Sietős léptekkel mentem be az ajtón, amikor eszembe jutott, hogy nem vettem lisztet. Olyan gyorsan akartam elmenni Yongguk közeléből, amilyen gyorsan csak lehetett így vásárlásom eredeti célja teljesen kiment a fejemből. A legésszerűbb és legkézenfekvőbb magyarázattal próbáltam kihúzni magam a bajból amilyen gyorsan csak lehetett.
- Anya, nem volt liszt… - motyogtam szomorúságot erőltetve hangomba.
- Jól van kicsim, nem baj. Úgyis találtam a szekrényben egy megkezdett csomagot. Ennyi talán elég lesz a sütihez. – simított végig hajamon, majd kivette a kosarat a kezemből és már ment is vissza a konyhába. Már épp indultam volna fel szobámba mikor eszembe jutott, hogy egy óra múlva találkoznom kell a fiúkkal. Besétáltam a konyhába és minden gond nélkül felültem a konyhapultra.
- Anya… - kezdtem bele a mondanivalómba határozatlanul – 1 óra múlva elmennék, néhány osztálytársammal elmennénk enni valamit. – pillantottam fel rá pilláim mögül.
- Remek Nicole. Örülök neki, hogy ilyen hamar barátokat szereztél. – mosolygott rám – De tízre legyél itthon. Holnap iskola. – utolsó szava hallatán kirázott a hideg. Egy percet sem akartam azzal a bunkóval egy légtérben eltölteni, nem hogy a fél napomat. Gyorsan megráztam a fejem, hogy elhessegessem nyomasztó gondolataimat. Nem fogom hagyni, hogy Yongguk elrontsa a kedvem. Jobb lesz, ha már most kiállok magamért mielőtt még túl sokat képzelne magáról. Lepattantam a konyhapultról majd anya mellett elhaladva egy apró puszit adtam arcára, majd besétáltam a nappaliba és végignyúltam a kanapén. A fáradtság kezdett úrrá lenni rajtam miközben az érdekesnek nem nevezhető filmet néztem. Próbáltam nyitva tartani ólomsúlyú pilláimat, de ez a feladat túl nehéznek bizonyult, így megengedtem magamnak, hogy egy percre becsukhassam őket… A csengő hangos, szűnni nem akaró zajára ébredtem, de nem volt erőm felemelni a fejem, hogy megnézzem ki az. Pár cuppoást követően újra becsuktam szemeimet és elhelyezkedtem a kanapén. Elégedetten vettem tudomásul, hogy anya elment kinyitni az ajtót. Hallottam apró lépteit végigkopogni az előtér kövezetén, majd meghallottam az ajtó nyitódását is.
- Jó napot. Choi Jun Hong vagyok. – mondta egy ismerős hang, de a nevet most hallottam először. – Nicolet keresem. – mondta a fiú, ez Zelo hangja… gondolkodtam miközben felültem és lassú léptekkel kiballagtam az előtérbe. Tekintetem azonnal három kíváncsi szempárral találkozott. Akik ahogy megláttak elmosolyodtak.
- Csak nem aludtál Nicole? – kérdezte Jongup. Szemeimet törölgetve bólogattam majd gyorsan megigazítottam a hajam és felhúztam a cipőmet.
- Akkor majd jövök anya. –köszöntem el tőle, majd némi pénz magamhoz kapva csatlakoztam a három fiúhoz.
Reggel óracsörgésem keltett ki az ágyból. Életemben keltem még ilyen frissen és éberen. Mikor a tükörhöz vánszorogtam, szemeimet kezdtem el dörzsölgetni. Jobban szemügyre vettem magam, és akkor láttam szűnni nem akaró széles mosoly díszítette arcomat. A tegnap esti ismerkedős bandázás a fiúkkal nagyon jóra sikeredett. Jobbra, mint gondoltam volna. Szerintem ez keltett bennem a kora reggeli adrenalin túltengést. Egyből fogkefém után nyúltam, s szélesen nyomtam rá a mentás illatú fogkrémemből, mikor kiabálásra lettem figyelmes.
- Kincsem, fönt vagy már? – hallottam meg apa hangját. Ez is furcsa. Utoljára akkor érdeklődött felém reggel, mikor óvodás voltam. Mindig édesanyám keltett és indított iskolába. Apunak csak annyi volt a dolga, hogy elvigyen és kitegyen a suli előtt.
- Förnt márbmosom afbogam. – próbáltam kierőlködni egy normális mondatot, a fogkrémhabbal teli számból.
- Hogy mit csinálsz? – lépegetett fel a lépcsőn. Próbáltam minél előbb kiöblíteni a számból a fogmosás jeleit.
- Azt mondtam, hogy fogat mosok. – kóvályogtam ki a fürdőszobámból.
- Á, értem. – bólogatott. – Csak annyi, hogy ma nem tudlak suliba vinni. Korábban kell mennem. Remélem nem felejtetted el az utat. – taglalta.
- Nem felejtettem el. – indultam meg a szobám felé.
- Nicole… - szólt utánam, mire kénytelen voltam hátranézni. – Szeretlek, kislányom.
- Én is szeretlek, apa. – mosolyogtam. Bólintott egyet és leindult a lépcsőn.
Fehérneműimet kiválogatva, egyenruhámba bújtam. Hajamat kivasaltam, és smink nélkül elindultam a konyha felé. Mint vártam, anyu tett-vett és készülődött.
- Ó, szia. Miért nem szóltál, hogy itt vagy? – törölgette meg vizes kezeit, s felém indulva egy puszit nyomott a homlokomra.
- Csak most jöttem le, anya. – mosolyogtam, majd órámra pillantottam. – De már megyek is.
- Most? – értetlenkedett. – De hát még lenne legalább húsz perced. – indult ismét a konyhapult felé.
- Sietek. Még órák előtt találkozunk a srácokkal. – kaptam magamra tornacipőmet.
- Akkor legalább egy muffint, vagy egy fánkot vigyél. – csóválta a fejét.
- Oké. Szia, anyu. – vettem magamhoz mindkettő édességből és kiviharzottam az ajtón.
Útközben elmajszoltam a süteményeket. Próbáltam minél hamarább az iskolába érni, hogy találkozhassak újdonsült barátaimmal. A tegnapi este fergeteges volt, így még egyszer visszagondolva. Zelo és Jongup jöttek értem, Youngjaevel útközben találkoztunk. Egy koreai gyorsbüfében telepedtünk meg. És ami a legjobb volt a vacsora folyamán, az, mégpedig az, hogy Yongguk és a kutyái még a közelben sem voltak. Na, itt lankadt le a kedvem. Mivel az osztálytársam, ezért ma is találkoznom kell vele. De hogy mennyire nincs kedvem a badarságaihoz, azt ne is részletezzük. Igaz, hogy ez csak a második nap. De nekem már rohadtul elegem van belőle. De csinálja csak! Majd amikor azt hiszi, hogy hátba támadható, gyenge vagyok, akkor megtudja, hogy kivel szórakozik. Semmi kedvem nincs beolvasni neki már most, inkább még bírom a megpróbáltatásokat. Igyekszem addig kikerülni minden konfliktust. Gondolatmenetemből az ismerős épület látványa zökkentett ki. Iskola. Lenyomtam a szürke épület ajtaján elhelyezkedő kilincset, majd a büféhez siettem, ahol egyből meg is pillantottam Jongupot.
- Jaj, de jó, hogy végre itt vagy. – kapott szívéhez megkönnyebbülten. Megkuncogtam cselekedetét.
- Neked is szia, Jongup. – nevetgéltem tovább.
- Ja… - nevetett velem ő is. – Jó reggelt. Veszel valamit, vagy mehetünk? – kérdezte.
- Zelo és Youngjae? – tágultak nagyobbra szemeim.
- Hát… - vakargatta tarkóját. – Őszintén megvallva, fogalmam sincs, hogy merre lehetnek. – rántotta meg a vállát.
- Hm. – hümmögtem. – Nem értek még be?
- De… - mutatott a bejárati ajtó fele. – Pont most. – mondta, mire odakaptam a fejem. A mosoly lehervadt az arcomról, majd kellemetlenül felsóhajtottam. Yongukkal jöttek.
- Hát te mit keresel itt, McCart? – jött közelebb felénk.
- Hé, Yongguk! Legyél barátságosabb. – bökte oldalba Zelo.
- És mégis miért? Csak tán nem Ő az új bandatag? – nevetett föl hangosan. Pofátlan egy ember, azt meg kell hagyni. De akkor miért vonzódom hozzá?
- És ha azt mondom, hogy igen? – szólt komolyabban oda Youngjae is.
- Ne nevettessetek. – komolyodott el a bandavezér is, undok nevetése után.
- Úgy látszik ez nem vicc, Guk. – tartotta markában kitörő nevetését Daehyun.
- Rendben. Nekem ebből elég. Én csak a büféhez jöttem, semmi közöm sincs senkihez. – próbáltam kitornászni magam a 6 fiú közül, mikor egy kar visszarántott.
- Erre semmi szükség sincs, Nicole. – pillantottam meg Jongup kezét közbefonódni a csuklómon. – Ő az új barátunk, Yongguk. – kezdett bele mondandójába. – Legalábbis Zeloé, Youngjaeé, és az enyém. Engem nem zavar, ha ez nem tetszik neked. Mostantól mi hárman vele is fogunk lógni. – állt ki mellettem.
- Ez így igaz. – bólogatott az előbb említett két fiú is.
- Elnézést, de hozzá szeretnék jutni a büféhez. – hallottam meg egy lányos hangot mögülem. – Hyosung vagyok. Ő pedig itt Jieun. – vigyorogtak mindketten. Plázacicák.
- Senki nem kérdezte, hogy kik vagytok. – dünnyögte Yongguk.
- Ezt mondjuk, nem lehetne elintézni, egy kicsit arrébb? – nyávogta Jieun. Megszólalt a csengő. Végre kiszabadultam ebből a burokból.
Hátamon éreztem Yong Guk pillantását ameddig az osztályunk felé sétáltunk, JongUp szüntelenül beszélt hozzám, de nem igazán jutott el tudatomig mondanivalójának lényege. Csak oda akartam végre érni a teremhez, hogy ne legyek ilyen közel Yong Gukhoz, még a végén most helyben felpofozom az eddigiekért. Elégedett sóhaj hagyta el ajkaimat mikor lehuppantam a helyemre, pontosan Zelo mellé. Rápillantottam az órarendemre. Biosz. Sietősen előpakoltam a cuccaimat majd lenémítottam a telefonom és türelmesen vártam az óra kezdetét. Kicsit összerezzentem mikor bambulásomból Zelo jéghideg kezének érintése kizökkentett.
- Képzeld Nicole, új biosz tanárunk lesz. –mondta izgatottan miközben előkapta a füzetét.
- Ó, tényleg? Mi lett a régivel?
- Átment egy másik iskolába. Gondolom, ott magasabb fizetést kap, vagy mit tudom én… - nevetett fel. – De az új tanár állítólag nagyon szigorú. – motyogta halkan.
- Végre egy tanár, aki nem fog minden mondatnál megállni és engem kérdezgetni, hogy értem-e. – mosolyogtam. Mikor meghallottam az ajtó nyílását annak irányába kaptam a fejem. Egy magas, középkorú férfi lépdelt be a terembe majd a tanári asztalra tette a naplót és megköszörülte a torkát. Minden szem rá szegeződött, majd a diákok egymás után álltak fel helyükről, hogy üdvözöljék új tanárukat. Óvatosan hátrébb toltam a székemet majd én is csatlakoztam az álló emberekhez, csak egyetlen egy ember maradt ülve, hát persze hogy Yong Guk. A tanár úr felvont szemöldökkel méregette a fiút majd keresztbe fonta karjait a mellkasa előtt.
- Fel szokás állni, ha a tanár belép a terembe, nincs igazam kedves… - sétált közelebb a fiúhoz.
- Bang Yong Guk. – fejezte be a fiú az elkezdett mondatot majd egy ásítás kíséretében feltápászkodott.
- Tehát te lennél Yong Guk. – mosolyodott el a férfi, majd visszasétált a tanári asztal mögé. – Említették a tanáriban, hogy egy nagyon szorgalmas és odafigyelő fiúhoz lesz szerencsém a személyedben. – húzta félmosolyra az ajkait majd szemügyre vette az osztály. – Han Dong Woo vagyok. Mától fogva én tanítom nektek a biológiát. Üljetek le. –megkerülte a tanári asztalt majd körbement a teremben. - Először is jól sejtem, hogy mindenki ott ül, ahol akar? – érdeklődött az első padban ülőktől, majd mikor azok bólintottak belenyúlt a táskájába és előhúzott egy lapot melyen az osztály tanulóinak neve volt felsorakoztatva. – Akkor ezen változtatni fogunk. – jelentette ki határozottan. – Tanulópárokat fogunk alkotni. Ez azt jelenti, hogy a tanulópárok együtt írják meg a házi dolgozatokat, amikre közös jegyet fognak kapni. Ezen kívül, a gyűjtőmunkát és otthoni feladatokat is együtt fogják csinálni. A tanulópár cseréje nem engedélyezett, nem akarom, hogy bárki emiatt reklamáljon. Most szólok, hogy ez az idei tanévben nem fog megváltozni. Jobb lesz mindkettőtöknek, ha együttműködtök a másikkal. – fejezte be mondanivalóját. Mindenki meghökkent arccal figyelte, ahogy a tanár úr gyors mozdulatokkal kivágja a neveket a névsorból majd azokat egy kalapba teszi. Zeloval hitetlenkedő tekintettel néztünk egymásra.
- Na akkor sorban fogok neveket húzni. Te pedig itt. – nyújtott oda egy üres lapot az előtte ülő lánynak. – Felírnád nekem a neveket kettesével, egymás alá? – a lány bólogatott majd figyelmesen várta a sorát. Az idő iszonyú lassúsággal telt miközben fogytak a szabadon maradt emberek körülöttem. Sajnos Zelot egy számomra még ismeretlen fiú mellé osztották be, majd őt követte Jongup és Youngjae is. Szomorú voltam, amiért nem valamelyikükkel kell dolgoznom ebben a tanévben mégis izgatottan kaptam fel a fejem mikor meghallottam a nevemet.
- Nicole Anabelle McCart – olvasta le nevemet a kezében tartott papírdarabról, majd újra a kalapba nyúlt. Idegesen rágtam a szám szélét, amikor széthajtogatta a kihúzott papírlapot majd felpillantott. – Bang Yong Guk.
- MIII? – kiáltottam fel mire Yong Guk elröhögte magát.
- Na mi a baj McCart? Nem bízol a biosz tudásomban? – kacsintott rám. – Ne izgulj, nem biztos, hogy meg fogunk bukni. – nevetett fel ismét. Kikerekedett szemekkel bámultam magam elé. Ez nem lehet igaz. Miért pont vele? Miért pont én? Ezt nem hiszem el...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése