43. rész

A kórházak jellegzetes illata lengte be a teret. Fertőtlenítő és gyógyszerek tömény illatának keveréke. Eleinte zavart a bódító illat, szinte marta az orrom, de mára már megszoktam. Rezzenéstelen arccal sétáltam végig a kórház ismerős folyosóin, az első folyosón jobbra, a lépcsőkön fel, majd balra, a kávéautomata előtt elhaladva jobbra, majd a folyosó végén az utolsó szoba. A Yonggukot kezelő orvos irodája.  
Ez nem az a megszokott halványzöldre festett kórterem volt. Falait barátságosabb, narancssárga színre festették, de nagy részüket vagy könyvespolcok, vagy óriási ablakok borították. A polcokon megannyi könyv sorakozott tökéletes rendezettséggel, néhol egy - egy cserepes virág színesítette a szürke, könyvek alkotta monoton sort. Mivel ez a szoba a kórház sarkában foglalt helyet így két falát is majdnem teljes mértékben ablakok fedtek. Magasba nyúló fák alkotta erdő látványa csalogatta a tekintetem az ablakon kívülről, de az itt töltött idő alatt már bőven volt időm ebben a kilátásban gyönyörködni.

Nem volt más a helységben, mint a fából, gondos munkával kifaragott polcok, pár bőrfotel, egy óriási kanapé és egy méretes íróasztal előtte bőr székekkel. Az asztalon nagy halmokba papírok voltak felsorakoztatva, mappák hevertek kinyitva mindenfelé.  
Az egész épületben csend honolt, csak a doktor tollának ütemes kopogását lehetett hallani, ahogy a férfi a kezében tartott tárgyat a kemény faasztal lapjának ütötte. Újabb és újabb koppanások jelezték az idő múlását, de még mindig nem jött válasz a doktor kérdésére. Tekintetem ide-oda ugrált a doktor és a vele szemben ülő fiú alakja között. Minden szó nélkül meredtek egymásra. Szigorú tekintetük összefonódva próbálta megtörni másikat, de egyikük sem adta fel. Állták egymás tekintetét, ami a fiút egyre jobban bosszantotta. Keze ökölbe szorult az asztal alatt, majd fejét elfordítva megszakította a szemkontaktust.

- Mondtam már. – kezdte nyugodtabban, mint az eddigi számtalan alkalomkor. - Nem emlékszem rá! - tekintete rám siklott, ahogy idegesen kezdett méregetni. Szemeit összeszűkítve próbált koncentrálni, hol az arcomat, hol a saját kezeit bámulta. Tekintete zavarba ejtett. Feszülten kezdtem mozgolódni a kényelmetlen székben, mi recsegve adott hangot a mozgásomnak. Yongguk egy idő után feladta a próbálkozást, hogy emlékei között találjon bármit is, aminek köze van hozzám, s egy feszült sóhaj kíséretében hátradőlt a székben. Ujjai tincsei közésiklottak, ahogy idegesen a hajába túrt, majd összeszorította a szemeit és vett egy mély levegőt.  

- Semmi? – a doktor nyugodt hanglejtése csak még jobban megutáltatta Yonggukkal ezt az egészet. Már nagyon unta, ezt a mindennapos szenvedést. Már három hete próbálkoztunk. Minden nap bejöttem egy órára, hogy Yonggukkal beszélgessünk. Természetesen önszántából egy szót sem szólt hozzám, csak ha az orvos is a szobában volt. Átlagos kérdések hada hangzott el ilyenkor, majd mesélnem kellett a kapcsolatunkról és az együtt töltött időről. Hiába próbáltam mindig a legnagyobb beleéléssel elmondani neki a velünk történteket, ha mondandóm állandóan csak egy unott hallgatóra lelt. Mindig látványosan szenvedett ilyenkor. Ásítozott, támasztotta a fejét. Percenként az órájára nézett és tűkön ülve várta, hogy végre elérjék a mutatók azokat a kívánt számokat.

- Befejeztük? – csendült fel némi remény a hangjában, ahogy az óra hármat ütött.

- Mára befejeztük. – nézett rá az orvos a szemüvege felett. – Elmehet kedves Bang Yong Guk. – több sem kellett neki, máris az ajtón kívül volt. Sietős léptekkel távolodott el tőlünk a folyosón, majd eltűnt a szemünk elől. Nagyot sóhajtva nyúltam fel az arcomhoz, majd a halántékomat dörzsölve felálltam a székből.

- McCart kisasszony… - fordult felém az orvos.  Tekintete együtt érző volt, ahogy az arcomat fürkészte miközben az asztalra csúsztatta a kezében tartott lapokat. – Meglátásaim szerint ez így nem vezet célra.

