Idegesen fogtam kezeim közé rezgő mobilomat miközben
tekintetemet a tanár irányába szegeztem. Pár percig mozdulatlanul ültem, majd
egy nyugodt sóhaj szakadt ki ajkaim közül. Nem hallotta meg. Izgatottan
pillantottam le a telefonra és nyitottam meg az olvasatlan üzenetemet. Nem ért
nagy meglepetés, amikor megpillantottam Kai nevét.
,,Suli után érted megyek, jó? Mikor végzel?”
Alsó ajkamba harapva kapta elő órarendemet, majd mosolyogva konstatáltam, hogy
ma rövid napom lesz. Felpillantottam a pad alól, majd mikor megpillantottam,
hogy a tanár még mindig azzal a bonyolult ábra felrajzolásával küzd, ami a DNS
felépítését szemlélteti gyorsan megírtam neki a választ.
,,Fél 2. Az iskola előtt várlak majd.”
Mosoly kúszott ajkaimra, amikor belegondoltam, hogy mára mit tervezet
Jongin. Telefonomat meccsre? Kissé összerezzentem ijedtemben, amikor meleg
levegő simogatását éreztem meg a nyakamnál. Szememet forgatva fordítottam
fejemet padtársam irányába, majd egy rosszalló tekintettel jutalmaztam azt,
hogy székét arrébb húzva a lehető legközelebb ült hozzám. Yongguk egyik
karjával megtámasztotta fejét, törzsével felém fordulva méregetett.
- Azt hittem McCart, hogy te betartod a szabályokat. Az ilyen jó kislányok,
mint te nem használják a telefonjukat órán. Nem szabad. - ajkait gúnyos
mosolyra húzta, ugyan nyugodóságot erőltetett vonásaira, de barna íriszei
szikrákat szórtak.
- Nem hinném, hogy bármi közöd lenne ahhoz, hogy mit és mikor csinálok. –
kacsintottam rá.
- Nem bánnám, ha mondjuk, ma csinálnál valamit, és mondjuk velem. – hajolt
közelebb hozzám, kezei felsiklottak a combomra és simogatni kezdték azt. – Már
ha érted mire gondolok. – nyelve végigszántotta alsó ajkát, tekintete az
enyémbe fúródott. Éreztem, ahogy testemet elönti a düh és az undor. Nyugi
Nicole… Nem ugorhatsz neki az óra közepén. Túl sokan látnák. Lehunytam
pilláimat, hogy megnyugodjak, majd keze után kaptam el lesöpörtem azt lábamról.
- Felejtsd el. – hadartam neki szigorúan.
- Már mindegy. Megvan az, amit akartam. – mosolyodott el, majd meglengette a
kezében tartott telefont. Kikerekedett szemekkel bámultam a kis tárgyra, ami
teljesen úgy nézett ki, mint az enyém. Azonnal szétnyitottam lábaimat, hiszen
tudtam, hogy telefonomat combjaim közé rejtettem, de legnagyobb ledöbbenésemre
az már nem volt ott. – Nem valami nehéz elterelni a figyelmed McCart. – nézett
rám lekezelően, majd feloldva a képernyőzárat a legutóbb megnyitott oldalt
kezdte el nézegetni. Kai üzenetét. Szinte láttam, rajta ahogy minden szónál
egyre idegesebb és idegesebb lesz. Szabad keze ökölbe szorult, majd mérges
pillantással rám nézett.
- Nem megmondtam, hogy ne találkozz vele? – szűrte fogai közt.
- Még mindig nem vagyok köteles neked szót fogadni. – kaptam ki mobilomat keze közül,
majd a zsebembe süllyesztettem azt.
- Egyszer az életben csinálhatnád azt, amit mondok. Nem fogsz vele találkozni.
Megértetted? – mélyen csokoládébarna szemeibe néztem, majd szüntetve a köztünk
lévő távolságon füléhez hajoltam.
- Nem érdekelsz Bang Yong Guk. Teszek rá, hogy mit engedsz meg és mit nem. Azt
csinálok, amit akarok. – suttogtam fülkagylójába. Nyakamon éreztem minden
lélegzetvételét. Amint kimondtam az utolsó szavakat megszólalt a csengő. A
diákok nagy része azonnal felugrott helyéről és az ajtó felé vette az irányt.
Így tettem hát én is. Bepakoltam táskámba és felemelkedve székemről elindultam
a kijárat felé. Egy lépést sem tettem meg Yongguk máris elém állt. A köztünk
lévő magasságkülönbség miatt mellkasával találtam magam szemben, de pontosan
tudtam, hogy épp vérben forgó szemekkel néz rám. Lassan emeltem fel a fejem,
hogy láthassam arcát, amin meglepetésemre nem düh, hanem aggodalom mutatkozott.
- Jobban tennéd, ha nem velem foglalkoznál, hanem a barátiddal. Feleslegesen
pazarolod arra az energiád, hogy engem irányítgatsz, mert, ahogy láthatod, nem
jön össze. – egy mozdulattal elléptem mellette, majd kikerülve őt elvegyültem a
folyosón hömpölygő emberek tömegében. Az utolsó órám elképesztően lassan telt. Az
óra mutatója csak úgy vánszorgott a várva várt 6-os szám felé, de minél tovább
néztem a mutató járását az annál lassabban haladt előre. Próbáltam figyelmen
kívül hagyni azt a zavaró érést, hogy hátamon éreztem Yongguk pillantását.
Biosz óta hozzám sem szólt, de szemeit egy percre sem vette le rólam. Unottan
firkálgattam füzetemben, majd elégedetten felsóhajtottam mikor a csengő
akaratos, szűnni nem csengetése jelezte a mai utolsó tanórám végét. Gyorsan
összepakoltam a cuccaimat és sietős léptekkel kimentem az iskola előtti fák
árnyékába. Leültem egy padra és türelmesen várakoztam az értem jövő fiúra. Pár
perce ülhettem csak ott mikor ismerős hangokra lettem figyelmes.
Feltűnésmentesen körülnéztem, tekintetem megállapodott egy tőlem nem messze
elhelyezett padnál összegyűlt fiú bandán. Azonnal feltűnt, hogy kik azok. Zelo
észrevette, hogy figyelem ezért egy barátságos mosoly kíséretében integetni
kezdett nekem. Erre persze a többiek is
felkapták a fejüket és rám pillantottak, nagy többségüket egyáltalán nem
érdekelte jelenlétem ezért azonnal folytatták megszakadt beszélgetésüket,
azonban Yongguk ismét rajtam felejtette pillantását.
- Nicole! – hallottam meg egy hangot az autók irányából. Kíváncsian kaptam a
zaj irányába fejemet ahol azonnal megpillantottam az ismerős fekete autót és a
benne ülő fiút. Mosolyogva pattantam fel a padról és mentem oda Kaihoz, majd
mielőtt még beszálltam volna a kocsiba tekintetemmel megkerestem a minket
figyelő Yongguk tekintetét. Játékosan rákacsintottam, majd intettem neki és
behuppantam Jongin mellé. Na, most remélem figyeltél Bang Yong Guk. Bekötöttem
magam és a fiúra pillantottam.
- Mehetünk. – mosolyogtam rá boldogan, majd hajamból visszahúztam orromra a
napszemüvegemet.
- Milyen volt a napod? – mosolygott rám hófehér fogait kivillantva, mikor
mosolygott szemei félhold alakba szűkültek ezzel aranyossá varázsolva arcát.
- Hosszú és fárasztó. – dőltem hátra a kényelmes ülésben. – Hova megyünk? –
pillantottam a fiúra izgatottan.
- Boltba, aztán, majd kiderül. – nevetgélt. – Meglepetés.
- Szeretem a meglepetéseket. – csillant fel a szemem.
- Ennek örülök. – nevetgélt. Pár perc autókázás után megállt egy áruház előtt.
Kiszállt az utóból, majd nekem is segített kiszabadítanom magam a biztonsági
övem rabságából. A bevásárló kosárral kezemben ballagtam Kai mellett, aki
látszólag teljesen spontán vásárolt dolgokat. Vettünk kekszet, csokit,
gyümölcsöket, pokrócot, kisebb méretű párnákat, mindent, ami egy szendvicshez
kell és vagy 4 liter üdítőt. Kifizettük a dolgokat majd elindultunk a
meglepetés hely felé. Vagy egy órát kocsikáztunk Szöul központjába mikor Jongin
végre megállt az autóval. Kisegített a helymeről majd a bevásárolt cuccokat egy
táskába pakolta és gyalog elindult velem az utcán.
- Azt hittem, már megjöttünk. – húztam el a számat.
- Itt volt parkoló, még vagy fél órát gyalogolni fogunk mire odaérünk. –
kacsintott rám. Csendben mentünk egymás mellett a zsúfolt utcákon, egy-egy nagyobb tömegben Kai megfogta a
kezemet, hogy ne vesszek el, de amint kevesebb ember vett minket körül
elengedte azt. Már jócskán 5 óra lehetett, amikor végre megálltunk egy hatalmas
épület előtt. A ház teteje szinte elérte a már bíbor színekben pompázó eget. Kai
kinyitotta az emeletes ház ajtaját majd a lifthez irányított. Amint beszálltunk
gondolkozás nélkül nyomta meg a legfelső gombot.
- Hova megyünk? – néztem rá meglepetten.
- A tetőre. – húzta fél oldalas mosolyra ajkait.
- Minek? – kerekedtek ki a szemeim.
- Ne türelmetlenkedj, majd meg fogod látni.
- De ezt szabad? Mármint szerintem nem lehet csak úgy kimenni a tetőre. –
habogtam.
- Nem fogja senki sem észrevenni. Ne aggódj. – egyik kézfejét végigsimította
arcomon, szívverésem azonnal felgyorsult mikor selymes bőre az enyémhez ért.
Tekintetével az enyémet fogva tartva nézett engem percekig, majd visszaengedte
karját maga mellé és felsóhajtott. A lift ajtaja kinyílt mi pedig egy folyosón
találtuk magunkat.
- Hát ez nem a tető. – nevettem kárörvendően. Kai csak belebökött az oldalamba
majd körbenézett. Tekintete megállapodott egy nagyobb ablakon, a folyosó végén.
Innen úgy tűnt, hogy valamiféle udvarra nyílik. Udvarra? Mit keres egy udvar a
legfelső emelten?
- Meg is van. – mosolygott édesen, amikor kimásztunk az ablakon. Meglepetésemre
a tetőn voltunk, amin egy kis kert volt kialakítva. A betonon kisebb sziklákkal
elkerített térrészen zöld pázsit és néhány bokor foglalt helyet. Egy kis pad is
el volt helyezve a bokrok takarásában. Igazán hangulatossá varázsolva az amúgy
kopár tetőt. Kai elmosolyodott elámult arcom láttán majd megfogta a kezemet és
a kertbe vezetett. Elővette a táskájából a nem rég vásároltakat, majd a
pokrócot leterítve mindent rá pakolt.
- Van kedved piknikezni? – nyújtotta felém a kezét egy mosoly kíséretében.
- Persze, hogy van. – mentem oda hozzá, majd leültem a plédre. A frissen vágott
fű és a virágok illata belengte a teret, nagyokat szippantottam a jó illatból,
majd kezemet a pázsitra rakva élveztem a fűszálat simogatását tenyerem alatt.
Sötétedésig beszélgettük Kaival, hihetetlenül gyorsan elrepült az idő. Szinte
észre sem vettem, hogy már csak egy kis lámpa jelenti számunkra a fény
forrását. Meglepetten néztem körbe mikor eljutott tudatomig, hogy otthon nem
tudják, hogy ma Kaival vagyok azonban a látvány, ami fogadott azonnal elterelte
figyelmemet az aggodalmaskodásról. Szöul utcáit beragyogó lámpák fénye és a
házak ablakán kiszűrődő világosság szinte eggyé olvadó kis pontokként vett
körbe minket. A Han- folyó felszínén visszatükröződő megannyi csillag a
víztükör hullámzása miatt mozgott, mintha számtalan Szentjánosbogár járna
táncot a hullámzó folyó felszínén. Felpattantam helyemről majd a korláthoz
rohanva próbáltam közelebb férkőzni a tündöklő fénypontokhoz. A korlátba
kapaszkodva bámultam a messzeségbe, ahol még mindig Szöul házainak fénye mutatkozott,
mint végeláthatatlan fénylő óceán. Összerezzentem mikor két kart éreztem meg
derekam körül kígyózni, majd Kai meleg lehelete arcomat súrolva áramlott ki
tüdejéből.
- Gyönyörű. – suttogta halkan fülembe.
- Az. – motyogtam kissé zavartan közelsége miatt.
- Én rád értettem. – nevetett fel édesen. – De igazad van, Szöul is nagyon szép
így este. – féltem, hogy meghallja szíved vad dörömbölését mellkasomban,
észreveszi arcom pirosságát szavai következményeképp. Lassan mély levegőt
vettem majd megköszörültem torkomat.
- Haza kellene mennünk.
- Jól van. – engedett el majd visszament a cuccokhoz és visszapakolta őket a
táskába. – Jössz? – pillantott rám mosolyogva. Bólintottam párat, majd
szótlanul utána indultam. Az egész haza utat néma csendben töltöttük, nem
nagyon tudtam mit kellene mondanom. Tudtam, hogy Kai valamiféle megerősítésre
vár, hiszen amióta ismerem flörtölt velem, de én sosem tettem semmi olyat,
amiből biztosra tudhatná, kölcsönös az érdeklődése. Az autó lassan fékezett le
a kocsi feljárónk előtt. Alsó ajkamba harapva fordultam a mellettem ülő fiú
felé, hogy megköszönhessem a mai napot.
- Nagyon jól éreztem magam. – mosolyogtam rá félénken, amit azonnal viszonzott.
- Én is. Remélem holnap is találkozunk. – kezei közé fogta arcomat, majd lassan
köröket írt le hüvelykujjával bőrömön. Fekete szemei az ajkaimra szegeződtek,
majd Jongin egy határozott mozdulattal megszüntette a köztünk lévő távolságot.
Puha párnái gyengéden mozogtak enyémeken, míg én kikerekedett szemekkel
próbáltam felfogni a történteket. Kezeimet csuklói köré fonva akartam őt
eltolni magamtól, de nem volt hozzá erőm. Pilláim lassan lecsukódtak és átadtam
neki magam. Nyelve utat tört számba, majd enyémet megkeresve mélyítette el
csókunkat, pont úgy ahogy Yongguk tette legutóbb. Akaratlanul is bevillantak a
vele töltött este emlékei, aminek hatására egy sóhaj hagyta el ajkaimat. Még
mindig az emlékeim rabjaként kezeim mintha önálló életre keltek volna, finoman
végigszántották Kai puha tincseit így még közelebb vonva magamhoz őt. A fiú
kezei már derekamon kalandoztak, amikor telefonjának hangos csörgése
szétugrasztott minket, így engem visszarángatva a jelenbe. Kezemet ajkaim elé
téve meredtem magam elé, engedtem, hogy megcsókoljon. Mekkora idióta vagyok. És
még csak nem is rá gondoltam közben. Gondolataimban ezerféleképpen szidtam
magam, amikor tompán meghallottam Jongin hangját.
- Nem Kris, most nem érek rá. – hadarta a telefonba. Kris… Ismerős ez a név.
Amint elmondtam fejemben még egyszer a hallott nevet, azonnal bevillant Yongnam
története. Mi van, ha mégis igazat mondott? Táskámat a vállamra téve nyitottam
ki az ajtót, majd Kaira pillantottam.
- Le kell tennem, majd hívlak. – megszakította a hívást, majd kezeit az enyém
köré fonva nézett rám kérdő tekintettel. -
Máris mész?
- Ne haragudj mennem kell. Holnap találkozunk. – mosolyt erőltetve ajkaimra
becsuktam magam mögött az ajtót majd a házba siettem. Előkerestem telefonomat a
zsebemből majd Zelo neve után kutattam.
,, Küld át Yongnam számát. Köszi,
Nicole.”
Pár perces idegőrlő várakozás után telefonom rezgése jelezte a várva várt
üzenetem megérkezését. Gondolkodás nélkül hívtam fel a kapott számot, majd
számat rágcsálva vártam, hogy valaki felvegye.
- Igen? – szólt bele a telefonba egy mély férfihang.
- Yongnam, Nicole vagyok.
- Á, Nicole. Segíthetek? – hangjából érezhető volt a meglepettség. Nem
számított hívásomra.
- Mondj el mindent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése