25. rész

Lesokkolva néztem, ahogy a lány átkarolja Yongguk nyakát, majd fejét oldalra billentve mélyíti el a csókjukat.

- Mi a….? – kerekedtek ki a szemeim.

- Na úgy látom Hyerin visszatért. – húzta féloldalas mosolyra ajkát Kai, majd belekortyolt az italába.

- Hyerin? – pislogtam rá értetlenül.

- Aha. – bólintott. – Yongguk nője. Miért? – emelte fel a szemöldökét a fiú, tekintetével az arcomat fürkészte. Gyorsan helyre tettem a gondolataimat, majd nyugodtságot erőltetve arcvonásaimra a fiúra néztem.

- Ja semmi, csak még sosem láttam ezt a lány.  – hazudtam, majd szám elé emeltem a poharam. Tekintetemet visszavezettem a tőlem nem messze álló párocskára, majd kíváncsian kísértem figyelemmel a történteket. Yongguk nagy erőfeszítés árán lehámozta magáról a lány kezeit, majd értetlen arccal meredt rá hosszú percekig. Sajnos túl messze álltak tőlem így nem értettem, hogy miről beszélgettek, csak annyit láttam, ahogy a lány folyamatosan beszél Yonggukhoz, aki buzgón rázza a fejét és fújtat. Hyosung arcáról sem volt elmondható, hogy kicsattan az örömtől. Egy darabig csak bámulta a fiút, majd kezét megfogva próbálta elhúzni újonnan felbukkant barátnőjétől, de a fiú egy könnyed mozdulattal lerázta magáról a lány kezeit. Ha nem vett volna körül ennyi ember biztosan elsírom magam, nem hittem volna hogy Yongguk csak kihasznál és épp csak addig kellek neki ameddig a barátnője nincs a közelben. Túl szép is lett volna, ha igaz lett volna a kapcsolatunk. Tehát eddig bírtuk…pár hét. Ennyi járt nekem. Szám szélét rágcsálva meredtem magam elé egy darabig, majd egy nagy sóhaj kíséretében fordultam a még midig mellettem álló Kai felé.

 -  Szerintem hazamegyek… - motyogtam halkan.

- Na ne már. – pillantott rám kérlelő tekintettel.

- Fáradt vagyok. – hazudtam.

- Gyere iszunk valamit és mindjárt jobb lesz. – mosolygott rám.

- De Kai komolyan haza szeretnék menni…

- Nicole a buli szinte csak most kezdődött, nem léphetsz le. Nem is táncoltunk még. – ragadta meg a derekam és magához rántott. Vonakodva tettem kezeimet a mellkasára, majd tekintetemet a földre szegezve álltam meg előtte.

- Annyira nincs ehhez kedvem… - suttogtam halkan.

- Jaj Nicole. – pörgetett meg, majd derekamra helyezve kezeit kezdett el mozogni a zene ritmusára. – Mi a baj? – fürkészte tekintetével arcomat. – Látom, hogy valami bánt.   – simított végig arcomon ujjbegyeivel.

- Nincs semmi baj. – erőltettem egy mosolyt az arcomra. – Tényleg. – tettem kezeimet a fiú vállára. Kai elmosolyodott, majd szorosabbra fűzte kezeit derekam körül. Ugyan minden vágyam az volt, hogy egyedül lehessek végre, mégis jól esett közelsége. Épp elmerültem volna gondolataimba, amikor egy éles fájdalom hasított a lábamba.

- Nem tudsz vigyázni?! – nézett rám szórós szemekkel az újonnan megismert lány.  Lehajolva cipőjéhez leporolta magas sarkúját, amivel egy másodperce még a lábamon állt.

-  Te jöttél nekem! – förmedtem rá, majd felszisszenve néztem rá bokámra, amin egy hosszú vágás díszelgett, ahogy a lány cipőjének sarka felsértette bőrömet.

- Te meg útba voltál. – húzta fel felső ajkát kissé, majd látványosan végigmért. – Azt hittem azért az európaiak ennél szebbek. – forgatta meg szemeit. Vékony, nyávogó hangja szinte sértette a füleimet.

- Hyerin. – szólalt meg mögülem Kai. – Látom az udvariasságod cseppet sem változott.

- Jaj Jongin már csak te hiányoztál. – erőltetett egy mosolyt arcára. – Csak nem a barátnőd, hogy így megvéded. Bár amilyen elcseszett ízlésed van ki is nézem belőled. – kuncogott. Kikerekedett szemekkel néztem az előttem álló lányra, eddig sem volt valami szimpatikus, de most sikerült megutáltatnia magát velem. El se hiszem, hogy ez kell Yongguknak.

- Hol hagytad a barátodat? – húzta félmosolyra száját a fiú.

- Az neked teljesen mindegy szerintem… - nézett vele farkasszemet a lány. – Bár ha ennyire tudni akarod elment.

- Szóval itt hagyott. – nevetett fel Kai. Szóval elment. Minden szó nélkül itt hagyott engem is… Bang Yong Guk most elástad magad a szememben.

- Nem hagyott itt! – kiabált rá Kaira a lány. – Vissza fog értem jönni és minden úgy lesz mint régen!

- Hát hogyne. – kuncogott a fiú. – Néha sajnállak. – ment oda a lányhoz, majd megpaskolta a fejét. – Észre se veszed, ha kihasználnak.

- Nem tud érdekelni a véleményed. – sziszegte a lány, majd hátat fordítva nekünk elviharzott. Fájós lábamat dörzsölgetve néztem utána, majd felpillantottam Kaira.

- Nagy szívességet kérnék azzal, ha megkérlek, hogy vigyél haza? – haraptam alsó ajkamba.

- Nem dehogy. – mosolygott rám. – Fáj a lábad?

- Hát nem kellemes érzés, ha valaki megtapos egy ilyen cipőbe… - motyogtam. – De akkor tényleg nem baj?

- Miért lenne már baj? – mosolygott rám.

 - Köszönöm. – viszonoztam mosolyát. – Akkor összeszedem a cuccaim. – motyogtam, majd táskám keresésére indultam. Pár perc sem telt el máris Kai kocsijában ültünk. Lábaimat felhúzva meredtem ki az ablakon, néztem ahogy megannyi lámpa előtt haladunk el. A házakból már csak imitt amott szűrődött ki fény. A legtöbb ember már aludt. Szöulnak erre a környéke csend és nyugalom telepedett. Én voltam az egyetlen, aki zakatoló szívvel, könnyekkel telt szemekkel meredt maga elé és legszívesebben eltűnt volna a világ elől.

- Szokatlanul csendes vagy. -  mély hangja megnyugtatóan csengett a kis térben. Szorosabbra fogtam kezeimet térdeim körül, majd fejemet a háttámlának támasztva pillantottam rá.

- Gondolod? – motyogtam.

- Igen. Amióta megláttad Hyerint olyan lehangolt vagy. – nézett rám szeme sarkából. – Jobban ismerlek annál, hogy egy mosollyal eltakard azt ami az arcodra van írva… Mond el mi a baj. – búgta megnyugtatóan.

- De tényleg nincsen semmi baj. – nyúltam keze után,majd alkarjára tettem tenyerem.

- Biztos? – engedte el jobb kezével a kormányt, majd megfogta a kezemet. – Tudod, hogy elmondhatod. – simogatta meg kézfejem. Percekig néztem a fiú arcát, majd bíztatóan megszorítottam a kezét.

- Nincsen baj. – hazudtam. Jól esett, hogy így foglalkozik velem, de erről ő nem tudhat… Ezt nem mondhatom el neki.

- Rendben. – derült jobb kedvre. – Hyosung bulija unalmas volt… Nem megyünk el valahova máshova? – vetette fel az ötletet. Így belegondolva nem is volt rossz ötlet, de most tényleg egy kis magányra vágytam.

- Fáradt vagyok. – sóhajtottam fel. – De ígérem valamelyik nap elmehetünk.

- Szavadon foglak. – mosolygott rám, majd kezemet el nem engedve vezetett tovább. - Na meg is jöttünk. – parkolt le a ház elé.

- Köszönöm, hogy haza hoztál. – csatoltam ki a biztonsági övemet, majd vállamra vettem a táskám.

- Nincs mit. – mosolygott rám, majd átnyúlva az én oldalamra végigsimított arcomon. –Jó éjt. – motyogta.

- Neked is. –küldtem felé egy utolsó mosolyt, majd kiszállva az autóból bementem a házba. Lopakodva mentem fel a szobámba, ahová beérve azonnal ledobtam cuccaimat. Amint Kai elment nem volt ki elterelje a gondolataimat Yonggukról így könnyeim azonnal utat találtak maguknak szemembe. Hüppögve kerestem elő a telefonom, ami a megszokottnál jóval több nem fogadott hívást jelzett. Yongguk hívott, úgy ötvenszer az elmúlt három órában. Gondolkodás nélkül nyomtam meg hosszan a kikapcsoló gombot, majd a telefont az ágyamra dobtam. Egy perc alatt átöltöztem, s kis nyugalomra számítva másztam be a biztonságot adó ágyamba.  Órákig forgolódtam az ágyban, de sehogy sem tudtam elaludni, mikor végre megtalált az álom, akkor is róla álmodtam… Halk kopogásra ébredtem.  Mintha az első esne, de ez nem folyamatos volt. Percenként egy koppanás az ablakon, ez nem lehet eső. Fejemre húztam a takaróm, hogy kizárjam a zavaró hangot, de a zaj így is eljutott a fülemig. Fáradtan másztam ki az ágyamból, majd az ablakhoz sétálva kinéztem rajta. Meglepetésemre Yongguk alakjával találkozott a tekintetem. A fiú nyakig bebugyolálva ácsorgott az ablakom alatt, és kis köveket szedegetett fel a virágok közül. Azonnal berántottam a függönyöket, de azt még láttam, hogy pont felkapta a fejét a hirtelen mozgásra. Alig léptem el az ablaktól máris tucatnyi kis kavics landolt az ablaküvegemen. Ez az idióta ki fogja törni az ablakomat…

- Mit akarsz? – nyitottam ki az ablakot. Összehúzva magamon a pizsamámat fontam karjaimat keresztbe mellkasom előtt.

- Állj hátrébb. – utasított. – Felmászok.

- Ide ugyan ne gyere. – sziszegem.  Láttam, ahogy az arcára kiül a megdöbbenés, majd a kétségbeesés lesz úrrá rajta.

-Nicole enged, hogy megmagyarázzam… - motyogta. – Ez nem az volt amin-

- Nem érdekel. – csuktam be az ablakot, majd ismét behúztam a függönyöket és visszafeküdtem az ágyba. Egy óra is eltelhetett már de a kis koppanások jelezték, hogy ő még mindig kitartóan dobálja az ablakomat.

- Nem hiszem el, hogy nem adja fel. – motyogtam, majd kikászálódva takaróim közül újra az ablakhoz léptem.