12. rész

Idegesen fogtam kezeim közé rezgő mobilomat miközben tekintetemet a tanár irányába szegeztem. Pár percig mozdulatlanul ültem, majd egy nyugodt sóhaj szakadt ki ajkaim közül. Nem hallotta meg. Izgatottan pillantottam le a telefonra és nyitottam meg az olvasatlan üzenetemet. Nem ért nagy meglepetés, amikor megpillantottam Kai nevét.

,,Suli után érted megyek, jó? Mikor végzel?”

Alsó ajkamba harapva kapta elő órarendemet, majd mosolyogva konstatáltam, hogy ma rövid napom lesz. Felpillantottam a pad alól, majd mikor megpillantottam, hogy a tanár még mindig azzal a bonyolult ábra felrajzolásával küzd, ami a DNS felépítését szemlélteti gyorsan megírtam neki a választ.

,,Fél 2. Az iskola előtt várlak majd.”

Mosoly kúszott ajkaimra, amikor belegondoltam, hogy mára mit tervezet Jongin. Telefonomat meccsre? Kissé összerezzentem ijedtemben, amikor meleg levegő simogatását éreztem meg a nyakamnál. Szememet forgatva fordítottam fejemet padtársam irányába, majd egy rosszalló tekintettel jutalmaztam azt, hogy székét arrébb húzva a lehető legközelebb ült hozzám. Yongguk egyik karjával megtámasztotta fejét, törzsével felém fordulva méregetett.
- Azt hittem McCart, hogy te betartod a szabályokat. Az ilyen jó kislányok, mint te nem használják a telefonjukat órán. Nem szabad. - ajkait gúnyos mosolyra húzta, ugyan nyugodóságot erőltetett vonásaira, de barna íriszei szikrákat szórtak.
- Nem hinném, hogy bármi közöd lenne ahhoz, hogy mit és mikor csinálok. – kacsintottam rá.
- Nem bánnám, ha mondjuk, ma csinálnál valamit, és mondjuk velem. – hajolt közelebb hozzám, kezei felsiklottak a combomra és simogatni kezdték azt. – Már ha érted mire gondolok. – nyelve végigszántotta alsó ajkát, tekintete az enyémbe fúródott. Éreztem, ahogy testemet elönti a düh és az undor. Nyugi Nicole… Nem ugorhatsz neki az óra közepén. Túl sokan látnák. Lehunytam pilláimat, hogy megnyugodjak, majd keze után kaptam el lesöpörtem azt lábamról.
- Felejtsd el. – hadartam neki szigorúan.
- Már mindegy. Megvan az, amit akartam. – mosolyodott el, majd meglengette a kezében tartott telefont. Kikerekedett szemekkel bámultam a kis tárgyra, ami teljesen úgy nézett ki, mint az enyém. Azonnal szétnyitottam lábaimat, hiszen tudtam, hogy telefonomat combjaim közé rejtettem, de legnagyobb ledöbbenésemre az már nem volt ott. – Nem valami nehéz elterelni a figyelmed McCart. – nézett rám lekezelően, majd feloldva a képernyőzárat a legutóbb megnyitott oldalt kezdte el nézegetni. Kai üzenetét. Szinte láttam, rajta ahogy minden szónál egyre idegesebb és idegesebb lesz. Szabad keze ökölbe szorult, majd mérges pillantással rám nézett.
- Nem megmondtam, hogy ne találkozz vele? – szűrte fogai közt.
- Még mindig nem vagyok köteles neked szót fogadni. – kaptam ki mobilomat keze közül, majd a zsebembe süllyesztettem azt.
- Egyszer az életben csinálhatnád azt, amit mondok. Nem fogsz vele találkozni. Megértetted? – mélyen csokoládébarna szemeibe néztem, majd szüntetve a köztünk lévő távolságon füléhez hajoltam.
- Nem érdekelsz Bang Yong Guk. Teszek rá, hogy mit engedsz meg és mit nem. Azt csinálok, amit akarok. – suttogtam fülkagylójába. Nyakamon éreztem minden lélegzetvételét. Amint kimondtam az utolsó szavakat megszólalt a csengő. A diákok nagy része azonnal felugrott helyéről és az ajtó felé vette az irányt. Így tettem hát én is. Bepakoltam táskámba és felemelkedve székemről elindultam a kijárat felé. Egy lépést sem tettem meg Yongguk máris elém állt. A köztünk lévő magasságkülönbség miatt mellkasával találtam magam szemben, de pontosan tudtam, hogy épp vérben forgó szemekkel néz rám. Lassan emeltem fel a fejem, hogy láthassam arcát, amin meglepetésemre nem düh, hanem aggodalom mutatkozott.
- Jobban tennéd, ha nem velem foglalkoznál, hanem a barátiddal. Feleslegesen pazarolod arra az energiád, hogy engem irányítgatsz, mert, ahogy láthatod, nem jön össze. – egy mozdulattal elléptem mellette, majd kikerülve őt elvegyültem a folyosón hömpölygő emberek tömegében. Az utolsó órám elképesztően lassan telt. Az óra mutatója csak úgy vánszorgott a várva várt 6-os szám felé, de minél tovább néztem a mutató járását az annál lassabban haladt előre. Próbáltam figyelmen kívül hagyni azt a zavaró érést, hogy hátamon éreztem Yongguk pillantását. Biosz óta hozzám sem szólt, de szemeit egy percre sem vette le rólam. Unottan firkálgattam füzetemben, majd elégedetten felsóhajtottam mikor a csengő akaratos, szűnni nem csengetése jelezte a mai utolsó tanórám végét. Gyorsan összepakoltam a cuccaimat és sietős léptekkel kimentem az iskola előtti fák árnyékába. Leültem egy padra és türelmesen várakoztam az értem jövő fiúra. Pár perce ülhettem csak ott mikor ismerős hangokra lettem figyelmes. Feltűnésmentesen körülnéztem, tekintetem megállapodott egy tőlem nem messze elhelyezett padnál összegyűlt fiú bandán. Azonnal feltűnt, hogy kik azok. Zelo észrevette, hogy figyelem ezért egy barátságos mosoly kíséretében integetni kezdett nekem.  Erre persze a többiek is felkapták a fejüket és rám pillantottak, nagy többségüket egyáltalán nem érdekelte jelenlétem ezért azonnal folytatták megszakadt beszélgetésüket, azonban Yongguk ismét rajtam felejtette pillantását.
- Nicole! – hallottam meg egy hangot az autók irányából. Kíváncsian kaptam a zaj irányába fejemet ahol azonnal megpillantottam az ismerős fekete autót és a benne ülő fiút. Mosolyogva pattantam fel a padról és mentem oda Kaihoz, majd mielőtt még beszálltam volna a kocsiba tekintetemmel megkerestem a minket figyelő Yongguk tekintetét. Játékosan rákacsintottam, majd intettem neki és behuppantam Jongin mellé. Na, most remélem figyeltél Bang Yong Guk. Bekötöttem magam és a fiúra pillantottam.
- Mehetünk. – mosolyogtam rá boldogan, majd hajamból visszahúztam orromra a napszemüvegemet.
- Milyen volt a napod? – mosolygott rám hófehér fogait kivillantva, mikor mosolygott szemei félhold alakba szűkültek ezzel aranyossá varázsolva arcát.
- Hosszú és fárasztó. – dőltem hátra a kényelmes ülésben. – Hova megyünk? – pillantottam a fiúra izgatottan.
- Boltba, aztán, majd kiderül. – nevetgélt. – Meglepetés.
- Szeretem a meglepetéseket. – csillant fel a szemem.
- Ennek örülök. – nevetgélt. Pár perc autókázás után megállt egy áruház előtt. Kiszállt az utóból, majd nekem is segített kiszabadítanom magam a biztonsági övem rabságából. A bevásárló kosárral kezemben ballagtam Kai mellett, aki látszólag teljesen spontán vásárolt dolgokat. Vettünk kekszet, csokit, gyümölcsöket, pokrócot, kisebb méretű párnákat, mindent, ami egy szendvicshez kell és vagy 4 liter üdítőt. Kifizettük a dolgokat majd elindultunk a meglepetés hely felé. Vagy egy órát kocsikáztunk Szöul központjába mikor Jongin végre megállt az autóval. Kisegített a helymeről majd a bevásárolt cuccokat egy táskába pakolta és gyalog elindult velem az utcán. 
- Azt hittem, már megjöttünk. – húztam el a számat.
- Itt volt parkoló, még vagy fél órát gyalogolni fogunk mire odaérünk. – kacsintott rám. Csendben mentünk egymás mellett a zsúfolt utcákon,  egy-egy nagyobb tömegben Kai megfogta a kezemet, hogy ne vesszek el, de amint kevesebb ember vett minket körül elengedte azt. Már jócskán 5 óra lehetett, amikor végre megálltunk egy hatalmas épület előtt. A ház teteje szinte elérte a már bíbor színekben pompázó eget. Kai kinyitotta az emeletes ház ajtaját majd a lifthez irányított. Amint beszálltunk gondolkozás nélkül nyomta meg a legfelső gombot.
- Hova megyünk? – néztem rá meglepetten.
- A tetőre. – húzta fél oldalas mosolyra ajkait.
- Minek? – kerekedtek ki a szemeim.
- Ne türelmetlenkedj, majd meg fogod látni.
- De ezt szabad? Mármint szerintem nem lehet csak úgy kimenni a tetőre. – habogtam.
- Nem fogja senki sem észrevenni. Ne aggódj. – egyik kézfejét végigsimította arcomon, szívverésem azonnal felgyorsult mikor selymes bőre az enyémhez ért. Tekintetével az enyémet fogva tartva nézett engem percekig, majd visszaengedte karját maga mellé és felsóhajtott. A lift ajtaja kinyílt mi pedig egy folyosón találtuk magunkat.
- Hát ez nem a tető. – nevettem kárörvendően. Kai csak belebökött az oldalamba majd körbenézett. Tekintete megállapodott egy nagyobb ablakon, a folyosó végén. Innen úgy tűnt, hogy valamiféle udvarra nyílik. Udvarra? Mit keres egy udvar a legfelső emelten?
- Meg is van. – mosolygott édesen, amikor kimásztunk az ablakon. Meglepetésemre a tetőn voltunk, amin egy kis kert volt kialakítva. A betonon kisebb sziklákkal elkerített térrészen zöld pázsit és néhány bokor foglalt helyet. Egy kis pad is el volt helyezve a bokrok takarásában. Igazán hangulatossá varázsolva az amúgy kopár tetőt. Kai elmosolyodott elámult arcom láttán majd megfogta a kezemet és a kertbe vezetett. Elővette a táskájából a nem rég vásároltakat, majd a pokrócot leterítve mindent rá pakolt.
- Van kedved piknikezni? – nyújtotta felém a kezét egy mosoly kíséretében.
- Persze, hogy van. – mentem oda hozzá, majd leültem a plédre. A frissen vágott fű és a virágok illata belengte a teret, nagyokat szippantottam a jó illatból, majd kezemet a pázsitra rakva élveztem a fűszálat simogatását tenyerem alatt. Sötétedésig beszélgettük Kaival, hihetetlenül gyorsan elrepült az idő. Szinte észre sem vettem, hogy már csak egy kis lámpa jelenti számunkra a fény forrását. Meglepetten néztem körbe mikor eljutott tudatomig, hogy otthon nem tudják, hogy ma Kaival vagyok azonban a látvány, ami fogadott azonnal elterelte figyelmemet az aggodalmaskodásról. Szöul utcáit beragyogó lámpák fénye és a házak ablakán kiszűrődő világosság szinte eggyé olvadó kis pontokként vett körbe minket. A Han- folyó felszínén visszatükröződő megannyi csillag a víztükör hullámzása miatt mozgott, mintha számtalan Szentjánosbogár járna táncot a hullámzó folyó felszínén. Felpattantam helyemről majd a korláthoz rohanva próbáltam közelebb férkőzni a tündöklő fénypontokhoz. A korlátba kapaszkodva bámultam a messzeségbe, ahol még mindig Szöul házainak fénye mutatkozott, mint végeláthatatlan fénylő óceán. Összerezzentem mikor két kart éreztem meg derekam körül kígyózni, majd Kai meleg lehelete arcomat súrolva áramlott ki tüdejéből.
- Gyönyörű. – suttogta halkan fülembe.
- Az. – motyogtam kissé zavartan közelsége miatt.
- Én rád értettem. – nevetett fel édesen. – De igazad van, Szöul is nagyon szép így este. – féltem, hogy meghallja szíved vad dörömbölését mellkasomban, észreveszi arcom pirosságát szavai következményeképp. Lassan mély levegőt vettem majd megköszörültem torkomat.
- Haza kellene mennünk.
- Jól van. – engedett el majd visszament a cuccokhoz és visszapakolta őket a táskába. – Jössz? – pillantott rám mosolyogva. Bólintottam párat, majd szótlanul utána indultam. Az egész haza utat néma csendben töltöttük, nem nagyon tudtam mit kellene mondanom. Tudtam, hogy Kai valamiféle megerősítésre vár, hiszen amióta ismerem flörtölt velem, de én sosem tettem semmi olyat, amiből biztosra tudhatná, kölcsönös az érdeklődése. Az autó lassan fékezett le a kocsi feljárónk előtt. Alsó ajkamba harapva fordultam a mellettem ülő fiú felé, hogy megköszönhessem a mai napot.
- Nagyon jól éreztem magam. – mosolyogtam rá félénken, amit azonnal viszonzott.
- Én is. Remélem holnap is találkozunk. – kezei közé fogta arcomat, majd lassan köröket írt le hüvelykujjával bőrömön. Fekete szemei az ajkaimra szegeződtek, majd Jongin egy határozott mozdulattal megszüntette a köztünk lévő távolságot. Puha párnái gyengéden mozogtak enyémeken, míg én kikerekedett szemekkel próbáltam felfogni a történteket. Kezeimet csuklói köré fonva akartam őt eltolni magamtól, de nem volt hozzá erőm. Pilláim lassan lecsukódtak és átadtam neki magam. Nyelve utat tört számba, majd enyémet megkeresve mélyítette el csókunkat, pont úgy ahogy Yongguk tette legutóbb. Akaratlanul is bevillantak a vele töltött este emlékei, aminek hatására egy sóhaj hagyta el ajkaimat. Még mindig az emlékeim rabjaként kezeim mintha önálló életre keltek volna, finoman végigszántották Kai puha tincseit így még közelebb vonva magamhoz őt. A fiú kezei már derekamon kalandoztak, amikor telefonjának hangos csörgése szétugrasztott minket, így engem visszarángatva a jelenbe. Kezemet ajkaim elé téve meredtem magam elé, engedtem, hogy megcsókoljon. Mekkora idióta vagyok. És még csak nem is rá gondoltam közben. Gondolataimban ezerféleképpen szidtam magam, amikor tompán meghallottam Jongin hangját.
- Nem Kris, most nem érek rá. – hadarta a telefonba. Kris… Ismerős ez a név. Amint elmondtam fejemben még egyszer a hallott nevet, azonnal bevillant Yongnam története. Mi van, ha mégis igazat mondott? Táskámat a vállamra téve nyitottam ki az ajtót, majd Kaira pillantottam.
- Le kell tennem, majd hívlak. – megszakította a hívást, majd kezeit az enyém köré fonva nézett rám kérdő tekintettel. -  Máris mész?
- Ne haragudj mennem kell. Holnap találkozunk. – mosolyt erőltetve ajkaimra becsuktam magam mögött az ajtót majd a házba siettem. Előkerestem telefonomat a zsebemből majd Zelo neve után kutattam.

,, Küld át Yongnam számát. Köszi, Nicole.”

Pár perces idegőrlő várakozás után telefonom rezgése jelezte a várva várt üzenetem megérkezését. Gondolkodás nélkül hívtam fel a kapott számot, majd számat rágcsálva vártam, hogy valaki felvegye.
- Igen? – szólt bele a telefonba egy mély férfihang.
- Yongnam, Nicole vagyok.
- Á, Nicole. Segíthetek? – hangjából érezhető volt a meglepettség. Nem számított hívásomra.
- Mondj el mindent.

11. rész

Mikor Kai elhajtott, én sietősen araszolni kezdem Zeloék házának hatalmas, hófehéren díszelgő bejárati ajtajához. Egy luxusvillához lehetett volna hasonlítani. Ha nem tudnám, hogy Zelo lakik itt, azt hinném, hogy valami nagykövet, vagy üzletember él itt a családjával. Kerítésük nyitva volt, gondolom azért, mert már vártak engem. A kertbe belépve, puha gyepet éreztem meg a lábaim alatt, amin jólesően lehetett járkálni. Néhol-néhol fel-felbukkant egy virágosláda, egykén álló fák, mini bokrok. Az egész kert kicsi volt, mégis hangulatos. Bár a ház mögé nem láttam be, lemerem fogadni, hogy ott is van még valami. Valami, ami olyan hatást küld a kertre, mintha egy nyaraló lenne. Ahogy a verandát elértem, amin egy étkezőasztal és napozóágyak díszelegtek, valami hatalmas méretű kutya elkezdett rám ugatni. Ugatni? Rám vetette magát és nyalogatott. A vérkeringés megállt bennem, annyira megijesztett. Sikongatni kezdtem, és kapálózni. De ő továbbra is csak pajkosan játszadozott velem, addig, amíg az ajtó ki nem nyílt, és egy ismerős hangot meg nem hallottam.
- Hééééé, Jiji! Hagyd békén Nicolet! – kuncogott Zelo az ajtóból, majd közelebb merészkedett. A kutya, akit kiderült, hogy Jijinek hívnak, Zelo parancsoló szavaira úgy pattant le rólam, mintha egy tál ételt hoztak volna neki. A földön lihegtem, és próbáltam észhez térni a kutya által okozott trauma alól. – Nicole, jól vagy? – termett mellettem legjobb barátom, kezét nyújtva felém, kis segítség gyanánt.
- Igen Zelo, csak… - ragadtam meg kezét és föltápászkodtam a földről. – Egy kicsit megijesztett a kutyád. – nevetgéltem magamon.
- Ó, ne haragudj! Egyébként nagyon aranyos és békés. Csak valószínűleg tetszett neki az új vendég. – mosolygott majd Jijire pillantott, aki csaj pajkosan lihegett.
- Áh! Értem. – bólintottam és közelebb merészkedtem a jószághoz, aki már várta, hogy simogatást kapjon.
- Ne félj! Tényleg nem bánt. – guggolt le, ennek hatására Jiji odakúszott gazdájához és tenyerébe nyomta a kis buksiját.
- Jaj, de aranyos! – gyengültem el a látvány hatására, s én is elkezdtem játszadozni a kis kedvenccel. Puha és selymes szőrét jó érzés volt simogatni. Lehet, hogy nem volt már kölyök, de a játszási és a bújási ösztönök megvoltak benne.
- Nem megyünk be? Be szeretnélek mutatni anyunak és apunak. – vetette fel az ötletet, amit én kifogások nélkül helyeseltem.
- De! Egyébként nagyon szép házatok van. Annyira tetszik. – áradoztam neki, miközben beléptünk a birodalom belsejébe. Belülről még szebb volt, mint kívülről.
- Nagyon örülünk, hogy tetszik a ház. Üdvözöllek nálunk, Nicole. – bukkant fel anyukája. Ugyanolyan mosolygós és kedves arca volt, mint a fiának. – Nagyon sok jót hallottam már rólad. Oh, egyébként Choi Kimin vagyok! – nyújtotta barátságosan a kezét egy kézfogásra, amit gondolkodás nélkül viszonoztam.
- Nagyon kedvesnek tetszik lenni! Én Nicole Anabelle McCart vagyok. De ahogy hallottam, már úgyis tetszik tudni a nevemet.
- Nyugodtam tegezhetsz! Annyira nem vagyok öreg. – kuncogott. – Héééé, Seunghong, gyere ide! Meg jött Nicole. – kiabált, gondolom Zelo apjának. Hiszen nem mondta Zelo, hogy lenne testvére. Vagyis hát, nem emlékszem. És igen, jól tudtam. Pár másodperc múlva, egy magas termetű férfi jött társaságunkba.
- Szervusz Nicole! Choi Seunghong vagyok. Junhong édesapja. Örülök, hogy megismerhetem a fiam legjobb barátját. – mutatkozott be kedvesen, ezzel egy időben vele is kezet fogtam.
- Nicole, mint már előbb mondtam. Köszönöm a vendéglátást. Nagyon kedvesek vagytok. – taglaltam illedelmesen.
- Ugyan már, ne köszönd! Ha esetleg valami kéne, akkor szóljatok. Még eldöntöd, hol szeretnél aludni. De gondolom, a fiunk úgyis megossza veled a szobáját.
- Köszi, apa és anya. Akkor mi most megyünk is. Majd szóljatok, ha kész a vacsi! – hadarta, majd elkapta a kezemet és a szobája felé kezdett rángatni. Mikor beértünk a szobájába, elakadt a lélegzetem. Hatalmos volt, és mégis lesütött róla, hogy egy fiú lakik benne. A fal baba kék volt, a padlószőnyeg egy kicsit sötétebb kék, mint a fal. Két hatalmas ablak helyezkedett el a szobában, és egy erkélyre nyíló üvegajtó. Egy kerek franciaágy díszítette a szoba közepét, a szoba falánál szekrények sorakoztak és egy íróasztal. Megannyi videojáték, DVD-k és CD-k. Végül, de nem utolsó sorban egy hatalmas plazmatévé. Csak ámultam és bámultam.
- Vááóóóó! Aztaaa! – forogtam egyet a tengelyem körül. – Zelo, ez ultrakirály! – léptem egy lépéssel beljebb.
- Tetszik? – nevetgélt, gondolom a reakciómon.
- Nagyon! – álltam meg egy helyben.
- Hé, Nicole! Ne legyél már ilyen merev! Azt csinálsz, amit csak szeretnél! Ülhetsz, fekhetsz, ahova csak akarsz.
- Nem tudom, Zelo. Annyi sok minden van itt, amit szívesen kipróbálnék. – kuncogtam.
- Mit szólsz egy kis videojátékhoz? – ajánlotta fel egy mosoly kíséretében.
- Hűűű, az de zsír lenne! – csaptam össze tenyereim. – De sajnos nem tudom, hogyan kell játszani. – szontyolodtam el.
- Ne búsulj! Choi Junhong segítségével, egy másodperc alatt megtanulod. – mondta hősiesen, és szupermen pózba állt. Nem bírtam ki, hogy ne nevessem el magam.
- Hát legyen! De te választasz játékot! Méghozzá a kedvencedet!
- Ohóóó, hát akkor készülj! – mondta izgatottan, majd a videojátékaihoz pattant.
Már vagy egy órája játszottunk. Teljesen feloldódtam, amin a vacsora még jobban segített. Sikerült megismerni Zelo családját és én is meséltem magamról és a családomról. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jóra fog sikerülni ez az este. Miután mindketten megfürödtünk, pizsamába folytattuk tevékenységeinket. Eközben eldöntöttem, hogy Zelo mellet alszok, hiszen elég nagy az ágya. És persze semelyikünk sem érti félre ezt, hiszen nekünk ez olyan mintha testvérek lennénk. És ugye mindkettőnknek más tetszik. Tehát elalvás előtt már csak egy DVD film ment, tulajdonképpen egy horror, ami egyáltalán nem volt ijesztő. Hiszen mindketten ijedősek vagyunk, miért akarnánk saját magunknak rosszat? A film a közepénél tarthatott, amikor Zelo szobájába négy kivehető férfialak rontott be. Daehyun, Himchan, Yongguk… és még egy Yongguk?
- Jézusom Yongguk, belőled kettő van? – pattantam fel az ágyról. Egyszerűen nem hittem a szemeimnek. A körülöttem lévő ifjak hatalmas nevetésbe törtek ki. Még Zelo is. – Most mi van? Mi történik? Egyáltalán ti hogy kerültök ide? – értetlenkedtem.
- Figyelj… - közeledett felém az egyik Yongguk.
- Maradj ott! – kiáltottam rá.
- Nyughass már, kislány! Én Yongguk ikertestvére vagyok és a nevem Yongnam. – taglalta érthetően. - Neked van ikertestvéred? – néztem értetlenül az eredeti Yonggukra. – Ó várjunk csak, veled én nem beszélek. – nevettem szánalmat préselve a hangomba.
- Ide figyelj, McCart. Nem viccből jöttünk ide, szóval most leteszed a kis segged oda az ágyra és síri csendben hallgatsz! Érthető vagyok? – mondta Yongguk, ismét azzal az idegesítő nyugodtsággal.
- Te már megint mit próbálsz parancsolgatni nekem? – kérdeztem felháborodva.
- Na, jó! Itt nincsen veszekedés, megértettétek? Egyként is fiúk, hogyhogy itt vagytok? Anya beengedett titeket? – kérdezte Junhong.
- Óh, ne haragudj öcskös. Elfelejtettem köszönni. – ment oda Yongguk lepacsizni vele. – Azért jöttünk ilyen sokan, mert Nicolenak mondanunk kell valamit, és rám nem hallgat. Anyud meg tudod, hogy imád. Még sütivel is kínált minket.
- Ja, okés. Vágom. De gyorsan légyszi, mert már tennénk el magunkat holnapra. – ásított Zelo.
- Ne aggódj, nem lesz túl hosszú, ha Nicole nem ellenkezik.
- Ha Jonginról van szó, akkor már mehettek is. – vetettem oda flegmán.
- Nicole ez nem játék! – vágott bele Himchan.
- Nem fogjátok fel, hogy nem érdekeltek? Ne akarjatok beleszólni az életembe. – már nagyon ment fel bennem a pumpa.
- Gondoltam, hogy nem lehet majd vele beszélni. – sóhajtott Yongguk.
- Oké, ebből elég. – szólt Yongnam, majd sóhajtott egyet. – Ismerem Kait. Lehet, hogy a szülei előtt és ismeretlenekkel normálisan viselkedik, de egyébként ne. Egy rohadt nagy bajkeverőről van szó, aki téged szemelt ki magának, Nicole. Csak úgy szólók, hogy az utolsó barátnője már nem él. – az utolsó szavak hallatán megfagyott bennem vér. Olyan hihetően és komolyan mesélte, hogy akaratlanul is, de hittem neki. – Jongin, nem az, akinek adja magát. Ja, igen. És Tao, még nála is rosszabb. – úgy mesélt, mint valami rémtörténetet. - Te tudod ki… - dadogtam. - És akkor még nem ismered Krist. – a név olyan gyorsan a gondolataimba vésődött, ahogy azt kimondta. Már kezdtem belemerülni a történetbe és hinni Yongguk testvérének, mikor Daehyun hangos nevetése hallatszódott a háttérből és megtörtbe ezt az ijesztő csendet.
- Yongnam te hatalmas vagy. – tapsikolt Daehyun szórakozottan.
- Mi? Akkor ez most? – értetlenkedtem. Átverve éreztem magam.
- Én elmondtam. Higgy, amit akarsz, hiszen eddig is tudtál bemesélni magadnak dolgokat. – félmosolyra húzta Yongnam az ajkait, majd felegyenesedett. – Köszi a vendéglátást, Zelo. Amúgy anyud sütije Isteni volt. Csak ennyi lett volna. Mi megyünk is. Holnap koccanunk. Éjszakát. És te, Nicole, vigyázz magadra! – köszönt el, természetesen a végére kaptam még egy ijesztést, ugyan abban a hátborzongató hangnemben. Nagyon vicces vagy, Bang Yongnam.
- Ugyan skacok, bármikor. – mondta Zelo barátságosan, ezúttal távoztak a fiúk. Még mindig megfagyva ültem. Azt hiszem, eljött az a pont, ahol tényleg nem fog senki szava érdekelni. Holnap ríttig találkozni fogok Kim Jonginnal.