Mikor Kai elhajtott, én sietősen araszolni kezdem Zeloék házának hatalmas, hófehéren díszelgő bejárati ajtajához. Egy luxusvillához lehetett volna hasonlítani. Ha nem tudnám, hogy Zelo lakik itt, azt hinném, hogy valami nagykövet, vagy üzletember él itt a családjával. Kerítésük nyitva volt, gondolom azért, mert már vártak engem. A kertbe belépve, puha gyepet éreztem meg a lábaim alatt, amin jólesően lehetett járkálni. Néhol-néhol fel-felbukkant egy virágosláda, egykén álló fák, mini bokrok. Az egész kert kicsi volt, mégis hangulatos. Bár a ház mögé nem láttam be, lemerem fogadni, hogy ott is van még valami. Valami, ami olyan hatást küld a kertre, mintha egy nyaraló lenne. Ahogy a verandát elértem, amin egy étkezőasztal és napozóágyak díszelegtek, valami hatalmas méretű kutya elkezdett rám ugatni. Ugatni? Rám vetette magát és nyalogatott. A vérkeringés megállt bennem, annyira megijesztett. Sikongatni kezdtem, és kapálózni. De ő továbbra is csak pajkosan játszadozott velem, addig, amíg az ajtó ki nem nyílt, és egy ismerős hangot meg nem hallottam.
- Hééééé, Jiji! Hagyd békén Nicolet! – kuncogott Zelo az ajtóból, majd közelebb merészkedett. A kutya, akit kiderült, hogy Jijinek hívnak, Zelo parancsoló szavaira úgy pattant le rólam, mintha egy tál ételt hoztak volna neki. A földön lihegtem, és próbáltam észhez térni a kutya által okozott trauma alól. – Nicole, jól vagy? – termett mellettem legjobb barátom, kezét nyújtva felém, kis segítség gyanánt.
- Igen Zelo, csak… - ragadtam meg kezét és föltápászkodtam a földről. – Egy kicsit megijesztett a kutyád. – nevetgéltem magamon.
- Ó, ne haragudj! Egyébként nagyon aranyos és békés. Csak valószínűleg tetszett neki az új vendég. – mosolygott majd Jijire pillantott, aki csaj pajkosan lihegett.
- Áh! Értem. – bólintottam és közelebb merészkedtem a jószághoz, aki már várta, hogy simogatást kapjon.
- Ne félj! Tényleg nem bánt. – guggolt le, ennek hatására Jiji odakúszott gazdájához és tenyerébe nyomta a kis buksiját.
- Jaj, de aranyos! – gyengültem el a látvány hatására, s én is elkezdtem játszadozni a kis kedvenccel. Puha és selymes szőrét jó érzés volt simogatni. Lehet, hogy nem volt már kölyök, de a játszási és a bújási ösztönök megvoltak benne.
- Nem megyünk be? Be szeretnélek mutatni anyunak és apunak. – vetette fel az ötletet, amit én kifogások nélkül helyeseltem.
- De! Egyébként nagyon szép házatok van. Annyira tetszik. – áradoztam neki, miközben beléptünk a birodalom belsejébe. Belülről még szebb volt, mint kívülről.
- Nagyon örülünk, hogy tetszik a ház. Üdvözöllek nálunk, Nicole. – bukkant fel anyukája. Ugyanolyan mosolygós és kedves arca volt, mint a fiának. – Nagyon sok jót hallottam már rólad. Oh, egyébként Choi Kimin vagyok! – nyújtotta barátságosan a kezét egy kézfogásra, amit gondolkodás nélkül viszonoztam.
- Nagyon kedvesnek tetszik lenni! Én Nicole Anabelle McCart vagyok. De ahogy hallottam, már úgyis tetszik tudni a nevemet.
- Nyugodtam tegezhetsz! Annyira nem vagyok öreg. – kuncogott. – Héééé, Seunghong, gyere ide! Meg jött Nicole. – kiabált, gondolom Zelo apjának. Hiszen nem mondta Zelo, hogy lenne testvére. Vagyis hát, nem emlékszem. És igen, jól tudtam. Pár másodperc múlva, egy magas termetű férfi jött társaságunkba.
- Szervusz Nicole! Choi Seunghong vagyok. Junhong édesapja. Örülök, hogy megismerhetem a fiam legjobb barátját. – mutatkozott be kedvesen, ezzel egy időben vele is kezet fogtam.
- Nicole, mint már előbb mondtam. Köszönöm a vendéglátást. Nagyon kedvesek vagytok. – taglaltam illedelmesen.
- Ugyan már, ne köszönd! Ha esetleg valami kéne, akkor szóljatok. Még eldöntöd, hol szeretnél aludni. De gondolom, a fiunk úgyis megossza veled a szobáját.
- Köszi, apa és anya. Akkor mi most megyünk is. Majd szóljatok, ha kész a vacsi! – hadarta, majd elkapta a kezemet és a szobája felé kezdett rángatni. Mikor beértünk a szobájába, elakadt a lélegzetem. Hatalmos volt, és mégis lesütött róla, hogy egy fiú lakik benne. A fal baba kék volt, a padlószőnyeg egy kicsit sötétebb kék, mint a fal. Két hatalmas ablak helyezkedett el a szobában, és egy erkélyre nyíló üvegajtó. Egy kerek franciaágy díszítette a szoba közepét, a szoba falánál szekrények sorakoztak és egy íróasztal. Megannyi videojáték, DVD-k és CD-k. Végül, de nem utolsó sorban egy hatalmas plazmatévé. Csak ámultam és bámultam.
- Vááóóóó! Aztaaa! – forogtam egyet a tengelyem körül. – Zelo, ez ultrakirály! – léptem egy lépéssel beljebb.
- Tetszik? – nevetgélt, gondolom a reakciómon.
- Nagyon! – álltam meg egy helyben.
- Hé, Nicole! Ne legyél már ilyen merev! Azt csinálsz, amit csak szeretnél! Ülhetsz, fekhetsz, ahova csak akarsz.
- Nem tudom, Zelo. Annyi sok minden van itt, amit szívesen kipróbálnék. – kuncogtam.
- Mit szólsz egy kis videojátékhoz? – ajánlotta fel egy mosoly kíséretében.
- Hűűű, az de zsír lenne! – csaptam össze tenyereim. – De sajnos nem tudom, hogyan kell játszani. – szontyolodtam el.
- Ne búsulj! Choi Junhong segítségével, egy másodperc alatt megtanulod. – mondta hősiesen, és szupermen pózba állt. Nem bírtam ki, hogy ne nevessem el magam.
- Hát legyen! De te választasz játékot! Méghozzá a kedvencedet!
- Ohóóó, hát akkor készülj! – mondta izgatottan, majd a videojátékaihoz pattant.
Már vagy egy órája játszottunk. Teljesen feloldódtam, amin a vacsora még jobban segített. Sikerült megismerni Zelo családját és én is meséltem magamról és a családomról. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jóra fog sikerülni ez az este. Miután mindketten megfürödtünk, pizsamába folytattuk tevékenységeinket. Eközben eldöntöttem, hogy Zelo mellet alszok, hiszen elég nagy az ágya. És persze semelyikünk sem érti félre ezt, hiszen nekünk ez olyan mintha testvérek lennénk. És ugye mindkettőnknek más tetszik. Tehát elalvás előtt már csak egy DVD film ment, tulajdonképpen egy horror, ami egyáltalán nem volt ijesztő. Hiszen mindketten ijedősek vagyunk, miért akarnánk saját magunknak rosszat? A film a közepénél tarthatott, amikor Zelo szobájába négy kivehető férfialak rontott be. Daehyun, Himchan, Yongguk… és még egy Yongguk?
- Jézusom Yongguk, belőled kettő van? – pattantam fel az ágyról. Egyszerűen nem hittem a szemeimnek. A körülöttem lévő ifjak hatalmas nevetésbe törtek ki. Még Zelo is. – Most mi van? Mi történik? Egyáltalán ti hogy kerültök ide? – értetlenkedtem.
- Figyelj… - közeledett felém az egyik Yongguk.
- Maradj ott! – kiáltottam rá.
- Nyughass már, kislány! Én Yongguk ikertestvére vagyok és a nevem Yongnam. – taglalta érthetően. - Neked van ikertestvéred? – néztem értetlenül az eredeti Yonggukra. – Ó várjunk csak, veled én nem beszélek. – nevettem szánalmat préselve a hangomba.
- Ide figyelj, McCart. Nem viccből jöttünk ide, szóval most leteszed a kis segged oda az ágyra és síri csendben hallgatsz! Érthető vagyok? – mondta Yongguk, ismét azzal az idegesítő nyugodtsággal.
- Te már megint mit próbálsz parancsolgatni nekem? – kérdeztem felháborodva.
- Na, jó! Itt nincsen veszekedés, megértettétek? Egyként is fiúk, hogyhogy itt vagytok? Anya beengedett titeket? – kérdezte Junhong.
- Óh, ne haragudj öcskös. Elfelejtettem köszönni. – ment oda Yongguk lepacsizni vele. – Azért jöttünk ilyen sokan, mert Nicolenak mondanunk kell valamit, és rám nem hallgat. Anyud meg tudod, hogy imád. Még sütivel is kínált minket.
- Ja, okés. Vágom. De gyorsan légyszi, mert már tennénk el magunkat holnapra. – ásított Zelo.
- Ne aggódj, nem lesz túl hosszú, ha Nicole nem ellenkezik.
- Ha Jonginról van szó, akkor már mehettek is. – vetettem oda flegmán.
- Nicole ez nem játék! – vágott bele Himchan.
- Nem fogjátok fel, hogy nem érdekeltek? Ne akarjatok beleszólni az életembe. – már nagyon ment fel bennem a pumpa.
- Gondoltam, hogy nem lehet majd vele beszélni. – sóhajtott Yongguk.
- Oké, ebből elég. – szólt Yongnam, majd sóhajtott egyet. – Ismerem Kait. Lehet, hogy a szülei előtt és ismeretlenekkel normálisan viselkedik, de egyébként ne. Egy rohadt nagy bajkeverőről van szó, aki téged szemelt ki magának, Nicole. Csak úgy szólók, hogy az utolsó barátnője már nem él. – az utolsó szavak hallatán megfagyott bennem vér. Olyan hihetően és komolyan mesélte, hogy akaratlanul is, de hittem neki. – Jongin, nem az, akinek adja magát. Ja, igen. És Tao, még nála is rosszabb. – úgy mesélt, mint valami rémtörténetet. - Te tudod ki… - dadogtam. - És akkor még nem ismered Krist. – a név olyan gyorsan a gondolataimba vésődött, ahogy azt kimondta. Már kezdtem belemerülni a történetbe és hinni Yongguk testvérének, mikor Daehyun hangos nevetése hallatszódott a háttérből és megtörtbe ezt az ijesztő csendet.
- Yongnam te hatalmas vagy. – tapsikolt Daehyun szórakozottan.
- Mi? Akkor ez most? – értetlenkedtem. Átverve éreztem magam.
- Én elmondtam. Higgy, amit akarsz, hiszen eddig is tudtál bemesélni magadnak dolgokat. – félmosolyra húzta Yongnam az ajkait, majd felegyenesedett. – Köszi a vendéglátást, Zelo. Amúgy anyud sütije Isteni volt. Csak ennyi lett volna. Mi megyünk is. Holnap koccanunk. Éjszakát. És te, Nicole, vigyázz magadra! – köszönt el, természetesen a végére kaptam még egy ijesztést, ugyan abban a hátborzongató hangnemben. Nagyon vicces vagy, Bang Yongnam.
- Ugyan skacok, bármikor. – mondta Zelo barátságosan, ezúttal távoztak a fiúk. Még mindig megfagyva ültem. Azt hiszem, eljött az a pont, ahol tényleg nem fog senki szava érdekelni. Holnap ríttig találkozni fogok Kim Jonginnal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése