam.

- Tudom…

- Akkor miért idegesíted magad? – nyúltam ki a takaró alól, s arcára téve a kezemet simogatni kezdtem puha bőrét.

- Csak féltelek… - suttogta. Karjait automatikusan szorosabban fonta körém, így még jobban magához húzva.

- Nem kell féltened. – mosolyodtam el. – Nem fog bántani. – motyogtam, majd lehúzva magamhoz egy gyengéd csókot leheltem ajkaira.

- Remélem is hogy nem…

- Nem fog. – szögeztem le a dolgot, majd mellkasába fúrva az arcomat hozzábújtam. – Aludjunk jó?

- Jó. – sóhajtott fel, majd elhelyezkedett mellettem. – Még egyszer sajnálom…

- Szeretlek. – motyogtam már félálomba.

- Én is téged. – jött a válasz azonnal, majd szabad kezével megkereste az enyémet, s ujjainkat összekulcsolva fogta meg a kezem, hogy végre együtt álomba merülhessünk.

A nap sugarai megtalálva minden rést a függönyök között akaratosan kúsztak végig a puha szőnyegen, majd folytatva útjukat a takarón keresztül egyenesen arcomig jutottak. Homlokomat összeráncolva dörzsöltem meg a szemeimet, majd kinyúlva a takaró alól kiegyenesítettem elzsibbadt végtagjaimat. Halkan nyöszörögve húztam feljebb nyakamon a takarót, s arcomat a párnába fúrva próbáltam újabb álmot erőltetni a szemeimre, de hosszas küzdelem után feladtam. Nincs mit tenni, mára ennyi volt az alvás. Egy halvány mosoly kúszott ajkaimra mikor egy nyugodt, ritmikus szuszogás csapta meg a füleimet. Résnyire nyitva pilláim oldalra fordultam, hogy a mellettem békésen alvó fiúra pillanthassak, de a látvány ami fogadott azonnal kiűzte a maradék álmosságot is a szemeimből. Az éjszakai forgolódástól összekócolódott fekete haja lágyan keresztezte homlokát, ahogy a párnára omlott, a telt ajkai közti résen ki és be áramló levegő arcomat simogatva folytatták útjukat a szoba levegőjével keveredve. Kezeit a párna alá rejtve aludt a hasán, így tökéletesen láthattam a lapockáján végighúzódó, gondos munkával elkészített írást. A takarót egészen a derekáig lerugdosta így szememmel végigfutottam háta vonalán, majd tekintetemet újra nyugodt arcára szegeztem.

- Te kis kukkoló. – hallottam meg mély hangját, mire azonnal elakadt a lélegzetem. Mégis mióta lehet ébren?

- Én nem…. – kezdtem volna mentegetőzni, mire egyik szemét résnyire nyitotta és elmosolyodott. Egy gyors mozdulattal kirántotta feje alól a párnát, s a feje fölé húzta azt.

- Naaa! – tátottam el a számat, majd megfogtam a párnáját és magam felé kezdtem húzni. Halk kuncogás hagyta el az ajkait, majd elengedve a párnát felém fordult, s vállaimat a matracra nyomva maga alá gyűrt.  Időm sem volt felfogni az előbbi cselekedetét, hiszen ajkai máris birtokba vették az enyémeket, s nyelvét a számba csúsztatva máris elérte, hogy gondolkozni se bírjak. Pilláim azonnal elnehezültek, s kezeimet automatikusan nyaka köré fonva húztam még közelebb magamhoz. Egyik kezét átvetve felettem könyökein megtámaszkodott nyakam két oldalán, s derekamra téve kezét maga alá húzott. Készségesen engedtem, hogy lábaim közé fészkelje magát, majd lábaimat felhúzva közrefogtam derekát. Halk cuppogások lepték be a szoba csendjét, ahogy elszakadt ajkaimtól, majd hajamat elsöpörve a vállamról először kulcscsontomat, majd nyakamat kezdte csókokkal ellepni.  

- Mikor jön haza Yongnam? – motyogtam halkan, mire felemelte a fejét és az órára pillantott.

- Még van egy óránk. – jelent meg egy féloldalas mosoly arcán, s visszahajolva hozzám újabb csókokkal halmozott el. – Van egy ötletem, hogy mit csináljunk ebben az egy órában. – búgta a nyakamba.

- Valóban? – kuncogtam, s egyik kezemmel végigsimítottam oldalán, mire megremegett. – Mi lenne az?

- Megmutatom. – kuncogott azonnal, s pólómat feltolva a hasamon levette rólam azt. Elégedett mosollyal az arcán nézett végig alatta heverő testemen, amit már most csak egy fehérnemű takart.

- Szeretem, amikor nem kell sokat szenvedni a ruháiddal. – búgta, majd nyakamról egyre lejjebb és lejjebb vezette ajkait.