3. rész

Egy darabig bolyogtam a környéken mire sikerült megtalálnom a megfelelő utcát. Nehéz táskám pántjai nyomták a vállaimat, lábaim sajogtak a hosszú sétától. Egy nagy sóhajtás kíséretében tártam el magam előtt a bejárati ajtót, majd szobám felé vettem az irányt.
- Nicole? Te vagy az? – szólt ki a konyhából anya, majd utánam jött. Derekára egy hófehér köpenyt kötött, amin már meglátszottak a főzés nyomai. Haját egy lazán összefogta, és kezében egy fakanalat tartott. – Épp főzök. Megkóstolod? – kérdezte, majd a válaszom meg sem várva dugta a fakanalat számba. Halkan cuppogtam az édes masszát ízlelgetve számban, majd rá pillantottam.
- Finom lett, de mi ez?
- A sütibe lesz a krém, csak a tésztát még nem tudtam megcsinálni, mert nincs itthon liszt. Majd megtennéd, hogy elmész a boltba? – kérlelt.
- Persze, csak ledobom a táskám. – indultam meg szobám felé ő pedig követett.
- Na és mesélj. Milyen volt az első napod? Kedvesek veled? – zúdította rám kérdéseinek hadát izgatottan.
- Nagyszerű volt. – hazudtam könnyedén. – Mindenki kedves és barátságos. – hopp, még egy hazugság. – Biztosan gyorsan be fogok illeszkedni. – és még egy…
- Na, ennek örülök. Tudtam, hogy minden simán fog menni, mondtam is apádnak, hogy kár aggódnia. Errefelé kedvesek a korodbeliek. – magyarázta nagy lelkesedéssel, és egy fülig érő mosollyal arcán.
- Hát persze… - suttogtam alig hallhatóan, majd ledobtam a táskámat az asztalom mellé. – Leadtam a papírokat az igazgató nőnek, igazán kedves nő. – mondtam végre valamit, ami igaz volt.
- Reméltem, hogy nem fogod elfelejteni Nicole. – simogatta meg fejem majd visszaballagott a konyhába. Amint egyedül hagyott az ágyra vetettem magam, behunytam a szemem és reménykedtem benne, hogy mikor kinyitom, Angliában leszek. A régi házunkban, a régi ágyamban és ez az egész csupán egy rossz álom. Azonban ez nem történt meg, ugyanabban a halványlila falú, gondosan berendezett szobában és ugyanazon a hatalmas kör alakú, hófehér franciaágyon feküdtem, mint amikor lehunytam pilláim. Ez a valóság, bele kell törődnöm. Most komolyan hagyom, hogy egy ember, akit még csak nem is ismerek és ma találkoztam vele először, tönkretegye a kedvem? Nem, én ennél erősebb vagyok. Nem érdekel Yongguk véleménye. Rajta kívül még nagyon sokan járnak abba az osztályba, mit számít, ha egy emberek szúrom a szemét… Nagy levegőt vettem és elmentem megmosni az arcom. A hideg víz felfrissített, sokkal jobban éreztem magam tőle. Összekötöttem a hajam, majd a földszintre siettem.
- Mit is mondtál, mi kell a boltból? – kérdeztem anyától, miközben sportcipőmet tornáztam fel lábaimra.
- Liszt, meg lehet, hogy tejet is hozhatnál. – vette szemügyre a hűtő tartalmát, majd egy kosarat és némi pénzt a kezembe nyomva engedett utamra.
Kisétáltam a hatalmas házunk ajtaján és engedtem, hogy vigyen az út a legközelebbi boltba. Mikor odaértem, lenyomtam a kilincset és beléptem a sem kicsinek, sem nagynak nem mondható közértbe. Egy idősebb néni álldogált a kassza mögött és mosolygott rám.
- Segíthetek, kedveském? – kérdezte az eladópult mögül kilépve.
- Csókolom. Igen! Megtudhatnám, hogy merre találom a tejet? - babráltam a kosarat, amit édesanyám nyomott a kezembe mielőtt elindultam volna.
- Látod azt sort, ahol az édességek találhatók? Na, ott befordulsz jobbra, és arra lesznek a tejtermékek. - tájékoztatott, miközben kezével mutogatta az irányokat.
Köszönöm szépen. - hajoltam meg, s megindultam az édességek felé, mikor egyszer csak ajtónyitódást hallottam. Nem pillantottam hátra, mivel nem érdekelt, hogy ki az... De csak addig, amíg nyüzsgést nem hallottam. Két ismerős hangot szűrtem ki, de mégis többen voltak. Hátrakaptam a fejem, és olyan társasággal találtam szembe magam, amire nem is számítottam. Yongguk volt az, és a kis pincsikutyái. Na, igen, a másik ismerős hangnak Zelo volt a tulajdonosa.
- Ó, mamám... - dünnyögtem, majd hirtelen ötlettől vezérelve befutottam a zöldségek mögé. Onnan az édességeshez, s majd így a tejtermékekhez. Mikor oda értem, megkönnyebbülten kifújtam magam és a tejet kezdtem vizslatni. Volt laktózmentes, zsírral dúsított, állati eredetű, növényi eredetű. Nem válogattam, lekaptam a polcról a legtermészetesebbnek tűnőt és belevágtam a kosaramba.
- Lám-lám... - hallottam meg Yongguk mély hangját a hátam mögül. - Vásárolgatunk, McCart, vásárolgatunk? - nevetett fel undokul. Honnan a francból tudja, hogy én vagyok az? Lehet álcáznom kéne magam. Szőke fürtjeimet gyorsan az arcomba sepertem, és úgy tettem mintha nem is hallottam volna semmit.
- Hagyjad már, Yongguk. Nem is Nicole az. - hallottam meg azt hiszem Himchant.
- Nézz már rá! Szőke haj, kerek fenék, szexi lábak. - gondolkodott hangosan, mire mindenki elkezdett nevetni lenézően. Már megint megalázna?
- Szerinted csak Nicole nézhet ki így? - tette föl a kérdést Zelo mérgesen.
- Nem tudom, Zelo. De dugnám, az biztos. - éreztem égető tekintetét domborulataimon. Ha nem lennék új itt, és nem lenne az osztálytársam, tuti fölpofoznám itt a bolt kellős közepén. - Na, mi van, McCart? Nem szólalsz meg? Elvitte a cica a nyelved? - kérdezte nyávogós-sírós hangon. Persze mindezt gúnyolódásból. Megelégeltem ezt a játékot. Még belecsaptam kosaramba egy joghurtot, és idegesen elviharzottam mellettük, ezzel majdnem felborítva mindegyikőjüket.
- Hova ilyen sietős, Miss. Anglia? - szólt még utánam az a bunkó seggfej.
- Nicole... - kiabált Zelo aggódóan. Vele nagyon szívesen találkoztam, és elbeszélgettem volna. De ezek a barmok, még abból is viccet csinálnának. Gyorsan kifizettem a tejet és a joghurtot, majd az ajtót becsapva magam után, nyomtalanul eltűntem. Hazafele gyors léptekkel szeltem azt a bizonyos távot, új házam és a bolt között. Már félúton tartottam, mikor trappolást és lihegést hallottam magam mögül. Már megint ki az? Tán nem az a balfék? Nem akartam tétovázni, egy mozdulattal hátrakaptam fejem, hogy minél előbb szembenézhessek követőmmel. Meglepetésemre és örömömre is egyben Zelo volt az, mellette egy másik osztálytársunkkal, azt hiszem.
- Hát ti? – lassítottam le.
- Nicole… nagyon… gyors… vagy. – mondták lihegve, csaknem egyszerre.
- De hát nem is futottam. – nevettem el magam.
- Tény, ami tény, tudsz sietni. – mondta a másik fiú. – Egyébként Jongup vagyok, az egyik osztálytársad, és egyben Junhong legjobb barátja. – mutatkozott be kedvesen.
- Junhong? – néztem értetlenül.
- Ó, hogy te is Zelo ként ismered? – csapott homlokára.
- Hyung, mindenki Zelo ként ismer. – kuncogott édesen a fiatalabbik.
- Igaz, csak én hívlak a rendes neveden. – bólogatott Jongup.
- Egyébként, hogy-hogy utánam jöttetek? – tettem fel a kérdést.
- Csak szerettem volna tudni, hogy minden rendben van-e veled. – mosolygott Zelo. – És szeretném, ha tudnád, hogy mi nem vagyunk olyanok, mint Yongguk.
- Akkor miért lógtok vele? – értetlenkedtem.
- Tudod mi általánosban is egy osztályba jártunk. – kezdett magyarázni az új ismerősöm. – Szóval, Zelo és én még oviban ismerkedtünk meg, aztán így kialakult a csapat. Mivel Yongguk a legidősebb, ő a középpont és ez mindig is így volt. Neki nagyon érdekes személyisége van. A bunkósága ellenére is rengeteg lánynak kell. Egyébként tud rendes is lenni, csak meg kell ismerni. – elmélkedett tovább. – De ebbe ne is folyjunk túlságosan bele. – zárta le egyből a témát.
- Amúgy Youngjae is olyan, mint mi. Inkább Himchan, és Daehyun az, akik Yongguk felé orientálódnak. – taglalta a magas szőke. – De inkább most te mesélj magadról. Nem is ismerünk még.
- Hát, ha nagyon kíváncsiak vagytok. – vettem mély levegőt. – Tegnap költöztünk ide. Apa direkt úgy szerette volna, hogy vasárnap érjünk ide, hogy hétfőn már tudjak menni suliba. Angliában már mindent lerendezett az itt lakással kapcsolatban. Suli, munkahely, ház, és más egyebek. Meg kell, hogy mondjam, fura egy kicsit még, mivel nekem többségben lány barátaim voltak otthon. De azért fiúkból is akadt pár. Itt viszont úgy érzem, hogy ti fiúk sokkal befogadóbbak vagytok, mint lányok.
- Ó, ne aggódj. Az osztályban nagyon nem is lesznek lány barátaid. – vakargatta tarkóját Zelo.
- Ezt hogy érted?
- Hát ugye ott van Hyosung, Jieun és a többiek. Maguknak valóak. Tény, hogy nem a legjobb osztályba kerültél be, de mi itt vagyunk neked. – bólogatott.
- Nagyon kedvesek vagytok srácok. Sokat jelent nekem a törődés. Főleg, hogy még csak egy napja vagyok itt. – mosolyogtam kedvesen.
- Ugyan, ez természetes. Hé, van kedved ma velünk lógni? – tették föl egyszerre a hirtelen kérdést. – Beszélünk Youngjaevel, és ha gondolod, akkor elmehetünk enni egyet. – csapta össze a tenyerét izgatottan Jongup.
- Hát… nem is tudom. – húztam a számat.
- Naaaaaa, gyere már. Tök jó fejnek tűnsz, Nicole. – lökött a vállamba fiatalabbik.
- Na jó, legyen. – vigyorodtam el.
- Remek. – pacsiztak le. – Akkor érted jövünk egy óra múlva.
- Megbeszéltük.
- Ó, de várj. Hol is laksz? – nevették el magukat. Körbenéztem, mire pár pislogás után észrevettem a házunkat pár méterrel arrébb.
- Látjátok azt a szép házat fából, fehér árnyalattal? Ott, ni! – mutogattam újdonsült lakhelyem felé, mire mindketten bólintottak. – Ott lakom.
- Hm, szép kis kecó. – bólogatott elismerően Junhong. – Akkor egy óra múlva, igaz? – pillantott le kezén pihenő órájára.
- Igen, egy óra múlva. – toporogtam, indulásomat jelezvén. Elköszöntünk egymástól, és megindultam hazafelé. Úgy látszik, ma még jó dolog is történik velem. Nem is olyan rossz itt Koreában.

2. rész

Kora reggel volt, így rajtam kívül csak pár ember szállingózott a folyosókon, ki megbámult, ki közömbös arccal haladt el mellettem. Próbáltam feltűnés nélkül eljutni az igazgató irodájához, de ez a feladat nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam. Megállás nélkül bolyongtam a hosszú, végtelennek tűnő folyosókon, de valahogy mindig a bejárat előtt kötöttem ki. Végső elkeseredésemben egy a bejárattól nem messze elhelyezett padon, magányosan ücsörgő fiúhoz siettem.
- Ne haragudj. Meg tudnád mondani, hogy merre találom az igazgatóit? - kérdeztem bátortalanul mire ő rám emelte tekintetét. Egész jóképű fiú volt, szőkére festett haja kiemelte fekete szemeit, szép ívű ajka barátságos mosolyra húzódott.
- Persze. - mosolygott rám majd felkelt helyéről. Magasabb volt, mint hittem, az én átlagosnak mondható magasságom miatt vagy két fejjel magasabb volt nálam. - Gondolom új vagy itt. - kezdett bele a beszélgetésbe mikor elindultunk a megfelelő irányba.
- Igen, és még elég elveszettnek érzem magam egy ekkora épületben. - ismertem be egy kínos mosoly kíséretében.
- Hamar meg fogod tanulni, hogy mi hol van, ne izgulj. Vagy akár én is körbevezethetlek valamelyik szünetben. Egyébként Zelo vagyok. - hajolt meg illedelmesen, majd az egyik üvegajtajú terem felé bökött fejével. - Itt is vagyunk. Ha nem haragszol nekem mennem kell. Majd még találkozunk....
- Nicole. - fejeztem be mondatát.
- Nicole...- ízlelgette a szavakat. - Szép neved van. Na, majd még találkozunk. - intett és már indult is az ellenkező irányba.
- Köszönöm Zelo. - kiáltottam utána mire hátrapillantott a válla felett és rám mosolygott. Hangtalanul nyitottam be az ajtón, mire egy amolyan váróterem szerűségben találtam magam. Kényelmesnek tűnő székek sorakoztak pár asztal körül, mindegyik asztalon könyvek hegye és újságok hevertek. A szoba, a folyosótól eltérően sárga színben pompázott, ami nyugodt hangulatot adott a teremnek.
- Te biztosan Nicole vagy. – hallottam meg egy lágy, magas hangot magam mellől. A hang irányába kaptam fejem, mire megpillantottam egy középkorú, alacsony termetű, szélesen mosolygó nőt.
- Igazgatónő? – hajoltam meg illedelmesen.
- Igen, Kim Junghwa vagyok. Üdvözöllek az iskolában. - mosolygott rám. – Remélem, jól fogod magad érezni itt nálunk. Elhoztad a papírjaidat?
- Igen, itt vannak nálam. – előkotortam táskámból az említett papírokat, majd felé nyújtottam.
- Ó nagyszerű, akkor ezzel sem lesz a jövőben gondod. Gyere be kérlek az irodámba. Alá kell írnod néhány papírt, ezen kívül megkapod a tankönyveidet és az órarendedet. – magyarázta miközben a papírjaimat egy a nevemmel ellátott mappába helyezte és az irodája felé vezetett. Hatalmas bőrszékek voltak, egy papírokkal megrakott asztal két oldalán elhelyezve, a falakat könyvespolcok borították be, néhány könyv kihagyott helyén virágok díszelegtek. Az egész falat helyettesítő ablak az udvarra nézett, ahol már jelentősen több tanuló tartózkodott, mint megérkezésemkor. Az igazgatónő elém rakott pár papírlapot, melyeket gyorsan aláírtam, átvettem könyveimet és az órarendemet.
- Nyugodtan szólj, ha bármivel gondod van, azért vagyok itt, hogy segítsek Nicole. Fordulj hozzám nyugodtan, bármiről is legyen szó. – simogatta meg fejemet majd kivezetett az ajtón. – Bemutatlak az osztályfőnöködnek, vele lesz az első órád. Majd ő fog bemutatni az osztályodnak. – sóhajtott fel majd gyorsan megrázta a fejét és ismét rám pillantott. – Ne felejts el szólni, ha baj van. – mondta. Vajon miért mondja el ezt ennyiszer… - Kwon tanár úr! –kiáltotta, mire egy középkorú, sportos alkatú férfi felénk kapta a fejét. Mikor megpillantott elmosolyodott és elindult felénk.
- Nicole. Örülök, hogy épségben megérkeztél Koreába. Érezd jól magad nálunk. – mondta barátságosan. - Én lennék az osztályfőnököd. –mutatott végig magán. Bírom ezt a pasit, az előző osztályfőnököm unalmas volt, de ő rendesnek tűnik. – Összeszedem a cuccaim és már mehetünk is az órára. Mindenki izgatottan vár. – motyogta majd a tanáriba sietett.
- Akkor én most megyek Nicole. Majd még látjuk egymást. – köszönt el Kim igazgatónő.
- Viszontlátásra Igazgatónő. – hajoltam meg majd a tanári felé pillantottam. Osztályfőnököm máris jött kifelé az ajtón kezébe az osztálynaplóval. Mellettem elhaladva bátorítóan a vállamra tette kezét, és az új osztályom irányába vezetett.
- Tanár úr, meg kell, hogy mondjam, kicsit félek. – próbáltam beszélgetést indítani, miközben a terem felé haladtunk.
- Jaj, ugyan már McCart kisasszony! Az osztálytársaid nagyon kedvesek. Bevallom, van pár lurkó… ugye érted mire gondolok? A lényeg, hogy ők úgy sem foglalkoznak senkivel. – vetett rám pár bíztató pillantást. – Egyébként, itt is volnánk. – álltunk meg az ajtó előtt. A szívem hevesebben kezdett verni, és kicsit lesokkoltam. – Mehetünk? – kérdezte. Vettem még egy nagy levegőt, és szemeimet becsukva ki is fújtam.
- Mehetünk. – mondtam magabiztosan. Lenyomta az osztályfőnököm a kilincset, mire a hangzavar abbamaradt, minden diák fölpattant a padból, és hajolgatni kezdett köszönésképpen. Én szépen mentem utána, mire a hajolgatások is megszűntek és mindenki rám emelte a tekintetét. Egyetlen egy fiú ült. A kinézetéről levéve tipikus rosszfiú, bandavezér egyéniség lehetett. Sármos arca, és enyhén izmos alkata elérte, hogy a szívem még gyorsabban zakatoljon. Nagyon jól nézett ki. Egy paddal arrébb Zelot is megpillantottam, aminek kifejezetten örültem. Rámosolyogtam, amit ő viszonzott. A rosszfiú kinézetű gyerek viszont egyből ránézett és susmorogni kezdett neki. Fogalmam sincs, miről beszélhetnek, de remélem, nem én vagyok a téma.
- Ez meg ki, tanár úr? – kiabált az egyetlen ülő fiú a teremben.
- Yongguk! Egy kicsit illedelmesebben, ha kérhetném! Egyébként is, föl kéne állni, nem gondolod? - szidalmazta az osztályfőnök. Hmm, Yongguk. Érdekes név, és illik is rá. Ahogy gondoltam, rosszfiúk közé sorolható.
- Bocsánat, tanár úr. – mondta monoton hangon, majd pár dünnyögés között fölállt, így jobban szemügyre tudtam venni. Az egyenruhája nem volt átszabva, mégis máshogy állt rajta, mint a többi fiún. Sokkal vonzóbb volt, mint a többiek.
- Tehát, ő itt az új osztálytársatok. – tagolta a tanár. – Be tudnál nekünk mutatkozni? – nézett rám barátságosan.
- Szóval… - köszörültem meg a torkom.
- Gyorsabban, ha lehet. – szólt oda unottan Yongguk.
- Mondtam valamit Bang uraság, igaz? – kiabált rá az osztályfőnök, mire csöndbe maradt. – Kezdheted Nicole. – bíztatott.
-Szóval, én Angliából jöttem. Nicole Anabelle McCart vagyok, de szólítsatok csak Nicolenak. Otthon 2 évet jártam koreai nemzetiségű iskolába, hogy könnyebben menjen a nyelv. Édesapám itt kapott állást, és áthelyezték, ezért költöztünk ide. Hát… remélem, jó barátok leszünk, és köszönöm, hogy hozzátok járhatok. – vezettem le barátságosan bemutatkozásom. Amint a végéhez értem a legújabb barátom tapsolni kezdett.
- Nem kell azért a felhajtás, Zelo. – szólt rá Yongguk. Itt ő volt az osztály vezére, azt hiszem. Semmi kétség.
- Nade hyung, ne legyél már ilyen barátságtalan! – tapsikolt tovább Zelo.
- Azt mondtam elég! – kiabált rá Yongguk, mire az egész osztály összerezzent. – Tanár úr, minek kell nekünk új osztálytárs? Vagyunk mi elegen, nemde? – lázadt fel, majd végignézett az egész osztályon, mire mindenki bólogatni és nyüzsögni kezdett.
- Nem meg mondtam, hogy elééééééég? – csaknem ordított már Kwon tanár úr. – Mindenki elfogadja az új osztálytársát, és nem bunkózik vele. Én azt hittem, hogy ez egy összetartó osztály, és képesek vagytok befogadni egy ilyen csinos és barátságos lányt, mint McCart kisasszony. – taglalta.
- Ó, erre semmi szükség. Átmegyek én másik osztályba, ha szükséges. – vakargattam a tarkómat kellemetlenségemben.
-Látjátok? Már el is űzitek lassan. – csapott az asztalra. – Maradsz, Nicole. Nem lesz semmi baj! – kedveskedett. – Inkább kövessétek Zelo példáját, és legyetek barátságosak, vagy nem ússzátok meg, amit kaptok. Ebben biztosak lehettek. – mondta ijesztő hangleejtéssel. – Most pedig mondjátok meg, hova ülhet az új osztálytárs? – hangsúlyozta ki az utolsó szót. Mindenki mutogatni kezdett a másikra, volt, aki a maga mellet lévő üres helyre. – Hova szeretnél ülni?
-Nekem igazából mindegy. – mondtam félénken.
-Gyere, Nicole. Csüccsenj ide! – mosolygott szélesen Zelo, miközben pakolgatta a padján a cuccokat. Nagy erőt vettem, és megemeltem a táskám, majd megindultam a nekem fölajánlott hely felé. – Melyik oldalra szeretnél ülni? – húzta ki maga alól a széket.
-Nekem bárhol jó. – mosolyogtam, majd helyet foglaltam a mellette levő széken.
-Minden rendben van? – nézett rám kedvesen.
-Igen, Zelo. Persze. – bólogattam, majd a másik oldalra figyeltem, ahol Yongguk ült. Meglepettségemre sikerült elkapnom a tekintetét. Csokoládébarna szemei az én kék szemeimet kémlelték, így összekapcsolva tekintetünket. Nézése haragot és idegességet, egyben megbánást sugallt. Gyönyörű arca volt, az egyszer biztos. Elvesztem tökéletességében.
-Akkor, kezdődjön is az óra! Nyissátok ki a tankönyveiteket a 132. oldalon! – szólalt meg a tanár úr a katedrán állva, mire összerezzentünk, és megszakítottuk a szemkontaktust Yonggukkal.

1. rész

- Bőröndök?
- Megvannak.
- Dobozok?
- Megvannak.
- Kistáskák?
- Megvannak.
- Nicole? – halottam meg apám hangját a nappaliból.
- Megyek apu! – kiabáltam ki a kis zugomból. – Csak még elbúcsúzok a szobámtól. – suttogtam az üres szoba csendjében, magam elé meredve. Annyi emlék köt ide. Itt nőttem föl, itt életem a mindennapjaimat. Nehéz megválni egy ilyen szép, és egy egész élettörténetet rejtő szobától. De hát mit tehetnék? Apu munkát kapott két éve Koreában. Amint meghallotta a hírt, engem átíratott egy koreai anyanyelvű iskolába, és nyelvi tanfolyamokra járatott. Viszont most jött el az a bizonyos idő, hogy költözni kell. Új suli, új barátok, új élet. Be kell ismerjem, izgatott vagyok. De szerencsére sikerült már annyira elsajátítanom a nyelvet, hogy barátokat tudjak szerezni magamnak, és be tudjak illeszkedni. Gondolatmenetemből a telefoncsörgés zökkentett ki.
- Tessék, itt Nicole McCart! – szóltam bele a telefonba monoton hangon.
- Váááááááááááááááá. – kiáltottak a vonal másik végéről. Egyből levágtam, hogy az őrült legjobb barátnőm az. Így egy kicsit derűsebb lett a kedvem.
- Ashleeeeeeeeeeeeey! – kiabáltam vissza.
- Na, mi van csajszi? Mikor indultok? – kérdezte.
- Épp most. Majd hívlak, ha odaértünk jó? – próbáltam rövidre fogni.
- Ejnye, már próbálsz is lerázni? – kuncogott.
- Dehogyis, te idióta! Csak apa mindjárt megöl, ha nem megyek. – nevettem el magam.
- Nicole Anabelle McCart! – kiabált apám idegesen, mire összerezzentem.
- Mondtam, basszus! – suttogtam a telefonba. – Majd hívlak, jó?
- Apád milyen ideges. Anyud nem törődött vele az este? – kacagott föl a vonal végéről.
- Retardált nőszemély. – nevettem vele.
- Na, sipirc, mert kinyuvaszt még a végén. Nem csak téged, hanem engem is. – hadarta gyorsan.
- Szeretlek Ash! – sóhajtottam.
- Igyekezz! – szólt rám keményebben barátnőm.
- Naaaa. – nyavalyogtam.
- Szia.
- Hát, szia. – motyogtam.
- Amúgy én is szeretlek téged, görény. – nevetett, majd megszakította a vonalat. Szomorúan felsóhajtottam, majd egy utolsó pillantást vetettem szobámra. Mielőtt elsírtam volna magam felkaptam táskámat a földről és elindultam le a lépcsőn.
- Miért mindig rád kell várni? – zsörtölődött apa egy rosszálló pillantás kíséretében.
- Sajnálom. –motyogtam majd beszálltam az autóba. Még egyszer utoljára végigmértem házunkat, ahogy elhaladtunk előtte, majd könnyeimet szememből kitörölve néztem szembe az új éltemmel.

- Nicole, ébredj! – hallottam meg anya hangját majd megéreztem puha kezeinek simogatását karomon.
- Hmmmm… - motyogtam, majd az órára pillantottam. Fél 6. – 5 perc. Csak még 5 perc. – suttogtam, majd fejemet a párnába fúrva szívtam be az öblítő friss illatát.
- Nem kicsim, nincs 5 perc. Ma lesz az első napod az új iskoládban. Nem késhetsz el. – mondta, majd kisétált a szobámból. Azonnal kipattantak a szemeim. Új iskola. Én ezt nagyon nem akarom. Lassan kikecmeregtem az ágyból és nekikezdtem a készülődésnek. Nem lehet annyira más ez az iskola, mint az előző, elvégre otthon is koreai iskolába jártam. Hangosan fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt, majd szemügyre vettem magam a tükörben. Hosszú szőke hajam lágyan omlott vállaimra, miközben homlokomnál keresztezte arcomat. Telt ajkaim szinte egy vonalba szűkültek az idegességtől, nagy, kék szemeim aggodalomról árulkodtak. Apró kezeimmel gyengéden megütögettem arcomat, hogy a hófehérré sápadt bőrömnek adjak egy kis színt és újra mély levegőt vettem.
- Nem lesz semmi baj. – ismételgettem magamban miközben magamra vettem egyenruhámat. Kifejezetten jól állt. Az igazgató engedélyével az összes ruhám egyéni ízlés szerint át lehetett szabatni így az eredetileg térdig érő egyenes szabású szoknyámat egy combközépig érő laza darabbá szabattuk. Így csak egy kis terület maradt fedetlenül bőrömből a combig érő zoknim és a szoknyám alja között. Végigsimítottam hófehér blúzomon, majd laza masnit kötöttem sálamból. Felvettem fekete balerinacipőmet és még egyszer alaposan szemügyre vettem magam. Lehet, hogy csak elbizakodott vagyok, vagy csak az önbizalmam túl nagy, de jól állt az egyenruhám. Fekete zoknim kiemelte vékony lábaimat, szőke hajam pedig beleolvadt a fehér textilbe. Ajkaimra egy halvány mosoly húzódott, amitől egyből barátságosabb kisugárzása lett arcomnak. Miért is izgulnék, sosem esett nehezemre barátokat szerezni, ez most sem lesz másképp. Gyorsan átfutottam táskám tartalmát, nem akartam rögtön az első nap itthon hagyni valamit, majd azt a hátamra kapva leballagtam a lépcsőn ahol már szüleim vártak.
- Jaj, kicsim. Gyönyörű vagy ebben a ruhában. – csapta össze kezeit anyám, majd megölelt. Tudtam, hogy csak azért csinálja, hogy némi önbizalmat öntsön belém, de valljuk be sikerült is neki. – Ezeket a papírokat le kell adnod még órák előtt az igazgatónak. Egészségügyi papírok, a bizonyítványod másolata és hasonlók. Nagyon fontos Nicole, ne felejtsd el. –nyomta a kezembe a papírhalmazt, majd két puszit lehelve arcomra a kocsi felé terelgetett.
- Szia, apa. – köszöntem neki, mire felnézett a kezében szorongatott papír mögül.
- Szia, kicsim. Hogy aludtál? – kérdezte, miközben beindította az autót, majd ismét a papírját kezdte el vizsgálni.
- Hát nem túl jól. – biggyesztettem le alsó ajkamat.
- Aha, az jó. – felelte monotonon. Egyből felemeltem az egyik szemöldököm és szuggerálni kezdtem, de nem figyelt rám.
- Igazából lehet, sokat mondok azzal, hogy aludtam 5 órát.
- Értem… - dünnyögte. Nem is figyel rám.
- Azon gondolkoztam, hogy sokkal jobb lenne, ha visszaköltöznénk Angliába. Neked se kellene az új munkahelyedhez alkalmazkodnod és nekem se kéne egy teljesen új környezetbe beilleszkedni. Hidd el mindenkinek jobb lenne, ha nem erőltetnénk ezt az egészet. Te nem így gondolod? – fordultam felé keresztbe tett kézzel. Ha megint ugyanaz lesz a válasza, én kiakadok…
- Hmmm… ez érdekes. – pillantott fel rám és elmosolyodott, majd ismét visszatért elfoglaltságához.
- Apa te nem is figyelsz rám. – kaptam ki kezei közül a papírlapot, így végre rám nézett.
- Mi? – rázta meg a fejét értetlenül.
- Hozzád beszélek, már vagy 5 perce és még csak rám se figyelsz. – játszottam a sértődöttet. – Mi az, ami ennyire leköti a figyelmed? – pillantottam a papírra, ami jobban megnézve egy térkép volt. Szöul e részének térképe.
- Elromlott a GPS? – néztem rá értetlenül.
- Nem csak meg akarom tanulni az útvonalat, mostantól itt fogunk élni. Nem akarom azt, hogy a boltba se tudjak elmenni a GPS nélkül. – motyogta majd a gázra lépett.
- Biztosan tudod, hogy merre kell menni? – kérdeztem aggódóan. Apámat és a tájékozódási képességét ismerve nem voltam biztos a dologban.
- Igen, nincs messze. Akár gyalog is járhatnál, de mivel ez az első napod így rendes vagyok és elviszlek. – villantotta rám mosolyát majd a környék ismertetésébe kezdett. Alig 10 perc kocsikázás után egy modern építésű, szürkére festett, hatalmas kertel körülvett épület előtt lefékezett és kiszállt a kocsiból. Értetlenül pislogtam rá, miközben átsétált az én oldalamra és kisegített a kocsiból.
- Most miért nézel így rám? Eddig nem láttad, hogy néz ki az iskola ahova járni fogsz? – értetlenkedett. Fejrázásomra csak elnevette magát majd betessékelt az óriási kapun és elhajtott. Idegesen nyomtam le a kapu kilincsét és tártam ki magam előtt azt. Az épület belülről is pont olyan modern és letisztult volt, mint kívülről. A hosszú folyosók hófehér falain tablók sorakoztak. Néhány terem ajtaján lévő ablakok bepillantást engedtek a még üresen kongó tantermekbe.