- Hogy érti ezt doktorúr? – vettem a vállamra a táskám, majd a doktor mellett sétálva, elhagytam a kórtermet.

- A beteg láthatón ellenáll, meg sem próbál emlékezni. Így nem tudok segíteni. A legjobb lesz, ha nem erőltetjük rá az emlékezést, hanem megvárjuk, míg a dolgok maguktól rendbe nem jönnek.

- És…ez mikorra várható?

- Nem tudom. – sóhajtott. -  Az ilyet sosem lehet tudni, de előbb vagy utóbb mindenre emlékezni fog. Ne aggódjon kisasszony. – mosolygott rám kedvesen. – Csak adjon időt a barátjának.

- Rendben. Köszönöm. – lassítottam a lépteimen, ő pedig továbbment. Csalódott voltam, amiért feladta és nem próbálkozott tovább, viszont tudtam, hogy igaza volt. Yongguk terápiája már három hete teljesen eredménytelennek bizonyult. Az orvos legnagyobb erőfeszítésére sem sikerült egyetlen egy emléket sem előcsalnunk a fiúból, de ez láthatóan csak minket zavart. Előbb vagy utóbb visszatérnek majd az emlékei, csak az szomorított el, hogy eddig bíztattam magam, hogy ez a terápia majd felgyorsíthatja ezt a folyamatot. Lábaimat nézve léptem ki a kórház épületéből, aminek végre búcsút mondhattam.  Zsebemben kutatva megkerestem apa autójának kulcsait, majd beültem a volán mögé, s percekig próbáltam a kormányra dőlve összeszedni magam.  Ajkamba harapva vettem egy nagy lélegzetet, majd beindítottam az autót és lassan kihajtottam a kórház parkolójából. Ma nem értem rá, hogy itt szomorkodjak a parkoló közepén a kocsimba rejtőzve. Ma sietnem kellett. Nem késhettem el a munkahelyemről rögtön az első napon.

Az asztalok tiszták, a padló ragyog a tisztaságtól, székek a helyükön. Lassú léptekkel mentem az üvegajtóhoz, majd megfordítottam a kis táblát, ami most már a „Zárva” feliratot mutatta az utca irányába. Még mindig rengeteg ember forgolódott az utcába, annak ellenére, hogy már este tíz körül járt az idő. Talán ebben különbözött Szöul a legjobban a végi városomtól. Itt este se állt meg az élet. A kirakatok fényei beragyogták a sötétséget, az éjjelnappali boltok, szórakozóhelyek még ilyenkor is vonzották magukhoz az embereket. Ilyenkor érzi az ember igazán, hogy nyár van. Egy elégedett mosollyal az arcomon még egyszer végignéztem az étteremben sorakozó asztalok sokaságán, majd fekete kötényemet kioldva derekamnál, összehajtottam a beosztásomat jelző anyagot. Mától kezdve hivatalosan is pincér lettem egy jól menő étteremben. Már hetekkel ezelőtt jelentkeztem az állásra, de csak pár napja kaptam visszajelzést. Mivel nem akartam a tovább tanulásom minden költségét a szüleimre terhelni, így kellett a pénz, ehhez pedig dolgoznom kellett. Fáradtan lépdeltem a kis öltözőbe, ahol a cuccaim várakoztak rám, majd minden belegyűrve a kis táskámba a kijárat felé vettem az irányt. A konyha előtt elhaladva észrevettem, hogy bent még égve vannak a lámpák, így belöktem a csapóajtót, hogy elköszönjek a még itt tartózkodó munkatársamtól.

- Jiho, én elmentem! – kiabáltam be az ajtó két szárnya közti kis résen. Pár másodperc néma csend után nagy csörömpölés hallatszott, majd egy szőke fej bukkant elő a pult mögül.

- Rendben Nicole, holnap találkozunk. –mosolygott rám, majd tekintete a pult mögé tévedt. – Nem hiszem el…hogy az a… - szűrte a fogai között, majd ismét nagy csattanások hallatszottak.  

- Minden rendben? – álltam lábujjhegyre, hátha belátok a pult mögé, de legnagyobb meglepetésemre Zico egy elégedett mosollyal az arcán felállt és leporolta magát.

- Most már minden rendben. Már vagy egy órája szenvedtem az elpakolással, de sehogy sem ment. Viszont úgy tűnik, végre minden tál a helyén marad.

- Minden este ennyit szenvedsz? – dőltem neki az ajtófélfának egy széles mosollyal az arcomon és kíváncsian fürkésztem a felém közeledő fiút. Zico elnevette magát, majd kitessékelt a konyhából, mikor elment mellettem.

- Általában ennél gyorsabban össze tudok pakolni. Ma valahogy nem vagyok formában.  – nevetgélt. Mikor kiértünk a dolgozóknak fenntartott folyosóról az étterembe azonnal feltűnt, hogy a kasszánál égve vannak a lámpák és egy őszülő úr éppen a napi bevétellel bajlódik.

- Főnök! – kiabált az irányába Zico. – Mi elmentünk.

- Rendben. – mosolygott ránk a férfi. Zico elég régóta itt dolgozhat, ha így beszél a főnökével és ilyen közvetlen a viszonyuk, azonban én kellemetlenül éreztem magam a megszólítás miatt.

- Viszont látásra Kim úr. – motyogtam. Csak egy barátságos integetés volt a válasza, majd vissza is tért az eddigi elfoglaltságához. Ahogy kiértünk az ajtón megcsapott a friss, nyári levegő illata, ami magával hozott egy kicsit a közeli gyorsétterem illatfelhőjéből is. Hasam egy hangos korgással válaszolt az orromat ért ingerre, ami nem kerülte el Zico figyelmét sem.

- De ennék egy hamburgert… - sóhajtott fel, ahogy a zsebében turkálva előkereste a cigis dobozát.  Szájába vett egy szálat, majd az öngyújtó lángjához tartva meggyújtotta. Mélyen beleszívott az ujjai között tartott cigarettába, majd arcát az ég felé fordítva kifújta a száján a füstöt. Hosszasan nézte, ahogy a sűrű füst felfelé gomolyog, majd a semmibe veszik. Éjfekete íriszeibe az utca minden parányi fénye visszatükröződött.

- Én is… - suttogtam hasamra szorított kezekkel, s a gyorsétterem irányába pillantottam.

- Hm? – villant rám tekintete, majd arca elé emelte a kezét. – De udvariatlan vagyok! – szidta magát, majd ismét elővette a hófehér dobozt és felém nyújtotta. – Tessék.

- Mit csináljak vele? – kerekedtek ki a szemeim és egy ujjal visszatoltam a cigisdobozt a fiú irányába.

- Azt mondat te is. – ráncolta össze a homlokát értetlenkedve.

- Én is ennél ennék egy hamburgert. – mosolyogtam rám, mire megértette a dolgot.

- Ja értem! – kiáltott fel, s kiejtette a percekkel ezelőtt meggyújtott cigit az ujjai közül és eltaposta. – Akkor menjünk! – ragadta meg a karom és boldogan maga után húzott.

Már éjfél is elmúlt, de mi még mindig egy padon ücsörögtünk az egyre inkább lenyugvó utcában. Az eddigi sürgést-forgást nyugalom váltotta fel, az emberek lassan elfogytak körülöttünk és egy idő elteltével azon kaptuk magunkat, hogy már csak mi maradtunk. Hamburgerem csomagolását a kezemben szorongatva dőltem előre, a szemeimből kibuggyanó könnyeimnek köze sem volt a szomorúsághoz. Mosolyom a fülemig ért, mikor a mellettem ülő fiú irányába pillantottam, akinek az arcán egy elégedett mosoly terült szét. Ismét sikerült megnevettetnie, mint a mai este során már számtalanszor.

Hajnali egyet ütött az óra, mikor indulásra szántuk el magunkat, s mindketten a saját autónkhoz sétálva elköszöntünk egymástól.

Hazaérve szomorúan tudatosult bennem, hogy még mindig egyedül vagyok itthon, egy ismételt üzleti útnak köszönhetően. Ki tudja meddig lesznek távol a szüleim, pedig most pont szükségem lenne rájuk. Amint nem volt mivel lefoglalnom magam, a gondolataim azonnal visszatértek Yonggukhoz. Nem elég, hogy engem nem ismer fel, de a baleset óta teljesen megváltozott. Hyerin a saját barátai ellen uszítja őt, ami állandó feszültséget eredményezett a bandában. Zelo panaszkodott rá először, de tegnap már Himchanon is láttam, hogy valami nincs rendben.  Reménykedve léptem be a zuhany alá, hátha a forró víz elűzi a gondolataimat, ami egy darabig sikerült is. A gyors zuhanyzást követően azonnal az ágyamba bújtam, és a kezembe vettem a telefonomat. Egy pislákoló fény jelezte a beérkező üzeneteket, amiből kettő is volt.

„ Holnap találkozhatnánk. Hiányzol.
- Jongin  20:46 „

„ Yongguk a szemem láttára esett neki Jongupnak.
- Jongin 23:34 ”