Idegesen ültem az iskola előtti padok egyikén a fák
árnyékában. Tekintetemet fogva tartó telefonom képernyőjét bámulva számolgattam
magamban a kijelölt időpontig hátralévő perceket. Tenyerem izzadása volt az
egyetlen látható jele izgulásomnak, nagy nehézségek árán teljesen nyugodtan
tettetem magam. Fejemben szidtam saját lényemet, amiért mindig máshol járnak
gondolataim, mint ahol kellene. Egy normális lány egy találkozó, talán randi
előtt, ahová nem utolsó sorban egy olyan fiú viszi el, mint Kai, az említett
fiún gondolkozik. Ellenben velem. Nem azért voltam ideges, mert percek múlva
Jongin értem jön és elvisz ebédelni, féltem, hogy Yongguk meglát vele. A mai
jelenete után a folyosón nem tudtam, hogy mit gondoljak róla. Mégis miért
kellene pont neki vigyáznia rám? Nem vagyok neki senki. Csak egy lány a sok
közül, semmit sem jelentek a számára… Egy nagy sóhaj tört fel ajkaim közül
mikor felpillantottam telefonomról. Az utcán csak pár ember bolyongott, de
egyik sem az a fiú volt, akire most vártam. Késik. Idegesen nyomtam rá a hívás
gombra majd a készüléket fülemhez szorítva várakoztam. Pár sípolás után ismerős
hang szólalt meg a vonal másik oldaláról.
- Mindjárt ott vagyok. Ne türelmetlenkedj. – mondta kissé feszülten majd
felsóhajtott. – Sajnálom, hogy már az első rand… - akad meg mondandójában majd nagy
levegőt vett - találkozónkon elkésem.
- Semmi baj. Baj van? Idegesnek tűnsz. – alsó ajkamba harapva vártam válaszát.
Nem akartam erőltetni ezt a ebédet, ha rossz kedve van. Mit kezdjek egy ideges
fiúval? Nem is ismerem még annyira, hogy egyáltalán segíteni tudjak neki a
gondjaiban. – Ha gondolod, elhalaszthatjuk az ebédet. – motyogtam halkan.
Vállammal helyettesítettem a telefonomat tartó kezem szerepét és ölembe nyugvó
könyveimet halkan a táskámba kezdtem pakolgatni.
- Na, azt már nem. – vágta rá azonnal szigorúan. – Nincs semmi baj, csak… Az
egyik barátom túl sokat ivott az este és valaki megverte. Eléggé kivan
szerencsétlen. Majd lehet, hogy be kell ugranunk hozzá, hogy megnézzük minden
rendben van-e. Nem baj ugye? – aranyosan csengő, kérlelő hangja azonnal
megmosolyogtatott.
- Nem baj. – ráztam meg a fejem, hogy nyomatékosítsam az elhangzottakat, habár
ezt a cselekedetemet ő nem látta. –
Siess Jongin. – mondtam mosolyogva a telefonba majd véget vetettem a hívásnak.
Elsüllyesztettem zsebemben a készüléket majd körbenéztem. Tekintetem azonnal
megakadt az irányomba sétáló Daehyunon. Táskája minden lépésénél az oldalának csapódott,
ahogy a fiú széles léptekkel szelte a távolságot célja felé menet. Koptatott
farmere és hófehér pólója teljesen átlagossá tette kinézetét, azonban feltűnően
szép arca miatt mégis magára vonzotta a figyelmet. Fél arcát eltakaró hatalmas
szemüvege miatt nem tudtam, hogy éppen mit néz, vagy látja-e egyáltalán, hogy
itt vagyok, de nem akartam bunkó lenni, ezért mikor a közelembe ért
elmosolyodtam és ráköszöntem.
- Szia Daehyun. – pillantottam fel rá amint megállt előttem.
- Nicole. Szia. Hát te mit csinálsz még itt ilyenkor? – egyik kezével felnyúlt,
hogy a tekintetét eltakaró tárgyat a feje tetejére tolhassa. Amint megláttam
vastagon befáslizott kezeit azonnal elöntött a kíváncsiság.
- Várok valakit… - motyogtam halkan – Mi történt a kezeddel? – kérdésem
váratlanul érte. Szemei kikerekedtek, idegesen vakarta meg tarkóját. Szinte
látni lehetett, ahogy magyarázatok hada cikázik fejében.
- Megégettem. – vágta oda feszülten.
- Jaj. De kis béna vagy. – kuncogtam halkan. – Van otthon egy krémem, ami égési
sérülésekre is jó. Ha gondolod, holnapra elhozom neked.
- Édes vagy, de semmi szükség rá. Majd meggyógyul magától. Különben sem fáj. –
mosolygott rám.
- Nicole! – hallottam meg egy mély hangot valahonnan Daehyun mögül. Mind ketten
a hang irányába kaptuk a fejünket ahol tekintetem találkozott egy fekete
autóban ücsörgő Jongin tekintetével. A fiú kimérten méregette a mellettem álldogáló
fiút, de ahogy láttam Daehyun arcán ő sem volt éppen boldog a látottak
miatt. Kezei ökölbe szorultak, ahogy a
fiút pásztázta pillantásával majd rám nézett.
- Rá vártál? – hangja idegességről árulkodott.
- Igen. Ismeritek egymást? - kíváncsiságom újra a felszínre tört. Frusztrált a
két fiú között fellépő feszültség.
- Csak látásból.
- Értem. Ha nem haragszol, most mennem kell. – vettem fel vállara táskámat majd
Kai felé indultam. – Szia Daehyun. – néztem rá vállam felett egy mosoly
kíséretében. Ő is erőltetett egy mosolyt ajkaira.
- Szia… - motyogta halkan. Megkerültem a fekete autót majd kinyitottam az
anyósülés felöli ajtót. Odaadtam Kainak a táskám, aki elvette azt és a hátsó
ülésre helyezte. Óvatosan behuppantam a kényelmes bőrülésbe, becsuktam az ajtót
majd bekötöttem magam. Miközben a fiú
elindult a kocsival intettem még párat Daehyunnak, de ahogy láttam ő máris
telefonált. Idegesen csapkodott a levegőbe maga előtt miközben az elhajtó
kocsit bámulta. Kaira pillantva kárörvendő mosolyt fedeztem fel ajakin
bujkálni, amint észrevette, hogy figyelem rám mosolygott.
- Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett rám várnod. Legközelebb nem fogok késni. –
kacsintott rám.
- Szóval lesz legközelebb. – nevettem el magam.
- Persze, hogy lesz. – pillantott rám szeme sarkából majd visszavezette
tekintetét az útra. – Ugye nincs bajod a
hamburgerrel? – nyammogott édesen, máris a kaján jár az esze.
- Miért lenne vele bajom? – néztem rá kérdő tekintettel.
- A lányok nagy része, ha fiúval van, áttér a salátaevésre. – röhögött. – De
örülök, hogy te nem ilyen vagy. Akkor irány a hambis! – kiabált és ugrándozott
az ülésben.
- Jézusom Kai. Nyugi, inkább figyelj a vezetésre mielőtt még a kórházban kötünk
ki rövid időn belül. – kapaszkodtam meg az ülés szélében.
- Nyugi kislány. Ne izgulj, tudom, mit csinálok. – lépett rá a gázpedálra, én
pedig az ülésbe préselődtem és lehunytam pilláimat. Csak érjünk már oda… Tompán
hallottam csilingelő nevetését majd megéreztem kezének nyugtató simogatását
lábamon.
- Ha lassan megyek, sosem érünk oda. – mentegetőzött. Pár perc kocsikázás után
a jármű egyre csak lassított és lassított majd Jongin egy jól irányzott
mozdulattal beékelte az autót két másik közé a parkolóban. Kipréselte magát az
ajtón majd hozzám sietett és kisegített engem is. Amint kitettem a lábam az
autóból eleredt az eső. A cseppek lassan sötétebbre festették a beton kövezetét
mindent vizesen hagyva maguk után. Az emberek nagy része számíthatott a
záporra, hiszen esernyőjüket előkapva táskáikból biztosítottak fedezéket
maguknak. Kai megragadta a kezemet majd
a kocsi ajtaját bevágva a gyorsétterem felé kezdett szaladni velem. Ujjai
fonódtak kezem köré, hogy a nedvesség ellenére se csússzak ki keze közül. Amint
beértünk az eresz alá mindketten a falhoz lapultunk és zihálva szűrtük fogaink
közt a levegőt.
- Miért álltam ilyen messze? – mérgelődött magában.
- Hát ezt ne tőlem kérdezd. – nevettem fel, majd játékosan vállába ütöttem. Lebiggyesztette alsó ajkát majd megdörzsölte
ütésem helyét.
- Most miért bántasz? – nyavalygott majd minden figyelmeztetés nélkül újra
megragadta karomat és futásnak eredt. Most nem tartottunk pihenőt, egészen a
gyorsétterem ajtajáig szaladtunk. Mindenünkből csöpögött a víz mikor beléptünk
az ajtón, a teremben szerencsére nem volt senki az ott dolgozókon kívül, őket
pedig nem igazán érdekelte a magunk alatt otthagyott tócsa víz, ami
álldogálásunk során lefolyt rólunk. Hamburgerekkel, üdítőkkel, és sült krumplikkal
megrakodva néztünk ki az ablakon. Meglepetésünkre a pár perccel ezelőtti
esőből, szikrázó napsütés kerekedett. A levelekről lecsöpögő eső még imitt
amott újabb foltokat hagyott maga után a talajon, a házakban megbújó emberek
tömege ismét az utcákra merészkedett. Lassan sétálva jutottunk el az autóig,
beszálltunk majd egy-egy hamburgert majszolgatva elindultunk Kai barátjához.
- Kapok egy sült krumplit? – érkezett a kérdés baloldalról. Felemeltem az
ölemből a tasakot majd a fiú felé nyújtottam, de ő nem vette el. Kinyitotta
ajkait majd fejét kissé oldalra fordította az irányomba, szemeit le sem vette
az útról. Értettem a célzását ezért egy hosszabb krumplit kiválasztva
belehelyeztem egyik végét a szájába, ügyelve arra, hogy ne érjek az ajkaihoz.
Elégedetten cuppogott párat mikor végzett majd ismét kinyitotta a száját.
- Most ezt meddig fogjuk játszani? – nevettem fel majd egy maréknyi krumplit
tömtem a szájába.
- Nheem thhusdom. – mondta tele szájjal majd nagy nehezen lenyelte a falatot. –
Itt is vagyunk. – fékezett le egy szűk utcán. Mindkét oldalon emeletes házak
tömbjei sorakoztak az út mentén. Néhol egy-egy fa díszelgett a járdán
kialakított kis kerekben. Kai magához vette a maradék ételt majd bepötyögte a
kódot és kinyitotta az ajtót. Illedelmesen maga elé engedett és szólt, amikor a
megfelelő lakás ajtajához értünk.
- Csöngessek? – pillantottam hátra Kaira, de ő csak megrázta a fejét.
- Kopogj két hosszút majd egy rövidet. – utasított. Azonnal megtettem, amit
mondott, két hosszú, egy rövid. Pont, ahogy kérte. Pár perc múlva meghallottam,
ahogy fordult a kulcs a zárban és egy korombeli fiúval találtam szembe magam. Arcán
meglepettség futott át mikor tekintete az enyémmel találkozott, összeszűkült
szemekkel pásztázott egy darabig majd egy mosolyt erőltetett arcára. Ajkai
kissé meg voltak duzzadva, helyenként sebek díszítették párnáit. Mandulavágású
szemei alatt duzzadt, lila foltok éktelenkedtek.
- Nem tudtam, hogy vendéget is hozol. – morogta Kaira pillantva. Jongin egy
mozdulattal mellettem termett, arckifejezéséből nem tudtam pontosan kiolvasni
mire is gondol. Íriszei a szemben álló fiú tekintetét keresték majd komoly
arckifejezéssel biccentett neki fejével. A fiú ajkai közül kiszakadt egy sóhaj
majd félreállt az ajtóból, így utat engedve nekünk. Mikor elé értem lassan
meghajolt, tekintetével végig fogva tartva enyémet, bizalmatlanul méregetett. –
Huang Zi Tao. – dörmögte majd kiegyenesedett és Jonginre pillantott.
- Ő itt Nicole. Legyél vele kedves. – mosolygott rá a fiú, majd ő is belépett a
lakásba. Gondosan bezárta maga mögött az ajtót majd megfogva kezemet a
nappaliba vezetett. Nem volt valami nagy a lakás, de úgy sejtem Tao egyedül
lakhatott itt. A polcok a legtöbb helyen kongottak az ürességtől, néhol egy-egy
kép szolgált díszítésként. A falakon található elképesztő mennyiségű ablak csak
úgy ontotta a szobába a fényt ezzel barátságosabbá varázsolva az egész
helységet. A nappaliban elhelyezett bőrgarnitúrák hada, egy egész focicsapatnyi
ember elhelyezésére elegendő lett volna.
Lehuppantam az egyik különálló fotelbe majd a fiúra néztem. Még mindig
engem pásztázott bizalmatlan tekintetével miközben Kaival beszélgetett.
- Hallottam jó volt a buli. – próbáltam kezdeményezni a beszélgetést, mosolyt
erőltetve ajkaimra felé fordultam.
- Milyen buli? – ráncolta össze homlokát, majd Kaira pillantott.
- Hát tudod. Amin tegnap este voltál. – ütött bele a vállába játékosan a másik
fiú és nevetgéli kezdett.
- Én nem voltam buliba már vagy egy hónapja. – meredt az idősebbikre Tao.
- Látom, tényleg túl sokat ittál. – szólt kissé idegesen Kai majd a fiú vállára
tette kezeit. – Tegnap a buliban leittad magad a sárga földig és összeakadtál
valami idiótával, aki megvert. Na így már emlékszel? – ajkai egy vonalba
szűkülve mutatták idegességét. Kezeivel rászorított a fiú vállára.
- Jaa, tényleg. – nevetgélt kínosan Tao. – Hogy a tegnapi buli. Hát persze,
emlékszem. Nem kellett volna annyit innom, majd legközelebb visszafogom magam.
– pillantott rám mosolyogva.
- De mégis ki vert meg? –haraptam bele alsó ajkamba aggódóan. Szegényt így
elintézni, akkor, amikor magáról se tud.
-Dae- - kezdett volna bele a fiú de
Jongin közbevágott.
- Nem tudjuk. – mosolygott rám.
- Értem. – bólogattam jelezve, hogy felfogtam, amiket mondanak. Lassan
felnyúltam arcomhoz, hogy elsöpörjek egy kósza vizes tincset arcomból, ez a
cselekedetem Kainak is feltűnt.
- Tao van hajszárítód? – kérdezte a fiút engem nézve.
- Ott van a fürdőszobában. Minek kell? – jött vissza a konyhából a fiú, majd
rám tévedt pillantása. – Ja hogy neked. Gyere, odaadom. Nem biztos, hogy
megtalálod, ha elmagyarázom, hogy hol van. Követtem a fiút egy tágasnak
mondható fürdőszobába. A falakat fehér és kék csempék díszítették. A padló
szintén ezekkel a csempékkel volt kirakva, ami a sarokban elhelyezett kád
pereméig folytatódott. A káddal szemben lévő falon hosszú szekrény sora
helyezkedett el, középen a mosdókagylóval és a csappal. Fölöttük óriási tükör
volt a falra helyezve így a tetőablakon át beérkező fény visszaverődve
világosabbá tette a helységet. Tao lehajolt a szekrény előtt, kutatott egy
darabig majd előhúzta a hajszárítót. A kezembe nyomta, rámutatott a konnektorra
majd távozott a fürdőből. Rögtön az ajtó mellett elhelyezett áramforráshoz
siettem és bekapcsolva a hajszárítót meleg levegővel szárítgattam magamat. A
hajszárító zúgása betöltötte a szobát, percekig szárítgattam hajamat, amikor
kintről veszekedés hangja csapta meg a fülem. Nem értettem mit mondanak, ezért
a zúgó eszközt a lehető legmesszebb vittem a fülemtől, hátha ez változtat a
helyzeten.
- Értsd már meg, hogy nem számítottam Daehyunra. – kiabálta Tao idegesen.
Daehyunra? Ez az a Daehyun lehet, akit én is ismerek? Kai azt mondta, hogy nem
ismerik egymást. Biztosan egy másik Daehyunról beszélgetnek. Megvontam
vállaimat majd újra kezdtem eddigi tevékenységemet, újabb pecek telhettek el,
amikor meghallottam Kai hangját az ajtó előtt megszólalni.
- Ha YongGuk még egyszer ránk meri küldeni az embereit, esküszöm, én megyek
oda, hogy kicsináljam. – morogta idegesen. Kezeim megmerevedtek, amint eljutott
tudatomig Kai mondatának értelme. YongGuk? Túl nagy véletlen lenne, ha nem
arról a Daehyunról és YongGukról beszélnének, akiket én is ismerek. De mégis
miről beszél? Kicsinálni? Mi a jó ég folyik itt? Kérdéseim hada csak úgy
záporozott fejemben, merengésemből az ajtó nyílása zökkentett ki. Gyorsan
beletúrtam hajamba és a tükör felé fordultam, nehogy rájöjjön, hogy hallottam
előző mondatát. Úgy tettem mintha nem tudnám, hogy bejött a szobába.
Megrezzentem, amikor megéreztem ujjait a hajamban. Gyengéden simogatta immáron
száraz tincseimet, majd kivette a kezemből a hajszárítót és kikapcsolta azt.
- Mehetünk Nicole? – mosolygott rám.
- Persze. – mondtam gyorsan majd elmentem mellette és az ajtó felé lépkedtem.
Ujjait a csukló köré fonta, és visszahúzott maga elé. Tekintete az enyémbe
fúródott, ahogy arcomból próbált kiolvasni valamit.
- Baj van? – lehelete súrolta ajkaimat. Szabad kezével arcomat kezdte
simogatni.
- Nem. Nincs semmi baj. – mosolyogtam rá zavartan. – Csak egy kicsit fáradt
vagyok. – bólintott párat majd elengedett. Elköszöntünk Taotól majd hazafelé
vettük az irányt. Csendesen üldögéltem az ülésen, amikor megérezem zsebemben
telefonom rengését. Kihalásztam a készüléket szoros zsebemből majd elolvastam a
beérkező SMS-em.
,,Nicoleeee. Nem alszol ma nálam? Annyi
jó filmet meg akarok veled nézni, és a szünet még nagyon messze van. Naaaa
úgyis hétvége van. 7-re legyél a házunk előtt. Ha minden igaz átküldtem az
előbb a címem. Várlak.
Zelo”
Elmosolyodtam üzenetemet olvasva majd Kaihoz fordultam.
- Elvinnél majd egy címre? Ott alszok az egyik osztálytársamnál és fogalmam
sincs, hogy hol van az a cím, amit megadott. – húztam el a számat.
- Persze, de előtte gondolom, haza akarsz menni a cuccaidért. Nem? – pillantott
rám kérdőn.
- De. Persze csak ha nem baj. – mosolyogtam a fiúra, aki azonnal viszonozta
azt.
- Dehogy baj. – nevetgélt édesen. Pár perc múlva Jongin már a házunk
felhajtóján parkolt autójával. A fiú a kocsiban maradt és telefonált ameddig én
összeszedtem cuccaimat és elköszöntem szüleimtől. Beszállva az autóba a fiú épp
megszakította a beszélgetést valakivel, szóval bátran az orra alá nyomtam a
címet tartalmazó üzenetet. Egy darabig méregette a látott utcanevet majd
elindult. Vagy negyed óráig kocsikázhattunk mikor a fiú lefékezett egy nagy
családi ház előtt.
- Ha minden igaz el az. – nézett ki az ablakon. – Igen, biztosan ez az.
- Köszönöm Kai. – ajándékoztam meg mosolyommal majd táskámat a vállamra téve
kinyitottam az ajtót. Meglepetésemre egy kar nyúlt át előttem és rántotta
vissza a kocsi ajtaját. Kai irányába kaptam a fejem, akinek arca már jóval
közelebb volt hozzám, mint amikor elfordultam. Tekintete az enyémbe fúródott,
ahogy egyre közelebb hajolt hozzám. Szívem vadul kalapált mellkasomban, ahogy a
fiú telt ajkai egyre közelebb és közelebb értek. Lassan féloldalas mosolyra
húzta ajkait majd fejét kicsit oldalra fordítva egy apró puszit lehelt arcomra.
- Jó legyél. – kacsintott rám majd visszadőlt eredeti helyére. – Akkor majd
megbeszéljük, hogy mikor találkozunk újra. Vigyázz magadra Nicole. – pillantott
rám, majd ismét áthajolt az ülésen és kinyitotta nekem az ajtót. Kábultan
másztam ki az autóból majd miután becsukta az ajtót intettem neki párat. Kai még
egyszer rám mosolygott majd elhajtott a sötét utcán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése