Nyitogatni kezdtem pilláimat, amikor azok már könnyebbek bizonyultak, akkor teljesen fel tudtam nyitni őket. Pupilláim lassan megszokták a szoba félhomályát, így fejemet oldalra fordítva jöttem rá, hogy hol is vagyok most. A nap már nem sütött annyira, így gondoltam, hogy nincs olyan kora délután. Az órára pillantottam, akkor tudatosult bennem, hogy az esti órákban járunk már. Fél hét volt. A mellettem nyugvó személyre pillantottam. A pár órával ezelőtt történt események csak úgy pattogtak be az emlékezetembe sorjában. A csók, a vetkőzés, a kényeztetések, a pillanat, amikor mindketten extázisba kerültünk. Lefeküdtem Bang Yonggukkal. Nem épp így képzeli el az ember az első együttlétet. Félhomály, gyertyák, rózsaszirmok, puha ágy, gyengédség… Ebből nekem nem sok adatott meg. Hatalmas bűntudat kerekedett bennem. Szinte elborította az agyamat. Olyan gyorsan pattantam fel az ágyról, és vettem magamra a ruháimat, amilyen gyorsan csak tudtam. Mindezt zajcsapás nélkül, nehogy a fiú fölkeljen. Nem tudtam volna a szemébe nézni ezek után. Kiviharzottam Yonggukék házából és hazáig csaknem futottam. Szeltem az utcákat, és próbáltam visszatartani a sírást. De mindezt hiába. A könnyeim utat törtek maguknak és megállás nélkül csak záporoztak. Szörnyen éreztem magam. Undorítónak tartottam magam abban a pillanatban. Egy utolsó csitrinek. Akit olyan könnyen elkábított Yongguk. Egyetlen egy pillantásával le tudott venni a lábáról. Nem tudtam türtőztetni magam. Lehetetlennek bizonyult. Azok a csodálatos szemek, dús ajkak, és hibátlan arcbőr. Ellenállhatatlan. Nem, ez nem lehet! Hogy történhetett meg? Nem. Én egy bűnös vagyok. Ahogy szitkozódtam magamban, elég közel kerültem a lakhelyemhez. A távolság sokkal, de sokkal rövidebbnek bizonyult így. De még mindig szörnyen mérges voltam. Ahogy hazaértem, csaknem az ajtót kitépve léptem be az előszobás konyhánkba, ahol apa olvasott, anya pedig főzött.
- Szia, kislányom. – tekintett fel apa az újságról, anya pedig a géztűzhelyről levéve szemét, nézett rám. Így egyszerre köszöntöttek. Ignorálva őket rohantam fel szobámba, nem törődve semmivel. A lépcsőn rohantam fel éppen, amikor megcsúsztam és beütöttem a lábamat, ami hatalmas ricsajjal járt.
- Nicole, jól vagy? – kezdett rohanni felém apa.
- Hagyjad csak, jól vagyok! – hadartam, majd rohantam tovább a szobámig. Becsaptam magam után az ajtót, majd nekidőltem annak. Csak akkor hasított éles fájdalom a lábamba, amikor ránehezedtem. Szinte azonnal észrevettem, hogy vérzik, de vele egy időpontban a telefonom is megszólalt. - Remek. – motyogtam magamban. Lassan a kijelzőre emeltem a tekintetem, de csak egy számot jelzett a telefon. Nem volt kedvem beszélgetni. Senkihez sem volt kedvem. Egy határozott mozdulattal elutasítottam a hívást majd az ágyamra vetettem magam. Csak feküdtem a hasamon magam elé meredve, miközben egy, a párnából kiszabadult tollpihét morzsolgattam az ujjaim között. Hogy lehettem ilyen idióta… Mindig is sokra becsültem magam, és sosem adtam oda magam az eddigi barátaimnak. Nem bizonyítottak eleget ahhoz, hogy kiérdemeljenek. Erre most tessék. Jön valaki, aki a föld alá tiporja a becsületem és én még le is fekszek vele. Lassan átfordultam a hátamra és a plafont kezdtem el bámulni. De Yongguk még csak nem is erőszakoskodott… magamtól mentem bele a játékába. Készségesen teljesítettem minden kívánságát... – Mi lett veled Nicole? – suttogta a szoba csendjébe mielőtt elnyomott az álom.
Az órám akaratos csipogása ragadott ki édes álmomból. Morcosan nyomtam le a némító gombot majd lomhán felültem ágyamban. Hangosan kifújtam a tüdőmbe rekedt levegőt majd lassan kimásztam a kuckómból. Bevetettem magam a fürdőbe és ki se jöttem onnan ameddig mindent meg nem csináltam. Fürdés, fogmosás, és a mindennapi teendők. Sokkal jobb színben pompázott az arcom a frissítő zuhany után. Előkerestem az egyenruhámat majd felöltöztem. Bepakoltam a táskám az órarendnek megfelelően majd a konyhába mentem.
- Jó reggelt. - adtam egy puszit anya arcára mikor elhaladtam mellette. Az asztalhoz ülve kezdtem falatozni a kikészített zabpelyhemet.
- Neked is kicsim. - mosolygott rám anya majd elkomolyodott az arca- Valami baj volt tegnap? Olyan feszültnek tűntél. - nézett rám kíváncsian. Lenyeltem a számban tartogatott falatot ameddig egy hihető történeten gondolkoztam.
- Csak fáradt voltam. Sajnálom, ha megijesztett a viselkedésem... - mondtam bűnbánóan.
- Ugyan. Semmi baj kicsim. A tanulás kifáraszt, ez érthető. - mosolygott rám. Bólintottam párat majd a mosogatóba tettem a tányérom.
- Mennem kell, vagy el fogok késni. Sietek haza. - intettem anyának mikor táskámmal a vállamon kiléptem az ajtón. Lassú léptekkel szeltem a távolságot otthonom és az iskola között. Nem akartam látni Yonggukot. Nem tudnék a szemébe nézni. Ráérősen nézelődtem és élveztem a nap sugarainak meleg érintését bőrömön. A fák virágoztak, aminek köszönhetően kellemes virágillat lengte be a még elhagyatottnak tűnő, mégis barátságos utcákat. Csak pár mellettem elhaladó autó motorjának zaja bontotta meg ezt a megnyugtató csendet. Előhalásztam táskámból a telefonom, hogy az órámra pillanthassak, de amint megláttam azt görcsbe szorult a gyomrom. 7.55. 5 percem van beérni az iskolába. Azonnal gyorsabbra fogam lépteimet és sietve közelítettem meg a szürke épülete. Nehézkesen lenyomtam az óriási kilincset, majd az osztályterem felé indultam. Amint bekanyarodtam a megfelelő folyosóra a csengő akaratos hangja ütötte meg a fülemet és láttam, ahogy a tanárom becsukja háta mögött a terem ajtaját. Elkéstem. Futásnak eredtem, hogy még azelőtt beérjek, mielőtt még késésnek betudható legyen a helyzet. Lenyomtam a kilincset és betoppantam az osztályterembe.
- Elnézést a késésért tanár úr, esküszöm, hogy többet nem fordul elő. - hajolgattam mélyeket.
- Semmi gond, Nicole. Foglalj csak helyet a tanulópárod mellett! - mondta kedvesen, köszönetemet egy újabb meghajlással jeleztem. Akkor jöttem rá, hogy biológia órán vagyok. Ahol Yongguk a tanulópárom. Egyáltalán nem akartam mellé ülni, de már lassan felnőtt leszek, nem szabad hisztiznem mindenért. Ezt az órát kibírom mellette, majd utána egész nap jól elkerülöm, hogy még szemkontaktusba se kerüljek vele. Helyet foglaltam Yongguk mellett, majd ignorálni próbáltam jelenlétét.
- Na, mi van McCart? Késünk, késünk? Csak nem rossz kislány próbálsz lenni? - suttogta a hajamba. Már csak ez hiányzott.
- Fogd be a szád, Yongguk! - suttogtam vissza idegesen.
- Hát, tegnap jól befogtad. - nevette el magát halkan. Ha ezt így folytatja, akkor én itt helyben felpofozom. Idegességemet úgy vezettem le, hogy a lábába rúgtam a pad alatt, mire felszisszent. - Milyen kis vad vagy. Tegnap is ilyen voltál. - folytatta macsósan, majd rám vetette csábító pillantását.
- Yongguk... - motyogtam idegesen.
- Ma, tanítás után, a WC-be? - harapott alsó ajkára.
- Ebből elééééééég! - pattantam fel és csaptam az asztal sarkára. Túl hangosan adtam utat a megindulásomnak, amit az osztálytársaim és sajnos a tanár is észrevett. Értetlen pillantások vettek körbe.
- Mi a gond, McCart kisasszony? - fordult teljesen felém a tanár, a krétával játszadozva.
- Hát... Yongguk... Yongguk... lenézte rólam a leckét. - hebegtem-habogtam, hogy valami hihetőt is kitaláljak.
- De hiszen tanulópárok vagytok. A leckétek közös. - mondta nyugodt hangnemben. Nem jött ki egy hang sem a számon. - Ülj le, Nicole. Többet meg ne halljam a hangodat, vagy következménye lesz. - mondta egyszerűen, majd visszafordult a táblához, és írt tovább. Óvatosan helyet foglaltam. Yongguk halk nevetése töltötte be a hallóteremet, ebből leszűrve nagyon jól szórakozhatott. Nem lesz ez így jó...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése