32. rész

-  Mindenki itt van? – harsogta be a busz légterét az osztályfőnök hangja. Kémlelő tekintetét végigvezette a busz ülésein sorakozó diákok hadán, majd a papírján gondosan bejelölte a jelenlévő embereket, nehogy valakit mégis itthon hagyjunk.

- Jelentkezzen, aki nincs itt. – hallottam meg Yongguk hangját a busz hátuljából. Természetesen ő ült a leghátsó sorban a többiekkel, kivéve Zelot hiszen ő, mint valami őrangyal, mellettem foglalt helyet. Hangos visongás zengte be a teret, majd Hyerin hátrafordulva az ülésben Yonggukhoz hajolt.

- Mindig feldobod a napjaimat az ilyen megszólalásaiddal. – búgta, majd a fiú felé nyúlt volna, de ő elsöpörte a lány kezét az útból. Hyerin kissé csalódottan huppant vissza a helyére, majd visszatért a mellette helyet foglaló fiú hajának piszkálásához. 

- Nagyon vicces ma is kedves Bang Yongguk. – morogta az osztályfőnök, de ajkán halvány mosoly játszott. – Várunk még tíz percet aztán indulunk. – pillantott rá az órájára, majd a busz elejébe sétált.

- Nem is értem hogy vehettetek rá arra, hogy ne maradjak otthon. – pillantottam Zelora. Elmosolyodtam, mikor álmos tekintetével találkoztak szemeim. A fiú szemeit összeszűkítve meredt rám, majd egy ásítás hagyta el ajkait. Lassú mozdulatokkal felnyúlt arcához és elsöpörte a szemébe lógó szőke tincseit.

- Aj Nicole ne izgulj már. –motyogta fáradtan, majd homlokát az előttünk lévő ülésnek támasztotta. – Nagyon álmos vagyok. – sóhajtott fel, majd lehunyva szemeit próbált némi erőt gyűjteni magának.

- Mi van Junhong? – hallottam meg egy ismerős hangot, mire a fiú irányába tekintettem. Yongguk állt Zelo mellett, felénk fordulva, s fiú tarkójára téve kezét összeborzolta a haját. Szívem azonnal gyorsabban kezdett el dobogni, ahogy megpillantottam a fiú mosolyát, mely olyan melegséget sugárzott magából, hogy engem is azonnal jobb kedvre derített. Hajára ma nem fektetett sok időt, ezért fekete tincsei lágyan simultak homlokára ezzel kedvesebbé téve arcát. Imádtam mikor, így hagyta a haját, bár ezeket az alkalmakat szinte egy kezemen meg tudtam számolni. Yonggguk jobban szerette a rideg bandavezér látszatát kelteni, mint az aranyos fiúért, akiért minden anyuka versenyzik, hogy a lányukkal legyen. A hidegre való tekintettel magán hagyta halványzöld kabátját, minek a kapucniját is felhúzta, így az azon díszelgő prém lazán ölelte körbe arcát. A kabát alatt egy szürke pulóvert viselt, ami alól kilógott fehér inge. Öltözékét már csak a kék farmer és a barna bakancs tette tökéletesebbé. Percekig legeltettem a fiún a szemeimet, mire sikerült elszakítanom pillantásomat róla, bár láthatóan észrevette, hogy figyelem, hiszem az eddig is széles mosolya még szélesebbre húzódott. – Nem aludtad ki magad? – kérdezte Zelotól, aki továbbra is csukott szemekkel megrázta a fejét.

- Túl korán van mi? – kuncogta Yongguk, majd Zelo vállára téve a kezét leguggolt. – Elhoztad, amit kértem? – suttogta mire a fiú szemei kipattantak.

- Igen. – vágta rá azonnal, majd táskájáért nyúlt és kisebb kutatás árán elővett belőle egy papírt és Yongguknak adta azt. A fiú egy perc alatt végigfuttatta tekintetét a listán, majd pár hümmögés kíséretében bólintott párat.

- Mi az? – suttogtam, majd kíváncsian gyújtogatni kezdtem a nyakam a papír irányába.

- Semmi fontos McCart. – mosolyodott el a fiú, majd féloldalas mosolyra húzva ajkait rám pillantott.

- Na mi az? – fordultam Zelo felé, hiszen láttam, hogy Yonggukkal nem fogok tudni úgy beszélni, hogy közben játssza a nagyfiút. 

- Nevek. – ásította a fiú.

- Nevek? – húztam fel a szemöldököm meglepettségemben.

- Mindegy. – szólalt meg barátom.  – Nem fontos. – motyogta, majd újra összeborzolta Zelo haját és felegyenesedett. – Na a táborban találkozunk Zelo. – mondta a fiúnak, majd rám nézett. Már pillanatig fogva tartotta tekintetemet sajátjával, majd visszaindult a helyére. – Csá McCart.

- Szia Yongguk. –sóhajtottam fel, majd hátradőltem a helyemen.

- Jó úgy tűnik mindenki megérkezett. – szólalt meg az osztályfőnök miután az utolsó várt diák is megérkezett.

- Még elmenekülhetsz. – suttogta Zelo kuncogva.

- Most már maradok. – sóhajtottam.

- Akkor indulhatunk. – intett Kwon tanár úr a sofőrnek, majd a busz ajtaja egy csattanással bezárult és kezdetét vette a várva várt osztálykirándulás.

- Szóval milyen nevek? – kérdeztem Zelotól, visszatérve az előző témára.

- Hát… - harapott bele alsó ajkába. – Szimpla nevek.

- Zelo. – nézem rá határozottan, mire felsóhajtott.

- Jó oké nem szimpla nevek…

- Na nem mondod. – fordultam felé. – Na mesélj csak.

- Jó de Yongguk ne tudja meg. – suttogta a fiú. – Azoknak a nevei akik valószínűleg kapcsolatban állnak Kaival. – bökte ki végül.

- Ti megfigyelitek Kait? – tátottam el a számat, mire Zelo azonnal ajkaim elé kapta a kezét.

- Halkabban ha kérhetlek. – sziszegte.

- Ez beteges. –fújtattam, mire a fiú csak megrázta a fejét.

- Yongguk csak tudni szeretné, hogy ki az aki előtt még óvatosabbnak kell lennetek…

- Persze, meg azt is hogy kinek kell legközelebb nekiesnetek. – mordultam fel.

- Nem. Nem verekszünk, ha nem muszáj. – mosolyodott el a fiú.

- Nem hiszem el, hogy figyelitek szerencsétlent.

- Nem mintha ő nem ezt tenné. – mentegetőzött a fiú.

- Hát hogyne. – forgattam meg a szemeimet.

- Hidd el, hogy ő sem szent. – sóhajtott fel Zelo, majd újra lehunyta a szemeit. Forrt bennem a düh amiatt, amit Yongguk csinál már megint, de Zelonak igaza lehet. Kai is megtenné ugyanezt gondolkozás nélkül. Egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat, majd a mellettem ülő fiú mellkasára tettem kezeimet és óvatosan nekitoltam hátát az ülés háttámlájának. Feje oldalra billent, ajkai résnyire szétnyíltak, s már csak egyenletes szuszogását hallottam. Nagyon fáradt lehetett, ha ilyen hamar elaludt. Egy halvány mosollyal ajkaimon fordultam az ablak irányába, majd unottan kezdtem kémlelni a mellettünk elhaladó házak tömegét. Amit egyre közeledtünk a város szélén található erdőhöz, a házak egyre csak fogytak, az utcákon hömpölygő emberek tömegét magunk mögött hagyva egy sokkal barátságosabb környékhez érkeztünk. A felhőkarcolók helyett kisebb házak sorakoztak egymás mellett, melyek előtt nagy odafigyeléssel gondozott kertek zöldelltek. Ugyan a fák levelei már majdnem mint aláhullottak, az örökzöld fenyők még így is vittek némi színt az amúgy egyhangú utcák képébe.

- Innentől gyalog megyünk. – szólalt meg Kwon tanár úr, mikor a busz a város határához érve lekanyarodott az útról és megállt.

- Zelo ébredj. – szólítottam meg halkan a mellettem alvó fiút, majd óvatosan bökdösni kezdtem vállát.

- Ennél hatásosabb dolog kell, ha fel akarod kelteni. – hallottam meg Daehyun hangját. Ördögi mosollyal arcán megállt mellettünk, majd maga elé engedve mindenkit megvárta, hogy kiürüljön a busz és már csak mi maradjunk fent. 

- Mit akarsz vele csinálni? – néztem rá kérdő tekintettel, mire hangos csittegéssel lecsitított.

- Add a kezed. – nyúlt felém óvatosan. – Kiszedlek, nehogy rád ugorjon. – megfogtam felém nyújtott kezét, majd táskámat a vállamra téve óvatosan kipréseltem magam az ülések közül. Daehyun mellé állva néztem a békésen alvó fiúra, s alsó ajkamba harapva vártam, hogy mi fog történni. 

Daehyun nagy levegőket véve próbálta nem elnevetni magát, majd óvatosan a fiú füléhez hajolt.

- Ti mit csináltok? – jött fel a busz lépcsőjén Youngjae.

- Ó maradjatok már. – horkant fel a Zelohoz hajoló fiú, majd újra összeszedte magát.

- Szegény gyerek. – kuncogott Jae, majd mellőlem várta Zelo felkeltését.

- Choi Junhong! – ordította el magát a fiú, mire Zelo szemei kipattantak, s a fiú ijedtében felugorva ránk kapta tekintetét.

- Mi történt?  Mi van? – kapkodta a fejét egyik irányból a másikba.

- Megjöttünk. – jelentette ki Daehyun nevetgélve, majd lement a buszról.

- Gyere Zelo. – karoltam bele a fiúba, aki kissé dülöngélve indult meg a lépcsőn lefelé.

- Na végre, hogy itt vagytok. – sóhajtott fel Himchan, majd Zelora pillantott és elnevette magát. – Tudnád milyen álmos fejed van. – kuncogott.

- El tudom képzelni. – morogta a fiú mellőlem.

- Az osztály nagy része már lelépett, Kwon meg rám bízta McCartot, mivel ő még nem volt itt. – szólalt meg Yongguk Himcahn mögül. Ekkor vettem észre, hogy nem egyedül van. A mellette álló lány erősen kapaszkodott a fiú kezébe, hiszen magas sarkúban nehéz a nedves talajon állni. Lábait csak egy vékony cicanadrág fedte, s kabátja is lejjebb volt húzva a kelleténél így akarva akaratlanul is dekoltázsára vonzotta a körülötte álló fiúk tekintetét. Hyerin ismét nem az alkalomhoz illően volt felöltözve, de ez a legkevésbé sem érdekelt ahhoz képest, hogy a barátomba kapaszkodik.

-Gukki inkább menjünk. – nyávogta a lány Yongguk felé fordulva. Szemével a fiú tekintetét keresve próbálta vele felvenni a szemkontaktust, majd mellkasának támasztva egyik kezét, felé hajolt. Ajkait vészesen közelítette a fiú felé, de mikor észrevette Yongguk felé irányuló unott tekintetét megállt a mozdulatban, s lebiggyesztett ajakkal visszadőlt eredeti pozíciójába.

- Tessék Nicole itt a bőröndöd. – hozta oda nekem nehéz táskámat Jongup, s letette elém. – Jó nehéz. Ide fogsz költözni, hogy ennyi cuccot hoztál? – mosolygott rám kedvesen a fiú, de az imént látottak utn semmi kedvem sem volt a beszélgetéshez.

- Köszönöm, hogy idehoztad. – motyogtam, majd felemeltem a táskát a földről, s az erdő felé menetelő csoport követésére indultam.

- McCart. – szólt utánam Yongguk. – Azt mondtam rám lettél bízva. – hallottam meg parancsoló hangját.

- Szerintem már van kire figyelned. – válaszoltam neki, majd továbbmentem mit se törődve a további megszólalásaival. Zelo percek alatt utolért, majd mellettem haladva terelt a helyes útra. Csöndben haladtunk egymás mellett gyors tempóban, hiszen elhatározott szándékomban állt, hogy magam mögött hagyjam Yonggukot és a belé csimpaszkodó lányt, de nem egy idő után már nem tudtam figyelmen kívül hagyni a kezemen lévő súlyos bőröndömet.

- Istenem ez nagyon nehéz. – sóhajtottam fel párszáz méter után, majd lihegve tettem le a táskámat a földre.

- Segítsek? – kérdezte a fiú, s próbálta tömérdek táskáját úgy elrendezni, hogy legyen egy szabad keze, mindezt sikertelenül.

- Nem kell, hagyd csak. – mosolyogtam rá, majd szemem sarkából a mindet követőkre pillantottam. Mindenki mögöttünk volt kivéve Hyerint és Yonggukot. Ők a többiektől lemaradva ballagtak, mivel a lány minden lépéssel az életével játszott, bármikor kitörhetné a nyakát ebben a cipőben. – Messze van még? – szakítottam el pillantásom róluk, majd ismét karjaimba véve a súlyt, újra elindultam.

- Nincs messze. Két perc és ott vagyunk.  – nyugtatott a fiú. Igaza volt. Alig két perc gyaloglás után az erdei út véget ért,s egy fakerítéssel körülhatárolt telek területén folytatódott.  Legelöl egy nagy faház helyezkedett el. Minkét emelet falait óriási üvegablakok díszítették így juttatva fényt a házba, s betekintést nyújtottak a ház belsejébe ami eltért a megszokottól. A házat egy óriási fa köré építették így kintről is tökéletesen látható volt, ahogy a fa vastag törzse keresztülvág a ház belső terén, majd a tetőn keresztül nyúlik az ég felé szinte véget nem érően.

- Szép mi? – kuncogott Zelo, majd a szétágazó út egyik irányába tolt. – Gyere erre lesz a te házad.

- Remélem jó messze Hyerinétől. – morogtam, majd engedelmesen követtem a fiút. A nagy ház mögött több kisebb faházikó foglalt helyet. Elő ránézésre ugyanolyanok voltak, csak a fekvésükben különböztek. A házak minden falán egy-egy ablak helyezkedett el, s a bejárata előtt egy nagynak mondató tornác húzódott végig.

- Azt hiszem… - motyogta a fiú, s megtorpant egy pillanatra. – Azt hiszem Hyosungék abban a házban szoktak lenni. – mutatott egy középen fekvő házikó irányába a fiú, majd arra vette az irányt. Amint odaértünk gondolkozás nélkül benyitott és mosolyogva nyugtázta, hogy nincs baj az emlékezetével.

- Szia Zelo. – jött ki Jieun az ajtón, s a fiúra mosolygott. Nem sokat beszélgettem eddig Jieunnal, de kedves lánynak tűnt. Többnyire mosolygott, de néha elkaptam, ahogy Hyosunggal vitatkozik és meg kel hagyni elég tehetsége volt benne. – Látom meghoztad Nicolet. – nézett rám kedvesen, majd félreállt az ajtóból így beengedve engem.

- Na akkor én megyek is. – szólalt meg a fiú, s már el is tűnt. Az első ami feltűnt, hogy belülről nagyobb ez a ház mint hittem. Egy kisebb fürdőszoba nyílt rögtön az ajtó mellől, mellette egy kis konyhával, de a legtöbb helyet természetesen a kettesével egymás mellé tolt emeletes ágyak foglalták el. Ha jól látom nyolc ágy van. Ezek szerint nem csak én csapódok Hyosung bandájához.

- Gyere beljebb Nicole. – jött oda hozzám Hyosug, majd beljebb tessékelt. – Válassz magadnak egy helyet, nemsokára Hyerin is itt lesz. – ahogy az utolsó mondat elhagyta a száját lefagytam. Hyerinnel leszek egy szobában. Öt napig szinte össze leszek vele zárva. Ez nem lehet igaz…

31. rész

- Osztálykirándulás? – kerekedtek ki a szemeim, ahogy az osztályfőnök befejezte a mondatot.

- Jaj tényleg. Neked ez lesz az első osztálykirándulásod velünk. – bökött oldalba Zelo, majd rám villantotta angyali mosolyát.

- De miért most megyünk? – értetlenkedtem. – A legtöbb épeszű ember nyáron megy kirándulni. És..és az erdőbe négy napra? Biztonságos ez? – habogtam.

- Ne parázz már! Nagyon jó lesz. – lelkendezett a fiú, majd megfordulva a széken máris a többiekkel próbálta felvenni a szemkontaktust. – Leeeszüünk egy szobááábaaa? – artikulált, hogy a terem egyik messzebb eső pontjába ülő Jongup és Daehyun megértse.

- Miii?! – ráncolták össze a homlokukat a fiúk.

- Egy szobáááába. – suttogott Zelo.

- Mivan? – kerekedtek ki Daehyun szemei. – Milyen szódoga? – rázta meg a fejét a fiú, majd előrébb hajolva a pad felett Zelo ajkaira szegezte a tekintetét, hátha így sikerül megfejtenie, hogy a fiatalabbik mit próbál tőle kérdezni.

- Szooo-báááá-baaa. – magyarázott Zelo mutogatva. Nem tudom, hogy akarta a szobát elmutogatni, de nem igazán jött össze neki. Egy kuncogás hagyta el ajkaimat, ahogy visszafordultam a tábla felé és gyorsan lejegyzeteltem a fontosabb tudnivalókat.

- Akkor három nap múlva megyünk is. – lelkendezett tovább Zelo. – Minden évbe jó ez a kirándulás.

- Minden évben ide mentek? – fordultam felé.

- Igen. Ez ilyen megszokott hely. Tetszeni fog. – mosolygott rám, majd elkomorult a tekintete. – Hallottam, hogy tegnap kicsit…eldurvultak a dolgok. – köhintett.

- Egy csöppet. – motyogtam.

- De most emiatt haragszol Yonggukra? – suttogta a fiú. Ajkát egy vonalba húzva nézett rám.

- Igen haragszom rá. –böktem ki, mire lebiggyesztette alsó ajkát.

- De…

- Mindkettejükre haragszom. Rá is és Kaira is.– jelentettem ki, majd lehajtottam a fejem a pad kemény lapjára. – Csak nem panaszkodott, hogy nem veszem fel neki a telefont? – emeltem fel tekintetem a fiúra.

- Talán. – mosolyodott el.

- Megérdemli. – mondtam határozottan, ami talán kicsit hangosabbra sikerült a kelleténél ugyanis alig pár másodperc múlva azonnal megrezzent a telefonom jelezve egy új üzenet érkezését.

„Mit érdemlek meg? -Yongguk” Gúnyosan elmosolyodtam üzenetét olvasva, majd gyorsan válaszoltam neki.

„Téged nem tanítottak meg, hogy nem illik hallgatózni? – Valaki akivel most jobb ha nem beszélsz”

Alig, hogy visszatettem homlokomat a kezeimre máris rezegni kezdett a telefon.

„Sosem tenném. ;) Az osztálykiránduláson velem alszol. – életed szerelme”

„Álmodban. – a te szerelmed és nem fordítva”

„Pedig lenne pár ötletem mit csináljuk ameddig a többiek éjszakai túrán vannak… - álmaid megtestesítője”

„Te maximum messziről figyelheted, ahogy a többiekkel beszélgetek. – valaki, aki nem értékeli az idióta elnevezéseidet”

„Jobb szeretlek közelről figyelni...  – a legnagyobb rajongód”

„Perverz.”

„Én nem mondtam semmit, te vagy az aki azonnal erre gondol. – akivel ma este aludni fogsz”

„ -.- ”

„Olyan jó veled beszélgetni. ;) – férjed”

„Hanyagolj.”

„Ha akarnám se tudnálak. – kezdek kifogyni a nevekből”

„Ne írj vissza haragszom rád.”

„Jó kisfiú voltam pedig.”

„Hát hogyne…”

„Iskola után találkozzunk valahol és beszéljünk meg ez a tegnapi ügyet…Hiányzol.”

„Nem beszélgetek veled.”

„Kérlek.”

„Nem.”

„Nicole…”

„Mondom nem.”

„…”

„Nicole?” Jött az újabb SMS, majd még egy...

„Tudod pontosan látom, hogy mit csinálsz és hogy direkt nem válaszolsz.” majd még egy …

„Nicole McCart!” …és még egy.

„Szeretlek.” Mikor elolvastam utolsó üzenetét egy halk sóhaj szakadt fel ajkaim közül, s fejemet oldalra billenve úgy helyezkedtem, hogy rálássak a sarokban ülő fiúra. Csokoládébarna szemeit egy másodpercre sem vette le rólam, miközben állát megtámasztva a pad fölé hajolt, s kérdő tekintetét az enyémbe vésve húzta össze a szemöldökeit.

„Én is téged. Iskola után gyere a parkba jó?” Válaszoltam neki, majd megvártam, míg elolvassa az üzenetem, s egy aprót bólintva beleegyezik az ajánlatomba.

- Akkor most nézzük meg a szobabeosztást. – szólalt meg az osztályfőnök. Parancsoló hangja belengte az osztályt, s túlharsogva mindenki mást szakította félbe a beszélgető embereket mondataik közepén, majd beléjük fojtva a szót az asztalra dobta a súlyos osztálynaplót. – Gondolom senkinek sem kell magyaráznom, hogy hány fős szobák vannak elvégre nem ez az első alkalom, hogy ide megyünk. – egy ásítás kíséretében elővette szemüvegét az asztalon díszelgő fekete tokból, majd feltolva azt az orrán végigfutatta tekintetét a névsoron. – Ó igen Nicole. Neked ez lesz az első osztálykirándulásod velünk. – nézett fel rám egy bíztató mosollyal az arcán.

- Igen tanár úr. – feleltem kissé határozatlanul. Ne tudom miért féltem ennyire ettől a kirándulástól, de négy nap egy erdőben nem hangzott túl bíztatóan.

- Szeretnéd hogy beszéljek a helyről ahova megyünk vagy majd az osztálytársaid elmondják? –

- Már tudom a legtöbb dolgot. – mosolyodtam el, mire helyeslő bólogatás volt a válasz.

- Akkor már csak azt kellene eldöntened hogy kikkel szeretnél egy szobában lenni.

- Majd lesz velünk. – jött a válasz az előttem lévő padsorból. Hyosung hátrafordulva rávillantotta mosolyát, majd vissza is fordult az eredeti helyére.

- Remek. – válaszolta az osztályfőnök, majd be is írta a nevem a megfelelő helyre. Hát ez csodás…  Négy napig össze leszek zárva Hyosunggal. Jó nem leszek a nap minden percében a közelében, de a tudat, hogy egy szobába leszünk a maradék kedvemet is elvette az egész dologtól.- És nem emlékszem, hogy említettem-e hogy idén egy másik osztály is jön velünk. Az évfolyamtársaitok.

- Hyerin osztálya. – kerekedtek ki a szemeim. A padra borulva adtam fel minden reménnyel, majd szinte a hajamat tépve néztem Zelora. – Én ezt nem akarooom. – szűrtem a fogaim közt, de a fiú nem vett komolyan. Egy könnyed fejpaskolással elintézte a dolgom, majd az ezelőtti kirándulások élményeiről kezdett el beszámolót tartani. – Zelo én nem megyek. -  temettem tenyereimbe arcomat, majd heves fejrázásba kezdtem.

- Dehogynem. – kuncogott a fiú. – Jó, talán egy kicsit érdekes lesz, hogy Hyerin is jön, de ne foglalkozz vele.

- Már hogyne foglalkoznék. – mormoltam a kezembe. – Négy napig azt kell néznem, hogy Yonggukon lóg. – szűrtem a fogaim közt alig hallhatóan.

- De ha nem jössz akkor is rajta fog lógni, csak így még azon is agyalni fogsz, hogy éppen mit csinálhat Yonggukkal…  - kacsintott rám a fiú.

- Tudod nem segítesz a helyzetemen. – motyogtam, majd visszaborultam a padra.

Pár éveknek tűnő óra után sikerült kiszabadulnom az iskola fullasztó légköréből. A park egy eldugott padján ülve végre fellélegezhettem és magam mögött hagyhattam a folyamatos aggódást, hogy vajon épp ki fog rájönni a titkunkra. Ebben az időben senki sem jár a parkba, vagy ha valaki mégis betévedne, akkor sem ehhez a többitől messze eső padhoz vezetné az útja.  Szemeimet behunyva dőltem hátra, majd telefonomat  az ölembe helyezve Yongguk hívására. A felhők mögül kibújó nap sugarai lágyan melengették arcomat, míg a hűs szellő zavartalanul játszott vállaimon leomló tincseimmel. Percekig ülhettem így mozdulatlanul, mikor valami az ajkaimhoz ért. Szemeim azonnal kipattantak, majd reflexesen próbáltam menekülni, de két erős kar megakadályozott ebben.

-  Nyugi. – kuncogta a fölém hajoló fiú kissé elhúzódva tőlem, majd újra csökkenteni kezdte a köztünk lévő távolságot.

- Még mindig haragszok rád. – motyogtam az ajkai közé, de hagytam, hogy száját az enyémhez préselje. Édes, finom puszit lehelt ajkaimra, majd párnái közé véve alsó ajkamat gyengéd csókba mélyítette el azt. Szempilláim elnehezülve csukódtak le, s szinte automatikusan öleltem volna át a fiút, mikor eszembe jutott, hogy ismét túl könnyen megadtam magam neki. Még mindig haragudtam rá a tegnapi viselkedése miatt és ezt egy egyszerű puszival nem fogja elfeledtetni velem. Minden erőmet összeszedve álltam ellen a csábításnak, hogy magamhoz húzzam, s erősen koncentrálva tűrtem gyengéd érintését.

- Hmm… - morogta, mikor megérezte, hogy nem viszonzom csókját, ezért azonnal erőszakosabban kezdett próbálkozni. Nyelvét ajkaim közé préselve, próbálta elmélyíteni csókunkat, de nem engedtem neki. Vállaira téve kezeimet kissé eltoltam magamtól, majd oldalra fordítva a fejemet elhajoltam tőle. – Ennyire haragszol? – sóhajtott fel Yongguk, majd lehuppant mellém a padra.

- Igen. – pillantottam rá határozott tekintettel, de a fiú egy csepp megbánást sem mutatott.

- Megérdemelte…. – morogta a fiú, majd kezemért nyúlt, s melengetni kezdte azt sajátjai között.

- Yongguk! – néztem rá ledöbbenve. – Megkértelek, hogy toleráld Kait.

- De-

- Mi de? – sziszegtem.

- Jó akkor nem. – morogta sértődötten. Kezemet elengedve keresztbe fonta karjait mellkasa előtt, majd tekintetét a tőlünk nem messze eső tó vizére szegezte.

- Mire jó az ha kárt tesztek egymásban? – fordultam felé. Kerülve pillantásom maga elé meredt, majd vett pár mély levegőt mielőtt rám nézett volna.

- Veled volt… - motyogta. – Nem érdekel, hogy amúgy mit csinál, de ott volt veled.

- És?

- És te is hallottad, hogy mit mondott… - mentegetőzött.

- És emiatt azonnal neki kell esned? – néztem rá döbbenten.

- Féltékeny voltam ne haragudj. – sóhajtott fel, majd oldalra dőlve nekem dőlt. Szorosan a derekam köré fűzte kezeit, s felém fordulva a nyakamba fúrta az arcát. – Ne haragudj Nicole… - motyogta bűnbánóan bőrömbe.  Utáltam, hogy ilyen hamar meg tudott törni az elhatározásomban. Hiába küzdöttem ellene, kezeim automatikusan hajába siklottak, majd felé fordítva arcom még közelebb bújtam hozzá.

- Kicsinálsz az állandó féltékenykedéseddel... – motyogtam hajába, s nagyokat szippantottam finom illatából.

- De van rá okom. – morogta, s szorosabbra fogta ölelését körülöttem.

- Nem, nincs rá okod. – jelentettem ki.

- Akkor sem szeretem, amikor vele vagy. – dörmögte.

- Ezen most nem nyitok vitát.

- Jó… - sóhajtott fel. - Hiányoztál. – motyogta, majd felegyenesedett és az ölébe húzott. Kezei közé fogta arcomat, s hüvelykujjával körkörösen simogatni kezdte bőrömet.

- Te is nekem. – hajoltam le hozzá hogy egy apró puszit lehelhessek ajkaira, majd nyakát átkarolva vállára hajtottam a fejem.

- Szóval még mindig nem akarsz velem aludni az osztáykiránduláson? – búgta a fülembe, amitől azonnal kirázott a hideg.

- Majd meglátjuk. – kuncogtam. – Az sem biztos, hogy megyek…

- Jönni fogsz. – suttogta a fiú a fülembe.

- Ebbe ne legyél annyira biztos. –jelentettem ki. – Hyerin elég jó indok az otthonmaradásra…

- Teljesen biztos, hogy jönni fogsz. – mondta határozottan. – Ha kell a hátamon viszlek el odáig.

- Na arra kíváncsi lennék. – nevettem el magam, mire felhúzta szemöldökeit.

- Kételkedsz bennem? – húzta félmosolyra ajkait.

- Sosem tenném. – kuncogtam.

- Nagyon helyes. Jönni fogsz és kész.  –puszilt homlokon, majd simogatni kezdte a hajam. – Jó lesz ne félj. Hyosung is csak részegen kiállhatatlan, amúgy aránylag elviselhető szóval kifogsz vele bírni négy napot. Hyerinnel meg ne foglalkozz. Nem ér annyit, hogy miatta idegesítsd magad.  

- Alig várom, hogy a két rajongód egymásnak essen. – merültem bele gondolataimba ahol Hyerin és Hyosung éppen egymás haját tépték. Tagadhatatlanul vicces látványt nyújtottak.

- Nincsenek rajongóim. – mosolyodott el a fiú. - Nekem csak te vagy. – nézett a szemeimbe, majd lehajolva hozzám egy újabb csókkal jutalmazta ajkaimat.  

30. rész

- Hogy lopóztál be, Kai? – kérdeztem halkan, miközben átvetettem karjaimat nyaka körül egy szoros ölelés erejéig.

- Belopózni? Én? – kuncogott nyakhajlatomba, majd óvatosan eltolt magától. – Mióta ismersz engem ilyennek?

- Hát, akkor hogy jöttél be? – emeltem meg szemöldökömet kíváncsian.

- Tudod, hogy anyukád és apukád kedvelnek engem. – kacsintott sejtelmesen.

- Óóóóó! – csaptam a homlokomra, ahogy tudatosult bennem. – Meg is feledkeztem róla.

- Szóval, ha már úgy alakult, hogy itt vagyok.. van kedved valamihez? – vakargatta a tarkóját, gondolkozva azon, hogy vajon mivel üssük el az időt.

- Ahogy látom, hoztál filmeket. – pillantottam az éjjeliszekrényemen ékeskedő zacskóra, melyből megannyi DVD kandikált ki.

- Igen, de a többségük horror. – kuncogott, majd megindult a filmekkel teli szatyorhoz.

- Ó, értem. – szontyolodtam el ezek hallatán, s a padlót kezdtem el kémlelni. Aki ismert az tudta, hogy a horrorfilmektől nagyon félek.

- Ne aggódj, ha nem szeretnéd, akkor nézhetünk mást is! – nyúlt állam alá, hogy megemelve azt a szemembe tudjon nézni.

- Nekem jó a horror is! – erőltettem egy félmosolyt az ajkaimra.

- Ha félsz, akkor hozzám bújhatsz. – simogatta meg Kai gyengéden a vállamat, mire ismét elmosolyodtam, csak az volt a különbség, hogy ezennel ez egy őszinte mosoly volt.

- Köszönöm. – böktem oldalba, mire felnevetett. – Hé, nem is tudtam, hogy csikis vagy! – tört ki belőlem, majd ismét böktem egyet rajta, mire arrébb ugrott.

- De az vagyok, szóval ezzel ne játssz, mert én is tudom, hogy hol csikisek a lányok. – emelte fel fenyegetően mutatóujját és rá kacsintott.

- Igenis, Mr.Kim. – mondtam komoly hangvétellel, majd levetettem magam az ágyamra.

- Te őrült. – kuncogott, miközben beizzította a DVD lejátszót. – Hm, Cselló vagy A két nővér? – váltogatta kezében a két valaha legijesztőbb koreai horror filmet.

- Ne! A két nővért ne! – pattantam fel az ágyról. – Zelo azt mondta, hogy az nagyon hátborzongató. Nem tudott aludni miután megnézte! – hadartam gyorsan.

- Hé! Ne parázz már! – guggolt le a lejátszó elé, majd megnyomta azt a funkciógombot, aminek segítségével kinyílik a lemezfiók. – Akkor a Csellót nézzük. – helyezte be a lemezt a helyére, majd ismét megnyomott egy gombot, minek segítségével elnyelte a lejátszó azt.

- Nem jössz ide? – kérdeztem félénken a párnámat ölelgetve.

- De, már megyeeeeek! - kiáltotta el magát, majd mellém huppant, s közelebb csúszott hozzám. – Hé, te dideregsz. – ámult el ahogy végignézett rajtam.

- É-én? Ugyan. – vigyorogtam kínosan, ahogy még jobban megszorítottam a párnát, ami a kezemben volt.

 - Te ennyire félsz? – duruzsolta Jongin a fülembe, ahogy közelebb húzott magához, majd óvatosan ölelésébe zárt.

- Dehogy, csak h-hideg van. – sütöttem le a szemeimet.

- Figyelj! Akármi baj van, vagy ha már nagyon félsz, akkor szólsz, és én pedig kikapcsolom a filmet, érthető? De addig is, ez csak egy film. Minden meg van rendezve és az összes ijesztő dolog, ami előfordul benne az csupán díszlet. Semmi ok sincs a félelemre, mivel semminek sincs valóságalapja, amit a filmben látsz. Jó? – simított végig ujjbegyeivel az arcomon, majd egy puszit nyomott a fejem búbjára.

- Rendben. – bólintottam egyet a nyugtató monológja után, majd elindította a filmet. Eleinte nyugodt voltam a szavainak hallatán és akármikor egy ijesztőbb jelenettel álltunk szembe mindig próbáltam emlékezni arra amit mondott, ezzel vegyítve az ölelés és a simogatás amit nyújtott, teljes nyugalmat hozott rám. Életemben először élveztem egy horror filmet, bár volt, amikor kicsit megborzongtam és jobban odabújtam Kaihoz, de ezt láthatóan ő sem bánta. Vele mindig valahogy biztonságban éreztem magam, és sosem aggódtam amiatt, hogy mi lesz, ha megzavarnak, vagy esetleg közbelépnek. Talán ő volt az, aki mellet teljesen önmagam tudtam lenni, termesztésen Zelo után, hiszen ő a legjobb barátom. Kai talán a második olyan volt, akivel a legjobban ki tudtam kapcsolni, de mindig is tudtam, hogy ő sokkal többet érez, mint barátság. A film vége felé járhattunk, mikor hangzavart hallottam a földszintről. Nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, addig, amíg Yongguk hangjához hasonlót meg nem hallottam.

- Szerintem, itt van Yongguk. – ültem fel az ágyon zakatoló szívvel.

- Még is mit keresne itt? – nézett rám érthetetlenül a rézbőrű fiú.

- Uh, őőő.. hát nem igazán tudom. – dadogtam valamit, mire összeszedtem a gondolataimat arról, hogy Kai nem tudja hogy én és Yongguk egy párt alkotunk. – De lenézek a földszintre. – nyitottam ki az ajtót nagy sebességgel, hogy megnézzem, mi folyik odalent, de nagy meglepettségemre Kai is utánam jött. Most az egyszer viszont nem küldhettem vissza a szobába, mert akkor minden világossá válna a számára. Ahogy a lépcsőfeljáróhoz értünk, meg is pillantottuk a váratlan vendéget.

- Szia bé- - köszönt rám Yongguk lágy hangnemben, egy édes mosoly kíséretében, de azonnal komoly arckifejezést és rideg stílust öltött magára, amint meglátta a rézbőrű Jongint mögülem kandikálni. – Úgy értem, csá McCart. Ez mit keres itt? – lépett egy lépcsőfokkal feljebb.

- Az a bizonyos ’ez’ a vendége Nicolenak. – vetette oda neki Kai. Te jó ég, mi lesz itt…

- Örülök neki. De már mehetsz is, mivel McCartnak és nekem bioszra kell készülnünk. – dőlt neki Yongguk a falnak, majd megforgatta a szemeit. Sosem tudtam, hogy ilyen jól tud improvizálni.

- Tudod, nagyon nevetséges vagy Bang. – nevetett fel Jongin lenézően.

- Még mindig itt vagy? – horkantott fel az idősebbik unottan.

- Elég lesz, fiúk! – adtam utat a gondolataimnak. – Yongguk, te jössz és átnézed velem a leckét, ami maximum 20 perc lesz. Kai, te is jössz, és utána folytathatjuk a filmet ketten.

- Óóóóó, de romantikus. Mit néztek? Az Alkonyatot? – nyavalygott és cuppogott, mint egy kislány.

- Ha ha ha, nagyon vicces vagy. – gúnyolódott Kai is.

- Épp ezt szeretik bennem a nők. – húzta félmosolyra ajkait Yongguk, ezt követően felaraszolt a lépcsőn, majd bement a szobámba.

- Hogy lehet valaki ilyen idegesítő? – sziszegte a rézbőrű a fülemhez közel.

- Inkább csak harcias. – mosolyodtam el.

- Na mi van hercegnők? Nem jöttök? – kiabált ki Bang uraság a szobámból. – Nem nagyon találom a biológia könyvet.

- Hogy lehetsz ilyen béna? – indultam meg a szobám felé, s amint beértem Yongguk elveszetten túrkáló látványa fogadott, amit alig bírtam ki nevetés nélkül.

- A kislányok általában bénák. – jelent meg mellettem Kai, majd sóhajtott egyet.

- Szeretnél te ilyen sármos kislány lenni. – mondta lekicsinylően a tanulótársam, miközben felegyenesedett.

- Hát elhiheted minden álmom. – nevetett fel gúnyosan Jongin mögülem. – Siethetnél egy kicsit Yongguk, mert nem szeretném sokáig a fejedet nézni.

- Akkor akár mehetsz is. – emelte fel tekintetét a fiókomról a fiú, s Kai szemébe nézve mosolyra húzta ajkait.

- Nem szándékozom Nicolet egyedül hagyni veled. – dőlt le az ágyamra a fiú. Kezeit feje alá téve meredt a plafonra. – Elég beszámíthatatlan vagy. – láttam, ahogy Yongguk keze ökölbe szorul, majd a fiú lehunyja szemeit és vesz pár mély levegőt.

- Hmm… - mosolyodott el barátom. – Remélem tudod, hogy ha Nicole nem lenne itt te már rég darabokban lennél.

- Fenyegetsz? – mosolyodott el Kai, majd lassú mozdulatokkal felült az ágyon. – Tudod engem egyáltalán nem zavar, ha Nicole látja, ahogy megszabadítalak pár fogadtól.

- Álmodozz csak. – fordult felé a fiú, majd egy határozott lépéssel előtte termett és ingét megragadva állásba rántotta a még mindig mosolygó fiút.

- Na mi van Yongguk elgurult a gyógyszer? – sziszegte Kai és egy nagyot taszított a fiú vállán. Kikerekedett szemekkel bámultam a történteket, majd mikor a megdöbbenéstől és a félelemtől rám telepedő ködön átszivárgott a valóság, azonnal a két fiúhoz ugrottam.

- Na ezt ne itt. – próbáltam közéjük férkőzni, de tudomást sem vettek rólam. Szikrákat szóró tekintettel meredtek egymásra, miközben választékosabbnál választékosabb szavakat vágtak egymás fejéhez. – Mondom. Ne. Itt. – erősködtem, kezeik alatt közéjük léptem, majd mellkasukra tapasztva kezeimet próbáltam eltolni őket egymástól.

- Látod Jongin még a barátnőd is félt tőlem. – morogta Yongguk.

- Nem a barátnőm. – felelte Kai magabiztosan. – Még nem. – mosolyodott el. Éreztem, ahogy elpattannak Yongguk idegszálai, majd egy könnyed mozdulttal kikerülve engem a falhoz tolta a fiút.

- Az életeddel játszol indián. – morogta, s Kai gallérját megragadva feljebb emelte a fiút, akinek nem kellett több teljes erejével lesújtott az előtte álló fiúra. Hangos csattanás zengte be a szobát, ahogy ökle találkozott Yongguk arcával, aki azonnal viszonozta a fiú cselekedetét így Kai szeme alá ékelve öklét egy lila folttal színesítette annak arcát.

- Elég legyen! – kiabáltam el magam, majd szám elé kapva kezeimet az összegabalyodott fiúkra meredtem. A szememből kibuggyanó könnyek végigszántották az arcomat, majd elszakadva bőrömtől a földre hullottak. Fájt látni, ahogy számomra két fontos ember épp kárt tesz egymásban. Kiabálásom láthatóan már eljutott a fülükig így pár lökés kíséretében elengedték egymást, majd rám pillantottak.

- Nicole… - szólalt meg Yongguk rám meredve. Szemeiből eltűnt a Kai iránt érzett gyűlölet, amit a megbánás váltott fel. Alsó ajkába harapva nézett rám, majd lesütötte szemeit.

- Látod Yongguk te mindenkinek csak ártasz. – nevetett fel a fiú. – A legjobb lenne, ha most elmennél. – lépett oda Kai az ajtóhoz és szélesre tárta azt a fiú előtt.

- Te is. – suttogtam, mire rám kapta a tekintetét.

- Tessék?- kerekedtek ki a szemei.

- Menjetek el. – motyogtam halkan. – Mindketten.

- De-

- Most. – leheltem, majd elsétálva köztük, lassú léptekkel a fürdőbe mentem. Nem kellett bezárnom magam mögött az ajtót, hiszen biztos voltam benne, hogy egyikük sem fog követni. Hátamat az ajtó támlájának támasztva a földre ereszkedtem, majd percekig csak meredtem magam elé. Ez így nem mehet tovább. Nem utálhatják egymást ennyire. Nem tudom mindkettejükkel tartani a kapcsolatot, ha közbe megölik egymást. Ezen változtatni kell. Egy hangos sóhajtás szakadt fel ajkaim közül, ahogy feltápászkodtam a hideg kőről. Mielőtt kimentem volna a szobába megmostam arcomat, majd egy puha törölközőbe temettem nedves bőrömet, hátha a selymes érintés lenyugtat kissé. Egy nagy levegőt véve tettem kezemet a kilincsre, majd lassan lenyomtam azt és kitártam magam előtt az ajtót. A szoba üres volt. Elmentek.