40. rész

- Késtél. – szólaltam meg, mikor beültem az autóba. Táskámat ölemben tartva nyúltam hátra a biztonsági övért, hogy beköthessem magam, majd a fiú felé fordulva egy széles mosoly terült szét arcomon. Kai viszonozva gesztusom, ajkait mosolyra húzva fordult felém, hófehér fogai szinte világítottak barna bőréhez képest. Fekete haja lágyan keresztezte homlokát, belelógva a szemeit takaró fekete napszemüveg lencséjébe. Szokásához híven csak egy sima fekete V kivágású pólót és egy koptatott farmert viselt, de más ruhába már nagyon elképzelni sem tudtam volna.

- Nagy volt a forgalom a központban. – húzta féloldalas mosolyra ajkait, s szemüvegéhez nyúlva orráról a feje tetejére tolta azt. Észre sem vettem, hogy már el is indultunk, de mikor kinéztem az ablakon, máris a központ látványa terült szemeim elé. Éttermek, kávézók és boltok sokasága sorakozott az út mindkét oldalán, de Kai láthatólag ez bizonyos helyre akart elvinni. – Éhes vagy már? – pillantott rám a szeme sarkából.

- Mondhatni. – sóhajtottam, s hátradőlve az ülésben felé fordultam.  – Hova is megyünk pontosan?

- Hát nem szándékoztam étterembe menni, de ha te oda akarsz…

- Nem. Jó a legközelebbi hamburgeres is csak legyünk már ott! – nyávogtam, mire elnevette magát.

- Türelem egy perc és ott vagyunk. – kuncogott, majd leparkolt az autóval. – És a kedves barátodat nem zavarja, hogy velem ebédelsz? – kérdezte, mikor kiszállt a kocsiból, s utánam sietve felvette velem a lépést.

- Hát nem volt túl boldog… - vallottam be az igazat.

- Ezt valahogy gondoltam. – mosolygott önelégülten a fiú, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Gyengéden a vállába ütve löktem egy kicsit arrébb magamtól, mire azonnal ellensúlyozva taszításom, felém dőlve nekem jött.

- Ahh ez nem ér! – szisszentem fel, mikor elveszettem egyensúlyom, s Kai kezébe kapaszkodva átbotorkáltam a lábam elé kerülő padkákon. Ujjait azonnal összekulcsolta az enyémekkel, s kezeinket köztünk lóbálva tovább indult. Nem várt cselekedete meglepett, így egy darabig összekulcsolt kezeinkre szegezve a tekintetem mentem mellette, majd óvatosan kihúztam kezemet az övéből. Feltekintve arcára a szemébe néztem, mire ő azonnal megállt.

- A kézfogást jobb, ha kerüljük. - jelentettem ki, mire elhúzta a száját.

-  Mert?

- Mert a barátok nem sétálnak kézen fogva, mint egy szerelmes pár. – szólaltam meg. Szemeit forgatva mormolt valamit, amit nem értettem, majd látványosan a zsebébe csúsztatta a kezeit. Az út maradék részét némán egymás mellett sétálva töltöttük, így volt alkalmam megcsodálni a már virágba borult parkot. A fák visszanyerve lombkoronájukat a zöld különböző árnyalataiban pompáztak, s versenyt futva egymással nyúltak az ég felé, hogy a nap melengető sugarai elérjék őket, így a kis ösvény fölött összezárulva szinte egy összefüggő alagutat alkottak. A fák között színes virágok nyíltak a fűben, miknek illatát néha felém sodorta a lágy szél. A szökőkút körül gyerekek szaladgáltak, míg a padokon ülve megannyi ember élvezte a jó időt.

Este kijövök ide Yonggukkal. – gondoltam, ami azonnal mosolygásra késztetett. Tudtam, hogy annyira nem szeret sétálni, de ezt neki is látnia kell.

- Itt is vagyunk. – zökkentett ki gondolataimból Kai hangja. Felcsillanó szemekkel pillantottam rá, majd kinyitva a pizzéria ajtaját beléptem a kis helységbe. Nem volt tágasnak mondható a hely, de annál inkább volt hangulatos.  A fa borítású falakat kisebb nagyobb képek díszítették. Némelyik igen régi lehetett, de voltak újabbak is, az egyetlen közös bennük, hogy az itt dolgozó embereket ábrázolták. Mindegyik képen mosolyogtak a rajta szereplők, s egymáshoz bújva vigyorogtak a kamerába, ami családias hangulatot adott a képnek. Az asztalok között, vékony, vállmagasságú fa borítású falak húzódtak, így kisebb helységeket alkotva elkerítették az asztalokat egymástól. Az asztalokat fedő piros, kockás terítőkön csokorba szedett virágok díszelegtek. Hangulatos hely volt.

- Hova üljünk? – fordult felém Kai mosolyogva, mire gyorsan körbepillantottam. Tekintetem azonnal megakadt az ablak melletti asztalon, ahonnan rá lehetett látni a szökőkútra, így azonnal arra esett a választásom.

- Az ott jó lesz? – fordultam a fiú felé izgatottan. Tekintete az arcomról az említett asztalra siklott, majd szemügyre véve a helyet bólintott egyet.

- Persze. – görbültek felfelé az ajkai, majd az asztalhoz kísérve engem leült velem szemben.

- Szóval minden oké veled meg Yonggukkal? – kérdezte már századsorra az elmúlt fél órában.

- Igen Kai, minden rendben van, de ezt már elmondtam egy párszor. – forgattam szemeimet, majd eltoltam magam elől a fél pizzát. – Tele vagyok… – sóhajtottam fel, mikor szám elé emeltem a poharamat, s belekortyoltam a jéghideg vízbe.

- Nem bánt? Nem ütöttem meg soha ugye? – kérdezősködött maga elé húzva a maradékomat, majd jóízűen enni kezdte azt.

- Bánt? – kerekedtek ki a szemeim. –Ugyan már dehogy bánt!

-  Jól van na nyugi! – emelte fel a kezeit védekezően. – Csak kérdeztem.

- Remélem ezt te sem gondoltad komolyan… - méregettem mérgesen, mire elnevette magát.

- Ki tudja… – motyogta a kóláját szürcsölgetve, fekete íriszeit rám emelve a szemembe nézett, majd percekig nem szakította el tekintetét az enyémtől. Kitartóan álltam pillantását, de hirtelen megváltozott az arca. Egy sóhaj kíséretében unottan nyúlt a zsebébe valami után kutatva, majd előhúzta rezgő telefonját.

- Megmondtam nekik, hogy ne hívogassanak… - mordult fel, majd a kijelzőre pillantott.

- Ki az? – érdeklődtem mikor már legalább fél perce szótlanul nézte a telefonját.

- Rejtett szám. – ráncolta össze a homlokát a fiú, s a füléhez emelte a telefont. – Igen? – szólt bele a telefonba. – Igen, Kim Jongin vagyok, te pedig… - akadt el a mondat közepén. – Junhyung? – kerekedtek ki a szemei. – Miért jöttél ide? – hadarta a kérdést majd felpattant. – Ne haragudj Nicole. - húzta el egy másodperce magától a telefont, majd kiviharzott a pizzéria elé telefonálni.

- Junhyung? – motyogtam magam elé az imént halott nevet. Sosem hallottam még ezelőtt, sem tőle, sem Yongguktól.

- Ki az a Junhyung? – kérdeztem meg Kaitól, miközben hazafelé tartottunk. Láthatóan megleptem kérdésemmel, mivel egy ideig nem válaszolt.

- Egy ismerős. – monda végül, de nyilvánvaló volt, hogy nem ez volt az igazság. Kérdő tekintettel fordultam felé az ülésben, mire egy mosolyt erőltetett arcára, s rám pillantva próbált meggyőzni az igazáról. – Most miért nézel így rám? – ráncolta össze a homlokát, amint visszafordult az út felé.

- Egy ismerős? – motyogtam.

- Az. – vágta rá azonnal. – Itt is vagyunk! Köszönöm, hogy velem ebédeltél. Majd holnap felhívlak. – fordult felém mosolyogva. Ujjaival idegesen dobolt a kormányon, ahogy a szemembe nézett, majd kipattanva az autóból az én oldalamra sietett és kisegített a kocsiból.

- Legutóbb nem akartál ilyen sietően megszabadulni tőlem. – húztam félmosolyra ajkaimat, majd eligazgattam vállamon a táskám.

- Nem megszabadulni akarok tőled, csak dolgom van…

- Milyen dolgod? – fontam keresztbe kezeimet magam előtt, s kérdő tekintetemet az övébe véstem.

- Találkozom valakivel… - motyogta.

- Nem is tudtam, hogy ilyen sűrűn be vagy táblázva… - kuncogtam. – Talán egy másik lány? – érdeklődte, mire egy fejrázással válaszolt.

- Nem! Egy barát… – pillantott rám, majd kinyitotta az autó ajtaját. – Holnap beszélünk. Szia!

- Szia. – köszöntem el tőle, majd hátat fordítva neki az ajtó felé indultam. Két lépést sem tettem meg máris halottam, hogy az autó hangos kerékcsikorgással elszáguld mögöttem, majd eltűnik a látóteremből. Egy sóhaj kíséretében pakoltam le a cuccaimat az előszobába, majd a konyhába mentem.

- Sziasztok! – köszöntem hangosan, hogy bárhol is legyenek szüleim a házban, meghallják, hogy hazajöttem. Percekig vártam válaszra, de csend fogadott. Tehát ismét késő estig dolgoznak. Egy sóhaj kíséretében léptem a hűtőhöz, amin a szokásos cetli fogadott. Anya írta le, hogy ne várjam meg őket a vacsorával, mivel apa üzleti útra ment, ő pedig nagyon elfoglalt a munkájával, szóval csak este jön haza. A kis papírt a kezembe véve mentem az előszobába a táskámért, majd már épp mentem volna fel a szobámba, mikor megszólalta a csengő. Mivel nem vártam vendéget így úgy gondoltam csakis a postás lehet, így a lehető leghalkabban kezdtem el felfelé lépkedni a lépcsőfokokon. Most semmi kedvem a levelekről beszélgetni, csakis az érdekel, hogy végre az ágyamba lehessek.

- Nicole kinyitnád? – halottam meg egy ismerős hangot az ajtón kívülről. Kiengedve magamból a tüdőmben rekedt levegőt, letrappoltam a lépcsőn, majd az ajtóhoz sietve kinyitottam azt.

- Yongguk hát te? – léptem hátrébb, hogy bejöhessen mellettem.

- Milyen volt az ebéd? – húzta félmosolyra az ajkait, mikor betörtetett mellettem, s bezárta maga mögött az ajtót.

- Olyan…átlagos. – válaszoltam neki.

- Kai és az átlagos elég távol állnak egymástól. – motyogta miután levette a cipőjét.

- Abbahagyhatnátok végre egymás szidását… – sóhajtottam fel, majd a szobámba mentem. Halottam a lépcső ropogásából, hogy követ, majd a szobámba érve azonnal az ágyamba vetette magát.

- És gondolom kikérdezett rólam. – mosolygott elégedetten.

- Igen, megkérdezte, hogy bántasz-e. – villant felé a szemem. Hangosan elnevette magát szavaim hallatán, majd feje alá téve kezeit rám nézett.

- És mit válaszoltál? – búgta. Leeresztettem vállamról a táskát, majd lassú léptekkel odamentem az ágyhoz és a lábához ültem. Felhúzva magam az ágyra melléfeküdtem, s fejemet mellkasára téve hozzábújtam, mire azonnal körém fonta kezeit.    

- Azt, hogy egy ujjal sem bántanál. – emeltem fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek, majd felnyújtózkodva hozzá egy lágy csókot leheltem ajkaira.

- És mennyire igazad volt… - motyogta ajkaimba mosolyogva, majd kezeit szorosabbra fogva derekam körül magára húzott. – Este találkoznom kell a fiúkkal az egyik étteremben. Eljössz velem? – nézett a szemembe mosolyogva. Azonnal heves bólogatásba kezdtem, mikor eszembe jutott, hogy el akartam vele menni a parkba.

- Előtte nem megyünk el a parkba sétálni? Olyan jó az idő és olyan szép a szökőkút, mikor kivilágítják… - néztem fel rá kérlelő tekintettel. Tudtam, hogy nem egy sétálós típus, de így is megpróbálok minden tőlem telhetőt, hogy rábeszéljem.

- Sétálni? – motyogta halkan, de arcom láttán belement a dologba. – Hát jó. Menjünk sétálni. – simogatta meg a hajam, majd homlokomhoz préselte ajkait.

- Nem muszáj, ha nincs kedved… - motyogtam, mire felült és magával húzva levezetett a földszintre.

- Húzd a cipőd és menjünk! – kuncogott édesen, majd az ajtófélfának támaszkodva megvárta, hogy felöltözzem.

Yongguk szemszöge.

- Biztos ne kísérjelek haza? – nyúltam keze után, hogy magam felé fordíthassam. Az utcai lámpa fénye tökéletesen megvilágította az arcát így láttam, ahogy kék szemeit arcomra szegezi, majd ajkaira egy széles mosoly kúszik.

- Ugyan már. Hazatalálok. – csendült fel kuncogása, majd tekintete szemeimről ajkamra vándorolt. Akaratlanul is gyönyörűen ívelt, telt alsó ajkába mélyesztette fogait, majd apró kezeit mellkasomon felvezetve a nyakam köré fonta azokat. Éreztem, ahogy minden idegszálam kiéleződik érintése hatására, s a melegség áramütésként vonul végig rajtam.  Hihetetlen, hogy mit tesz velem egyetlen érintéssel.

- Jobban örülnék, ha taxival mennél. – búgtam, ahogy egyre lejjebb hajoltam csökkentve a köztünk lévő távolságot, de mielőtt elértem volna ajkait megálltam. – Ne mászkálj este egyedül.

- Ha megnyugtat a tudat, hogy taxival megyek, akkor nem ellenkezem. – motyogta halkan, majd lábujjhegyre emelkedve az enyémeknek préselte ajkait. Kezeimet dereka köré fűzve húztam magamhoz törékeny testét, s ajkaim közé szívva alsó ajkát gyengéd csókot leheltem szájára. Egy halk sóhaj hagyta el ajkait, mikor nyelvemet a szájába csúsztattam, de azonnal viszonozta gesztusom. Éreztem, ahogy keze tarkómról a hajamba siklik, majd gyengéden tincseim közé markol. Akaratlanul is belemosolyogtam a csókunka, mire egy apró nyöszörgés szakadt fel ajkai közül.

- Biztos, hogy ma otthon akarsz aludni? – biggyesztette le alsó ajkát szomorúan, majd elhajolva tőlem kérlelő tekintettel nézett fel rám.

- Nicole nem tudom, mikor végzek a fiúkkal. – sóhajtottam fel, s kezeim közé véve arcát végigsimítottam bársonyos bőrén. – De ha hamar végzünk, akkor felhívlak, hogy ébren vagy-e még, és ha igen, akkor már szaladok is hozzád. – kuncogtam. – Tudom, hogy félsz egyedül otthon lenni, szóval a világért sem hagynám, hogy a gonosz szörnyek kimásszanak a szekrényedből és megtámadjanak mikor védtelen vagy. – cukkoltam, mire egy elég gyenge próbálkozásnak elkönyvelhetően vállon ütött.

- Ez nem vicces. – puffogta. – Komolyan nem szeretek egyedül lenni otthon, főleg nem este. Mit csinálok, ha betör valaki? – nézett rám kétségbeesve.

- Akkor azonnal hívsz engem, de nem fog senki betörni. – nyugtatgattam, s lehjolva hozzá újra megcsókoltam. – Ígérem, sietek.

- Várni foglak. – motyogta ajkaimba válaszul, majd egy gyors puszit még megengedett magának mielőtt elengedve nyakam ellépett volna tőlem. – Jó legyél. – kacsintott rám.

- Te is. – húztam vissza magamhoz a kezénél fogva, hogy még egy utolsó csókot válthassak vele mielőtt elment volna. – Szeretlek. – suttogtam a fülébe, mire jólesően felsóhajtott.

- Én is szeretlek. – húzódott ajka egy széles mosolyra, majd felém integetve beszállt a taxiba és elhajtott. Mivel már így is késésbe voltam és biztosra vehettem, hogy már mindenki a megbeszélt találkozóhelyen van csak én nem, így úgy döntöttem, hogy az út lerövidítése érdekében keresztülvágok a parkon. Sietősen indultam meg a most sötétbe burkolózó fék között, s telefonomat a fülemhez emelve Himchant hívtam.

- Hol vagy? – hallottam meg barátom hangját a telefonba szinte azonnal.

- Két perc és ott vagyok, ne aggódj. – hadartam. – Mindenki ott van?

- Igen. Mindenki. – jött a válasz. – Szóval siess.

- Sietek. Himchan szólj Jiminnek, hogy…

- Lám lám. Csak nem Bang Yongguk? – hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül. Azonnal a tüdőmbe rekedt a levegő, ahogy a hang hallatán megfeszültek izmaim, s lelassítva lépéseim megálltam az úton.  Magam elé emelve a tekintetem észrevettem, hogy valaki elém lép a sötétből, s elállja az utamat.

- Junhyung… - sziszegtem a fogim között, majd lassan megfordultam a tengelyem körül, hogy a mögöttem álló személyre nézhessek. Egy közeli padon ült. Lazán előrehajolva a térdeire támaszkodott, s valami tárgyat forgatott a kezében. Egy ütő lehetett.

- Ha jól csicseregték a madarak ismét beleavatkoztál az egyik ügyembe. – szólalt meg hidegen, majd lassú mozdulatokkal felkelt a helyéről. Az árnyékból mögüle még több ember lépett elő, így akaratlanul is egy lépést tettem hátra. Felmérve a helyzetet hamar rájöttem, hogy bekerítettek és hogy semmi esélyem ellenük, így a maradék időt kihasználva próbáltam segítséget kérni.

- Himchan siess… - suttogtam a telefonba, aminek a túloldaláról máris hangos kiabálás és zűrzavar hallatszott. – A parkban vagyo- kezdtem el a mondatot, de nem tudtam befejezni. A tarkómat ért erős ütés azonnal a földre terített. Kezeim erőtlenül markoltak a földbe, ahogy állásba próbáltam tolni magam, de valaki erősen az oldalamba rúgott, így a hátamra esve próbáltam megvédeni magam. Automatikusan a hozzám legközelebb álló személy felé rúgtam, akit sikerült is eltalálnom. A fiú felkiáltott, mikor lábam erősen az övéhez ütődött, majd meglendítve a kezében tartott ütőt lecsapott rám. A fájdalom egyre nagyobb területen áradt szét a testemben, ahogy erőtlenül bámultam a fölöttem hajladozó fák ágait, amik között halványan átszűrődött a hold fénye. A kép egyre homályosabb és homályosabb lett szemei előtt, majd hirtelen erős fájdalom nyilallt a fejembe és minden elsötétült.