3. rész

Egy darabig bolyogtam a környéken mire sikerült megtalálnom a megfelelő utcát. Nehéz táskám pántjai nyomták a vállaimat, lábaim sajogtak a hosszú sétától. Egy nagy sóhajtás kíséretében tártam el magam előtt a bejárati ajtót, majd szobám felé vettem az irányt.
- Nicole? Te vagy az? – szólt ki a konyhából anya, majd utánam jött. Derekára egy hófehér köpenyt kötött, amin már meglátszottak a főzés nyomai. Haját egy lazán összefogta, és kezében egy fakanalat tartott. – Épp főzök. Megkóstolod? – kérdezte, majd a válaszom meg sem várva dugta a fakanalat számba. Halkan cuppogtam az édes masszát ízlelgetve számban, majd rá pillantottam.
- Finom lett, de mi ez?
- A sütibe lesz a krém, csak a tésztát még nem tudtam megcsinálni, mert nincs itthon liszt. Majd megtennéd, hogy elmész a boltba? – kérlelt.
- Persze, csak ledobom a táskám. – indultam meg szobám felé ő pedig követett.
- Na és mesélj. Milyen volt az első napod? Kedvesek veled? – zúdította rám kérdéseinek hadát izgatottan.
- Nagyszerű volt. – hazudtam könnyedén. – Mindenki kedves és barátságos. – hopp, még egy hazugság. – Biztosan gyorsan be fogok illeszkedni. – és még egy…
- Na, ennek örülök. Tudtam, hogy minden simán fog menni, mondtam is apádnak, hogy kár aggódnia. Errefelé kedvesek a korodbeliek. – magyarázta nagy lelkesedéssel, és egy fülig érő mosollyal arcán.
- Hát persze… - suttogtam alig hallhatóan, majd ledobtam a táskámat az asztalom mellé. – Leadtam a papírokat az igazgató nőnek, igazán kedves nő. – mondtam végre valamit, ami igaz volt.
- Reméltem, hogy nem fogod elfelejteni Nicole. – simogatta meg fejem majd visszaballagott a konyhába. Amint egyedül hagyott az ágyra vetettem magam, behunytam a szemem és reménykedtem benne, hogy mikor kinyitom, Angliában leszek. A régi házunkban, a régi ágyamban és ez az egész csupán egy rossz álom. Azonban ez nem történt meg, ugyanabban a halványlila falú, gondosan berendezett szobában és ugyanazon a hatalmas kör alakú, hófehér franciaágyon feküdtem, mint amikor lehunytam pilláim. Ez a valóság, bele kell törődnöm. Most komolyan hagyom, hogy egy ember, akit még csak nem is ismerek és ma találkoztam vele először, tönkretegye a kedvem? Nem, én ennél erősebb vagyok. Nem érdekel Yongguk véleménye. Rajta kívül még nagyon sokan járnak abba az osztályba, mit számít, ha egy emberek szúrom a szemét… Nagy levegőt vettem és elmentem megmosni az arcom. A hideg víz felfrissített, sokkal jobban éreztem magam tőle. Összekötöttem a hajam, majd a földszintre siettem.
- Mit is mondtál, mi kell a boltból? – kérdeztem anyától, miközben sportcipőmet tornáztam fel lábaimra.
- Liszt, meg lehet, hogy tejet is hozhatnál. – vette szemügyre a hűtő tartalmát, majd egy kosarat és némi pénzt a kezembe nyomva engedett utamra.
Kisétáltam a hatalmas házunk ajtaján és engedtem, hogy vigyen az út a legközelebbi boltba. Mikor odaértem, lenyomtam a kilincset és beléptem a sem kicsinek, sem nagynak nem mondható közértbe. Egy idősebb néni álldogált a kassza mögött és mosolygott rám.
- Segíthetek, kedveském? – kérdezte az eladópult mögül kilépve.
- Csókolom. Igen! Megtudhatnám, hogy merre találom a tejet? - babráltam a kosarat, amit édesanyám nyomott a kezembe mielőtt elindultam volna.
- Látod azt sort, ahol az édességek találhatók? Na, ott befordulsz jobbra, és arra lesznek a tejtermékek. - tájékoztatott, miközben kezével mutogatta az irányokat.
Köszönöm szépen. - hajoltam meg, s megindultam az édességek felé, mikor egyszer csak ajtónyitódást hallottam. Nem pillantottam hátra, mivel nem érdekelt, hogy ki az... De csak addig, amíg nyüzsgést nem hallottam. Két ismerős hangot szűrtem ki, de mégis többen voltak. Hátrakaptam a fejem, és olyan társasággal találtam szembe magam, amire nem is számítottam. Yongguk volt az, és a kis pincsikutyái. Na, igen, a másik ismerős hangnak Zelo volt a tulajdonosa.
- Ó, mamám... - dünnyögtem, majd hirtelen ötlettől vezérelve befutottam a zöldségek mögé. Onnan az édességeshez, s majd így a tejtermékekhez. Mikor oda értem, megkönnyebbülten kifújtam magam és a tejet kezdtem vizslatni. Volt laktózmentes, zsírral dúsított, állati eredetű, növényi eredetű. Nem válogattam, lekaptam a polcról a legtermészetesebbnek tűnőt és belevágtam a kosaramba.
- Lám-lám... - hallottam meg Yongguk mély hangját a hátam mögül. - Vásárolgatunk, McCart, vásárolgatunk? - nevetett fel undokul. Honnan a francból tudja, hogy én vagyok az? Lehet álcáznom kéne magam. Szőke fürtjeimet gyorsan az arcomba sepertem, és úgy tettem mintha nem is hallottam volna semmit.
- Hagyjad már, Yongguk. Nem is Nicole az. - hallottam meg azt hiszem Himchant.
- Nézz már rá! Szőke haj, kerek fenék, szexi lábak. - gondolkodott hangosan, mire mindenki elkezdett nevetni lenézően. Már megint megalázna?
- Szerinted csak Nicole nézhet ki így? - tette föl a kérdést Zelo mérgesen.
- Nem tudom, Zelo. De dugnám, az biztos. - éreztem égető tekintetét domborulataimon. Ha nem lennék új itt, és nem lenne az osztálytársam, tuti fölpofoznám itt a bolt kellős közepén. - Na, mi van, McCart? Nem szólalsz meg? Elvitte a cica a nyelved? - kérdezte nyávogós-sírós hangon. Persze mindezt gúnyolódásból. Megelégeltem ezt a játékot. Még belecsaptam kosaramba egy joghurtot, és idegesen elviharzottam mellettük, ezzel majdnem felborítva mindegyikőjüket.
- Hova ilyen sietős, Miss. Anglia? - szólt még utánam az a bunkó seggfej.
- Nicole... - kiabált Zelo aggódóan. Vele nagyon szívesen találkoztam, és elbeszélgettem volna. De ezek a barmok, még abból is viccet csinálnának. Gyorsan kifizettem a tejet és a joghurtot, majd az ajtót becsapva magam után, nyomtalanul eltűntem. Hazafele gyors léptekkel szeltem azt a bizonyos távot, új házam és a bolt között. Már félúton tartottam, mikor trappolást és lihegést hallottam magam mögül. Már megint ki az? Tán nem az a balfék? Nem akartam tétovázni, egy mozdulattal hátrakaptam fejem, hogy minél előbb szembenézhessek követőmmel. Meglepetésemre és örömömre is egyben Zelo volt az, mellette egy másik osztálytársunkkal, azt hiszem.
- Hát ti? – lassítottam le.
- Nicole… nagyon… gyors… vagy. – mondták lihegve, csaknem egyszerre.
- De hát nem is futottam. – nevettem el magam.
- Tény, ami tény, tudsz sietni. – mondta a másik fiú. – Egyébként Jongup vagyok, az egyik osztálytársad, és egyben Junhong legjobb barátja. – mutatkozott be kedvesen.
- Junhong? – néztem értetlenül.
- Ó, hogy te is Zelo ként ismered? – csapott homlokára.
- Hyung, mindenki Zelo ként ismer. – kuncogott édesen a fiatalabbik.
- Igaz, csak én hívlak a rendes neveden. – bólogatott Jongup.
- Egyébként, hogy-hogy utánam jöttetek? – tettem fel a kérdést.
- Csak szerettem volna tudni, hogy minden rendben van-e veled. – mosolygott Zelo. – És szeretném, ha tudnád, hogy mi nem vagyunk olyanok, mint Yongguk.
- Akkor miért lógtok vele? – értetlenkedtem.
- Tudod mi általánosban is egy osztályba jártunk. – kezdett magyarázni az új ismerősöm. – Szóval, Zelo és én még oviban ismerkedtünk meg, aztán így kialakult a csapat. Mivel Yongguk a legidősebb, ő a középpont és ez mindig is így volt. Neki nagyon érdekes személyisége van. A bunkósága ellenére is rengeteg lánynak kell. Egyébként tud rendes is lenni, csak meg kell ismerni. – elmélkedett tovább. – De ebbe ne is folyjunk túlságosan bele. – zárta le egyből a témát.
- Amúgy Youngjae is olyan, mint mi. Inkább Himchan, és Daehyun az, akik Yongguk felé orientálódnak. – taglalta a magas szőke. – De inkább most te mesélj magadról. Nem is ismerünk még.
- Hát, ha nagyon kíváncsiak vagytok. – vettem mély levegőt. – Tegnap költöztünk ide. Apa direkt úgy szerette volna, hogy vasárnap érjünk ide, hogy hétfőn már tudjak menni suliba. Angliában már mindent lerendezett az itt lakással kapcsolatban. Suli, munkahely, ház, és más egyebek. Meg kell, hogy mondjam, fura egy kicsit még, mivel nekem többségben lány barátaim voltak otthon. De azért fiúkból is akadt pár. Itt viszont úgy érzem, hogy ti fiúk sokkal befogadóbbak vagytok, mint lányok.
- Ó, ne aggódj. Az osztályban nagyon nem is lesznek lány barátaid. – vakargatta tarkóját Zelo.
- Ezt hogy érted?
- Hát ugye ott van Hyosung, Jieun és a többiek. Maguknak valóak. Tény, hogy nem a legjobb osztályba kerültél be, de mi itt vagyunk neked. – bólogatott.
- Nagyon kedvesek vagytok srácok. Sokat jelent nekem a törődés. Főleg, hogy még csak egy napja vagyok itt. – mosolyogtam kedvesen.
- Ugyan, ez természetes. Hé, van kedved ma velünk lógni? – tették föl egyszerre a hirtelen kérdést. – Beszélünk Youngjaevel, és ha gondolod, akkor elmehetünk enni egyet. – csapta össze a tenyerét izgatottan Jongup.
- Hát… nem is tudom. – húztam a számat.
- Naaaaaa, gyere már. Tök jó fejnek tűnsz, Nicole. – lökött a vállamba fiatalabbik.
- Na jó, legyen. – vigyorodtam el.
- Remek. – pacsiztak le. – Akkor érted jövünk egy óra múlva.
- Megbeszéltük.
- Ó, de várj. Hol is laksz? – nevették el magukat. Körbenéztem, mire pár pislogás után észrevettem a házunkat pár méterrel arrébb.
- Látjátok azt a szép házat fából, fehér árnyalattal? Ott, ni! – mutogattam újdonsült lakhelyem felé, mire mindketten bólintottak. – Ott lakom.
- Hm, szép kis kecó. – bólogatott elismerően Junhong. – Akkor egy óra múlva, igaz? – pillantott le kezén pihenő órájára.
- Igen, egy óra múlva. – toporogtam, indulásomat jelezvén. Elköszöntünk egymástól, és megindultam hazafelé. Úgy látszik, ma még jó dolog is történik velem. Nem is olyan rossz itt Koreában.