27. rész

Hangtalanul csuktam be szobám ajtaját,majd lassan megfordulva tengelyem körül hátamat a kemény fa lapnak támasztva néztem végig a félhomályban úszó szobán. A redőny résein keresztül beszűrődő fény apró mintákat festett a lábam alatt heverő puha szőnyegre, majd a falon lógó tükör tükréről visszaverődve felkúszott ágyamra. Lágyan simogatta sugaraival mély lila paplanomat, majd folytatva útját megvilágította az ágyamban fekvő fiút. A derekáig lecsúszott selymes anyag szabadon hagyta meztelen bőrét, így a nap sugarai kedvükre játszhattak kidolgozott hátán. Ahogy szemem végigvezettem a fiún tekintetem megakadt a bal lapockáján díszelgő, gondos munkával megalkotott tetováláson. Lassan az ágyhoz mentem, majd óvatosan leültem dereka mellé. Bal kezemen megtámaszkodtam az ágy peremén, még másik kezemet felemelve ujjbegyeimmel óvatosan végigrajzoltam a rá tetovált írás minden betűjét. A fiú izmai megfeszültek tenyerem alatt, majd egy mély sóhaj kíséretében fejét oldalra billentve belefúrta arcát a párnába. Egy mély levegőt véve beszívta a párna által átvett illatomat, majd egy elégedett morgás hagyta el ajkait. Éreztem, ahogy ellazítja izmait, s arcát felém fordítva rám emelte álmos tekintetét. Csokoládébarna szemeivel arcomat fürkészte, majd mikor pillantásunk találkozott azonnal rabul ejtette tekintetemet sajátjával. Elmélyedve pillantásában néztem gyönyörű szemeibe, majd arcára simítottam kezemet, s végigsimítottam puha bőrén. Egy darabig mozdulatlanul meredt rám, majd az oldalára fordult, s ülésbe tolta magát kezeivel. Mikor ajkaink egy vonalba értek, habozás nélkül szüntette meg a köztünk lévő távolságot, s ajkaival birtokba vette enyémeket. Telt ajkait lomhán mozgatta enyémeken, s egyik kezét derekamra tapasztva gyengéden magához vont. Kezeim automatikusan fonódtak nyaka köré, majd fejemet oldalra billentve viszonoztam émelyítő csókját. Éreztem, ahogy fogai végigkarcolnak alsó ajkamon, majd forró nyelve végigszántja az imént felsértett bőrömet, s végigrajzolja ajkam vonalát. Az ajkam közül feltörő jóleső sóhaj csak fokozta a fiú mohóságát, így egy mozdulattal ledöntött az ágyra és fölém tornyosult. Egy pillanatig sem hagyta, hogy felfogjam mi történt, azonnal visszatért ajkaimhoz. Kezemet puha tincsei közé vezetve markolászni kezdtem a haját, mire a fiú kezei pólómat feltűrve melleimre siklottak.

- Rajtad meg minek van melltartó…? – morogta, majd feljebb emelve fejét, s felháborodva nézett rám.

- Neked is jó reggelt Yongguk. – nevetgéltem.

- Mikor volt időd felöltözni? – morogta bosszúsan.

- Tudod nem mindenki alszik délután háromig. – kuncogtam ajkaiba.

- Mi?! – kerekedtek ki a szemei, majd az órára kapta tekintetét. Megdöbbenve látta, hogy kis híján végigaludta az egész délutánt.

- Bizony ám. – nevetgéltem, majd arcára csúsztattam kezeimet. Körkörös mozdulatokkal simogattam pofiját, ami láthatólag ellazította. Szemeit behunyva fordította fejét kezem irányába, majd belecsókolt tenyerembe.

- Felkelthettél volna. – búgta bőrömbe, majd visszahajolt hozzám. Hajamat elsöpörve vállamról, arrébb húzta pólómat, s ajkát bőrömre szorítva csókokkal halmozta el kulcscsontomat. 

- Yongguk itthon vannak anyáék. – leheltem erőtlenül, de kezeim szinte önálló életet élve simítottak végig oldalán, mire a fiú megremegett felettem.

- Nem baj. – suttogta bőrömbe, majd óvatosan szívogatni kezdte nyakamat, így halk sóhajokat kicsikarva belőlem. Óvatosan pólóm alá nyúlt, s végigfuttatta ujjait a hasamon, majd feljebb haladva oldalamat kezdte simogatni.

- D..de baj. – motyogtam. – Meg fognak hallani…

- Nem ha csendben maradsz. – kuncogta, majd egy határozott mozdulattal a hátára fordult így magára húzva engem. Gondolkodás nélkül ültem csípőjére, ami egy halk szisszenést váltott ki a fiúból. Vágyakozó tekintettel néztem a fiúra, aki ugyanilyen hévvel a szemében méregette fölé tornyosuló alakomat. Kínzó lassúsággal simítottam végig kidolgozott hasfalán, mire barátom kezdett egyre türelmetlenebb lenni. Alsó ajkába harapva várta következő lépésem, majd simogatni kezdte lábaimat.

- Vagy lehet neked kellene csendben lenned. – kacsintottam rá.

- Én tudom kontrollálni a hangom, ellentétben veled. – vezette kezét a fenekemre, majd erősen belemarkolt.

- Igen? – húztam fel a szemöldököm, majd óvatosan előretoltam csípőmet.

- Ugghhh… - mordult fel a fiú, s szemeit lehunyva szegte hátra a fejét.

- Halkabban Yongguk… - kuncogtam, majd alkaromra támaszkodva a füléhez hajoltam. – Maradj csendben… - suttogtam fülébe, s mozgatni kezdtem csípőmet. 

- Ne kínozz… - lehelte elgyengülve. – Még a ruhád sem engeded, hogy levegyem… - panaszkodott, kezei azonnal pizsamanadrágom korcához indultak, de nem engedtem neki.

- Mint mondtam, itthon vannak a szüleim. – emlékeztettem erre az aprócska kis hátráltató dologra.

- És mint mondtam engem nem zavarnak. – húzta perverz mosolyra ajkait.

- Engem viszont igen. – hajoltam telt ajkaihoz, majd hosszan megpusziltam és egy gyors mozdulattal lemásztam róla. Kikerekedett szemekkel nézte végig cselekedetem, majd hebegve-habogva megszólalt.

- M-Most komolyan így itt hagysz? – tátotta el a száját.

- Bizony. – nyújtottam ki rá a nyelvem, s mellé dőlve az ágyon magamra húztam a takarót.

- Nicole! – sziszegte bosszúsan, majd belekapaszkodva az agyagba próbálta lehúzni a fejemről azt. Erősen belemarkoltam a takaróba így a fiú gyenge próbálkozása sikertelennek bizonyult. Ő a takaró felett maradt, én pedig alatta. Nevetve forgolódtam paplanom alatt, majd kikukucskálva alóla Yonggukra néztem. Durcásan nézett szemeimbe, majd megadóan magára húzta saját takaróját. Elmosolyodtam aranyos mozdulatain, majd megemelve az ő takaróját átgurultam hozzá.

- Most durcizol? – támasztottam állam mellkasára, s mosolyogva a szemeibe néztem. Egy darabig csak méregetett, majd ellágyult a pillantása. Óvatosan átölelt és lejjebb hajtva fejét puszilgatni kezdte hajamat.

- Rád hogy is haragudhatnék. – mosolygott, majd kezei közé vette arcomat és várta, hogy felemeljem fejemet. Mikor teljesítettem kívánságát, magához húzott és gyengéden megcsókolt. Aprókat cuppogva kényeztette ajkaimat, majd még mindig tartva arcomat az enyémnek dörzsölte orrát.

- Eszkimó puszi? – kuncogtam, s egy cuppanós puszit nyomtam arcára.

- Szeretlek. – bújt hozzám, s elhelyezkedve mellettem a lehető legközelebb húzott magához.

- Én is téged. – hunytam le szemeimet. Fejemet mellkasába fúrva mélyeket szippantottam finom illatából. Idilli délutánunkat hangos zene dallama szakította félbe, szinte kiugrottam a bőrömből, úgy megijedtem mikor a telefon a fülem mellett kezdett el csörögni.

- Te nem hallasz normálisan vagy minek van teljesen felhangosítva a telefon? – tettem fülemhez kezeimet ezzel tompítva a hangot.

- Biztos ráfeküdtem és elnyomódott. – ráncolta össze homlokát a fiú, majd a kijelzőre pillantott. A telefon egy ismeretlen számot jelzett. A fiú megnyomta a kijelzőn villogó zöld kört, majd a füléhez tartotta a telefont.

- Igen? – szólt bele rekedten. Nem hallottam, hogy mi volt a válasz, de a fiú arcát nézve nem várt ember hívta. – Hyerin nem érek rá. – na ne.

- Tedd le. – sziszegtem, mire a fiú ajkam elé tartotta az ujját jelezve, hogy maradjak csendben. Morgolódva másztam ki mellőle az ágyból, majd a fürdőbe trappolva bevágtam magam mögött az ajtót. Hosszú percekig néztem magam a falról lelógó tükörben, majd felfrissítés gyanánt, hideg vízzel megmostam arcomat. Hajamat kontyba kötöttem, majd idegesen visszamentem a szobába, ahol a fiú az ágy szélén ülve még mindig telefonált.

- Látom nem fogadsz el nemleges választ… - sóhajtott fel. – De mit akarsz megbeszélni ami telefonon keresztül nem megy?

- Semmit. – sziszegtem újra, mire rosszalló pillantásokat küldött irányomba.

- Mi? Senki sincs itt. – mentegetőzött azonnal a fiú. – Hagyjál már ezzel. Nincs senkim.

- Még hogy senki… - puffogtam.

- Jó oké… Akkor egy óra múlva találkozhatunk. – sóhajtott fel. – Szia. – szólt bele utoljára a telefonba, majd megszakította a vonalat. – Te nem tudsz csendben maradni? – pillantott rám. – Nem tudhatja meg, hogy együtt vagyunk, de elég nehéz kimagyaráznom magam az ilyen helyzetekből.

- Még jó hogy nem várod el tőlem, hogy boldog legyek, amikor vele beszélsz. – háborodtam fel.

- Nem várom el ezt tőled. Csak azt, hogy ne kelts feltűnést. – állt fel, majd az éjszaka eldobált ruháit összeszedegetve öltözni kezdett.

- És most mi lesz? – fontam keresztbe karjaimat mellkasom előtt.

- Mi lenne? – merengett miközben nadrágját gombolta.

- Találkozol vele?

- Igen. – nézett rám szeme sarkából.

- Nagyszerű. – fújtattam.

- Most mi bajod van? – fordult felém. Értetlenkedve nézett rám, ami csak még jobban idegesített.

- Minek találkozol vele? – nézem rá.

- Ha nem teszem biztos lesz abban, hogy van valakim.

- És akkor meg mi van? – értetlenkedtem.

- Az van, hogy ha rájön, hogy ki az akkor mindenki meg fogja tudni. – vetette oda nekem a megoldást, mintha ez teljesen magától értetődő lenne.

- Akkor miért nem leszel rögtön vele, hogy nehogy gyanakodni kezdjen? Magára már csak nem gyanakszik. – fintorogtam.

- Nicole csak kávézni megyünk. – forgatta szemeit.

- Hogyne csak kávézni. Az ilyen lányok, mint ő biztosan a kávézás alatt csak a kávézást értik, és nem azt hogy mit lehetne utána csinálni…mondjuk nálad. – szűrtem a fogaim között.

- Légyszives ne bosszants… - motyogta, majd kabátját magára kapva indult is az ablak felé.

- Ja hogy már bosszantalak is. – mosolyodtam el. – Remek. – láttam rajta, hogy megérezte, hogy nem kellett volna ezt mondania. Azonnal visszafordult felém, majd bocsánatkérő tekintettel indult meg az irányomba.

- Nem úgy értettem… - motyogta, majd óvatosan megfogta kezemet, de kirántottam azt kezéből.

- Hagyj. – sziszegtem, majd a fürdő felé indultam. – Szaladj a ribancodhoz már biztosan vár. – csaptam be magam mögött az ajtót és kulcsra zártam azt. Láttam, ahogy lenyomódik a kilincs, mikor a fiú megpróbált bejönni utánam, de hamar rájött, hogy ez nem fog menni.

- Nicole kérlek, értsd meg hogy-

- Nem érdekel! – kiabáltam ki, majd megnyitottam a csapot, hogy ne is halljam, hogy mit magyaráz. –hosszú perceket töltöttem a padlón ülve a fürdőben, miközben a fejem mellett csobogó víz elzárt előlem minden más hangot. Mikor már biztos voltam benne, hogy elment elzártam a csapot és kibújtam rögtönzött váramból. Célirányosan kezdtem bele telefonom felkutatásába, majd a fejemben megformálódott terv első lépésének neki is kezdtem.

- Ha ő megtehet bármit, akkor én miért is ne tehetném meg ugyanezt? –tettem fel magamnak a kérdést, majd Kai nevére rányomva hívni kezdtem a fiút.

- Szia Nicole. – köszönt az ismerős hang, mire azonnal elmosolyodtam.

- Szia. – köszöntem én is.

- Ennyire hiányoztam, hogy egy napot sem bírsz ki nélkülem?- kuncogta a fiú.

- Még annál is jobban. – nevettem én is, majd belekezdtem a mondandómba. – Ma este mi a programod?

- Hmm…bármi is az ötleted a tiéd vagyok. – jött a magabiztos válasz.

- Helyes. – válaszoltam lelkesen.

- Akkor mit szólnál ahhoz, hogy te és én…

- El se tudod hinni hányféleképpen tudnám befejezni ez a mondatot… - búgta a vonal túlsó végéről.

- Kai! – kiabáltam nevetve, mire a fiú is nevetni kezdett.

- Ne haragudj. Folytasd, kérlek. – bíztatott. 

- Szóval te és én elmennénk valami jó helyre bulizni. Ma este. – haraptam bele alsó ajkamba a választ várva.

- Benne vagyok. – vágta rá azonnal a fiú. – Hova akarsz menni?

- Azt rád bízom. – motyogtam. Mivel nem voltam egy bulizós fajta, még csak ötletem sem volt arra, hogy hová menjünk.

- Életed legjobb bulija lesz. Ígérem. – kuncogott.

- Remélem is. – dőltem rá az ágyra, majd a plafont kezdtem el bámulni. Miért is ne lehetnék Kai barátja? Attól, hogy Yongguk utálja nekem még nem feltétlen kell ugyanígy tennem. – A többiek is jönnek?

- Szeretnéd? – érkezett a válasz.

- Tőlem jöhetnek. Persze csak ha van kedvük.

- Ó ne aggódj. Kedvük az mindig van.

- Akkor őket is hozd. – mosolyogtam.

- Rendben. Nyolcra legyél kész, érted megyek.

- Igenis.

- Szia Nicole. – köszönt el tőlem, majd cuppogásokat hallottam a telefonba tehát puszikat is kaptam elköszönésként.

- Szia. – nevettem, majd letettem a telefont. Letrappolva a földszintre vetettem be magam a konyhába szüleimhez.

- Anya, apa elmehetek ma este? – néztem rájuk kérlelő tekintettel.

- Hova? – emelte rám tekintetét anya az éppen készülő félben lévő pudingról.

- Buliba…? – válaszoltam halkan.

- Kivel? – érdeklődött apa.

- Jonginnel. – pillantottam rá reménykedve.

- Tőlem elmehetsz. Lisa? – nézett apa anyára.

- Legyen. – mosolygott rám anya.

- Köszönöm. – mosolyodtam el, majd mentem is vissza a szobámba, hogy kiválasszam ruhámat az estéhez. Az estéhez amikor kötöttségek nélkül fogom jól érezni magam. Kim Jongin társaságában.

26. rész

Mi a szart akarsz? – nyitottam ki olyan nagy lendülettel az ablakot, hogy a kilincs a kezemben maradt. – Ó, nézd, mekkora segítségemre van ez is. – pillantottam a bearanyozott kilincsre, ami a tenyeremben pihent, majd egy szempillantás alatt Yongguk mellkasához vágtam azt.

Áu. – jajdult fel, miközben a mellkasához kapott. – Te normális vagy? – sziszegte.

- És te normális vagy? – mordultam rá mérgesen. – Az éjszaka közepén az ablakot vered, miután készségesen megcsalsz valami szakadt csajjal, akiről fogalmam sincs, hogy ki az. Igen, valószínűleg én vagyok a nem normális. – tettem keresztbe karjaimat.

- Beengednél végre és meghallgatnál? – vett egy lépést előre. – Ha lenne egy kis eszed, akkor nem nyitott ablaknál veszekednél velem. – mordult fel ő is.

- Ide te be nem jössz! – háborodtam fel, majd becsapni készültem az ablakot, mikor Yongguk keze megakadályozta a beteljesítésre váró feladatot.

- Ne csapd be, mert akkor aztán teljesen lebukunk! – nyitotta kijjebb óvatosan az ablakot. – Kérlek, engedj be!

- Miért tenném? – emeltem meg az egyik szemöldökömet sejtelmesen.

- Figyelj! – köszörülte meg a torkát. – Te beengedsz, én elmondom neked az igazat, utána pedig mindketten lefekszünk aludni és élünk tovább boldogan. – mosolygott.

- Hát ez nevetséges. – nevettem el magamat lenézően. – És szerinted én hinni is fogok neked?

- Nicole.. – dünnyögte.

- Na jó, legyen. – adtam be végül a derekamat, hiszen akármennyire is mérges vagyok rá, attól függetlenül szeretem.

- Ezaz! – mondta vidáman, majd belépett a szobámba az ablakon keresztül.

- Ne örülj ennyire. – másztam az ágyra, s leültem annak a szélére. – Kezdheted.

- Tehát, az a lány, akit láttál, az exem volt. – vett egy nagy levegőt, majd folytatta. – Fogalmam sincs, hogy a manóba, vagy, hogy miért került oda, ahova. De egy dolog van amit biztosra tudok. Hogy Jongin ismeri a csajt. – magyarázta.

- Jaj, hagyjuk már a hülyeséget. – pattantam föl az ágyról. – Kezdem azt hinni, hogy Jongint csak rosszá akarod tenni a szememben. Mi van, ha neki semmi köze nincs is hozzád? Mi van, ha te akarsz rosszat neki? Jongin sokkal normálisabb, mint te vagy! – jelentettem ki együgyűen, majd elmosolyodtam. – Ő sohasem bántott meg, és sohasem játszott velem. Lehet, hogy őt kellet volna választanom. Sőt biztos! Holnap az lesz az első dolgom, hogy megcsörgetem. – mosolyom még szélesebb lett, látva, hogy Yongguknak düllednek ki az erek a nyakán, az ökölbefeszített karja miatt. Ideges. Egyik pillanatról a másikra a falnál találtam magam, Yongguk szorításában. Két karját a fejem mellé feszítette, hogy véletlen se tudjak menekülni.

- A legelső dolgom az lesz, hogy felnyársalom azt a büdös patkányt, amint a szemem elé kerül. – sziszegte arcomhoz közel.

- Hagyd békén őt is és engem is. – mellkasára helyezve kezemet próbáltam eltaszítani őt magamtól, de mind ezt hiába.

- Na mi van? Már nem is szeretsz? – kérdezte gúnyolódva úgy, hogy az arcomba mászott közben. Lesütöttem szemeimet és nem válaszoltam neki. Síri csöndben álltam előtte. – Válaszolj! Szeretsz vagy sem? – ordított rám teljes hangerővel, ami bennem is felvitte a pumpát.

- Jongint szeretem! – kiabáltam vissza, miután felemeltem a fejemet büszkén, mire elnevette magát.

- Kait? Igen? – hencegett még mindig hangosan. – Na majd most megmutatom, hogy kit szeretsz. – komolyodott el egy pillanat alatt, s ajkait nyakamra vezetve kezdte el óvatosan csókolni az ott elhelyezkedő puha bőrömet.

- Menj el. – szóltam rá, majd mepróbáltam elhúzódni, de a kezeimet le fogta és így már mozdulni sem tudtam. - Yonnguk hagyj! - szisszentem fel, majd ellöktem magamtól. Zihálva szedtem rendbe ruháimat, majd az ablakhoz lépve nagyra tártam azt. - Kifelé! - néztem rá mérgesen.

- Nem. - szűkült szája egy vonalba.

- Azonnal menj el. - taglaltam a szavakat lassan és érthetően. Csak remélni tudtam, hogy szüleim még nem keltek fel a hangzavarra.

- Nem. - ismételte meg magát, majd keresztbe fonta karjait mellkasa előtt és a falnak dőlt. Fáradt pillantása engem méregetett. Percekig álltam tekintetét, majd éreztem, ahogy az eddig magamba fojtott könnyeim egyre inkább utat akarnak törni maguknak.

- Mit akarsz tőlem? - csuklott el a hangom. - Mi mást akarsz Yongguk? Hm? - gördültek le sós könnycseppek az arcomon, majd orcámról lecsöppenve lábaim elé estek. A fiú arcán aggodalom suhant át, karját felém nyújtva lépett hozzám közelebb.

- Hagyj. - fordultam el tőle. Kézfejemmel letöröltem könnyeimet arcomról, s az ablak felé mutattam. - Menj el... - nyöszörögtem.

- Nicole... - szólított ellágyult hangon.

- Menj a barátnődhöz. - motyogtam. - Nincs értelme hazudnod arról, hogy az exed...

- Én-

- Nem érdekel. - fordultam ismét felé. - Csak kihasználtál igaz? - mosolyodtam el. - Csak ennyire kelletem? - simítottam végig ujjbegyeimmel a nyakamon ékeskedő piros folton, amit percekkel ezelőtt helyezett el ott. - Épp nem volt itthon a nőd? - fintorodtam el. - Istenem de szánalmas vagyok, hogy hittem neked...

- Na ezt most hagyd abba. - lépett oda hozzám. Arcomat a kezei közé fogva tolt a falhoz ismét. - Szeretlek. - fúrta tekintetét az enyémbe. - Csak is téged. - lehelte halkan. - Hyerin az exem. Nem tudom, miért jött vissza megint de nem is nagyon érdekel. Csak te érdekelsz... -motyogta. Megadóan hajtottam le fejemet, majd a földet keztem bámulni. Ismét kapott az alkalmon, majd betámadta a nyakamat újra, immáron sokkal óvatosabban csókolt. Gyengéd nyelves csókokat lehet rá, ami engem is ellazított. A számmal még le tudtam tagadni, hogy nem szeretem Yonggukot, viszont a testem sohasem tudna hazudni. Minden porcikám csak az ő érintésére vágyott. Az egyik kezemet szabadon hagyta, hogy pólóm alá tudjon nyúlni, és cirógatni tudja a derekamat, ezzel libabőrt futtatva az egész testemen át.

- Még mindig Jongint szereted? – tette fel a kérdést, mire magamhoz tértem.

- Igen! – jelentettem ki határozottan, mire fölbátorodva levezette kezét a derekamról és egészen a bugyimig vitte azt, ahova benyúlt és végigsimított nőiességemen. Egy kósza sóhaj szökött volna fel belőlem, de nem engedtem, hogy utat törjön magának.

- És most? – dörzsölt erősebben a csiklómon.

- U-utállak. – dadogtam erőtlenül.

- Ó, ugye tudod, hogy ez rosszabbhoz vezet? – húzta perverz mosolyra ajkait, majd egy rántással letolta a nadrágommal együtt a bugyimat, s kéjesen letérdelt ékességem elé.

Kezével széthúzta a nagyajkaim, majd nyelvével masszírozni kezdett. Néhány percig folyamatosan csinálta, majd felállt, megcsókolt sokszor egymás után, miközben ujjával belém hatolt. Számat elhagyta egy halk nyögés, melyet már nem tudtam visszafogni. Átadtam magam a vágynak, hagytam, hogy Yongguk az ágyhoz vezessen. Nagy lendülettel döntött az ágyra, s csak akkor vettem észre, hogy megszabadult fölösleges ruháitól és csak egy alsónadrágban térdel fölöttem. Magamhoz húztam, számmal kényeztettem a nyakát, lábaimat a dereka köré fontam. Kezével utat tört a melltartómhoz, melyet ügyesen kikapcsolt, majd a pólómmal együtt félredobta. Belemarkolt a mellembe, utána szájával masszírozta bimbóimat, folyamatosan engem kényeztetve. Ujjaimmal belemarkoltam formás fenekébe és simogattam megkeményedett férfiasságát, mire vágyakozón újra felém térdelve a szemembe nézett, s látni véltem íriszeiben a mohóság és a kívánás elegyedését és biztos voltam benne, hogy az én tekintetemben is ugyan ezt látja. Szájon csókolt, majd mikor megtalálta a helyet, erősen belém hatolt, mire hangosan felnyögtem. Először lassan, majd egyre ütemesebb tempóban mozgott fölöttem. Pózt váltottunk. Ő az ágyon, én az ölében ültem, s ritmusosan mozgattam felette a csípőmet fel-le mozgatva, közben őt csókolva.

- N-Nicole ... S- Sajnálom, mindjárt elmegyek… Ugh! – mondta nyögésekkel kísérve. - Semmi baj, Yongguk. Élvezz belém! – hajoltam közel a füléhez, és megharapdáltam. Hangosan felnyögtünk, mikor éreztem a belém áramló meleg anyagát, melytől bizseregni kezdett az alhasam. Elveszett az időérzékem. Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideje csináltuk, úgy belemerültünk az egymás iránt érzett vonzalmunkba. Mikor mindketten elélveztünk, cuppogó hangokkal kísérve szétváltunk, majd fáradtan lihegve borultunk az ágyamra.

– Mindig megvéd, tisztel, és igazán szeret engem. Hogy ne szeretném viszont? Fölösleges titkolni, hiszen, aki ismer engem, az láthatja rajtam. – merengtem az arcát fürkészve, melyről elégedettséget és fáradtságot olvastam le. Szemei csukva voltak. Néha meg-megremegtek szempillái s hallottam, ahogy légzése egyre mélyül, és egyenletessé válik. Elaludt. Csukott szemmel hallgattam a szíve dobogását, melynek ütemes verése megnyugtatott. Felkönyököltem, arca fölé hajoltam, s egy puha csókot leheltem ajkára majd fülébe súgtam.

- Szeretlek!

25. rész

Lesokkolva néztem, ahogy a lány átkarolja Yongguk nyakát, majd fejét oldalra billentve mélyíti el a csókjukat.

- Mi a….? – kerekedtek ki a szemeim.

- Na úgy látom Hyerin visszatért. – húzta féloldalas mosolyra ajkát Kai, majd belekortyolt az italába.

- Hyerin? – pislogtam rá értetlenül.

- Aha. – bólintott. – Yongguk nője. Miért? – emelte fel a szemöldökét a fiú, tekintetével az arcomat fürkészte. Gyorsan helyre tettem a gondolataimat, majd nyugodtságot erőltetve arcvonásaimra a fiúra néztem.

- Ja semmi, csak még sosem láttam ezt a lány.  – hazudtam, majd szám elé emeltem a poharam. Tekintetemet visszavezettem a tőlem nem messze álló párocskára, majd kíváncsian kísértem figyelemmel a történteket. Yongguk nagy erőfeszítés árán lehámozta magáról a lány kezeit, majd értetlen arccal meredt rá hosszú percekig. Sajnos túl messze álltak tőlem így nem értettem, hogy miről beszélgettek, csak annyit láttam, ahogy a lány folyamatosan beszél Yonggukhoz, aki buzgón rázza a fejét és fújtat. Hyosung arcáról sem volt elmondható, hogy kicsattan az örömtől. Egy darabig csak bámulta a fiút, majd kezét megfogva próbálta elhúzni újonnan felbukkant barátnőjétől, de a fiú egy könnyed mozdulattal lerázta magáról a lány kezeit. Ha nem vett volna körül ennyi ember biztosan elsírom magam, nem hittem volna hogy Yongguk csak kihasznál és épp csak addig kellek neki ameddig a barátnője nincs a közelben. Túl szép is lett volna, ha igaz lett volna a kapcsolatunk. Tehát eddig bírtuk…pár hét. Ennyi járt nekem. Szám szélét rágcsálva meredtem magam elé egy darabig, majd egy nagy sóhaj kíséretében fordultam a még midig mellettem álló Kai felé.

 -  Szerintem hazamegyek… - motyogtam halkan.

- Na ne már. – pillantott rám kérlelő tekintettel.

- Fáradt vagyok. – hazudtam.

- Gyere iszunk valamit és mindjárt jobb lesz. – mosolygott rám.

- De Kai komolyan haza szeretnék menni…

- Nicole a buli szinte csak most kezdődött, nem léphetsz le. Nem is táncoltunk még. – ragadta meg a derekam és magához rántott. Vonakodva tettem kezeimet a mellkasára, majd tekintetemet a földre szegezve álltam meg előtte.

- Annyira nincs ehhez kedvem… - suttogtam halkan.

- Jaj Nicole. – pörgetett meg, majd derekamra helyezve kezeit kezdett el mozogni a zene ritmusára. – Mi a baj? – fürkészte tekintetével arcomat. – Látom, hogy valami bánt.   – simított végig arcomon ujjbegyeivel.

- Nincs semmi baj. – erőltettem egy mosolyt az arcomra. – Tényleg. – tettem kezeimet a fiú vállára. Kai elmosolyodott, majd szorosabbra fűzte kezeit derekam körül. Ugyan minden vágyam az volt, hogy egyedül lehessek végre, mégis jól esett közelsége. Épp elmerültem volna gondolataimba, amikor egy éles fájdalom hasított a lábamba.

- Nem tudsz vigyázni?! – nézett rám szórós szemekkel az újonnan megismert lány.  Lehajolva cipőjéhez leporolta magas sarkúját, amivel egy másodperce még a lábamon állt.

-  Te jöttél nekem! – förmedtem rá, majd felszisszenve néztem rá bokámra, amin egy hosszú vágás díszelgett, ahogy a lány cipőjének sarka felsértette bőrömet.

- Te meg útba voltál. – húzta fel felső ajkát kissé, majd látványosan végigmért. – Azt hittem azért az európaiak ennél szebbek. – forgatta meg szemeit. Vékony, nyávogó hangja szinte sértette a füleimet.

- Hyerin. – szólalt meg mögülem Kai. – Látom az udvariasságod cseppet sem változott.

- Jaj Jongin már csak te hiányoztál. – erőltetett egy mosolyt arcára. – Csak nem a barátnőd, hogy így megvéded. Bár amilyen elcseszett ízlésed van ki is nézem belőled. – kuncogott. Kikerekedett szemekkel néztem az előttem álló lányra, eddig sem volt valami szimpatikus, de most sikerült megutáltatnia magát velem. El se hiszem, hogy ez kell Yongguknak.

- Hol hagytad a barátodat? – húzta félmosolyra száját a fiú.

- Az neked teljesen mindegy szerintem… - nézett vele farkasszemet a lány. – Bár ha ennyire tudni akarod elment.

- Szóval itt hagyott. – nevetett fel Kai. Szóval elment. Minden szó nélkül itt hagyott engem is… Bang Yong Guk most elástad magad a szememben.

- Nem hagyott itt! – kiabált rá Kaira a lány. – Vissza fog értem jönni és minden úgy lesz mint régen!

- Hát hogyne. – kuncogott a fiú. – Néha sajnállak. – ment oda a lányhoz, majd megpaskolta a fejét. – Észre se veszed, ha kihasználnak.

- Nem tud érdekelni a véleményed. – sziszegte a lány, majd hátat fordítva nekünk elviharzott. Fájós lábamat dörzsölgetve néztem utána, majd felpillantottam Kaira.

- Nagy szívességet kérnék azzal, ha megkérlek, hogy vigyél haza? – haraptam alsó ajkamba.

- Nem dehogy. – mosolygott rám. – Fáj a lábad?

- Hát nem kellemes érzés, ha valaki megtapos egy ilyen cipőbe… - motyogtam. – De akkor tényleg nem baj?

- Miért lenne már baj? – mosolygott rám.

 - Köszönöm. – viszonoztam mosolyát. – Akkor összeszedem a cuccaim. – motyogtam, majd táskám keresésére indultam. Pár perc sem telt el máris Kai kocsijában ültünk. Lábaimat felhúzva meredtem ki az ablakon, néztem ahogy megannyi lámpa előtt haladunk el. A házakból már csak imitt amott szűrődött ki fény. A legtöbb ember már aludt. Szöulnak erre a környéke csend és nyugalom telepedett. Én voltam az egyetlen, aki zakatoló szívvel, könnyekkel telt szemekkel meredt maga elé és legszívesebben eltűnt volna a világ elől.

- Szokatlanul csendes vagy. -  mély hangja megnyugtatóan csengett a kis térben. Szorosabbra fogtam kezeimet térdeim körül, majd fejemet a háttámlának támasztva pillantottam rá.

- Gondolod? – motyogtam.

- Igen. Amióta megláttad Hyerint olyan lehangolt vagy. – nézett rám szeme sarkából. – Jobban ismerlek annál, hogy egy mosollyal eltakard azt ami az arcodra van írva… Mond el mi a baj. – búgta megnyugtatóan.

- De tényleg nincsen semmi baj. – nyúltam keze után,majd alkarjára tettem tenyerem.

- Biztos? – engedte el jobb kezével a kormányt, majd megfogta a kezemet. – Tudod, hogy elmondhatod. – simogatta meg kézfejem. Percekig néztem a fiú arcát, majd bíztatóan megszorítottam a kezét.

- Nincsen baj. – hazudtam. Jól esett, hogy így foglalkozik velem, de erről ő nem tudhat… Ezt nem mondhatom el neki.

- Rendben. – derült jobb kedvre. – Hyosung bulija unalmas volt… Nem megyünk el valahova máshova? – vetette fel az ötletet. Így belegondolva nem is volt rossz ötlet, de most tényleg egy kis magányra vágytam.

- Fáradt vagyok. – sóhajtottam fel. – De ígérem valamelyik nap elmehetünk.

- Szavadon foglak. – mosolygott rám, majd kezemet el nem engedve vezetett tovább. - Na meg is jöttünk. – parkolt le a ház elé.

- Köszönöm, hogy haza hoztál. – csatoltam ki a biztonsági övemet, majd vállamra vettem a táskám.

- Nincs mit. – mosolygott rám, majd átnyúlva az én oldalamra végigsimított arcomon. –Jó éjt. – motyogta.

- Neked is. –küldtem felé egy utolsó mosolyt, majd kiszállva az autóból bementem a házba. Lopakodva mentem fel a szobámba, ahová beérve azonnal ledobtam cuccaimat. Amint Kai elment nem volt ki elterelje a gondolataimat Yonggukról így könnyeim azonnal utat találtak maguknak szemembe. Hüppögve kerestem elő a telefonom, ami a megszokottnál jóval több nem fogadott hívást jelzett. Yongguk hívott, úgy ötvenszer az elmúlt három órában. Gondolkodás nélkül nyomtam meg hosszan a kikapcsoló gombot, majd a telefont az ágyamra dobtam. Egy perc alatt átöltöztem, s kis nyugalomra számítva másztam be a biztonságot adó ágyamba.  Órákig forgolódtam az ágyban, de sehogy sem tudtam elaludni, mikor végre megtalált az álom, akkor is róla álmodtam… Halk kopogásra ébredtem.  Mintha az első esne, de ez nem folyamatos volt. Percenként egy koppanás az ablakon, ez nem lehet eső. Fejemre húztam a takaróm, hogy kizárjam a zavaró hangot, de a zaj így is eljutott a fülemig. Fáradtan másztam ki az ágyamból, majd az ablakhoz sétálva kinéztem rajta. Meglepetésemre Yongguk alakjával találkozott a tekintetem. A fiú nyakig bebugyolálva ácsorgott az ablakom alatt, és kis köveket szedegetett fel a virágok közül. Azonnal berántottam a függönyöket, de azt még láttam, hogy pont felkapta a fejét a hirtelen mozgásra. Alig léptem el az ablaktól máris tucatnyi kis kavics landolt az ablaküvegemen. Ez az idióta ki fogja törni az ablakomat…

- Mit akarsz? – nyitottam ki az ablakot. Összehúzva magamon a pizsamámat fontam karjaimat keresztbe mellkasom előtt.

- Állj hátrébb. – utasított. – Felmászok.

- Ide ugyan ne gyere. – sziszegem.  Láttam, ahogy az arcára kiül a megdöbbenés, majd a kétségbeesés lesz úrrá rajta.

-Nicole enged, hogy megmagyarázzam… - motyogta. – Ez nem az volt amin-

- Nem érdekel. – csuktam be az ablakot, majd ismét behúztam a függönyöket és visszafeküdtem az ágyba. Egy óra is eltelhetett már de a kis koppanások jelezték, hogy ő még mindig kitartóan dobálja az ablakomat.

- Nem hiszem el, hogy nem adja fel. – motyogtam, majd kikászálódva takaróim közül újra az ablakhoz léptem.

24. rész

- Ah, Yongguk. Biztos, hogy jó ötlet ez? – válaszoltam a telefonba, számat harapdálva.
- Bízz már bennem egy kicsit! – győzködött a vonal másik végéről, mire felsóhajtottam megterhelten.

- Hát legyen, de ígérd meg, hogy jó lesz! – csóváltam meg a fejem, de ugye ezt ő nem láthatta.

- Nicole? – szólított félénken.

- Mondd.
- Nagyon szeretlek. – mondta derűsen, gondolom mosolygott.

- Én is téged, te butus. – csóváltam egyet a fejemen, majd nekem is mosoly görbült a számra.

- Helyes! – nevetett. – Akkor 10 perc és ott vagyok. Sziiaaaaa. – zengte, majd rám is csapta a telefont.
Nagyot felsóhajtva a szekrényemhez battyogtam, hogy kiválasszam az alkalomhoz illő ruhát magamnak. Mivel medencés buli lesz, ezért magamra öltöttem a gyönyörű fehér bikinimet, aminek szélét ezüstös kövek díszítették. A bikini fölé felvettem egy még annál is fehérebb hosszú nyárias ruhát. Egy szép arany nyakláncot és egy emelt talpú szandált. Enyhe sminket hintettem arcomra, és ezennel már készen is álltam a bulira. Telefonomat előkaptam, s kijelzőjére pillantva láttam, hogy Yongguknak már itt kellene lennie, ezért lebattyogtam a lépcsőn, és úgy döntöttem, hogy a konyhában várom tovább. Mikor leértem, megpillantottam anyut, ahogy a konyhában sürög-forog.
- Szia anyaaaa. – pattantam mögé.
- Szia kincsem. Mész el Yongukkal? – fordult meg egy mosoly kíséretében.

- Igen. Ugye nem baj? – kérdeztem meg félénken.

- Dehogy baj. – kuncogott anya. – Hova mentek, ha szabad tudni?

- Kerti partira. – halottam meg az ajtó nyitódásával az ismerős hangot. – Csókolom Mrs. McCart. – hajolt meg illedelmesen.

- Yongguuuuuuuuuuuuuuuuk! – kiáltottam el magam és pattantam boldogan a nyakába.

- Szia bébi. – nyomott egy puszit a homlokomra. – Indulhatunk? – mosolygott édesen.

- Mehetünk. – bólintottam. – Édesanya, elindultunk! – kiabáltam be a nappaliba, mire ott is termett az előszobában.

- Rendben. Vigyázzatok magatokra és érezzétek jól magatokat! Sziasztok. – integetett.

- Sziaaaaa – kiáltottuk csaknem egyszerre, majd becsuktuk magunk után az ajtót. Elindultunk a kerten át, hogy eljussunk Yongguk autójáig, de hirtelen megragadta a kezemet a bejáratnál.

- Annyira gyönyörű vagy. – fordított magához, hogy átkarolja derekamat.

- Na ne mondd. – festődött egy széles mosoly az ajkaimra.

- De. És csak az enyém. – hajolt közelebb, majd ajakait az enyémekre tapasztotta, hogy egy gyors csókot nyomjon a számra.

- Szeretlek. – motyogtam csukott szemmel, mutatva, hogy én még többet akarok.

- Én is téged. – kuncogott. – De most már tényleg menjünk. – rántotta meg kezemet, mire a szemeim kipattantak.

- Tudod nem sok kedvem van ehhez az egészhez… - motyogtam, miközben egy gyors mozdulattal bekapcsoltam a biztonsági övemet.
- Miért nincs kedved? – kérdezte. Napszemüvegét a feje tetejére tolva pillantott rám. Megigazította hófehér ingje gallérját, majd beállította a tükröket.

- Hát tudod… - motyogtam ujjaimat tördelve. – Hyosung elég nyilvánvalóan kedvel és-

- És nem érdekel rajtad kívül senki más. - tette kezét a combomra, s rám pillantva belefúrta tekintetét az enyémbe.

- Rendben. – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten.

- Mehetünk? – húzódtak ajkai egy félmosolyra, majd beindította az autót.

- Hát nem is tudom. – nyeltem le a gombócot torkomba. Szívem máris őrült tempóban zakatolt mellkasomban. Rossz emlékeim vannak Yongguk vezetésével kapcsolatban. Nem várta meg míg felkészülök, már rá is lépett a gázpedálra így az autó kerék csikorgatva indult meg az úton. Csukott szemekkel ültem végig az egész utat, úgy éreztem, ha kinyitnám a szemeimet, elkapna a hányinger. Hátam az ülésbe préselődött, míg ujjaimmal görcsösen kapaszkodtam az ülésbe. – Neked ki is adott jogsit? – motyogtam halkan.

- Nem értem mi bajod van a vezetési stílusommal. – kuncogott édesen, majd leparkolt a hatalmas ház előtt sorakozó kocsik közé. Lomhán csatoltam ki a biztonsági övemet, majd kikászálódtam a kocsiból. Yongguk odajött hozzám, majd derekamat átölelve húzott magához. Egy apró puszit lehet a homlokomra és már el is engedett. Nem szabadott, hogy bárki együtt lásson minket.

- De szép házuk van. – néztem fel az óriási házra. A kétemeletes fehérre festett családi házat egy óriási kert vette körül. Az előkertben kanyargó kövekkel kirakott ösvény vezette a bokrok között az ide látogatókat a kaputó egészen a verandáig. A házból kinyúló kis teraszt fehér kerítés szegélyezte, minek korlátjáról hatalmas virágok omlottak le bokorszerűen. Egy kis asztal és köré elhelyezett kerek, puha párnával bélelt székek szolgáltak az üres tér kitöltésére. Mire Yonggukkal az ajtóig értünk, már több tucat ember jött velünk szembe vagy ment el éppen mellettünk. A házi kinyitott ablakaiból zene dübörgött kifelé.

- Te menj előre. – simított végig a hátamon a fiú, majd maga elé engedett, így egy kíváncsi szempár sem láthatta, hogy együtt érkeztünk. Elindultam a kerten át, majd még egyszer visszapillantottam Yonggukra, aki biztatóan mosolygott rám. Annyi időm még volt, hogy visszamosolyogjak, s ház oldalánál befordultam a hátsókerthez. Egy hatalmas medence tárult a szemem elé, amelyben boldog fiatalok pancsoltak. Volt, aki a kertben beszélgetett, nevetgélt, voltak olyanok, akik inkább a napozást, a piálást vagy a medencés szórakozást választották. Mi mégfurább, hogy elég sokan eljöttek a buliba. Nem is hittem, hogy Hyosungnak ennyi ismerőse van. Ahogy a névre gondoltam, már ott is termett mellettem az illetékese.

- Szia Nicole. – mosolygott szélesen, majd két puszival ajándékozott meg, amit akármennyire nem is akartam, de viszonoztam, és egy mosolyt erőltettem az arcomra.

- Ott a pia. Nyugodtan igyál csak, amit szeretnél. – nyavalygott miközben a kerti kis asztalkára mutatott.

- Köszönöm. – bólintottam zavaromban.

- Hát sziasztok lányok. – termett mellettünk Yongguk, mire Hyosungnak szélesebb lett a mosoly az arcán. Semmiféle feszültséget nem szabadott keltenem, sőt az érzelmeimet is el kellet rejtenem.

- Szi.. – köszöntem volna Yongguknak, de valaki félbeszakított. Milyen meglepő.

- Szia Jepp. – borult a nyakába Hyosung. Erősen rácsimpaszkodott, mire Yongguk határozottan átkarolta a derekát.

- Ki az a Jepp? – kérdeztem fennhangon. Akármennyire is korlátoznom kellet magamat, ezt azért nem hagyhattam ki.

- Ó drágám, én Yonggukot mindig is Jeppnek hívtam. Én adtam neki ezt a nevet.  – mondta büszkén. - Egyébként, ha nem bánod, akkor most elrabolom picit Jeppet. – kuncogott kislányosan. – Amint már említettem az innivalók az asztalon vannak. Szolgáld ki magad. – dobta hátra haját, majd Yonggukba kapaszkodva el is iszkoltak. Az eszem megáll. Yongguk hogy tudja ennyire leplezni azt, ami köztünk van? Ah mindegy is. Nem tudtam mást tenni, így az üdítőköz araszoltam, annak ellenére, hogy nagyon sok alkohol és koktél volt, én mégis a kólánál maradtam. Így hát fölbontottam üveggel, és egy tetszős pohárba öntöttem tartalmából. Beletűztem egy kék szívószálat az italomba, majd unottan kortyolgatni kezdtem azt.

- Nagyszerű. – motyogtam kedvtelenül a második korty után.

- Mi nagyszerű? – hallottam meg egy ismerős hangot mögülem, mire egyből hátrakaptam a fejem.

- Kai? – lepődtem meg. – Hát te meg hogy kerülsz ide? – pislogtam kitágult szemekkel.

- Én is ugyanúgy meg lettem hívva, ahogyan te is. – kuncogott, melynek kíséretében közelebb lépett.

- Ismered Hyosungot? – tágultak még nagyobbra szemeim.

- Miért vagy ennyire meglepődve? – ráncolta össze a homlokát. – Még általános iskolából ismerem.

- Ó, értem. – bólogattam. Az idő gyorsan repült, amikor találkoztam Kaival. Más esetben nem örülnék a társaságának, de most kivételesen jól esett, hogy nem kellet egyedül eltöltenem, azt a kitudja mennyi időt Yongguk nélkül. Idő közben a medencét is kipróbáltuk, és jókat szórakoztunk. Bár akármennyire is jól szórakoztam, Yongguk egész végig a fejemben járt és akárhányszor rá gondoltam ideges lettem, aggódtam. Vajon mi lehet vele? Mit csinálhat? Hyosung mire kényszerítheti őt? Nem telt sokba megtudnom mivel valaki hangos nyávogások közepette rohant ki a házból.

- Jepp, miért teszed ezt velem? – támolygott össze vissza a lány.

- Hyosung értsd meg, hogy semmi nem lehet köztünk. – lépett el Yongguk a lány útjából, mire mindenki felemelte a fejét a hangos veszekedésre. Minden egyes jelenlévő kíváncsisággal figyelte a történteket. Alig tudtam megállni, hogy ne menjek oda, és ne pofozzam föl azt a rossz cafkát.

- Mégis miért nem?? Van valakid? – hisztizett kényesen, melynek kíséretében a talpát párszor a földhöz csapta.

- Nem erről van szó, hanem…. – kezdett magyarázkodni.

- De igen erről. – jelent meg egy ismeretlen személy a zártkörű partin. Egy mini szoknyában díszelgett, felsőtestén egy rózsaszín kivágott trikó pihent. Fekete magas sarkú cipője, ahogy a földhöz ért kopogott. Fekete vasalt haja kiválóan omlott vállára, a vége pedig a derekát veregette. Akármilyen kirívóan nézett ki, tagadhatatlanul szép lány volt. Talán idáig a legszebb ázsiai lány, akit valaha láttam. Már csak az foglalkoztatott, hogy ki volt az, és mégis mi járatban keresi Yonggukot.

- Te mi a szart keresel itt? – hátrált meg Yongguk meglepődötten. Valószínűleg nem várt a személy érkezésére.

- Téged. Hát ki mást, édes? – lépett közelebb a lány a barátomhoz, majd a szemem láttára megcsókolta őt.