Idegesen tologattam a tányéromban felhalmozott tésztakupacot egyik oldalról a másikra, míg az asztal alatt pihenő kezemmel combomat szorongattam. Nem tudok úgy enni, hogy közben bámulnak. Unottan néztem a kertünkben elhelyezett virágok sokaságát, miknek szirmait így az esti órákban a kerti lámpák fénye világított meg. A teraszt belengte a fák frissen kinyílt virágainak bódító illata, még az este fészkükből kirepülő madarak éneke biztosított némi alapzajt a szülők között folyó beszélgetésnek. Mikor már kellőképp meguntam a virágok szirmainak számolását, színeik pontos összehasonlítását a szomszédos virágok árnyalatával egy halk sóhajt engedtem felszakadni ajkaim közül. Lassan felpillantottam tányéromról a velem szemben ülő fiú felé, remélve, hogy tekintete végre nem velem lesz elfoglalva. Reményeim kudarcot vallottak, mikor egy fekete szempárral találkoztak szemeim. Azonnal elkaptam tekintetem a fiúról és idegesen megköszörültem a torkomat. Egy mosolyt erőltettem ajkaimra, majd anya vállára tettem a kezem.
- Kimegyek a konyhába vízért. – mondtam némi nyugodtságot csempészve hangomba, majd hangtalanul hátratoltam a széket és felálltam az asztaltól. Próbáltam minél kevesebb zajjal bejutni az ajtón, majd a konyha felé vettem az irányt. Amint beértem a falak takarásába, ahol már biztos lehettem benne, hogy nem látnak a teraszról idegesen a konyhapultra dőltem és csukott szemmel próbáltam lenyugtatni magam. Már épp kezdtem visszazökkenni a normálisnak nevezhető helyzetembe, amikor valaki megfogta a vállaimat. Azonnal kipattantak szemeim és felkaptam a fejem a pultról, hogy megnézhessem ki az, akinek sikerült hangtalanul mögém lopakodnia. Pont az állt mögöttem, akinek a társaságára a legkevésbé vágytam jelen pillanatban.
- Rosszul vagy Nicole? – fürkészte kimérten arcomat, majd közelebb lépett hozzám és kezeit a homlokomra szorította. – Úgy tűnik nincs lázad. – mosolygott rám kedvesen.
- Jaj dehogy. Semmi bajom. Menj csak vissza a többiekhez Jongin. – magyaráztam favaromban, majd neki hátat fordítva a hűtőhöz fordultam és valami hideg innivaló keresésébe kezdtem.
- Akkor mi ez a fetrengés a konyhapulton? – nevetett fel, majd mellém lépett. Kezét a hűtőszekrény oldalának támasztva hajolt hozzám közelebb. Ugyanazt a kellemetlenséget éreztem égető pillantásai miatt. Rohamosan gondolkozni kezdtem ennek megszüntetése érdekében. - Nem találsz innivalót? - érdeklődött, majd mellém állt, hogy ő is pillantást nyerjen a hűtő belsejébe.
- Hoznál nekem egy poharat? - tettem föl hirtelen a kérdést.
- Hol találom? - nézett körbe, miközben felegyenesedett.
- Harmadik szekrény, második polc. - hadartam. Nekiindult a keresésnek, mire megkönnyebbülten kikaptam a narancslevet a hűtőszekrényből.
- És milyen a suli? - kérdezte, miközben leemelt két poharat a polcról, majd a pultra helyezte őket.
- Hát, nem annyira rossz. - sétáltam közelebb és töltöttem az ivóléből.
- Na, csak nem ennyire rossz a helyzet? – tette föl a kérdést a pultra támaszkodva.
- Van egy ember, akivel nem jövök ki túl jól… - mondtam, majd fölsóhajtottam. Óvatosan töltöttem a két pohárba a narancsléből, majd nagyot kortyoltam a hideg folyadékból.
- Ó valóban? És ki az? – tágultak nagyobbra szemei. Ujjai a pohár peremén köröztek miközben szemeivel arcomat fürkészte.
- Áh, nem érdekes csak egy fiú, aki sokat képzel magáról és elég bunkó mindenkivel. – meredtem magam elé. – De mégis…
- De mégis? – nézett rám meglepetten.
- Áh, semmi semmi. – válaszoltam kissé zavarodottan kezeimmel magam előtt hadonászva. – És veled mi újság? Neked hogy megy a suli?
- Megyeget, de most inkább a táncra koncentrálok. – ajkait félmosolyra húzva dőlt neki a pultnak, majd kezeit a munkalapra támasztotta és egy határozott mozdulattal felült rá.
- Ó, az jó! És mit táncolsz? Én mindig is érdeklődtem a tánc iránt. – keltette föl érdeklődésemet a téma. Mindig is táncolni akartam, csak a tanulás mellett sosem fért bele az időmbe.
- Tényleg érdekel a tánc? Akkor bejöhetnél az egyik óránkra. – csillantak fel ébenfekete szemei.
- Hát tudod én nem akarok zavarni meg ilyesmi… - motyogtam kissé szomorúan.
- Mégis miért zavarnál? - vágott értetlen fejet.
- Hát, mert csak beülni egy táncórára úgy, hogy nem ismerek senkit, elég kínos lenne. – tördeltem ujjaimat zavaromban majd lassan arcára pillantottam. Mosolya barátságossá tette arcát, szájához emelte poharát majd egy lendülettel megitta tartalmát. Amint végzett letette a poharat majd lassan lecsúszott a pultról így csökkentve közöttünk a távolságot.
- De hát én már nem vagyok ismeretlen számodra. – lépett hozzám közelebb miközben arcomat fürkészte.
- De… még csak ma ismertük meg egymást. – néztem rá meglepetten miközben éreztem, hogy kezd visszatérni közénk az a feszültség, amit az elején érezte.
- Hátha így gondolod, akkor mit szólnál ahhoz, ha holnap együtt ebédelnénk? – villantotta rám gyönyörű mosolyát. Határozottsága elvarázsolt, biztos volt magában, mégsem éreztem túl tolakodónak. Hogyan csinálhatja…
- Hát… nem is tudom. – haraptam bele alsó ajkamba félénken. Szemeimet a földre szegezve méregettem a kövezetet.
- Na. Gyere már. Nem harapok. – nevette el magát majd állam alá nyúlva kényszerített, hogy rá nézek. Lebiggyesztette alsó ajkát miközben kérlelően szemekkel nézett rám. Elmosolyodtam aranyosságán, végül is mi baj lehet egy ebédből.
- Hát legyen. Nekem rendben van suli után. – bólintottam határozottan.
- Akkor elkérhetném a számodat, hogy fel tudjalak előtte hívni? – nézett rám boldogan.
- Persze, de akkor nekem is kellene a tied. – mosolyogtam, majd telefonom után nyúltam. Ő is előhalászta farzsebéből a sajátját, majd felém nyújtotta azt. Elvettem tőle, majd odaadtam neki az enyémet. Valahogy elszenvedtem magam odáig, hogy beírjam számom a telefonba majd mielőtt még bármit elrontanék, visszaadtam neki a készüléket. Mosolyogva vette el tőlem sajátját miközben a kezembe csúsztatta az enyémet. Ásított egyet, majd órájára pillantott.
- Máris hajnali 2 lenne?… - kerekedtek ki a szemei.
- Mennyi? – lepődtem meg én is, majd leellenőriztem a hallott időt. Valóban ilyen későre járt. Ebben a pillanatban hallottuk meg a teraszajtó nyílását ahonnan szüleink lépkedtek be a házba jókedvűen.
- Kai, ideje indulnunk. – szólt oda fiának Taehyun, Suneunnal már kabátban ácsorogtak az ajtóban. Jongin bólintott párat, majd magára kapta bőrdzsekijét. Kainak hívta az apja. Ez érdekes. A Jonginből vajon hogy lett Kai. – nevetgéltem magamban, amikor valaki vállamra tette kezeit és kizökkentett elmélkedésemből.
- Akkor holnap hívlak, Nicole. – kacsintott rám Jongin, majd szüleimtől elköszönve kilépett a terasz sötétségébe. Megvártam még a többiek is elmennek majd a szobámba mentem. Hihetetlen gyorsasággal levettem a ruháimat. Előkerestem a pizsamának kinevezett pólómat és bedőltem a megágyazott ágyba. Arra sem volt erőm, hogy betakarjam magam. Amint a fejem a puha párnára ért azonnal elnyomott az álom.
Telefonomnak megszűnni nem akaró csörgése zökkentett ki édes álmomból. A kijelzőre pillantva azonnal mosoly terült el az arcomon. Örömömre az itt szerzett legjobb barátom, Zelo neve villogott a kijelzőmön. De mégis mit akarhat ilyen késő este? A zöld gomb megnyomása után azonnal fülemhez szorítottam a készüléket.
- Szia Nicole, Zelo vagyok. – hallottam meg hangját, aminek hatására azonnal jó kedvem lett.
- Tudom, Zelo… kiírja a telefonom. Hogy hogy ilyen késő este jutottam eszedbe? – kuncogtam álmosan.
- Csak meg akartam kérdezni, hogy mi újság? Elég letörtek látszottál a suliba. – motyogta halkan.
- Áh, semmi. Tudod, csak az időjárás. – mondtam ki rögtön az első dolgot, ami eszembe jutott és hihetőnek hangzott. Eszemben sincs elmondani neki az igazat, ezt senki sem tudhatja meg…
- De Nicole. Ma nagyon jó idő volt. Látszik rajtad, hogy nem ez a bajod.
- Jaj, Zelo! Nem akarlak a gondjaimmal terhelni. Nincs semmi baj. Megnyugodhatsz. – harapdáltam alsó ajkamat idegességemben. Miért ilyen makacs ez a gyerek?
- Nem. Nem nyugszok meg. Aggódom érted, Nicole. Segíteni szeretnék, ahogy a barátok között szokás. – taglalta lassan, miután egy hosszú sóhaj szakad fel ajkaim közül.
- Rendben. De ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek. – adtam be neki derekam, ahogy ismerem, úgyis kiszedte volna belőlem előbb, vagy utóbb.
- Ne aggódj. Nem fogom senkinek sem elmondani. Még Jongupnak sem. – biztatott a vonal túlsó végéről.
- Én… - vettem mély levegőt, majd gondolataimat összeszedve nekikezdtem. - Lefeküdtem Yonggukkal. – mondtam ki lassan, érthetően. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben. Miután kimondtam, ami a lelkemet nyomta, szinte zavaró csönd lépett fel a vonal másik oldaláról. Kétségbeestem, hiszen nem tudhattam mit rejtenek a barátom gondolatai. Haragot, megvetést, döbbenetet, csalódást és hirtelen gyűlöletet? Ismét szólásra nyitottam a számat, amikor a csend már nyomasztóvá vált. – Zelo? – suttogtam halkan.
- Ne haragudj csak ez most kicsit ledöbbentett. Nem erre számítottam. – hangjából kihallottam a döbbenetet. Azonnal eluralkodott felettem a pánik. Éreztem, hogy valahogy el kell neki magyaráznom a helyzetemet.
- Nem tudom, hogy mit mondjak, én ezt nem így akartam… - kezdtem el magyarázkodni.
- Shhh! Maradj csöndben! Egyáltalán nem haragszom. Ismerem Yonggukot, szóval megértelek. Tudom, hogy ő kezdeményezte az egészet, hiszen már a kezdetektől fogva tetszettél neki. – mondta a vonal másik oldaláról. Az utolsó szavak hallatán mintha megfagytam volna. Tetszettem volna Yongguknak?
- Mi? Hogy mondtad? Az elejétől fogva tetszettem neki? – meredtem magam elé lesokkolva.
- Ööö…izé. Nem mondtam semmit, csak… Furcsán nézett rád, lehet nincs is semmi a dologban, vagyis hát ööö… Nicole, ne haragudj, most le kell tennem. – hadarta szinte alig érthetően. Na nem, nem fog lerázni ilyen könnyen.
- Hé! Nehogy itt merj hagyni! Zelo, kérdeztem valamit. – vettem szigorúbbra hangomat, hogy hatni tudjak rá.
- Sajnálom. Tényleg le kell tennem. Majd holnap találkozunk. Szia. – mondta gyorsan majd elhalkult.
- Zelo… - emeltem hangerőmön, de mindhiába, hiszen a vonal éles sípolása jelezte, hogy már lerakta a telefont. Döbbenten helyeztem magam mellé telefonomat és játszottam vissza gondolatban azokat a szavakat, amik barátom szájából hangzottak el. „Már az elejétől fogva tetszettél neki, már az elejétől fogva tetszettél neki, már az elejétől fogva tetszettél neki…” Tetszenék Yongguknak? Ez lehetetlen. Biztosan csak Zelo értett valamit félre. De Zelo Yongguk barátja, mi van, ha vele megosztja az érzéseit? Nem. Kizárt. Miért is tetszenék neki? Lehetetlen….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése