1. rész

- Bőröndök?
- Megvannak.
- Dobozok?
- Megvannak.
- Kistáskák?
- Megvannak.
- Nicole? – halottam meg apám hangját a nappaliból.
- Megyek apu! – kiabáltam ki a kis zugomból. – Csak még elbúcsúzok a szobámtól. – suttogtam az üres szoba csendjében, magam elé meredve. Annyi emlék köt ide. Itt nőttem föl, itt életem a mindennapjaimat. Nehéz megválni egy ilyen szép, és egy egész élettörténetet rejtő szobától. De hát mit tehetnék? Apu munkát kapott két éve Koreában. Amint meghallotta a hírt, engem átíratott egy koreai anyanyelvű iskolába, és nyelvi tanfolyamokra járatott. Viszont most jött el az a bizonyos idő, hogy költözni kell. Új suli, új barátok, új élet. Be kell ismerjem, izgatott vagyok. De szerencsére sikerült már annyira elsajátítanom a nyelvet, hogy barátokat tudjak szerezni magamnak, és be tudjak illeszkedni. Gondolatmenetemből a telefoncsörgés zökkentett ki.
- Tessék, itt Nicole McCart! – szóltam bele a telefonba monoton hangon.
- Váááááááááááááááá. – kiáltottak a vonal másik végéről. Egyből levágtam, hogy az őrült legjobb barátnőm az. Így egy kicsit derűsebb lett a kedvem.
- Ashleeeeeeeeeeeeey! – kiabáltam vissza.
- Na, mi van csajszi? Mikor indultok? – kérdezte.
- Épp most. Majd hívlak, ha odaértünk jó? – próbáltam rövidre fogni.
- Ejnye, már próbálsz is lerázni? – kuncogott.
- Dehogyis, te idióta! Csak apa mindjárt megöl, ha nem megyek. – nevettem el magam.
- Nicole Anabelle McCart! – kiabált apám idegesen, mire összerezzentem.
- Mondtam, basszus! – suttogtam a telefonba. – Majd hívlak, jó?
- Apád milyen ideges. Anyud nem törődött vele az este? – kacagott föl a vonal végéről.
- Retardált nőszemély. – nevettem vele.
- Na, sipirc, mert kinyuvaszt még a végén. Nem csak téged, hanem engem is. – hadarta gyorsan.
- Szeretlek Ash! – sóhajtottam.
- Igyekezz! – szólt rám keményebben barátnőm.
- Naaaa. – nyavalyogtam.
- Szia.
- Hát, szia. – motyogtam.
- Amúgy én is szeretlek téged, görény. – nevetett, majd megszakította a vonalat. Szomorúan felsóhajtottam, majd egy utolsó pillantást vetettem szobámra. Mielőtt elsírtam volna magam felkaptam táskámat a földről és elindultam le a lépcsőn.
- Miért mindig rád kell várni? – zsörtölődött apa egy rosszálló pillantás kíséretében.
- Sajnálom. –motyogtam majd beszálltam az autóba. Még egyszer utoljára végigmértem házunkat, ahogy elhaladtunk előtte, majd könnyeimet szememből kitörölve néztem szembe az új éltemmel.

- Nicole, ébredj! – hallottam meg anya hangját majd megéreztem puha kezeinek simogatását karomon.
- Hmmmm… - motyogtam, majd az órára pillantottam. Fél 6. – 5 perc. Csak még 5 perc. – suttogtam, majd fejemet a párnába fúrva szívtam be az öblítő friss illatát.
- Nem kicsim, nincs 5 perc. Ma lesz az első napod az új iskoládban. Nem késhetsz el. – mondta, majd kisétált a szobámból. Azonnal kipattantak a szemeim. Új iskola. Én ezt nagyon nem akarom. Lassan kikecmeregtem az ágyból és nekikezdtem a készülődésnek. Nem lehet annyira más ez az iskola, mint az előző, elvégre otthon is koreai iskolába jártam. Hangosan fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt, majd szemügyre vettem magam a tükörben. Hosszú szőke hajam lágyan omlott vállaimra, miközben homlokomnál keresztezte arcomat. Telt ajkaim szinte egy vonalba szűkültek az idegességtől, nagy, kék szemeim aggodalomról árulkodtak. Apró kezeimmel gyengéden megütögettem arcomat, hogy a hófehérré sápadt bőrömnek adjak egy kis színt és újra mély levegőt vettem.
- Nem lesz semmi baj. – ismételgettem magamban miközben magamra vettem egyenruhámat. Kifejezetten jól állt. Az igazgató engedélyével az összes ruhám egyéni ízlés szerint át lehetett szabatni így az eredetileg térdig érő egyenes szabású szoknyámat egy combközépig érő laza darabbá szabattuk. Így csak egy kis terület maradt fedetlenül bőrömből a combig érő zoknim és a szoknyám alja között. Végigsimítottam hófehér blúzomon, majd laza masnit kötöttem sálamból. Felvettem fekete balerinacipőmet és még egyszer alaposan szemügyre vettem magam. Lehet, hogy csak elbizakodott vagyok, vagy csak az önbizalmam túl nagy, de jól állt az egyenruhám. Fekete zoknim kiemelte vékony lábaimat, szőke hajam pedig beleolvadt a fehér textilbe. Ajkaimra egy halvány mosoly húzódott, amitől egyből barátságosabb kisugárzása lett arcomnak. Miért is izgulnék, sosem esett nehezemre barátokat szerezni, ez most sem lesz másképp. Gyorsan átfutottam táskám tartalmát, nem akartam rögtön az első nap itthon hagyni valamit, majd azt a hátamra kapva leballagtam a lépcsőn ahol már szüleim vártak.
- Jaj, kicsim. Gyönyörű vagy ebben a ruhában. – csapta össze kezeit anyám, majd megölelt. Tudtam, hogy csak azért csinálja, hogy némi önbizalmat öntsön belém, de valljuk be sikerült is neki. – Ezeket a papírokat le kell adnod még órák előtt az igazgatónak. Egészségügyi papírok, a bizonyítványod másolata és hasonlók. Nagyon fontos Nicole, ne felejtsd el. –nyomta a kezembe a papírhalmazt, majd két puszit lehelve arcomra a kocsi felé terelgetett.
- Szia, apa. – köszöntem neki, mire felnézett a kezében szorongatott papír mögül.
- Szia, kicsim. Hogy aludtál? – kérdezte, miközben beindította az autót, majd ismét a papírját kezdte el vizsgálni.
- Hát nem túl jól. – biggyesztettem le alsó ajkamat.
- Aha, az jó. – felelte monotonon. Egyből felemeltem az egyik szemöldököm és szuggerálni kezdtem, de nem figyelt rám.
- Igazából lehet, sokat mondok azzal, hogy aludtam 5 órát.
- Értem… - dünnyögte. Nem is figyel rám.
- Azon gondolkoztam, hogy sokkal jobb lenne, ha visszaköltöznénk Angliába. Neked se kellene az új munkahelyedhez alkalmazkodnod és nekem se kéne egy teljesen új környezetbe beilleszkedni. Hidd el mindenkinek jobb lenne, ha nem erőltetnénk ezt az egészet. Te nem így gondolod? – fordultam felé keresztbe tett kézzel. Ha megint ugyanaz lesz a válasza, én kiakadok…
- Hmmm… ez érdekes. – pillantott fel rám és elmosolyodott, majd ismét visszatért elfoglaltságához.
- Apa te nem is figyelsz rám. – kaptam ki kezei közül a papírlapot, így végre rám nézett.
- Mi? – rázta meg a fejét értetlenül.
- Hozzád beszélek, már vagy 5 perce és még csak rám se figyelsz. – játszottam a sértődöttet. – Mi az, ami ennyire leköti a figyelmed? – pillantottam a papírra, ami jobban megnézve egy térkép volt. Szöul e részének térképe.
- Elromlott a GPS? – néztem rá értetlenül.
- Nem csak meg akarom tanulni az útvonalat, mostantól itt fogunk élni. Nem akarom azt, hogy a boltba se tudjak elmenni a GPS nélkül. – motyogta majd a gázra lépett.
- Biztosan tudod, hogy merre kell menni? – kérdeztem aggódóan. Apámat és a tájékozódási képességét ismerve nem voltam biztos a dologban.
- Igen, nincs messze. Akár gyalog is járhatnál, de mivel ez az első napod így rendes vagyok és elviszlek. – villantotta rám mosolyát majd a környék ismertetésébe kezdett. Alig 10 perc kocsikázás után egy modern építésű, szürkére festett, hatalmas kertel körülvett épület előtt lefékezett és kiszállt a kocsiból. Értetlenül pislogtam rá, miközben átsétált az én oldalamra és kisegített a kocsiból.
- Most miért nézel így rám? Eddig nem láttad, hogy néz ki az iskola ahova járni fogsz? – értetlenkedett. Fejrázásomra csak elnevette magát majd betessékelt az óriási kapun és elhajtott. Idegesen nyomtam le a kapu kilincsét és tártam ki magam előtt azt. Az épület belülről is pont olyan modern és letisztult volt, mint kívülről. A hosszú folyosók hófehér falain tablók sorakoztak. Néhány terem ajtaján lévő ablakok bepillantást engedtek a még üresen kongó tantermekbe.