Kora reggel volt, így rajtam kívül csak pár ember szállingózott a folyosókon, ki megbámult, ki közömbös arccal haladt el mellettem. Próbáltam feltűnés nélkül eljutni az igazgató irodájához, de ez a feladat nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam. Megállás nélkül bolyongtam a hosszú, végtelennek tűnő folyosókon, de valahogy mindig a bejárat előtt kötöttem ki. Végső elkeseredésemben egy a bejárattól nem messze elhelyezett padon, magányosan ücsörgő fiúhoz siettem.
- Ne haragudj. Meg tudnád mondani, hogy merre találom az igazgatóit? - kérdeztem bátortalanul mire ő rám emelte tekintetét. Egész jóképű fiú volt, szőkére festett haja kiemelte fekete szemeit, szép ívű ajka barátságos mosolyra húzódott.
- Persze. - mosolygott rám majd felkelt helyéről. Magasabb volt, mint hittem, az én átlagosnak mondható magasságom miatt vagy két fejjel magasabb volt nálam. - Gondolom új vagy itt. - kezdett bele a beszélgetésbe mikor elindultunk a megfelelő irányba.
- Igen, és még elég elveszettnek érzem magam egy ekkora épületben. - ismertem be egy kínos mosoly kíséretében.
- Hamar meg fogod tanulni, hogy mi hol van, ne izgulj. Vagy akár én is körbevezethetlek valamelyik szünetben. Egyébként Zelo vagyok. - hajolt meg illedelmesen, majd az egyik üvegajtajú terem felé bökött fejével. - Itt is vagyunk. Ha nem haragszol nekem mennem kell. Majd még találkozunk....
- Nicole. - fejeztem be mondatát.
- Nicole...- ízlelgette a szavakat. - Szép neved van. Na, majd még találkozunk. - intett és már indult is az ellenkező irányba.
- Köszönöm Zelo. - kiáltottam utána mire hátrapillantott a válla felett és rám mosolygott. Hangtalanul nyitottam be az ajtón, mire egy amolyan váróterem szerűségben találtam magam. Kényelmesnek tűnő székek sorakoztak pár asztal körül, mindegyik asztalon könyvek hegye és újságok hevertek. A szoba, a folyosótól eltérően sárga színben pompázott, ami nyugodt hangulatot adott a teremnek.
- Te biztosan Nicole vagy. – hallottam meg egy lágy, magas hangot magam mellől. A hang irányába kaptam fejem, mire megpillantottam egy középkorú, alacsony termetű, szélesen mosolygó nőt.
- Igazgatónő? – hajoltam meg illedelmesen.
- Igen, Kim Junghwa vagyok. Üdvözöllek az iskolában. - mosolygott rám. – Remélem, jól fogod magad érezni itt nálunk. Elhoztad a papírjaidat?
- Igen, itt vannak nálam. – előkotortam táskámból az említett papírokat, majd felé nyújtottam.
- Ó nagyszerű, akkor ezzel sem lesz a jövőben gondod. Gyere be kérlek az irodámba. Alá kell írnod néhány papírt, ezen kívül megkapod a tankönyveidet és az órarendedet. – magyarázta miközben a papírjaimat egy a nevemmel ellátott mappába helyezte és az irodája felé vezetett. Hatalmas bőrszékek voltak, egy papírokkal megrakott asztal két oldalán elhelyezve, a falakat könyvespolcok borították be, néhány könyv kihagyott helyén virágok díszelegtek. Az egész falat helyettesítő ablak az udvarra nézett, ahol már jelentősen több tanuló tartózkodott, mint megérkezésemkor. Az igazgatónő elém rakott pár papírlapot, melyeket gyorsan aláírtam, átvettem könyveimet és az órarendemet.
- Nyugodtan szólj, ha bármivel gondod van, azért vagyok itt, hogy segítsek Nicole. Fordulj hozzám nyugodtan, bármiről is legyen szó. – simogatta meg fejemet majd kivezetett az ajtón. – Bemutatlak az osztályfőnöködnek, vele lesz az első órád. Majd ő fog bemutatni az osztályodnak. – sóhajtott fel majd gyorsan megrázta a fejét és ismét rám pillantott. – Ne felejts el szólni, ha baj van. – mondta. Vajon miért mondja el ezt ennyiszer… - Kwon tanár úr! –kiáltotta, mire egy középkorú, sportos alkatú férfi felénk kapta a fejét. Mikor megpillantott elmosolyodott és elindult felénk.
- Nicole. Örülök, hogy épségben megérkeztél Koreába. Érezd jól magad nálunk. – mondta barátságosan. - Én lennék az osztályfőnököd. –mutatott végig magán. Bírom ezt a pasit, az előző osztályfőnököm unalmas volt, de ő rendesnek tűnik. – Összeszedem a cuccaim és már mehetünk is az órára. Mindenki izgatottan vár. – motyogta majd a tanáriba sietett.
- Akkor én most megyek Nicole. Majd még látjuk egymást. – köszönt el Kim igazgatónő.
- Viszontlátásra Igazgatónő. – hajoltam meg majd a tanári felé pillantottam. Osztályfőnököm máris jött kifelé az ajtón kezébe az osztálynaplóval. Mellettem elhaladva bátorítóan a vállamra tette kezét, és az új osztályom irányába vezetett.
- Tanár úr, meg kell, hogy mondjam, kicsit félek. – próbáltam beszélgetést indítani, miközben a terem felé haladtunk.
- Jaj, ugyan már McCart kisasszony! Az osztálytársaid nagyon kedvesek. Bevallom, van pár lurkó… ugye érted mire gondolok? A lényeg, hogy ők úgy sem foglalkoznak senkivel. – vetett rám pár bíztató pillantást. – Egyébként, itt is volnánk. – álltunk meg az ajtó előtt. A szívem hevesebben kezdett verni, és kicsit lesokkoltam. – Mehetünk? – kérdezte. Vettem még egy nagy levegőt, és szemeimet becsukva ki is fújtam.
- Mehetünk. – mondtam magabiztosan. Lenyomta az osztályfőnököm a kilincset, mire a hangzavar abbamaradt, minden diák fölpattant a padból, és hajolgatni kezdett köszönésképpen. Én szépen mentem utána, mire a hajolgatások is megszűntek és mindenki rám emelte a tekintetét. Egyetlen egy fiú ült. A kinézetéről levéve tipikus rosszfiú, bandavezér egyéniség lehetett. Sármos arca, és enyhén izmos alkata elérte, hogy a szívem még gyorsabban zakatoljon. Nagyon jól nézett ki. Egy paddal arrébb Zelot is megpillantottam, aminek kifejezetten örültem. Rámosolyogtam, amit ő viszonzott. A rosszfiú kinézetű gyerek viszont egyből ránézett és susmorogni kezdett neki. Fogalmam sincs, miről beszélhetnek, de remélem, nem én vagyok a téma.
- Ez meg ki, tanár úr? – kiabált az egyetlen ülő fiú a teremben.
- Yongguk! Egy kicsit illedelmesebben, ha kérhetném! Egyébként is, föl kéne állni, nem gondolod? - szidalmazta az osztályfőnök. Hmm, Yongguk. Érdekes név, és illik is rá. Ahogy gondoltam, rosszfiúk közé sorolható.
- Bocsánat, tanár úr. – mondta monoton hangon, majd pár dünnyögés között fölállt, így jobban szemügyre tudtam venni. Az egyenruhája nem volt átszabva, mégis máshogy állt rajta, mint a többi fiún. Sokkal vonzóbb volt, mint a többiek.
- Tehát, ő itt az új osztálytársatok. – tagolta a tanár. – Be tudnál nekünk mutatkozni? – nézett rám barátságosan.
- Szóval… - köszörültem meg a torkom.
- Gyorsabban, ha lehet. – szólt oda unottan Yongguk.
- Mondtam valamit Bang uraság, igaz? – kiabált rá az osztályfőnök, mire csöndbe maradt. – Kezdheted Nicole. – bíztatott.
-Szóval, én Angliából jöttem. Nicole Anabelle McCart vagyok, de szólítsatok csak Nicolenak. Otthon 2 évet jártam koreai nemzetiségű iskolába, hogy könnyebben menjen a nyelv. Édesapám itt kapott állást, és áthelyezték, ezért költöztünk ide. Hát… remélem, jó barátok leszünk, és köszönöm, hogy hozzátok járhatok. – vezettem le barátságosan bemutatkozásom. Amint a végéhez értem a legújabb barátom tapsolni kezdett.
- Nem kell azért a felhajtás, Zelo. – szólt rá Yongguk. Itt ő volt az osztály vezére, azt hiszem. Semmi kétség.
- Nade hyung, ne legyél már ilyen barátságtalan! – tapsikolt tovább Zelo.
- Azt mondtam elég! – kiabált rá Yongguk, mire az egész osztály összerezzent. – Tanár úr, minek kell nekünk új osztálytárs? Vagyunk mi elegen, nemde? – lázadt fel, majd végignézett az egész osztályon, mire mindenki bólogatni és nyüzsögni kezdett.
- Nem meg mondtam, hogy elééééééég? – csaknem ordított már Kwon tanár úr. – Mindenki elfogadja az új osztálytársát, és nem bunkózik vele. Én azt hittem, hogy ez egy összetartó osztály, és képesek vagytok befogadni egy ilyen csinos és barátságos lányt, mint McCart kisasszony. – taglalta.
- Ó, erre semmi szükség. Átmegyek én másik osztályba, ha szükséges. – vakargattam a tarkómat kellemetlenségemben.
-Látjátok? Már el is űzitek lassan. – csapott az asztalra. – Maradsz, Nicole. Nem lesz semmi baj! – kedveskedett. – Inkább kövessétek Zelo példáját, és legyetek barátságosak, vagy nem ússzátok meg, amit kaptok. Ebben biztosak lehettek. – mondta ijesztő hangleejtéssel. – Most pedig mondjátok meg, hova ülhet az új osztálytárs? – hangsúlyozta ki az utolsó szót. Mindenki mutogatni kezdett a másikra, volt, aki a maga mellet lévő üres helyre. – Hova szeretnél ülni?
-Nekem igazából mindegy. – mondtam félénken.
-Gyere, Nicole. Csüccsenj ide! – mosolygott szélesen Zelo, miközben pakolgatta a padján a cuccokat. Nagy erőt vettem, és megemeltem a táskám, majd megindultam a nekem fölajánlott hely felé. – Melyik oldalra szeretnél ülni? – húzta ki maga alól a széket.
-Nekem bárhol jó. – mosolyogtam, majd helyet foglaltam a mellette levő széken.
-Minden rendben van? – nézett rám kedvesen.
-Igen, Zelo. Persze. – bólogattam, majd a másik oldalra figyeltem, ahol Yongguk ült. Meglepettségemre sikerült elkapnom a tekintetét. Csokoládébarna szemei az én kék szemeimet kémlelték, így összekapcsolva tekintetünket. Nézése haragot és idegességet, egyben megbánást sugallt. Gyönyörű arca volt, az egyszer biztos. Elvesztem tökéletességében.
-Akkor, kezdődjön is az óra! Nyissátok ki a tankönyveiteket a 132. oldalon! – szólalt meg a tanár úr a katedrán állva, mire összerezzentünk, és megszakítottuk a szemkontaktust Yonggukkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése