10. rész

Idegesen ültem az iskola előtti padok egyikén a fák árnyékában. Tekintetemet fogva tartó telefonom képernyőjét bámulva számolgattam magamban a kijelölt időpontig hátralévő perceket. Tenyerem izzadása volt az egyetlen látható jele izgulásomnak, nagy nehézségek árán teljesen nyugodtan tettetem magam. Fejemben szidtam saját lényemet, amiért mindig máshol járnak gondolataim, mint ahol kellene. Egy normális lány egy találkozó, talán randi előtt, ahová nem utolsó sorban egy olyan fiú viszi el, mint Kai, az említett fiún gondolkozik. Ellenben velem. Nem azért voltam ideges, mert percek múlva Jongin értem jön és elvisz ebédelni, féltem, hogy Yongguk meglát vele. A mai jelenete után a folyosón nem tudtam, hogy mit gondoljak róla. Mégis miért kellene pont neki vigyáznia rám? Nem vagyok neki senki. Csak egy lány a sok közül, semmit sem jelentek a számára… Egy nagy sóhaj tört fel ajkaim közül mikor felpillantottam telefonomról. Az utcán csak pár ember bolyongott, de egyik sem az a fiú volt, akire most vártam. Késik. Idegesen nyomtam rá a hívás gombra majd a készüléket fülemhez szorítva várakoztam. Pár sípolás után ismerős hang szólalt meg a vonal másik oldaláról.
- Mindjárt ott vagyok. Ne türelmetlenkedj. – mondta kissé feszülten majd felsóhajtott. – Sajnálom, hogy már az első rand… - akad meg mondandójában majd nagy levegőt vett - találkozónkon elkésem.
- Semmi baj. Baj van? Idegesnek tűnsz. – alsó ajkamba harapva vártam válaszát. Nem akartam erőltetni ezt a ebédet, ha rossz kedve van. Mit kezdjek egy ideges fiúval? Nem is ismerem még annyira, hogy egyáltalán segíteni tudjak neki a gondjaiban. – Ha gondolod, elhalaszthatjuk az ebédet. – motyogtam halkan. Vállammal helyettesítettem a telefonomat tartó kezem szerepét és ölembe nyugvó könyveimet halkan a táskámba kezdtem pakolgatni.  
- Na, azt már nem. – vágta rá azonnal szigorúan. – Nincs semmi baj, csak… Az egyik barátom túl sokat ivott az este és valaki megverte. Eléggé kivan szerencsétlen. Majd lehet, hogy be kell ugranunk hozzá, hogy megnézzük minden rendben van-e. Nem baj ugye? – aranyosan csengő, kérlelő hangja azonnal megmosolyogtatott.
- Nem baj. – ráztam meg a fejem, hogy nyomatékosítsam az elhangzottakat, habár ezt a cselekedetemet ő nem látta.  – Siess Jongin. – mondtam mosolyogva a telefonba majd véget vetettem a hívásnak. Elsüllyesztettem zsebemben a készüléket majd körbenéztem. Tekintetem azonnal megakadt az irányomba sétáló Daehyunon. Táskája minden lépésénél az oldalának csapódott, ahogy a fiú széles léptekkel szelte a távolságot célja felé menet. Koptatott farmere és hófehér pólója teljesen átlagossá tette kinézetét, azonban feltűnően szép arca miatt mégis magára vonzotta a figyelmet. Fél arcát eltakaró hatalmas szemüvege miatt nem tudtam, hogy éppen mit néz, vagy látja-e egyáltalán, hogy itt vagyok, de nem akartam bunkó lenni, ezért mikor a közelembe ért elmosolyodtam és ráköszöntem.
- Szia Daehyun. – pillantottam fel rá amint megállt előttem.
- Nicole. Szia. Hát te mit csinálsz még itt ilyenkor? – egyik kezével felnyúlt, hogy a tekintetét eltakaró tárgyat a feje tetejére tolhassa. Amint megláttam vastagon befáslizott kezeit azonnal elöntött a kíváncsiság.
- Várok valakit… - motyogtam halkan – Mi történt a kezeddel? – kérdésem váratlanul érte. Szemei kikerekedtek, idegesen vakarta meg tarkóját. Szinte látni lehetett, ahogy magyarázatok hada cikázik fejében.
- Megégettem. – vágta oda feszülten.
- Jaj. De kis béna vagy. – kuncogtam halkan. – Van otthon egy krémem, ami égési sérülésekre is jó. Ha gondolod, holnapra elhozom neked. 
- Édes vagy, de semmi szükség rá. Majd meggyógyul magától. Különben sem fáj. – mosolygott rám.
- Nicole! – hallottam meg egy mély hangot valahonnan Daehyun mögül. Mind ketten a hang irányába kaptuk a fejünket ahol tekintetem találkozott egy fekete autóban ücsörgő Jongin tekintetével. A fiú kimérten méregette a mellettem álldogáló fiút, de ahogy láttam Daehyun arcán ő sem volt éppen boldog a látottak miatt.  Kezei ökölbe szorultak, ahogy a fiút pásztázta pillantásával majd rám nézett.
- Rá vártál? – hangja idegességről árulkodott.
- Igen. Ismeritek egymást? - kíváncsiságom újra a felszínre tört. Frusztrált a két fiú között fellépő feszültség.
- Csak látásból.
- Értem. Ha nem haragszol, most mennem kell. – vettem fel vállara táskámat majd Kai felé indultam. – Szia Daehyun. – néztem rá vállam felett egy mosoly kíséretében. Ő is erőltetett egy mosolyt ajkaira.
- Szia… - motyogta halkan. Megkerültem a fekete autót majd kinyitottam az anyósülés felöli ajtót. Odaadtam Kainak a táskám, aki elvette azt és a hátsó ülésre helyezte. Óvatosan behuppantam a kényelmes bőrülésbe, becsuktam az ajtót majd bekötöttem magam.  Miközben a fiú elindult a kocsival intettem még párat Daehyunnak, de ahogy láttam ő máris telefonált. Idegesen csapkodott a levegőbe maga előtt miközben az elhajtó kocsit bámulta. Kaira pillantva kárörvendő mosolyt fedeztem fel ajakin bujkálni, amint észrevette, hogy figyelem rám mosolygott.
- Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett rám várnod. Legközelebb nem fogok késni. – kacsintott rám.
- Szóval lesz legközelebb. – nevettem el magam.
- Persze, hogy lesz. – pillantott rám szeme sarkából majd visszavezette tekintetét az útra.  – Ugye nincs bajod a hamburgerrel? – nyammogott édesen, máris a kaján jár az esze.
- Miért lenne vele bajom? – néztem rá kérdő tekintettel.
- A lányok nagy része, ha fiúval van, áttér a salátaevésre. – röhögött. – De örülök, hogy te nem ilyen vagy. Akkor irány a hambis! – kiabált és ugrándozott az ülésben.
- Jézusom Kai. Nyugi, inkább figyelj a vezetésre mielőtt még a kórházban kötünk ki rövid időn belül. – kapaszkodtam meg az ülés szélében.
- Nyugi kislány. Ne izgulj, tudom, mit csinálok. – lépett rá a gázpedálra, én pedig az ülésbe préselődtem és lehunytam pilláimat. Csak érjünk már oda… Tompán hallottam csilingelő nevetését majd megéreztem kezének nyugtató simogatását lábamon.
- Ha lassan megyek, sosem érünk oda. – mentegetőzött. Pár perc kocsikázás után a jármű egyre csak lassított és lassított majd Jongin egy jól irányzott mozdulattal beékelte az autót két másik közé a parkolóban. Kipréselte magát az ajtón majd hozzám sietett és kisegített engem is. Amint kitettem a lábam az autóból eleredt az eső. A cseppek lassan sötétebbre festették a beton kövezetét mindent vizesen hagyva maguk után. Az emberek nagy része számíthatott a záporra, hiszen esernyőjüket előkapva táskáikból biztosítottak fedezéket maguknak.  Kai megragadta a kezemet majd a kocsi ajtaját bevágva a gyorsétterem felé kezdett szaladni velem. Ujjai fonódtak kezem köré, hogy a nedvesség ellenére se csússzak ki keze közül. Amint beértünk az eresz alá mindketten a falhoz lapultunk és zihálva szűrtük fogaink közt a levegőt.
- Miért álltam ilyen messze? – mérgelődött magában.
- Hát ezt ne tőlem kérdezd. – nevettem fel, majd játékosan vállába ütöttem.  Lebiggyesztette alsó ajkát majd megdörzsölte ütésem helyét.
- Most miért bántasz? – nyavalygott majd minden figyelmeztetés nélkül újra megragadta karomat és futásnak eredt. Most nem tartottunk pihenőt, egészen a gyorsétterem ajtajáig szaladtunk. Mindenünkből csöpögött a víz mikor beléptünk az ajtón, a teremben szerencsére nem volt senki az ott dolgozókon kívül, őket pedig nem igazán érdekelte a magunk alatt otthagyott tócsa víz, ami álldogálásunk során lefolyt rólunk. Hamburgerekkel, üdítőkkel, és sült krumplikkal megrakodva néztünk ki az ablakon. Meglepetésünkre a pár perccel ezelőtti esőből, szikrázó napsütés kerekedett. A levelekről lecsöpögő eső még imitt amott újabb foltokat hagyott maga után a talajon, a házakban megbújó emberek tömege ismét az utcákra merészkedett. Lassan sétálva jutottunk el az autóig, beszálltunk majd egy-egy hamburgert majszolgatva elindultunk Kai barátjához.
- Kapok egy sült krumplit? – érkezett a kérdés baloldalról. Felemeltem az ölemből a tasakot majd a fiú felé nyújtottam, de ő nem vette el. Kinyitotta ajkait majd fejét kissé oldalra fordította az irányomba, szemeit le sem vette az útról. Értettem a célzását ezért egy hosszabb krumplit kiválasztva belehelyeztem egyik végét a szájába, ügyelve arra, hogy ne érjek az ajkaihoz. Elégedetten cuppogott párat mikor végzett majd ismét kinyitotta a száját.
- Most ezt meddig fogjuk játszani? – nevettem fel majd egy maréknyi krumplit tömtem a szájába.
- Nheem thhusdom. – mondta tele szájjal majd nagy nehezen lenyelte a falatot. – Itt is vagyunk. – fékezett le egy szűk utcán. Mindkét oldalon emeletes házak tömbjei sorakoztak az út mentén. Néhol egy-egy fa díszelgett a járdán kialakított kis kerekben. Kai magához vette a maradék ételt majd bepötyögte a kódot és kinyitotta az ajtót. Illedelmesen maga elé engedett és szólt, amikor a megfelelő lakás ajtajához értünk.
- Csöngessek? – pillantottam hátra Kaira, de ő csak megrázta a fejét.
- Kopogj két hosszút majd egy rövidet. – utasított. Azonnal megtettem, amit mondott, két hosszú, egy rövid. Pont, ahogy kérte. Pár perc múlva meghallottam, ahogy fordult a kulcs a zárban és egy korombeli fiúval találtam szembe magam. Arcán meglepettség futott át mikor tekintete az enyémmel találkozott, összeszűkült szemekkel pásztázott egy darabig majd egy mosolyt erőltetett arcára. Ajkai kissé meg voltak duzzadva, helyenként sebek díszítették párnáit. Mandulavágású szemei alatt duzzadt, lila foltok éktelenkedtek.
- Nem tudtam, hogy vendéget is hozol. – morogta Kaira pillantva. Jongin egy mozdulattal mellettem termett, arckifejezéséből nem tudtam pontosan kiolvasni mire is gondol. Íriszei a szemben álló fiú tekintetét keresték majd komoly arckifejezéssel biccentett neki fejével. A fiú ajkai közül kiszakadt egy sóhaj majd félreállt az ajtóból, így utat engedve nekünk. Mikor elé értem lassan meghajolt, tekintetével végig fogva tartva enyémet, bizalmatlanul méregetett. – Huang Zi Tao. – dörmögte majd kiegyenesedett és Jonginre pillantott.
- Ő itt Nicole. Legyél vele kedves. – mosolygott rá a fiú, majd ő is belépett a lakásba. Gondosan bezárta maga mögött az ajtót majd megfogva kezemet a nappaliba vezetett. Nem volt valami nagy a lakás, de úgy sejtem Tao egyedül lakhatott itt. A polcok a legtöbb helyen kongottak az ürességtől, néhol egy-egy kép szolgált díszítésként. A falakon található elképesztő mennyiségű ablak csak úgy ontotta a szobába a fényt ezzel barátságosabbá varázsolva az egész helységet. A nappaliban elhelyezett bőrgarnitúrák hada, egy egész focicsapatnyi ember elhelyezésére elegendő lett volna.  Lehuppantam az egyik különálló fotelbe majd a fiúra néztem. Még mindig engem pásztázott bizalmatlan tekintetével miközben Kaival beszélgetett.
- Hallottam jó volt a buli. – próbáltam kezdeményezni a beszélgetést, mosolyt erőltetve ajkaimra felé fordultam.
- Milyen buli? – ráncolta össze homlokát, majd Kaira pillantott.
- Hát tudod. Amin tegnap este voltál. – ütött bele a vállába játékosan a másik fiú és nevetgéli kezdett.
- Én nem voltam buliba már vagy egy hónapja. – meredt az idősebbikre Tao.
- Látom, tényleg túl sokat ittál. – szólt kissé idegesen Kai majd a fiú vállára tette kezeit. – Tegnap a buliban leittad magad a sárga földig és összeakadtál valami idiótával, aki megvert. Na így már emlékszel? – ajkai egy vonalba szűkülve mutatták idegességét. Kezeivel rászorított a fiú vállára.
- Jaa, tényleg. – nevetgélt kínosan Tao. – Hogy a tegnapi buli. Hát persze, emlékszem. Nem kellett volna annyit innom, majd legközelebb visszafogom magam. – pillantott rám mosolyogva.
- De mégis ki vert meg? –haraptam bele alsó ajkamba aggódóan. Szegényt így elintézni, akkor, amikor magáról se tud.
-Dae-  - kezdett volna bele a fiú de Jongin közbevágott.
- Nem tudjuk. – mosolygott rám.
- Értem. – bólogattam jelezve, hogy felfogtam, amiket mondanak. Lassan felnyúltam arcomhoz, hogy elsöpörjek egy kósza vizes tincset arcomból, ez a cselekedetem Kainak is feltűnt.
- Tao van hajszárítód? – kérdezte a fiút engem nézve.
- Ott van a fürdőszobában. Minek kell? – jött vissza a konyhából a fiú, majd rám tévedt pillantása. – Ja hogy neked. Gyere, odaadom. Nem biztos, hogy megtalálod, ha elmagyarázom, hogy hol van. Követtem a fiút egy tágasnak mondható fürdőszobába. A falakat fehér és kék csempék díszítették. A padló szintén ezekkel a csempékkel volt kirakva, ami a sarokban elhelyezett kád pereméig folytatódott. A káddal szemben lévő falon hosszú szekrény sora helyezkedett el, középen a mosdókagylóval és a csappal. Fölöttük óriási tükör volt a falra helyezve így a tetőablakon át beérkező fény visszaverődve világosabbá tette a helységet. Tao lehajolt a szekrény előtt, kutatott egy darabig majd előhúzta a hajszárítót. A kezembe nyomta, rámutatott a konnektorra majd távozott a fürdőből. Rögtön az ajtó mellett elhelyezett áramforráshoz siettem és bekapcsolva a hajszárítót meleg levegővel szárítgattam magamat. A hajszárító zúgása betöltötte a szobát, percekig szárítgattam hajamat, amikor kintről veszekedés hangja csapta meg a fülem. Nem értettem mit mondanak, ezért a zúgó eszközt a lehető legmesszebb vittem a fülemtől, hátha ez változtat a helyzeten.
- Értsd már meg, hogy nem számítottam Daehyunra. – kiabálta Tao idegesen. Daehyunra? Ez az a Daehyun lehet, akit én is ismerek? Kai azt mondta, hogy nem ismerik egymást. Biztosan egy másik Daehyunról beszélgetnek. Megvontam vállaimat majd újra kezdtem eddigi tevékenységemet, újabb pecek telhettek el, amikor meghallottam Kai hangját az ajtó előtt megszólalni.
- Ha YongGuk még egyszer ránk meri küldeni az embereit, esküszöm, én megyek oda, hogy kicsináljam. – morogta idegesen. Kezeim megmerevedtek, amint eljutott tudatomig Kai mondatának értelme. YongGuk? Túl nagy véletlen lenne, ha nem arról a Daehyunról és YongGukról beszélnének, akiket én is ismerek. De mégis miről beszél? Kicsinálni? Mi a jó ég folyik itt? Kérdéseim hada csak úgy záporozott fejemben, merengésemből az ajtó nyílása zökkentett ki. Gyorsan beletúrtam hajamba és a tükör felé fordultam, nehogy rájöjjön, hogy hallottam előző mondatát. Úgy tettem mintha nem tudnám, hogy bejött a szobába. Megrezzentem, amikor megéreztem ujjait a hajamban. Gyengéden simogatta immáron száraz tincseimet, majd kivette a kezemből a hajszárítót és kikapcsolta azt.
- Mehetünk Nicole? – mosolygott rám.
- Persze. – mondtam gyorsan majd elmentem mellette és az ajtó felé lépkedtem. Ujjait a csukló köré fonta, és visszahúzott maga elé. Tekintete az enyémbe fúródott, ahogy arcomból próbált kiolvasni valamit.
- Baj van? – lehelete súrolta ajkaimat. Szabad kezével arcomat kezdte simogatni.
- Nem. Nincs semmi baj. – mosolyogtam rá zavartan. – Csak egy kicsit fáradt vagyok. – bólintott párat majd elengedett. Elköszöntünk Taotól majd hazafelé vettük az irányt. Csendesen üldögéltem az ülésen, amikor megérezem zsebemben telefonom rengését. Kihalásztam a készüléket szoros zsebemből majd elolvastam a beérkező SMS-em.

,,Nicoleeee. Nem alszol ma nálam? Annyi jó filmet meg akarok veled nézni, és a szünet még nagyon messze van. Naaaa úgyis hétvége van. 7-re legyél a házunk előtt. Ha minden igaz átküldtem az előbb a címem. Várlak.
 Zelo”

Elmosolyodtam üzenetemet olvasva majd Kaihoz fordultam.
- Elvinnél majd egy címre? Ott alszok az egyik osztálytársamnál és fogalmam sincs, hogy hol van az a cím, amit megadott. – húztam el a számat.
- Persze, de előtte gondolom, haza akarsz menni a cuccaidért. Nem? – pillantott rám kérdőn.
- De. Persze csak ha nem baj. – mosolyogtam a fiúra, aki azonnal viszonozta azt.
- Dehogy baj. – nevetgélt édesen. Pár perc múlva Jongin már a házunk felhajtóján parkolt autójával. A fiú a kocsiban maradt és telefonált ameddig én összeszedtem cuccaimat és elköszöntem szüleimtől. Beszállva az autóba a fiú épp megszakította a beszélgetést valakivel, szóval bátran az orra alá nyomtam a címet tartalmazó üzenetet. Egy darabig méregette a látott utcanevet majd elindult. Vagy negyed óráig kocsikázhattunk mikor a fiú lefékezett egy nagy családi ház előtt.
- Ha minden igaz el az. – nézett ki az ablakon. – Igen, biztosan ez az.
- Köszönöm Kai. – ajándékoztam meg mosolyommal majd táskámat a vállamra téve kinyitottam az ajtót. Meglepetésemre egy kar nyúlt át előttem és rántotta vissza a kocsi ajtaját. Kai irányába kaptam a fejem, akinek arca már jóval közelebb volt hozzám, mint amikor elfordultam. Tekintete az enyémbe fúródott, ahogy egyre közelebb hajolt hozzám. Szívem vadul kalapált mellkasomban, ahogy a fiú telt ajkai egyre közelebb és közelebb értek. Lassan féloldalas mosolyra húzta ajkait majd fejét kicsit oldalra fordítva egy apró puszit lehelt arcomra.
- Jó legyél. – kacsintott rám majd visszadőlt eredeti helyére. – Akkor majd megbeszéljük, hogy mikor találkozunk újra. Vigyázz magadra Nicole. – pillantott rám, majd ismét áthajolt az ülésen és kinyitotta nekem az ajtót. Kábultan másztam ki az autóból majd miután becsukta az ajtót intettem neki párat. Kai még egyszer rám mosolygott majd elhajtott a sötét utcán.   

9. rész

Még mindig Zelo szavain őrlődtem, mikor már a saját szobámban pihenő ágyat céloztam meg. Nem bajlódtam sokat az átöltözéssel és sminklemosással. Tíz perc sem telt el, és már a paplan alatt bujkáltam plüssmacimat szorongatva. Már épp pilláim nehezedtek egymásra, mikor a telefonom képernyője felvillant és pár pittyogást hallatott, jelezve hogy SMS-t kaptam.
- A francba! Mégis ki lehet az? - dünnyögtem mérgesen. A kijelzőre tévedt a szemem és minden haragom elszállt, hiszen a ma megismert fiútól kaptam üzenetet, amiben ez állt;

"Szia Nicole!
Csak egy próba SMS-t küldtem. Remélem nem baj! Csak szeretnék jó éjszakát kívánni. Aludd ki magad, hogy holnap és mindig is ilyen szép legyél mint ma! Álmodj szépeket.
Üdv, Jongin"

A kijelzőhöz érintettem az ujjam, ezzel egy időben szemfedőim teljesen elnehezedtek, majd ezt követően lecsukódtak. Elaludtam.

Az ébresztőórán hangos csilingelése ébresztett. Szemeim kipattantak, fejemet megemeltem így láthattam az összegyűrt takarómat, a macimat az ágy végében, a kitakart lábaimat, és a telefont a kezemben. Hirtelen nem jutott eszembe, hogy került hozzám a telefon, ezt furcsálltam is. Így hát közelebb hoztam, hogy feloldjam és megnézzem miféle tevékenységeket hajthattam végre álmomban. Szemeim elé tárult Jongin SMS-e, ekkor már minden világossá vált. Ezután Zelonak a szavai is beugrottak. Hát mit ne mondjak, nagyon örülök neki. Tuti ez fog az eszembe járni egész nap. Próbáltam ignorálni a gondolataimat, és nekikezdtem a reggeli készülődésnek. Fogmosás, frissítő reggeli zuhany, öltözködés. Ismét később végeztem a vártnál. Leszaladtam a lépcsőn, és a konyhában tevékenykedő édesanyámhoz siettem, hogy két puszi kíséretében távozzak, megint reggelizés nélkül.
- Majd jövök anya. Szeretlek és szia. - duruzsoltam, s azzal a lendülettel ki is léptem az ajtón, válaszát meg nem várva. Útközben eszembe jutott Jongin és az SMS-e, így hát előkotorásztam telefonomat a zsebemből. Épp akkor vettem észre, hogy pont egy hónapja élek Koreában. Egy hónapja. Most így belegondolva, teljesen megfeledkeztem az angliai életemről. Nem is tartom senkivel a kapcsolatot. Teljesen átorientálódtam ide, és ráhangolódtam az itteni életstílusra. Az osztályból majdnem mindenkivel jóba vagyok. És sohasem gondoltam volna, hogy fiúk lesznek a legjobb barátaim. Méghozzá három fiú, akik teljes mértékben megértenek és a kezeik alá vettek. Yongguknál is tapasztaltam pár változást, de nem tudom, hogy milyen irányban. Mintha lenne köztünk egyfajta feszültséggel fűszerezett szexuális vonzás. Egyszer nagyon bunkó, máskor csábítani akar, majdan érdeklődik irántam. Nem tudom, hogy mi ez vagy mit akar. De jobb, mint ahogy kezdődött. És nem szeretnék a jövőben semmiféle szexuális aktust kialakítani vele. Gondolkodásom ismét megint odavezetett, hogy az iskola kapui előtt álltam, amik arra vártak, hogy kinyissam őket. Beléptem az épületbe és a tanterem felé vettem az irányt, hiszem már csak két perc volt csengetésig.
- Jajjj, de édes a karkötőd! - szólt oda Hyosung mikor megemeltem a kezem, hogy lenyomjam a kilincset.
- De aranyos vagy! Köszönöm szépen. - mosolyogtam rá, mielőtt bementem a terembe. Zelo mellé loholtam, hogy felkészüljek az órára és hogy kipakoljak.
- Szia hugi! Már vártalak ám. - egy széles vigyort villantott rám, ami engem is megmosolyogtatott. - Segíthetek? - nyújtotta a kezét, hogy adjam át neki a könyveimet.
- Igen, az jó lenne. - hárítottam rá a feladat nagy részét, így hát volt időm előkapni ismét a telefonomat, hogy választ írjak Jonginnak, immáron második próbálkozásra, mikorra megszólalt a csengő. Remek. Nagyon úgy látszik, hogy Isten nem akarja, hogy megírjam ezt az SMS-t ennek a fiúnak. Zsebemre tettem a telefont csalódottan, és vártam, hogy elteljen ez az óra, hogy végre szünetben meg tudjam írni Jonginnak az üzenetet. Mikor kicsengettek, hatalmas léptekkel haladtam a folyosóra. Kezemben a telefon, a képernyőjén pedig már megnyitva virított az SMS. Nagy sietségemben nekiütköztem az egyik padnak, és egy hatalmas koppanással jelezte a telefonom, hogy a földön landolt. Mikor hajoltam volna le érte, egy ismerős alak megelőzött és a telefonom után kapott, majd azzal az ütemmel fel is egyenesedett hozzám.
- Milyen ügyetlen ez a McCart. - mosolygott rajtam Yongguk, kezében a telefonommal. - Tessék. - még egyszer a kijelzőre pillantott, majd átadta a kezembe a készüléket.
- Köszi. - gyorsan megköszöntem, majd a folyosóra futottam. Még ki sem értem az ajtón, de már egy erős kéz ragadta meg a karomat, majd könyörtelenül ráncigálni kezdett a folyosó végére.
- Hééééé, Bang Yongguk, ez fáj! - kezdtem el ficánkolni szorításában. - Hova viszel? Eressz el! - próbáltam kiszabadítani karomat kezei közül, de mindhiába.
- Maradj már csöndbe! - még rántott rajtam egy kettőt, majd egy olyan helyre érve ahol senki sem lát minket, falhoz taszított és elém tornyosult. Orrunk szinte összeért. - Nicole, nem szabad vele beszélned! Érthető vagyok? - jelentette ki meglepő határozottsággal.
- Kivel? Micsoda? Mi a bajod? - értetlenkedtem.
- Vele. Jonginnal. Azzal az áruló, senkiházi szarcsimbókkal. - szúrt oda kicsit durvábban.
- Jesszusom, állj már le! Mit akarsz? Neked mégis mi közöd van ehhez? Hagyjál engem békén. - löktem arrébb, de azzal a lendülettel vissza is húzott.
- Nicole McCart, nem viccelek. Nem találkozhatsz vele! Nem engedem. - csaknem kiabált.
- Mi a frász? Még tőled kell hogy engedélyt kérjek? Mit képzelsz magadról? Azt hiszed, hogy egy olcsó játék vagyok, akit megdughatsz, kedveskedhetsz vele, aztán félredobod, majd hirtelen az irányításod alá vonhatsz? - ordítottam torkom szakadtából. Engedtem, hogy minden érzelmem távozzon belőlem.
- Egy naiv idióta vagy! Tudod? Egy naiv, hülye lány! Nem akarom, hogy bajod essen, hogy ez az áruló átverjen téged! Vigyázni akarok rád, vigyáznom kell rád. Úgy érzem, hogy nem hagyhatlak magadra. Segíteni akarok, mert ez a senkiházi csak ki akar használni. De menj, legyél buta! Szard le azzal a naiv kis hülye eszeddel, hogy mit mondok! Felejts el mindent! Menj és engedd, hogy tönkre tegyen. Takarodj! - üvöltött rám sokkal hangosabban és parancsolóbban, mint az előbb. Könnyeim hullani kezdtek, és amint elengedett, a női mosdó felé vettem az irányt. Hogy azonnal válaszolni tudjak Jonginnak. Már nem is inkább érdeklődésből, hanem bosszúból.

8. rész

Idegesen tologattam a tányéromban felhalmozott tésztakupacot egyik oldalról a másikra, míg az asztal alatt pihenő kezemmel combomat szorongattam. Nem tudok úgy enni, hogy közben bámulnak. Unottan néztem a kertünkben elhelyezett virágok sokaságát, miknek szirmait így az esti órákban a kerti lámpák fénye világított meg. A teraszt belengte a fák frissen kinyílt virágainak bódító illata, még az este fészkükből kirepülő madarak éneke biztosított némi alapzajt a szülők között folyó beszélgetésnek. Mikor már kellőképp meguntam a virágok szirmainak számolását, színeik pontos összehasonlítását a szomszédos virágok árnyalatával egy halk sóhajt engedtem felszakadni ajkaim közül. Lassan felpillantottam tányéromról a velem szemben ülő fiú felé, remélve, hogy tekintete végre nem velem lesz elfoglalva. Reményeim kudarcot vallottak, mikor egy fekete szempárral találkoztak szemeim. Azonnal elkaptam tekintetem a fiúról és idegesen megköszörültem a torkomat. Egy mosolyt erőltettem ajkaimra, majd anya vállára tettem a kezem.
- Kimegyek a konyhába vízért. – mondtam némi nyugodtságot csempészve hangomba, majd hangtalanul hátratoltam a széket és felálltam az asztaltól. Próbáltam minél kevesebb zajjal bejutni az ajtón, majd a konyha felé vettem az irányt. Amint beértem a falak takarásába, ahol már biztos lehettem benne, hogy nem látnak a teraszról idegesen a konyhapultra dőltem és csukott szemmel próbáltam lenyugtatni magam. Már épp kezdtem visszazökkenni a normálisnak nevezhető helyzetembe, amikor valaki megfogta a vállaimat. Azonnal kipattantak szemeim és felkaptam a fejem a pultról, hogy megnézhessem ki az, akinek sikerült hangtalanul mögém lopakodnia. Pont az állt mögöttem, akinek a társaságára a legkevésbé vágytam jelen pillanatban.
- Rosszul vagy Nicole? – fürkészte kimérten arcomat, majd közelebb lépett hozzám és kezeit a homlokomra szorította. – Úgy tűnik nincs lázad. – mosolygott rám kedvesen.
- Jaj dehogy. Semmi bajom. Menj csak vissza a többiekhez Jongin. – magyaráztam favaromban, majd neki hátat fordítva a hűtőhöz fordultam és valami hideg innivaló keresésébe kezdtem.
- Akkor mi ez a fetrengés a konyhapulton? – nevetett fel, majd mellém lépett. Kezét a hűtőszekrény oldalának támasztva hajolt hozzám közelebb. Ugyanazt a kellemetlenséget éreztem égető pillantásai miatt. Rohamosan gondolkozni kezdtem ennek megszüntetése érdekében. - Nem találsz innivalót? - érdeklődött, majd mellém állt, hogy ő is pillantást nyerjen a hűtő belsejébe.
- Hoznál nekem egy poharat? - tettem föl hirtelen a kérdést.
- Hol találom? - nézett körbe, miközben felegyenesedett.
- Harmadik szekrény, második polc. - hadartam. Nekiindult a keresésnek, mire megkönnyebbülten kikaptam a narancslevet a hűtőszekrényből.
- És milyen a suli? - kérdezte, miközben leemelt két poharat a polcról, majd a pultra helyezte őket.
- Hát, nem annyira rossz. - sétáltam közelebb és töltöttem az ivóléből.
- Na, csak nem ennyire rossz a helyzet? – tette föl a kérdést a pultra támaszkodva.
- Van egy ember, akivel nem jövök ki túl jól… - mondtam, majd fölsóhajtottam. Óvatosan töltöttem a két pohárba a narancsléből, majd nagyot kortyoltam a hideg folyadékból.
- Ó valóban? És ki az? – tágultak nagyobbra szemei. Ujjai a pohár peremén köröztek miközben szemeivel arcomat fürkészte.
- Áh, nem érdekes csak egy fiú, aki sokat képzel magáról és elég bunkó mindenkivel. – meredtem magam elé. – De mégis…
- De mégis? – nézett rám meglepetten.
- Áh, semmi semmi. – válaszoltam kissé zavarodottan kezeimmel magam előtt hadonászva. – És veled mi újság? Neked hogy megy a suli?
- Megyeget, de most inkább a táncra koncentrálok. – ajkait félmosolyra húzva dőlt neki a pultnak, majd kezeit a munkalapra támasztotta és egy határozott mozdulattal felült rá.
- Ó, az jó! És mit táncolsz? Én mindig is érdeklődtem a tánc iránt. – keltette föl érdeklődésemet a téma. Mindig is táncolni akartam, csak a tanulás mellett sosem fért bele az időmbe.
- Tényleg érdekel a tánc? Akkor bejöhetnél az egyik óránkra. – csillantak fel ébenfekete szemei.
- Hát tudod én nem akarok zavarni meg ilyesmi… - motyogtam kissé szomorúan.
- Mégis miért zavarnál? - vágott értetlen fejet.
- Hát, mert csak beülni egy táncórára úgy, hogy nem ismerek senkit, elég kínos lenne. – tördeltem ujjaimat zavaromban majd lassan arcára pillantottam. Mosolya barátságossá tette arcát, szájához emelte poharát majd egy lendülettel megitta tartalmát. Amint végzett letette a poharat majd lassan lecsúszott a pultról így csökkentve közöttünk a távolságot.
- De hát én már nem vagyok ismeretlen számodra. – lépett hozzám közelebb miközben arcomat fürkészte.
- De… még csak ma ismertük meg egymást. – néztem rá meglepetten miközben éreztem, hogy kezd visszatérni közénk az a feszültség, amit az elején érezte.
- Hátha így gondolod, akkor mit szólnál ahhoz, ha holnap együtt ebédelnénk? – villantotta rám gyönyörű mosolyát. Határozottsága elvarázsolt, biztos volt magában, mégsem éreztem túl tolakodónak. Hogyan csinálhatja…
- Hát… nem is tudom. – haraptam bele alsó ajkamba félénken. Szemeimet a földre szegezve méregettem a kövezetet.
- Na. Gyere már. Nem harapok. – nevette el magát majd állam alá nyúlva kényszerített, hogy rá nézek. Lebiggyesztette alsó ajkát miközben kérlelően szemekkel nézett rám. Elmosolyodtam aranyosságán, végül is mi baj lehet egy ebédből.
- Hát legyen. Nekem rendben van suli után. – bólintottam határozottan.
- Akkor elkérhetném a számodat, hogy fel tudjalak előtte hívni? – nézett rám boldogan.
- Persze, de akkor nekem is kellene a tied. – mosolyogtam, majd telefonom után nyúltam. Ő is előhalászta farzsebéből a sajátját, majd felém nyújtotta azt. Elvettem tőle, majd odaadtam neki az enyémet. Valahogy elszenvedtem magam odáig, hogy beírjam számom a telefonba majd mielőtt még bármit elrontanék, visszaadtam neki a készüléket. Mosolyogva vette el tőlem sajátját miközben a kezembe csúsztatta az enyémet. Ásított egyet, majd órájára pillantott.
- Máris hajnali 2 lenne?… - kerekedtek ki a szemei.
- Mennyi? – lepődtem meg én is, majd leellenőriztem a hallott időt. Valóban ilyen későre járt. Ebben a pillanatban hallottuk meg a teraszajtó nyílását ahonnan szüleink lépkedtek be a házba jókedvűen.
- Kai, ideje indulnunk. – szólt oda fiának Taehyun, Suneunnal már kabátban ácsorogtak az ajtóban. Jongin bólintott párat, majd magára kapta bőrdzsekijét. Kainak hívta az apja. Ez érdekes. A Jonginből vajon hogy lett Kai. – nevetgéltem magamban, amikor valaki vállamra tette kezeit és kizökkentett elmélkedésemből.
- Akkor holnap hívlak, Nicole. – kacsintott rám Jongin, majd szüleimtől elköszönve kilépett a terasz sötétségébe. Megvártam még a többiek is elmennek majd a szobámba mentem. Hihetetlen gyorsasággal levettem a ruháimat. Előkerestem a pizsamának kinevezett pólómat és bedőltem a megágyazott ágyba. Arra sem volt erőm, hogy betakarjam magam. Amint a fejem a puha párnára ért azonnal elnyomott az álom.
Telefonomnak megszűnni nem akaró csörgése zökkentett ki édes álmomból. A kijelzőre pillantva azonnal mosoly terült el az arcomon. Örömömre az itt szerzett legjobb barátom, Zelo neve villogott a kijelzőmön. De mégis mit akarhat ilyen késő este? A zöld gomb megnyomása után azonnal fülemhez szorítottam a készüléket.
- Szia Nicole, Zelo vagyok. – hallottam meg hangját, aminek hatására azonnal jó kedvem lett.
- Tudom, Zelo… kiírja a telefonom. Hogy hogy ilyen késő este jutottam eszedbe? – kuncogtam álmosan.
- Csak meg akartam kérdezni, hogy mi újság? Elég letörtek látszottál a suliba. – motyogta halkan.
- Áh, semmi. Tudod, csak az időjárás. – mondtam ki rögtön az első dolgot, ami eszembe jutott és hihetőnek hangzott. Eszemben sincs elmondani neki az igazat, ezt senki sem tudhatja meg…
- De Nicole. Ma nagyon jó idő volt. Látszik rajtad, hogy nem ez a bajod.
- Jaj, Zelo! Nem akarlak a gondjaimmal terhelni. Nincs semmi baj. Megnyugodhatsz. – harapdáltam alsó ajkamat idegességemben. Miért ilyen makacs ez a gyerek?
- Nem. Nem nyugszok meg. Aggódom érted, Nicole. Segíteni szeretnék, ahogy a barátok között szokás. – taglalta lassan, miután egy hosszú sóhaj szakad fel ajkaim közül.
- Rendben. De ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek. – adtam be neki derekam, ahogy ismerem, úgyis kiszedte volna belőlem előbb, vagy utóbb.
- Ne aggódj. Nem fogom senkinek sem elmondani. Még Jongupnak sem. – biztatott a vonal túlsó végéről.
- Én… - vettem mély levegőt, majd gondolataimat összeszedve nekikezdtem. - Lefeküdtem Yonggukkal. – mondtam ki lassan, érthetően. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben. Miután kimondtam, ami a lelkemet nyomta, szinte zavaró csönd lépett fel a vonal másik oldaláról. Kétségbeestem, hiszen nem tudhattam mit rejtenek a barátom gondolatai. Haragot, megvetést, döbbenetet, csalódást és hirtelen gyűlöletet? Ismét szólásra nyitottam a számat, amikor a csend már nyomasztóvá vált. – Zelo? – suttogtam halkan.
- Ne haragudj csak ez most kicsit ledöbbentett. Nem erre számítottam. – hangjából kihallottam a döbbenetet. Azonnal eluralkodott felettem a pánik. Éreztem, hogy valahogy el kell neki magyaráznom a helyzetemet.
- Nem tudom, hogy mit mondjak, én ezt nem így akartam… - kezdtem el magyarázkodni.
- Shhh! Maradj csöndben! Egyáltalán nem haragszom. Ismerem Yonggukot, szóval megértelek. Tudom, hogy ő kezdeményezte az egészet, hiszen már a kezdetektől fogva tetszettél neki. – mondta a vonal másik oldaláról. Az utolsó szavak hallatán mintha megfagytam volna. Tetszettem volna Yongguknak?
- Mi? Hogy mondtad? Az elejétől fogva tetszettem neki? – meredtem magam elé lesokkolva.
- Ööö…izé. Nem mondtam semmit, csak… Furcsán nézett rád, lehet nincs is semmi a dologban, vagyis hát ööö… Nicole, ne haragudj, most le kell tennem. – hadarta szinte alig érthetően. Na nem, nem fog lerázni ilyen könnyen.
- Hé! Nehogy itt merj hagyni! Zelo, kérdeztem valamit. – vettem szigorúbbra hangomat, hogy hatni tudjak rá.
- Sajnálom. Tényleg le kell tennem. Majd holnap találkozunk. Szia. – mondta gyorsan majd elhalkult.
- Zelo… - emeltem hangerőmön, de mindhiába, hiszen a vonal éles sípolása jelezte, hogy már lerakta a telefont. Döbbenten helyeztem magam mellé telefonomat és játszottam vissza gondolatban azokat a szavakat, amik barátom szájából hangzottak el. „Már az elejétől fogva tetszettél neki, már az elejétől fogva tetszettél neki, már az elejétől fogva tetszettél neki…” Tetszenék Yongguknak? Ez lehetetlen. Biztosan csak Zelo értett valamit félre. De Zelo Yongguk barátja, mi van, ha vele megosztja az érzéseit? Nem. Kizárt. Miért is tetszenék neki? Lehetetlen….