39. rész

Hatodik hónapforduló. – visszhangzottak a szavak a fejemben.  Mi? Lehetetlen. Hogy felejthettem el? Kétségbeesve néztem fel Yonggukra, hiszen teljesen kiment a fejemből a mai nap. Csalódott lesz, ha megtudja? Hogy lehetek ilyen idióta.

- Yongguk én… - gyűrtem le a torkomban keletkezett gombócot, majd lesütöttem a tekintetem. Szívem szerint elsüllyedtem volna szégyenemben.

- Mi a baj? – tűnt el eddigi mosolya arcáról, s kezei közé fogva arcomat a tekintetem után kutatott. Látva egyre kétségbeesettebb arcát gyorsan megráztam a fejem, s egy sóhaj kíséretében belekezdtem a magyarázkodásba.  – Nekem ez teljesen kiment a fejemből... – motyogtam bűnbánóan. Tekintete azonnal ellágyult szavaim hallatán, aztán ajkaira újra felkúszott egy mosoly.

-  És emiatt vágsz ilyen arcot? – kuncogott. – Azt hittem valami baj van.  Ne ijesztgess. – fonta vállaim köré karjait, s magához húzva hosszan homlokon puszilt.

- Ez nem elég nagy baj? – motyogtam mellkasába.

- Egyáltalán nem baj. – húzódott el kissé, hogy szemembe nézhessen. – Nem haragszom, ha emiatt aggódnál… - simogatta meg arcomat, majd egy lágy csókot lehelt ajkaimra.  Amint megéreztem száját az enyémeken azonnal megkönnyebbültem.  Egy elégedett sóhajjal fontam karjaimat nyaka köré, s közelebb léptem hozzá. Ő azonnal derekamra csúsztatta kezeit és magához vont, így amennyire csak lehetett hozzásimultam. Nyelvével bebocsájtást kérve a számba végigszántott alsó ajkamon, ami azonnal elvált felső párjától. Nyelve magabiztosan kereste meg az enyémet, majd csatát vívva vele hol az én hol az ő szájában elmélyítette a csókunkat. Egy halk morgás hagyta el ajkait, mikor végigsimítottam oldalán, s félre fordítva a fejét elszakadt tőlem.

- Nem azért csináltam vacsorát, hogy aztán ne együk meg. – zihált, s kezemet megfogva az asztalhoz vezetett.

- Hirtelen mennyi önuralmad lett. – kacsintottam rá, mikor kihúzta nekem a széket. Kihagyhatatlannak éreztem, hogy játsszak a tűréshatárával, így nyakához felnyúlva lehúztam magamhoz egy újabb csókra. Már hosszú percek óta ízlelgettem alsó ajkát, de még mindig tartotta magát így hatásosabb módszerhez kellett folyamodnom. Először végigvezettem nyelvem ajkai vonalán, majd óvatosan beleharaptam alsó ajkába. Hiába próbálta elfojtani, meghallottam az ajkai közül feltörő halk sóhajt, amit egy elégedett mosollyal konstatáltam.

- Direkt csinálod? – motyogta számba.

- Talán. – kuncogtam elégedetten, hiszen azt hittem, hogy nyertem, de meglepetésemre felegyenesedett, s a velem szemközti székhez sétálva leült velem szemben. Megadóan felsóhajtottam, majd az asztalon végigterülő ételekre néztem.

- Ezt mind te főzted? – pillantottam rá mosolyogva.

- Részben. – kuncogott halkan.

- Szóval anyukád volt. – csillant fel a szemem. – Imádom anyukád főztjét! – motyogtam, majd tányéromat a kezembe kapva neki is estem a különböző ételek összeválogatásának. Vagy fél órán keresztül ehettünk, mikor végre sikerült mindenbe egy kicsit belekóstolnom. Egy utolsó falatot kotortam a villámra, majd mikor az is eltűnt a számban, egy elégedett hümmögéssel hátradőltem a székben. 

- Nem bírok többet enni… - motyogtam, miközben kidudorodó hasamat simogattam.

- Még desszert is van. – kapta fel a fejét, s már indult is volna a hűtőhöz, de megállítottam.

- Neee. Yongguk nem bírom. – nyöszörögtem.

- Egy kicsit se? – húzta el a száját.

- Nem. Kicsit se. Le akarok feküdni. – dünnyögtem, majd nagy nehezen felkeltem és a nappaliba csoszogtam. Ahogy a kanapéhoz értem egy mozdulattal végignyúltam rajta, majd egy elégedett sóhaj kíséretével a párnába fúrtam az arcom. Egy másodperc sem telt el a telefonom rezegni kezdett a tőlem nem messze lévő asztalon.

- Yongguk! – nyöszörögtem a párnába.

- Mondjad. – jött a válasz a konyhából, a tányérok csörgéséből ítélve éppen elpakolt az asztalról.

- Idehozod a telefonom kérlek… valaki hív. – dünnyögtem, mire azonnal odajött. Hangos trappolásából hallottam, hogy elért a kávézóasztalig, majd felkapta a mobilomat.

- Tessék itt… - akadt el a hangja.  - …a telefonod.

- Ki keres? – pillantottam a kijelzőt bámuló fiúra, akinek a hangulata látványosan változni kezdett. Ajkait beszívva bámulta a készüléket, majd felém nyújtotta azt.

- Kai. – sziszegte.

- Gondolod hogy…

- Igen... Hyerin biztos most volt nála! – szorította ökölbe a kezeit, majd a teraszajtót kivágva kiviharzott a kertbe. Egy gyors mozdulattal felültem, majd idegesen harapdálva a számat pillantottam le az ölemben fekvő telefonomra, ami még mindig kitartóan csörgött. Vonakodva illesztette ujjam a zöld körbe, majd egy lassú mozdulattal elhúztam azt, így fogadtam a hívást.

- Halló? – szóltam bele halkan a telefonba. Egy darabig csend honolt a vonal túlsó végén, majd meghallottam Kai hangját.

- Rám uszítani Hyerint nem volt szép dolog. – szólalt meg a fiú.

- Szóval odament… - motyogtam halkan.

- Ide ám. Tehát ha jól vettem le együtt vagytok Yonggukkal és ez a szerencsétlen lány azt várja tőlem, hogy most csináljak valamit.

- És… - vettem egy nagy levegőt, hogy kissé lenyugodjak. –  …fogsz bármit is csinálni?

- Hmmm…kellene? – gondolkozott a fiú.

- Nem örülnék neki. – motyogtam, mire felnevetett.

- Ugyan már Nicole. Attól, hogy azzal az emberrel vagy, akivel a legkevésbé sem akartalak együtt látni és miatta utasítottál el, még nem fogok ártani neked. – azonnal megnyugodtam. Szemeimet lehunyva dőltem hátra a kanapén, majd akár egy rongybaba félig lecsúsztam róla.  

- Köszönöm Kai… - mosolyodtam el kissé.

- Nem hiszem el, hogy ilyet hittél rólam! – mordult fel a fiú.

- Én nem csak…

- Nem kell a magyarázat! Nem vagyok olyan rossz, mint aminek a drágalátos barátod beállít. Lehet nem rólam példázták a jóságot, de vannak nálam rosszabbak. Hihetetlen, hogy mindenkinek elhiszel mindent. – duzzogott. Szemöldököm felvonva ültem fel, majd szemeimet a kert sötétjébe meresztve Yongguk után kutattam odakint, de senkit sem láttam.

- Jóvátehetem valamivel ezt a dolgot?

- Mondanám, hogy azonnal szakíts Yonggukkal, de ma nagyon rendes vagyok így beérem egy ebéddel.

- Tényleg nagyon rendes vagy… Szóval egy ebéddel…

- Baráti ebéd. – hadarta azonnal.

- Kai téged ez komolyan nem zavar? – haraptam bele alsó ajkamba.

- Ameddig nem tilt el tőlem addig nem. Persze nem akarok édes hármasban veletek lenni, de szeretném, ha néha tudnék veled találkozni. A barátságunk fenntartása érdekében. – köhintett a barátság szó után.

-  Rendben. – mosolyodtam el. – Akkor holnap?

- Holnap találkozunk. – fogadta el az ajánlatom. – Majd érted megyek. Szia.

- Szia Kai. – kuncogtam, ahogy letettem a telefont. Egy széles mosollyal az arcomon mentem a teraszajtóhoz, majd kisebb szenvedés árán kinyitottam azt. Ujjaimmal a falon lévő kapcsoló után kutatva tapogattam a falat, majd egy könnyed mozdulattal lenyomtam a kapcsolót mikor végre megtaláltam azt. A hatalmas udvart halvány fény árasztotta el, ahogy a lámpák halvány fénnyel világítani kezdtek, a szépen lenyírt zöld pázsit közé elrejtett lámpák milliónyi apró fénye játszott a zöld fűszálakon ezzel még szebbé téve a helyet. A kertet végigszelő kis ösvény mentén elhelyezett nagyobb lámpák kivilágították az utat, ami egészen a kert végében elhelyezkedő félig fedett kiülőhöz vezetett. Yongguk a legbelső széken ült, lábait az asztalra feldobva bámulta a kiülő melletti kis tavat, s a kezében nyugvó köveket dobálva ritmikusan törte meg a víz sima tükrét.

- Mit akart? – szólalt meg, amikor közelebb értem hozzá.

- Beszélgetni. – toltam arrébb egy az útban lévő széket, majd leültem a fiúval szembe. Pillantását hirtelen rám szegezve eldobta az összes követ a kezeiből, s lehúzva lábait az asztalról, rákönyökölt a kemény falapra. Állát megtámasztva kezeivel közelebb hajolt hozzám, s egy halvány mosolyt erőltetve az arcára megszólalt.  

- Ki gondolta volna. És mégis miről beszélgettetek? – a hangjából áradó gúnyt bárki észrevehette volna, így szemeimet forgatva hátradőltem a székben, majd a szemeibe nézve próbáltam a legrövidebben összefoglalni a dolgokat.

- Kait nem zavarja az, ami köztünk van. – szólaltam meg, mire Yongguk szemöldökei felhúzódtak.

- Mert ha zavarná, akkor ugyan mi lenne? – nevetett fel, s szinte felborítva a széket, amin ült felpattant. A kiülőt körbevevő derékmagasságú falhoz sétált, majd megtámaszkodva rajta előrehajolt, s tudomást sem véve rólam ismét a tavat kezdte el figyelni. Próbáltam nem törődni a kérdésével, így inkább felhoztam, hogy mit tervezett holnapra a fiú.

- Viszont holnap vele ebédelek. – hadartam le gyorsan, majd összeszorítva a szemem vártam a reakcióját, de meglepetésemre semmit sem mondott. – Yongguk  hallod?

- Hallom. Menjél. – sziszegte rám sem pillantva.

- Most mi bajod van? – sóhajtottam fel. Óvatosan kitolva a széket magam alól felkeltem, s lassan odasétáltam hozzá. A hátára simítva a kezem próbáltam valahogy jobb kezdve deríteni, de erre sem reagált.

- Nincs bajom. – motyogta alig hallhatóan.

- Ezt valahogy nem tudom elhinni…

-  Mindig mindent elhiszel enne a…

- Ennek a minek? Nem olyan, mint amilyennek te látod. – kezdtem én is elveszíteni a türelmemet.

- Te nem ismered! – villantotta rám tekintetét.

- Nem Yongguk. Te nem ismered. Mindig a rosszat keresed benne, közben semmit sem tesz.

- Ki ő neked, hogy így véded? – fordult felém idegesen.

- Az egyik barátom. – néztem a szemeibe, majd hátat fordítva neki elindultam vissza a házba. – Nincs kedvem megint ezen vitatkozni.

- Most meg hova mész? – kiabált, hogy meghalljam mire lassítottam a lépteimen.

- Aludni. – válaszoltam. Elhúztam a teraszajtót, s beléptem a házba, majd célirányosan a vendégszoba felé indultam. Útközben vállamra kaptam a táskámat, s fellépdelve a lépcsőn bevetettem magam a fürdővel szemben lévő szobába. Az ablakhoz lépve pont kiláttam az udvarra, így láttam, hogy Yongguk még mindig ott állt, ahol hagytam. Felkapcsoltam az ágy melletti kis éjjeli lámpát, majd gondosan elhúzva a függönyöket kizártam a szobából a kintről bejövő fényt. Mivel nem ez volt az első alkalom, hogy ebben a szobában aludtam így pontosan tudtam, hogy mi hol van, így nagyobb gond nélkül találtam meg a szekrényben heverő tiszta törülközőt, amit magamhoz véve a fürdőbe mentem.  Egy gyors zuhanyt követően előkotortam a táskámból a pizsamának használt pólót, amit a lehető leggyorsabban felhúztam, majd az ágyra huppanva bemásztam a puha takaró alá. Amint letettem a fejem a párnára megcsapott a párnából áradó jellegzetes illat. Imádtam azt az illatot, ami ebben a szobában keringett, azonnal megnyugtatott. Elégedetten hümmögve kapcsoltam le a kislámpát, majd az oldalamra fordulva a függöny alatt beszűrődő fénycsíkot kezdtem bámulni.  Ezek szerint még mindig a kertben van. Könyökömre tornázva magam elnyúltam a telefonomért, hogy megnézhessem az időt. Már elmúlt éjfél. Egy sóhaj kíséretében bújtam vissza a takaró alá, majd hosszú percekig újra a parányi fényt kezdtem el nézni. Egyszer csak a fény eltűnt, s a szobát teljes sötétség lepte el. Tompán hallottam. ahogy lent Yongguk bezárja az ajtókat, majd lekapcsol lent minden villanyt. Halkan feljött a lépcsőn, majd egyenesen a fürdőbe ment. Percekig hallottam a víz csobogását, majd a fiú elzárta a csapot. Mivel háttal voltam az ajtónak így nem láttam, hogy mi történik a folyosón, de biztos voltam benne, hogy nem jött be a szobába. Hallottam, ahogy elmegy az ajtóm előtt, majd szinte hangtalanul kinyitja saját szobájának ajtaját.

- Nicole? – suttogta az üres szobába, ami akaratom ellenére is mosolygásra késztetett. Mivel nem jött válasz a kérdésére így felkapcsolta a lámpát. Pár másodperc elteltével a lámpa egy újabb kattanással kialudt, s újra csend telepedett a házra. Már épp a másik oldalamra akartam gurulni, hogy a hátam mögé pillanthassak, mikor megéreztem, ahogy megsüllyed mögöttem a matrac. Próbáltam a lehető legjobban előadni azt, hogy alszom, így mindenféle reakció nélkül tűrtem, hogy lehúzza rólam a takarót, majd szorosan mögém bújva újra betakar engem saját magával együtt. Egyik kezét a párna alá csúsztatva hajamba fúrta arcát, míg másik kezét derekam köré fonva magához húzott.

-Nicole? – motyogta halkan. Meleg lehelete a nyakamat csiklandozta így kissé összerezzentem, de nem válaszoltam neki. – Tudom, hogy nem alszol…

- Mit akarsz? – adtam fel a színjátékot.

- Bocsánatot kérni… - búgta a fülembe.

- Hallgatlak.

- Ne haragudj, amiért így viselkedtem. Csak…nem bízom Kaiban…

- Biztos megvan a jó okod rá, ha ennyire utálod, viszont velem teljesen más. – sóhajtottam fel, majd felé fordultam.

- Tudom…

- Akkor miért idegesíted magad? – nyúltam ki a takaró alól, s arcára téve a kezemet simogatni kezdtem puha bőrét.

- Csak féltelek… - suttogta. Karjait automatikusan szorosabban fonta körém, így még jobban magához húzva.

- Nem kell féltened. – mosolyodtam el. – Nem fog bántani. – motyogtam, majd lehúzva magamhoz egy gyengéd csókot leheltem ajkaira.

- Remélem is hogy nem…

- Nem fog. – szögeztem le a dolgot, majd mellkasába fúrva az arcomat hozzábújtam. – Aludjunk jó?

- Jó. – sóhajtott fel, majd elhelyezkedett mellettem. – Még egyszer sajnálom…

- Szeretlek. – motyogtam már félálomba.

- Én is téged. – jött a válasz azonnal, majd szabad kezével megkereste az enyémet, s ujjainkat összekulcsolva fogta meg a kezem, hogy végre együtt álomba merülhessünk.

A nap sugarai megtalálva minden rést a függönyök között akaratosan kúsztak végig a puha szőnyegen, majd folytatva útjukat a takarón keresztül egyenesen arcomig jutottak. Homlokomat összeráncolva dörzsöltem meg a szemeimet, majd kinyúlva a takaró alól kiegyenesítettem elzsibbadt végtagjaimat. Halkan nyöszörögve húztam feljebb nyakamon a takarót, s arcomat a párnába fúrva próbáltam újabb álmot erőltetni a szemeimre, de hosszas küzdelem után feladtam. Nincs mit tenni, mára ennyi volt az alvás. Egy halvány mosoly kúszott ajkaimra mikor egy nyugodt, ritmikus szuszogás csapta meg a füleimet. Résnyire nyitva pilláim oldalra fordultam, hogy a mellettem békésen alvó fiúra pillanthassak, de a látvány ami fogadott azonnal kiűzte a maradék álmosságot is a szemeimből. Az éjszakai forgolódástól összekócolódott fekete haja lágyan keresztezte homlokát, ahogy a párnára omlott, a telt ajkai közti résen ki és be áramló levegő arcomat simogatva folytatták útjukat a szoba levegőjével keveredve. Kezeit a párna alá rejtve aludt a hasán, így tökéletesen láthattam a lapockáján végighúzódó, gondos munkával elkészített írást. A takarót egészen a derekáig lerugdosta így szememmel végigfutottam háta vonalán, majd tekintetemet újra nyugodt arcára szegeztem.

- Te kis kukkoló. – hallottam meg mély hangját, mire azonnal elakadt a lélegzetem. Mégis mióta lehet ébren?

- Én nem…. – kezdtem volna mentegetőzni, mire egyik szemét résnyire nyitotta és elmosolyodott. Egy gyors mozdulattal kirántotta feje alól a párnát, s a feje fölé húzta azt.

- Naaa! – tátottam el a számat, majd megfogtam a párnáját és magam felé kezdtem húzni. Halk kuncogás hagyta el az ajkait, majd elengedve a párnát felém fordult, s vállaimat a matracra nyomva maga alá gyűrt.  Időm sem volt felfogni az előbbi cselekedetét, hiszen ajkai máris birtokba vették az enyémeket, s nyelvét a számba csúsztatva máris elérte, hogy gondolkozni se bírjak. Pilláim azonnal elnehezültek, s kezeimet automatikusan nyaka köré fonva húztam még közelebb magamhoz. Egyik kezét átvetve felettem könyökein megtámaszkodott nyakam két oldalán, s derekamra téve kezét maga alá húzott. Készségesen engedtem, hogy lábaim közé fészkelje magát, majd lábaimat felhúzva közrefogtam derekát. Halk cuppogások lepték be a szoba csendjét, ahogy elszakadt ajkaimtól, majd hajamat elsöpörve a vállamról először kulcscsontomat, majd nyakamat kezdte csókokkal ellepni.  

- Mikor jön haza Yongnam? – motyogtam halkan, mire felemelte a fejét és az órára pillantott.

- Még van egy óránk. – jelent meg egy féloldalas mosoly arcán, s visszahajolva hozzám újabb csókokkal halmozott el. – Van egy ötletem, hogy mit csináljunk ebben az egy órában. – búgta a nyakamba.

- Valóban? – kuncogtam, s egyik kezemmel végigsimítottam oldalán, mire megremegett. – Mi lenne az?

- Megmutatom. – kuncogott azonnal, s pólómat feltolva a hasamon levette rólam azt. Elégedett mosollyal az arcán nézett végig alatta heverő testemen, amit már most csak egy fehérnemű takart.

- Szeretem, amikor nem kell sokat szenvedni a ruháiddal. – búgta, majd nyakamról egyre lejjebb és lejjebb vezette ajkait.

38. rész

Szótlanul követtem a fiút az udvaron át egészen a parkolóig. Lehajtott fejjel mentem utána, miközben összekulcsolt ujjainkra szegeztem a pillantásom. Hallottam, ahogy az emberek sugdolózni kezdenek, ahogy elhaladunk mellettük, de képtelen voltam felnézni az arcukra. Átbotorkálva a kocsikat elválasztó padkák között az autójához mentünk, ahol táskámat az ölembe téve beszálltam az anyósülésre. Yongguk egy szempillantás alatt a hátsó ülésre dobta a táskáját, majd rálépve a gázra kihajtott az iskola parkolójából. Nem figyeltem merre megyünk, továbbra is kezeimet bámulva ültem szótlanul mellette, amikor egy sóhaj kíséretében, átnyúlva hozzám megfogta a kezemet.

- Mi a baj? – hallottam meg mély hangját, amiben aggodalom csengett. Résnyire nyitva ajkaimat egy halk sóhajt hallattam, majd lassan ráemelve a tekintetemet elmotyogtam az engem nyomasztó kérdést.

- Mire volt ez jó? – pillantottam feketén csillogó íriszeibe. Vonásai megváltoztak, ajkait beszívva tartotta magában a levegőt pár másodpercig, majd lesütötte tekintetét.

- Hyerin azt hitte már bármit megtehet. – sziszegte.

- Tessék? – értetlenkedtem, mire felsóhajtott.

- Engem is megzsarolt! – bökte ki hirtelen. – Vagyis azt hitte, hogy meg tud zsarolni…és itt betelt a pohár.

- És emiatt mit sem törődve azzal, hogy eddig milyen komolyan vetted ezt a titkolózást most lebuktattál minket. – szembesítettem azzal, amit az imént tett, mire a kormányra hajtotta a fejét.

- Lehet nem kellett volna. – ismerte be. – Ez egy elég… elhamarkodott döntés volt.

- Igen az volt. – vettem egy mély levegőt, majd kipillantva az ablakon a zölden világító lámpára néztem. – Indulj.

- Tessék? – lepődött meg.

- Zöld van. Indulj el, mert már ránk dudáltak. – magyaráztam neki, mire azonnal észbekapott. Intve a mögöttünk haladó sofőrnek lekanyarodott a város nyugalmasabb részébe vezető útra, majd hajába túrva a könyöklőre támaszkodott. – Fáradt vagy? – fordultam felé, hogy szemügyre vehessem az arcát. Szemei alatt jól láthatóan lila karikák rajzolódtak ki, arca nyúzott volt a kevés alvástól.

- Mondhatni… - motyogta halkan, majd pár másodpercig összezárva szemeit próbált erőt merítni magából.

- Látszik. – szólaltam meg egy pár perces hallgatás után, mire szája halvány mosolyra húzódott. 

- Haragszol? – kérdezte bűnbánóan.

- Arra, hogy ezzel rám uszítottad Hyerint? Vagy arra hogy ilyen felelőtlen vagy? Vagy mindkettő? – pillantottam rá a szemem sarkából. Még mindig mosolyogva megfogta a kezemet, hogy összefűzhesse ujjainkat, majd simogatni kezdte kézfejemet.

- Sajnálom. – húzta fel kezemet a szájához, majd egy apró puszit lehelt bőrömre. – De így legalább veled lehetek.

- Meg se próbálj ezzel manipulálni.  – dünnyögtem halkan. Pontosan tudta, hogy így elfelejtem, azt hogy most jó pár embert magunkra haragítottunk és még a végén hálás leszek neki azért, amit tett. Túl jól ismert. – De komolyan Hyerin miatt akadtál ki ennyire?

- Úgy minden miatt. Hyerin miatt, az alváshiány miatt, és persze amiatt, hogy hiányoztál.  Ez így összeadódva már sok volt. – sóhajtott fel gondterhelten.

- Jól van. Semmi baj. – fordulta felé, aztán felé hajolva ajkaimat arcára tapasztottam. Reménykedtem beenne, hogy megbirkózunk az előttünk álló problémákkal, bármi is legyen az.  Boldog mosolyra húzódtak ajkai puszim hatására, majd már jókedvűen parkolt le a házuk előtti felhajtón.  Amint kiszállt a kocsiból az én oldalamra sietett, majd kezemet megfogva segített nekem is kikászálódnom a hatalmas autóból.

- Miért is jöttünk hozzátok? – ráncoltam össze a szemöldököm, mikor észbe kaptam, hogy nekem otthon kellene lennem.

- Ja tényleg. – torpant meg a fiú. – Automatikusan hazajöttem. – motyogta, majd szemeit megdörzsölve kinyitotta az ajtót. – Ne haragudj, csak tényleg nem vagyok csúcsformában. – ásított egy hatalmasat.

- Semmi baj. – kuncogtam a cipőmet levéve, majd a konyhába sétáltam némi víz után kutatva.

- Majd hívok egy taxit. – töltöttem ki vizet két pohárba, amikkel a kezemben a nappaliba sétáltam. Yongguk már a kanapén feküdt mikor odaértem. Arcát a párnába temetve motyogott valamit, de semmit nem hallottam belőle. – Tessék? – tettem le a poharakat a kávézó asztalra, majd a lábához ültem. Újabb értelmetlen motyogás jött a fiú irányából. – Yongguk nem értem, hogy mit magyarázol…- sóhajtottam fel, mire nagy erőfeszítés árán oldalra fordította a fejét.

- Majd Yongnam hazavisz. – ugrott neki immáron harmadszorra a mondatnak.

- Nem kell ugráltatnod Yongnamet emiatt. – simogattam meg a lábát és az ölembe húztam azokat. – Jó lesz a taxi.

- Nem. – szólalt meg ellentmondást nem tűrően. – Majd Yongnam hazavisz… – ásított ismét.

- Ahogy gondolod… - néztem a fiúra, mire résnyire nyitotta szemeit. Fekete íriszeivel arcomat fürkészve tekintetemnél állapodott meg, s foglyul ejtette azokat. Óvatosan csuklóm köré fűzte ujjait, majd gyengéden maga felé kezdett húzni. Nem ellenkeztem így könnyedén maga mellé fektetett a kanapén, s derekamat átölelve húzott magához. Arcomat mellkasába temetve öleltem át, majd mélyeket lélegezve szívtam be édes illatát. Ujjai hajamba vándoroltak, ahogy homlokhoz szorította ajkait, majd egy elégedett sóhajt hallatva ismét lehunyta a szemeit.

- Rég aludtam már veled… - motyogta a hajamba.

- És hiányzom? – mosolyodtam el megjegyzése hallatán.

- Nagyon. – sóhajtott fel. Mikor felnéztem rá, már csukva voltak a szemei. Résnyire nyílt ajkai között szűrtea levegőt, majd éreztem, ahogy hátamat simogató kezeinek mozgása egyre lassul, majd megáll a mozgásban.  Sosem láttam ilyen fáradtnak, így jobbnak láttam, ha hagyom aludni. Megnyugtatóan kezdtem el simogatni haját, aminek hatására perceken belül egyenletes szuszogására lettem figyelmes. Egy mosoly terült szét arcomon, mikor tudatosult bennem hogy elaludt, így óvatosan kibontakoztam öleléséből és felkeltem mellőle. Egy apró puszit leheltem ajkaira, mielőtt betakargattam volna, aztán a lehető leghalkabban felvettem a cipőmet és a táskámat és már hívtam is a taxit.

Pár órával később a telefonom csörgése zökkentett ki a tanulásból. Először nem akartam felvenni, de amint egy pillantást vetettem a kijelzőre ezt a gondolatot azonnal elhessegettem.

- Szia. – szóltam bele mosolyogva a telefonba.

- Szia. – hallottam meg mély hangját a vonal másik oldaláról. Hangja teljese megváltozott a délutánihoz képest, a korábbi fáradtságot izgalom váltotta fel, ami azonnal boldoggá tett.

- Kialudtad magad? – kuncogtam, mire Yongguk egy hangos sóhajtást hallatva mentegetőzni kezdett.

- Sajnálom csak tényleg nagyon fáradt voltam és-

- Shhh. – csendesítettem el azonnal. – Nem baj. – álltam fel a székről, majd az ágyamra dőltem.

- Hiányzol. – motyogta a fiú a vonal túloldalán.

- Te is nekem. – meredtem a plafonra, majd oldalamra fordultam.

- Gyere át… - motyogta hirtelen.

- De… Holnap iskola. – sóhajtottam fel szomorúan.

-  Kérlek…

- Yongguk nem lehet. – biggyesztettem le az alsó ajkamat.

- Kérlek... – kérlelt ismét.

- De… - próbáltam mentegetőzni, de azonnal kihallotta a megadást a hangomban.

- Érted megyek. – jelentette ki és már hallottam is, ahogy húzza a kabátját. – Pakold össze addig a cuccaidat. – kuncogott értetlen motyogásomat hallva, majd ellenkezni sem tudtam vele már le is tette a telefont. Ledöbbenve bámultam a kijelzőre egy darabig, majd sietősen cuccaim összepakolásába kezdtem. Könyvek, ruha, pizsama, fogkefe. Mi kellhet még? Szobámat fürkészve gondolkoztam, hogy vajon mit fogok itthon hagyni, amikor megszólalt a csengő.

- Nyitom! – hallottam meg anya hangját a földszintről. – Ó, szia Yongguk! Azt hittem korábban jössz.

- Tessék? – kerekedtek ki a szemeim anyát hallva. Táskámat a vállamra kapva hagytam el a szobám, de mivel anya mondata kíváncsivá tett így a lépcső tetején megállva hallgattam a fejleményeket.

- Igen, hamarabb akartam csak elaludtam.  – ismerte be a fiú. – Plusz Yongnam is csak most ment el otthonról.

- Értem. – motyogta anya elgondolkozva. Ezek meg miről beszélnek… Értetlenül mentem le a lépcsőn, aminek alján már Yongguk várt. Azonnal elvette a táskámat a kezemből, majd egy lágy csókot lehelt a homlokomra, mikor elmentem előtte.

- Húzd a cipőd és menjünk. – türelmetlenkedett.

- Te tudtál erről? –pislogtam anyára miközben öltöztem, mire ő zavartan elmosolyodott.

- Jók legyetek.  –tért ki a válaszom elől, majd kitessékelt minket az ajtón.

- Mégis mi ez az egész? – értetlenkedtem a Yongguk felé fordulva. Már megint kihagytak valamiből.

- Majd meglátod. – kuncogott, aztán besegített a kocsiba. – Nem zavar a táskád? – pillantott le méretes táskámra, ami az ölemben feküdt.

- Te csak az útra figyelj. – mutogattam vadul. Először nevetgélni kezdett, de hamar összeszedte magát és vezetési stílusához illően az életemet veszélyeztetve elindult. Az út nagy részét az ülésbe préselve, csukott szemmel töltöttem. Nem akartam látni, hogy hogy vezet. Nappal még csak-csak visszafogta magát a nagy forgalom miatt, de egy ilyen esti órában már csak pár ember szálingózott az utakon, így ő kedvére száguldozott.  Kevesebb, mint negyed óra alatt elértük a most teljesen sötétbe burkolózó házukat, így arra következtettem, hogy senki sincs itthon. Már épp nyitottam volna az ajtót, mikor elkapta a kezem és magához húzott.

- Valami baj van? – néztem rá kérdőn, de csak megrázta a fejét. Ajkain mosoly futott végig, majd a zsebébe nyúlt és egy fekete anyagot húzott ki belőle. Értetlenül néztem rá, mikor az anyagot egyre közelebb és közelebb tartotta hozzám, s olyat tett, amire nem számítottam.

- Naaa. – háborodtam fel, mikor bekötötte a szemem. Automatikusan a puha anyaghoz nyúltam, hogy elhúzzam azt szemem elől, de megállította kezemet.

- Ne. – suttogta a fülembe. Meleg lehelete a nyakamat cirógatta, ami miatt azonnal kirázott a hideg.

- Most ez mire jó? – dünnyögtem, s megadóan visszaengedtem kezeimet magam mellé.

- Van egy meglepetésem. – puszilt bele nyakhajlatomba, majd betolt az ajtón.

- Milyen meglepetés? – kíváncsiskodtam.

- Majd meglátod. – kuncogott boldogan. Kezeit derekamra téve irányított, ha jól gondolom a konyhába, majd elengedett. Halk csörgés hallatszott, majd minden elhalkult. Óvatosan fogta meg a kezem, mikor újra elért hozzám, aztán mögém lépve átölelte derekamat.

 - Most már leveheted. – suttogta halkan. Óvatosan nyúltam fel a kendőhöz, majd egy mozdulattal kicsomóztam azt. Amint a kendő lehullt szemem előtt szemeim nagyra tágultak az elém táruló látványtól. A hatalmas konyhát mécsesek százai világították meg különböző helyekről, míg az egész helységet rózsák lepték el. A vörös szirmok a földet beterítve ellepték a helységet, kisebb csokrok díszelegtek a konyhapulton és a polcokon.  Az asztal mellett egy hatalmas rózsacsokor terült el egy vázába, míg pár szál az asztalon hevert. A gondosan megterített asztal közepén különböző ételek voltak felhalmozva, körülöttük gyertyákkal. Minden hófehérben és pirosban úszott.

- Hát ez… - akadt el a szavam hirtelen, majd tátott szájjal a fiú felé fordultam. Fekete íriszei ragyogtak a rá eső fények és a boldogság miatt, ajkán díszelgő mosolyt semmivel sem lehetett volna letöröli. Percekig fürkészte arcomat, majd tekintete ajkaimra vándorolt. Egy halk kuncogással konstatálta, hogy azóta is tátva van a szám a meglepettségtől, így állam alá nyúlva összezárta ajkaimat. Gyengéden vette kezei közé arcomat, majd telt ajkait az enyémekhez érintette. Nem időzött el sokat ajkaimon, pár másodperc után homlokát az enyémnek támasztva szakadt el tőlem, s derekamat átölelve ölelt magához.

- Tetszik? – motyogta hajamba, mire azonnal heves bólogatásba kezdtem.

- Gyönyörű, de-

- Shhh. – tette mutatóujját ajkaim elé. – Boldog hatodik hónapfordulót. – mosolygott rám, majd újra ajkaimhoz hajolt.

37. rész

A telefonom szokásos zizegő hangjára pattantak ki a szemeim, mely azt jelezte, hogy szöveges üzenetem érkezett. Szemeim megdörzsölése, és egy álmos ásítás után kikotorásztam párnám alól a készüléket, és pillantásomat a képernyőre szegeztem. Valóban üzenetem érkezett, de mielőtt megnyitottam volna, körbenéztem a szobában, s tudatosult bennem, hogy ismét lekéstem a reggelit, mivel egy árva lélek sem volt rajtam kívül a helyiségben. Megnyitva az üzenetet, pár sor tárulkozott elém, melyek mosolyt csaltak az arcomra.

„Megint elaludtál, bébi? Nem csoda, jól lefárasztottalak a múlt éjszaka. De most már nyisd ki azokat a szépséges szemeidet, és vonszold ki a formás fenekedet a faházatok mögé, mert beszédem van veled.

Yongguk”

Kikászálódtam az ágyból, és még át sem öltöztem, mindezek helyett inkább csak az ajtóhoz rohantam, majd kinyitva azt, irányt váltva a pár napra foglalt faházunk mögé siettem, ahol Yongguk a falnak támaszkodva várt rám. Amint meghallotta a faágak és levelek ropogását, melyek érkezésemet jelezték, rám emelte tekintetét és egy vidám mosoly kúszott ajkaira.
- El sem tudod képzelni, hogy milyen álmos fejed van. – kuncogta, majd két karját kitárva folytatta. – Gyere ide. – több sem kellet, kedves gesztusára egyből a karjai közé siettem, majd gyengéden átdobtam karjaimat a nyakán, ő gyengéden átfonta az ő karjait a derekamon, ezután a falnak döntött, meg nem szakítva az ölelésünket.
- Csodálkozol? Olyan keveset aludtam… – dünnyögtem a nyakába álmosan, majd egy apró puszit leheltem hibátlan bőrére.
- Ne haragudj, de annyira jó volt veled. – dörmögte rekedten, majd hátrébb hajolt, hogy összezárja a tekintetünket, de ezt is egyből megszakította, amint közelebb hajolt ajkaimhoz, hogy egy alig érezhető puszit hintsen rájuk. – Egyébként reggeli után indul a buszunk, szóval jó lenne, ha felöltöznél és összepakolnál.
- Akkor miért hívtál ki, hmm? Ezzel is csak lopod az időmet, amit tölthetnék készülődéssel, vagy akár pakolással is. – mondtam gúnyosan, de nem hagytam, hogy túl komolynak látszódjak.
- Ezért hívtalak ki. – hadarta, majd ismét ajkaimra tapadt, de ezennel nem állt meg egy puszinál. Végigszántott nyelvével alsó ajkamon, mire az kéjesen elvált a másiktól, így kapva az alkalmon Yongguk megkereste nyelvével az enyémet, és játékos csatára indult vele, mindeközben kezeivel szorosabbra vette az ölelését a derekam körül. Percekig cuppogtunk önfeledtem, majd egy könnyed mozdulattal elvált ajkaimtól. – Most már mehetsz öltözni, ha egy percnél is tovább maradsz, még félő, hogy elkésel. – jelent meg egy gúnyos vigyor az ajkain.
- Kiengedsz? – kérdeztem fennhangon, miközben lefejtettem karjaimat a nyakáról.
- Oh, sajnálom, hogy az utadba álltam. – tett egy lépést hátrébb, egy kis rést kialakítva köztünk.
- Ne forduljon elő többször. – léptem közelebb hozzá, majd lábujjhegyre emelkedve egy utolsó puszit nyomtam telt ajkaira.
- Szeretlek. – motyogta ajkaimra, majd nevetett halványan.
- Én is téged. – jelent meg egy vidám mosoly ajkaimon, majd visszaindultam a szobába.
- Héé, Nicole! – szólt utánam, mire hátrafordultam várva, hogy mit fog mondani.
- Mondjad.
- A buszon úgy ülj Zeloval, úgy ahogy jöttünk. Én vagy előtted, vagy mögötted fogok ülni. A lényeg, hogy csapatban maradjuk. Akármi is lesz, ti lesztek középen, és mi majd körbeülünk titeket. – taglalta a hazaútra való terveit. - Jó, én is úgy terveztem. – válaszoltam. – Na de megyek pakolni. - Ne hagyj itt semmit! – szólt még egyszer utánam.
- Ez a szervezési mániád… - kuncogtam halkan, mire felvonta a szemöldökét. – Egyébként, ha így folytatjuk, az sem biztos, hogy össze fogok tudni pakolni. – nevettem a beállt helyzeten, hiszen akárhányszor elindultam volna, Yongguk mindig utánam szólt valamiért.
- Jó, oké, csak siess már! – hessegetett kezeivel, jelezve azt, hogy tényleg mennem kellene.
- Már itt sem vagyok. – emeltem a magasba mindkét kezemet, megadva magamat, hogy már indulok is a dolgomra. Amint visszaértem a faházba, elkezdtem pakolni a ruháimat és egyéb dolgaimat. Figyeltem arra, hogy semmit se hagyjak itt, főképpen semmi olyat, ami nagyon értékes lenne számomra. Mikor tudatosult bennem, hogy sikeresen összepakoltam, azonnal az öltözködésre és a hazaútra terelődött a figyelmem nagy része. Kiválasztottam a legmegfelelőbb ruhát az utazásra, de végül az enyhe smink felrakására már nem maradt idő, így pár dolgot még rendbe tettem, kidobtam az innen-onnan előbámészkodó szemét darabokat, majd véglegesen bezártam a faház ajtaját, mivel én voltam az utolsó minden szempontból. Mély levegővétellel tudatosult bennem, hogy túléltem ezt a négy napot, és hogy végre mehetek haza. Ahogy a buszhoz értem, még pakolták be az osztálytársaim a bőröndjeiket az óriási csomagtartóba, szóval egy csöppet sem késtem el.
- Tanár úr, itt van a faházunk kulcsa. – mentem oda Kwon tanár úrhoz, átadni neki a kulcsot.
- Köszönöm, Nicole. Menj és te is add le a bőröndödet. Öt percen belül indulunk. – mondta egy kedves mosollyal az arcán, mire én csak bólintottam, és tettem, amit mondott. Ahogy mondta, csaknem pontosan öt percen belül már mindenki a buszon volt, és nyüzsgött, az indulást várva. Ahogy meg volt beszélve, én Zelo mellet ültem, előttünk Himchan és Youngjae, mögöttünk Yongguk és Daehyun, és gondolom elől ült Jongup, mivel ő nem bírja a hosszú busz utakat rosszullét nélkül. Az egész hazafelé utat elbeszélgettük. Észrevehetetlen volt az a bizonyos egy óra, amit utazással töltöttünk, de mikor megérkeztünk, minden visszaállt az eredetibe. Ugyanúgy kerültük egymást Yonggukkal a suliba, de legalább gazdagodtam egy baráttal, és egyre többet voltam Jieunnal, az utazásunk óta egy hét telt el, és ez idő alatt, kétszer is elmentem vele plázázni, egy napot pedig Zelonál aludtam, de most annyi kivétellel, hogy Himchan és Youngjae is ott voltak. De még ez sem változtatott a köztem és Yongguk között fennállt helyzeten. A suliban csak néztük egymást, suli után meg alig találkoztunk, persze nem a mi hibánkból. Yongguk majdnem minden nap Yongnamnak segített kijavítani a rossz jegyeit, mert közeledett a tanév vége. Plusz Hyerin fokozott figyelme is gondot jelentett. Még ha nem is láttam őt, pillantását mindig magamon éreztem. Miután úgy letámadott próbáltam még óvatosabban viselkedni Yongguk jelenlétében és ez neki is feltűnt. Egyre feszültebb lett a közelemben a ritka találkozásaink miatt, majd egy hét után már nem bírta tovább.
- Gyere, beszélnünk kell. - lépett oda hozzám a folyosón miközben a szekrényembe pakoltam. Pillantásom azonnal végigpásztázta a folyosót kíváncsiskodó szemek után kutatva, de láthatólag senkit sem érdekeltünk különösképpen.
- Miről szeretnél beszélni? - pillantottam fel rá kimérten. A szekrény irányába lépve próbáltam növelni a távolságot közöttünk, hogy még jobban kerüljük a feltűnést. Láthatóan zavarta óvatos viselkedésem, szemeit forgatva sóhajtott fel, s belökve a szekrényem ajtaját hátamra tette a kezét.
- Majd elmondom. - kezdte el tolni hátamat ezzel maga előtt terelgetve engem. Táskámat a vállamra kapva botladoztam előtte kerülgetve a folyosón lézengő embereket, majd fáradtan szuszogva fordultam szembe vele, mikor egy félreeső folyosón megálltunk.
- Mi ennyire fontos? - fújtam ki magam.
- Muszáj mindig fontos indokot találnom ahhoz, hogy beszélhessek veled? - emelkedtek fel szemöldökei.
- Yongguk kérlek, most nem érek rá... - motyogtam bosszúsan. Annak ellenére, hogy én mindent megtettem annak érdekében, hogy titokba maradjon a kapcsolatunk, úgy tűnt őt ez kezdi egyre kevésbe érdekelni.
- Nicole mi a bajod? Egész héten kerülsz. - fordított szembe magával. Tekintetét az enyémnek szegezve lépett hozzám közelebb.
- Te is tudod mit mondott Hyerin. - motyogtam halkan, mire felnevetett.
- És én mit mondtam? Hogy ne foglalkozz vele!
- Ezzel ne lehet nem foglalkozni... - Yongguk idegesen túrt hajába, majd a fejem mellett a falnak támaszkodva közelebb hajolt hozzám.
- Nem érdekel Hyerin! - sziszegte. - Leszarom mit gondol. Sőt tudod mit? Senki más sem érdekel. Nem érdekel, hogy mit gondolnak. Kai sem érdekel. És a talpnyalóira is teszek magasról. Veled akadok lenni. - taglalta a szavakat.
- Yongguk nyugi. - tettem vállaira a kezem. - Valamiért eddig is titkolóznunk kellett, ha eddig kibírtuk, akkor menni fog ez tovább is. Te akartad nem én. Ne szenvedj. - motyogtam halkan. Bosszús tekintetét látva szívem szerint megcsókoltam volna, de félve a lebukástól inkább kihámoztam magam karjai közül. – Gyere, menjünk órára. Mindjárt becsöngetnek - sóhajtottam fel, majd magam mögött hagyva Yonggukot a terembe siettem.
Ahogy teltek a napok a feszültség köztem és Yongguk között egyre jobban kiéleződött. Iskola után nem ért rá hogy találkozzunk, az iskolában viszont féltem vele lenni. Hyerin és a barátnőitettek róla, hogy valahogy mindig a közelembe legyenek, vagy ha nem rám akaszkodtak, akkor Yongguknyakán lógtak egész nap. Napok teltek el anélkül, hogy akár egy puszit is lophattunk volna a másiktól, beszélni is csak néha telefonon tudnunk. Fáradtam tettem kezemet homlokomra védelmet nyújtva szemeimnek a nap sugarai elől, mikor az árnyékot nyújtó ajtóból kiléptem az iskola hatalmas udvarárra. Mivel közelgett a nyár így a nap első sugarai már bátran törtek maguknak utat a felhők mögül ezzel felmelegítve az időt. Kabátomat lecsúsztatva a vállaimról a kezembe kaptam azt, majd körbepillantva az udvarban ismerős arcok után kutattam a diákok tömegében. Percekig tartó keresgélés után szemem megakadt a fa alatt fekvő padnál. A padok között elhelyezett asztal tetején egy szőke hajú, igen magas fiú ült lábait kényelmesen lefelé lógatva. Épp egy füzetet dobott az előtte álló fiú irányba, aki nevetve kapott a lapok után, majd az asztalra dobta azokat. Zelo és Jongup társaságához másodpercek múlva Daehyun és Himchan is csatlakozott. Mosolyogva indultam el a fiúk irányába, s átverekedve magam a nyüzsgő tömegen leültem a padra. - Sziasztok. - mosolyogtam rájuk, amit azonnal viszonoztak.
- Szia. - jött kórusban a válasz.
- Na mi a helyzet? - futott oda hozzánk Youngjae ziláltan.
- Velünk nagyon semmi, de te mit rohangálsz? - pislogott értetlenül Zelo a fiúra.
- Yonggukot keresem, de nincs sehol. Órán valamit magyarázott Hyerinről aztán felbosszantotta magát, és ahogy kicsöngettek elviharzott. - rázta meg a fejét a fiú
- Mit mondott Hyerinről? - motyogtam halkan mire a fiú rám felém villantotta tekintetét.
- Hogy nagyon elege van már ebből az egészből és lépni fog. - ráncolta össze a homlokát Youngjae.
- Mi az hogy lépni fog? - kerekedtek ki Himchan szemei.
- Szerintem mindjárt megtudjuk. - motyogta Zelo fejével biccentve a kapu irányába, ahonnan Yongguk jött egyenesen felénk. Elhaladva Hyerinék csoportja mellett valamit szólt a lánynak, mivel az tátott szájjal nézett egy darabig a fiú irányába, majd bosszúsan utána indult.
- Szia. Mi a baj? - néztem a fiúra kimérten mikor oda ért hozzánk. Tekintetem hol rajta, hol a tőlünk nem messze toporzékoló lányon állapodott meg.
- Nagyon elegem van. - sziszegte. - Nem bírom ezt tovább. Kurvára unom ezt a titkolózást!
- Tessék? - kerekedtek ki a szemeim.
- Nem tartjuk többet titokban, hogy együtt vagyunk! - jelentette ki.
- Halkabban. - szisszentem fel, majd reflexesen Hyerin irányába pillantottam. Láthatóan nem hallotta meg az előbbieket engem még is elfogott az idegesség. - Yongguk kérlek fogd vissza magad. - csitítgattam a fiút. Ajka egy vonalba szűkült, ahogy egyre idegesebb és idegesebb lett, majd mindenkit meglepve kikelt magából.
- Emiatt a ribanc miatt kell kerülnöm téged nap mint nap? - mutatott Hyerin irányába. - Ez több mint vicces. Szarok rá hogy mit csinál Kai. Úgyse fog téged bántani. Hyerin meg még annyira se érdekel. Nem fog semmit sem tenni nehogy letörje a körmeit szóval emiatt sem kell aggódnod. Elegem van abból, hogy nem csinálhatom azt, amit akarok! Nehogy már ilyen jelentéktelen kis senkik irányítsanak minket! – hirtelen csuklóm köré fűzte ujjait, s egy másodperc alatt felhúzott magához. A döbbenettől lesokkolva bámultam rá, de mikor lehajolt hozzám, hogy megcsókoljon azonnal elugrottam tőle.
- Mit csinálsz? - sziszegtem idegesen. Hyerin tátott szájjal figyelt minket, aztán arca kezdett a vörös legkülönbözőbb színeiben pompázni.
- Pont azt csinálom, amit szeretnék. - mosolyodott el, majd kezei közé fogta az arcomat és ajkait az enyémeknek nyomta. Szemeim kikerekedtek Yongguk nem várt cselekedete hatására. Reflexesen tettem mellkasára kezeimet, hogy eltoljam magamtól, de nem hagyta magát. Kezeit szorosan derekam köré fűzte és közelebb húzott magához. Telt ajkait erősen szorította enyémekre, ameddig meg nem érezte, hogy megadom magam. Most már úgysem tehetek semmit, Hyerin már tudja az igazat, bármit is tennék nem változtatna a helyzeten. Egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat, aztán a fiú vállain nyugvó kezeim nyaka köré fonódtak. Ajkaim lágyan elváltak egymástól, hogy közéjük vehessem Yongguk telt alsó ajkát, s gyengéden megszívva vöröslő ajkát, visszacsókoltam. Hyerin ha eddig nem volt ideges, akkor most sikerült elérnie azt a szintet, ami fölött már nem bírt nyugton maradni.
- Ezt mire véljem? - visítozott felháborodva.
- Minek tűnt? - mosolyodott el Yongguk elhajolva tőlem. - Szeretnéd hogy még egyszer megmutassam, hátha akkor rájössz arra, hogy mit láttál.
- Így is eleget láttam! - sziszegte a lány. Szemei szinte szikrákat szórtak, ahogy engem nézett.
- Akkor akár mehetsz is. - nézett Hyerinre a fiú, s kezét vállam fölött átdobva magához húzott.
- Ennek nem lesz jó vége Yongguk. - fújtatott.
- Le-sza-rom. - mosolyodott el a fiú, majd boldogan felemelte a fejét. - Ahh de jó érzés volt ezt kimondani. - nevetgélt magába, aztán tekintete Hyerinre szegeződött. - Na de most már komolyan tipegj arrébb. Ribanc. - nevetett ismét. - Gyere Nicole. - lágyult el a hangja, majd kezemet megfogva elindult velem a minket bámuló emberek tömegében.

36. rész

Szemeimet lehunyva szívtam be fogaim közt a levegőt, ahogy a fiú ajkai egyre lejjebb siklottak bőrömön, nedves csíkot hagyva maguk után. Türelmetlenül fúrtam ujjaimat puha tincsei közé, s csípőmet előrébb nyomva próbáltam kicsit sürgetni Yonggukot. Ajkai széles mosolyra húzódtak, amint cselekedetemnek köszönhetően nőiességem közelebb került ajkaihoz, s felpillantva rám szemembe fúrta tekintetét.

- Szeretnél valamit? – kuncogott önelégülten, majd feljebb hajolva hasamra támasztotta állát.

- Yongguk ne kínoz. – nyöszörögtem alatta tincseit markolgatva. Láthatóan jól szórakozott szenvedésem láttán. Ujjaival medencecsontomon zongorázva nézett velem farkasszemet, majd lassan végigsimított lábaimon.

- Halljam mit szeretnél. - mosolygott tovább. Kezemet megkeresve fonta össze ujjainkat, majd türelmesen várakozva fürkészte tovább arcomat.

- Élvezed, hogy szenvedek? – sziszegtem. Alkarjaimra támaszkodva toltam fel magam kissé, hogy a szemeibe tudjak nézni, de ugyanúgy, mint az előző próbálkozásomnál, most is könnyedén visszanyomott az ágyra.

- Még mindig nem hallottam semmit. – motyogta, majd lehajolva hasamra tapasztotta forró ajkait. Elégedett sóhaj szakadt fel ajkaim közül érintése hatására, majd megszorítva kezét lehunytam szemeimet.

- Téged. – sóhajtottam erőtlenül. Bőrömön éreztem, ahogy egy újabb mosoly terül szét arcán, majd óvatosan a fogai közé vette érzékeny bőrömet és egy pirosló harapásnyomot maga mögött hagyva végre véget vetett az időhúzásnak. Lefogva csípőmet gyengéd csókot lehelt a legérzékenyebb pontomra, majd egyre mélyebb csókokkal jutalmazott meg.

- Ahh. – nyögtem fel, hátam megfeszülve távolodott el az ágytól. Arcomat a párnába fúrva próbáltam visszafojtani nyögéseimet több-kevesebb sikerrel, de mikor megéreztem nyelvét magamban szám elé kapva a kezeimet sikoltottam fel. Csípőm szinte azonnal mozgásba kezdett, de Yongguk erős kezei csípőmre szorulva csapdába ejtették testemet. Gyorsítva nyelve mozgatásában csikart ki belőlem hangosabb sikolyokat, miközben erősen lefogott, hogy ne bírjak mozogni alatta.  - Mindjárt… - motyogtam összeszorított szemekkel, majd hátam ívbe feszült, s epekedve vártam a beteljesülést, ami legnagyobb csalódottságomra még váratott magára, ugyanis Yongguk elhajolva tőlem nem hagyta, hogy ilyen könnyen véget vessek a játékának.

- Még nem szabad. – kuncogta mosolyogva, majd feljebb tolta magát az ágyon és lábaim közé fészkelve magát fölém hajolt. Gyengéd csókot lehelt ajkaimra, miközben kezeim nadrágja kigombolásával bíbelődtek. Egy percen belül sikerült lehámoznom róla a farmerját, amit az alsónadrágjával együtt toltam le csípőjéről. Gyors mozdulatokkal rugdosta le magáról a zavaró ruhadarabokat, majd elhelyezkedett fölöttem.

- Kínozzalak még egy darabig? – búgta ajkaimba. Nyelvét végigvezetve alsó ajkamon, bebocsájtást kért a számba, amit azonnal meg is kapott. Vöröslő izma az enyémet megkeresve kezdte el masszírozni nyelvemet hol az én számba, hol az övébe, miközben derekamat simogatta. Keze nőiességemhez siklott, majd egy ujját benedvesítve óvatosan belém nyomta azt.

- Ugghhh. – szisszentem fel. Körmeimet hátába mélyesztve vetettem hátra a fejem, majd hangos nyögésekkel nyugtáztam ujjának minden mozdulatát. Alsó ajkába harapva nézte arcomat, miközben másik ujja is csatlakozott az előzőhöz. Lábaimat derek köré kulcsolva tártam szélesebbre lábaimat, majd Yongguk nyakába fúrva arcomat nyögdécseltem a fülébe. Halk morgás hagyta el ajkait, ahogy körmeim utat találtam maguknak hátába, majd egy hirtelen mozdulattal kihúzta belőlem ujjait, s merev férfiasságával helyettesítette azokat. A levegő a tüdőmbe rekedt mikor a fiú minden előjel nélkül kitöltött. Egy fájdalmas nyögés kíséretében hunytam le szemeimet, majd zihálva vártam ameddig megszokom az érzést. Yongguk türelmesen várt, ameddig el nem lazultam, majd eligazgatta a lábaimat derekán, s fejem mellett megtámaszkodva még mélyebbre tolta magát belém. Óvatosan kezdett el mozogni fölöttem, s gyengéd csókokat lehelve az arcomra érte el, hogy a lehetőleg még jobban élvezzem az együttlétünket. Összehúztam az izmaimat tagja körül, mikre azonnal felmordult és egy rosszalló pillantással tekintett fel rám.

- Ne kínozz… - lehelte, majd lejjebb csukódtak pillái. Résnyire nyitott szemein keresztül nézett le rám, majd lehajtva a fejét egyre gyorsított a tempón.

- Te is kínoztál. – suttogtam a fülébe, majd újra és újra megismételtem izmaim összehúzását, miközben körmeimmel óvatosan mintákat rajzoltam a hátába.

- Ha ezt így folytatod hamarabb fogok elmenni minthogy téged a csúcsra juttatnálak szóval legyél jó kislány. –morogta. Azonnal eleget tettem kérésének és szót fogadtam neki, de nem tudtam tétlen maradni. Talpaimat megtámasztottam a matracon, majd Yongukal ellentétesen kezdtem el mozgatni a csípőmet. Egyre lassított a mozgásban, majd megállt és hagyta, hogy én irányítsak. Percekig hullámzott testem alatta, mikor már ő sem bírta sokáig és újra mozgásba kezdett.

- Basszus nem bírom már sokáig. – sziszegte. Föltápászkodott rólam, majd combjaimat az ágyra nyomva helyezkedett el ismét, s csípőmet megragadva őrült tempót kezdett el diktálni. Egyre hangosodó nyögéseim zengték be a szobát, ahogy egyre gyorsított a tempón. A testemen végigfutó bizsergés egyre erősödött, majd Yongguk alkarját szorítva sikoltottam fel, s hátamat megfeszítve emelkedtem el a matractól. Yongguk újra visszafeküdt rám, majd egy mély csókot lehelt ajkaimra, miközben nem hagyta abba a mozgást. Kezeimet a mellkasára téve toltam el magamtól, s egy határozott mozdulattal átfordultam vele. Fölé kerekedve kezdtem csípőm mozgatásába, amibe készségesen segített. Nagyjából fél percig élvezhettem, hogy végre én irányítok, mikor Yongguk erősen belemarkolt fenekembe és egy morgás kíséretében kitöltött forró magjával. Mosolyogva hajoltam le hozzá, hogy megcsókolhassam, majd fáradtan borultam mellkasára. 

- Szeretlek. – búgta fülembe, majd elsöpörve arcomból kósza tincseimet a fülem mögé rendezgette azokat.

- Én is téged. – motyogtam nyakába. Megnyugtatóan simogatta hátamat, majd mikor zihálásunk csillapodott, óvatosan megemelt, hogy kihúzhassa magát belőlem.

- Fürödjünk együtt. – csókolt bele hajamba, majd velem együtt felült és lábaimat dereka köré kulcsolva felemelt. Nyakamat puszilgatva vitt be a fürdőbe, majd letett a zuhany alatt.

- Ne! – kaptam el a kezét a csaptól, mikor meg akarta engedni a vizet. – Nehogy hideg vizet engedj rám, mert akkor nagyon megbánod. – motyogtam, majd óvatosan megnyitottam a csapot és beállítottam a víz hőmérsékletét.

- Megbánom mi?- kuncogott, miközben belépett hozzám a zuhany alá. Óvatosan maga felé fordított, majd a hideg falnak tolta hátam, s fejem mellett megtámaszkodva felém hajolt, hogy megcsókoljon. Derekát simogatva viszonoztam csókját, majd vonakodva szakadtam el édes ajkaitól, hogy tusfürdőjéből egy kis adagot a kezembe nyomva behabozhassam a testét. Ujjaimat testének minden porcikáján végigfutattam, amit ő is megtett velem. Megfordítva maga előtt a fallal szembe fordított, majd hátrébb lépve tőlem szemügyre vette alakomat.

- Tudod… - búgta, ahogy ujjai gerincem mentén végigsimítva fenekemre siklottak. – Most kedvem lenne még egyszer magamévá tenni téged. – markolt bele fenekembe, majd hozzám lépve teljesen a falnak nyomott és hozzám préselte magát. Fenekemen azonnal megéreztem meredező férfiasságát, ami egy kisebb kuncogást váltott ki belőlem.

- De kis telhetetlen vagy ma. – fordultam meg tengelyem körül, hogy a szemébe nézhessek, majd tarkójára simítva kezeimet magamhoz húztam. Gyengéd csókot lehelve ajkaira húztam hozzám még közelebb, s kezemet levezetve oldalán férfiasságához nyúltam. Azonnal belenyögött ajkaimba, s egyik lábamért nyúlva derekára húzta azt.

- Te is hallod? – suttogtam, ahogy egy halk dallam ütötte meg füleimet.

- Hmmm? – lehelte a fiú, majd újra ajkaim után kapott, de elhajoltam tőle.

- Ne, várj. – motyogtam, majd lenyomva a csapot elzártam a vizet így megszűnt a zavaró csobogás. Most már tisztábban szűrődött be kintről a dallam, mire Yonguk is kieszmélt a kábulatból.

- Ez nem…. – pillantottam a fiúra rémülten, mire ő azonnal kapcsolat.

- A picsába ez a telefonom. – ugrott ki a zuhany alól és felrántva az ajtót már a másik szobában volt.

- Haló? – hallottam hangját, ahogy felvette a telefont. Nem tétlenkedve én is kimásztam a zuhany alól, majd magam köré csavarva egy törülközőt utána mentem.  – Ezt nem hiszem el. – túrt bele idegesen a hajába a fiú, majd az ágyra dobta a telefont.

- Mivan? – pislogtam értetlenül.     

- Hyerin épp visszafelé jön. – szűrte a fogai között, majd lekapva rólam a törülközőmet ő is megtörölte magát és gyors öltözésbe kezdett. – Ezt gyors vedd fel. Mindjárt ideér szóval már nincs idő nagy öltözködésre. – hadarta miközben kezembe dobta a fehérneműimet és az egyik pólóját, a ruháimat pedig az ágy alá rugdosta. Gyorsan felöltöztem, majd a hajamat összefogva az ágyra ültem.

- Ha idejön, mit mondunk neki? Nincs időm hazaszaladni? – idegeskedtem.

- Majd én kitalálok valamit. – hadarta Yongguk, majd az ajtó felé kapta tekintetét, amin azonnal dörömbölés hallatszott. – És ahogy nézem nincs időd hazaszaladni…

- Ez Hyerin? – suttogtam kikerekedett szemekkel.

- Igen. – sóhajtott fel a fiú, majd az ajtóhoz lépett és lassan kinyitotta azt. Elképzelni sem tudtam, hogy ebből a szituációból hogy fogjuk kimagyarázni magunkat. Amint rényire nyílt az ajtó Hyerin idegesen lökte be azt, majd Yonggukot kikerülve azonnal hozzám trappolt.

- Te mégis mit képzelsz magadról? – üvöltözött. Fekete szemei szinte vörösen izzottak a méregtől.

- Nem csináltam semmit. – próbáltam védeni magam, de a félelem kezdett úrrá lenni rajtam. 

- Hyerin mi az isten bajod van? – morgott Yongguk, majd bevágta az ajtót.

- Mit csinálok ti itt kettesben? – vont kérdőre minket.

- Neked ahhoz mégis mi közöd? – vonta fel Yongguk a szemöldökét.

- Annyira tudtam! – nevetett fel a lány. – Szóval tényleg van köztetek valami.

- Nincs! – vágtam rá azonnal.

- Akkor ezt, hogy magyarázod? – nézett végig rajtam.

- Fájt a feje és átjött gyógyszerért. – szólalt meg Yongguk a háttérben.

- Egy pólóban? És pont hozzád jön át gyógyszerért? Ne röhögtess. – sziszegte a lány.

- Pont nem érdekel, hogy mibe van. Ha a pólója nélkül jött volna, az se nagyon érdekelne és mivel csak én voltam a táborban rajta kívül így nem volt sok választása. – mosolyodott el Yongguk. Hyerin percekig nézett a fiú szemeibe, majd felmordult.

- Ha jót akarsz magadnak McCart, távol maradsz Yongguktól vagy tönkreteszlek. – sziszegte, majd kiviharzott a faházból. Ledöbbenve ültem az ágyon, majd lehajtottam a fejem és a kezeimet kezdtem bámulni. Nem tudom mire képes ez a lány, de van egy olyan érzésen, hogy igaza van. Ha jót akarok magamnak, akkor nem akadályozom semmiben. Amióta betette a lábát az életembe azóta csak a baj van vele. Eddig sem volt nyugodt életem, de ő csak még jobban megnehezíti ezt.  De Yonggukról akkor sem mondok le miatta.

- Min gondolkozol ennyire? – fogta meg a kezem a fiú. Észre sem vettem, hogy mikor ült le mellém.

- Semmin… - motyogtam halkan.

- Nicole ne aggódj miatta… - sóhajtott fel Yongguk, majd magához húzott.

- Ne…. – hajoltam el tőle. – Mi van ha visszajön…. – motyogtam.

- Nem érdekel. – szólalt meg és ismét magához vont. – Nem érdekel Hyerin. Azt csinál, amit akar. Nem tud neked ártani.

- És ha mégis? – pillantottam fel rá.

- Bízz bennem. – simított végig az arcomon. Tekintete az enyémet kereste, majd homlokomhoz hajolva egy hosszú puszit lehet a bőrömre. – Nem hagyom, hogy bármit is tegyen veled. – ölelt magához a fiú, majd ringatni kezdett minket. Lassan lenyugodtam ölelésében, majd nagyot sóhajtva fontam köré karjaimat. Hyerin nem választhat szét minket …

35. rész

Bakancsom cipőfűzőjével elbíbelődve ültem a faház tornácára vezető lépcső tetején, miközben egyre több ember szállingózott ki a kis házakból és kisebb csoportokba gyűlve beszélgettek tovább a házak közti üres területen. Kezdett sötétedni így az osztályfőnök meglátása szerint épp itt volt az ideje, hogy elinduljunk a várva várt túrára. Ez amolyan hagyományszerű lehetett az osztálykirándulásokon, mivel Zelo már nem egy történetet mesélt el különböző évekből és ahogy észrevettem valahogy sosem sikerül úgy a dolog, ahogy azt a tanárok elképzelték. A csoportból hol szánt szándékkal, hol rábeszélésre, de mindig kisebb csoportok szakadtak le, így a túrákra elinduló osztály mindig a legközelebbi kocsmában kötött ki előbb vagy utóbb. Ahogy hallottam a többiek a mai estét sem akarják az ágyban fekve, unalmas könyveket olvasva tölteni, így ha jól sejtem az idei terv sem különbözik az eddigiektől. Észrevétlenül leszakadni a csoporttól és bejutni a legközelebbi városba. Bár az igazat megvallva, az hogy mit tervez Yongguk valahogy jobban megmozgatta a fantáziám, mint ez az egész túrázás. 

- Nicole! – hallottam meg egy ismerős hangot, mire felemeltem a fejem és tekintetemmel végigpásztáztam a tömegen. Ha nem lett volna már így is elég feltűnő a többiek közül kimagasló szőke hajú fiú még a hatás kedvéért kezet felemelve integetett nekem jelezve, hogy menjek oda hozzá.

- Megyek. – kiabáltam oda a fiúnak, majd farmerem zsebéhez nyúltam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy a elraktam a zseblámpám. Óvatosan felkeltem a helyemről, majd lesasszézva a lépcsőn átverekedtem magam a kisebb csoportok gyűrűin és így aránylag kis kerülővel sikerült elérnem Zelohoz, akihez idő közben már a többiek is odacsapódtak. Zelo épp Himchannal beszélgetett, aki szemmel láthatóan egy üveget akart a fiú kezébe nyomni, aki heves tiltakozásában a mellette álló Youngjae mögé bújt.   

- Ó sziasztok. – lepődtem meg mikor megláttam az öt másik fiút, akik az előbb még a közelben sem voltak.  Tekintetem azonnal a ház falának támaszkodó fiúra villant. Barna bakancsát lazán a ház falának támasztotta, míg kezeit farmernadrágjának zsebébe mélyesztve várakozott a fal mellett. Szürke melegítő felsőjének cipzárja nem volt teljesen felhúzva így kilátszott alóla egyszerű fekete pólója. Szokásához híven nem bírta ki, hogy ne húzzon sapkát így miután előre döntötte fejét alig láthattam az arcát. Yongguk egy pillanatra elmosolyodott hangom hallatán, majd lassan araszolva próbált kissé messzebb kerülni tőlem, hogy még véletlen se csináljunk semmi feltűnőt, ami szemet szúrna bárkinek is.

- Mi az hogy ó sziasztok? – emelte fel a szemöldökét Daehyun, majd odalépve mellém átvetette egyik karját nyakam felett és maga mellé húzott. Meglepetten pislogtam a vállamat veregető fiúra, aki a szokásosnál is szélesebb mosolyt villantva rám ácsorgott mellettem.

- Az előbb még nem voltál itt szóval kissé meglepődtem, mikor megláttalak. Meg vagy elégedve a magyarázattal? – emeltem fel a fejem, hogy a fiú arcára nézhessek, de ő tetetett sértődöttséggel elmeredt a semmibe.  

- Ha meglepődtél, akkor máshogy kellett volna kifejezned. Egy ó Daehyun hát te itt vagy? Annyira örülök… - nyávogott engem utánozva. – …mondat sokkal jobban tetszett volna. – nézett rám elégedetten.

- Mikor mondanék én neked ilyet? – vontam össze a szemöldököm kérdőn. Mondatom hallatán a többi fiúnevetésbe tört ki, de Daehyun arca még mindig rezzenéstelen maradt.

- Nicole McCart. Nagyon kinyílt a szád mostanában. – húzogatta a szemöldökét a fiú.

- Jung Daehyun, te mégis mióta vagy ennyire jó megfigyelő? – mosolyogtam a fiúra, majd egy látványos mozdulattal lesöpörtem magamról a kezét.

- Mindig is ez voltam. – kacsintott a fiú. – Mindenki jó valamiben…. Csak tudnám, hogy te miben vagy jó… - folyatta az idegesítésemet. Direkt. – Hacsak nem valami olyan dologba, amit csak egy személy tudhat… - villant a szeme Yongguk irányába. Először értetlenül meredtem a fiúra, de amikor Himchan szemöldökhúzogatásával azonnal megértettem a fiú kijelentését.

- Daehyun. – szűrtem a fogaim között, majd ijedten pillantottam körbe remélve, hogy senki sem hallotta előző mondatát.

- Yongguk nem szeret az ilyenekről mesélni pedig igazán kíváncsi vagyok, hogy mit is tudsz… - merengett a fiú magába.

- Perverz. – ütöttem bele a vállába, majd sértődötten Zelo irányába indultam.

- Na mi történt McCart? – környékezett meg Yongguk mikor közelebb értem hozzá. Kérdő pillantása az enyémet kereste, ahogy meglátta, hogy szinte menekülök a mögöttem nevetgélő fiú elől.

- Daehyun nem hagy. – nyávogtam, majd sarkon fordulva beálltam a fiú háta mögé így ő közém és az engem vigyorogva követő Daehyun közé került. Próbáltam a lehető legkisebb érintkezéseket is elkerülni a fiúval, de nem bírtam ki hogy kezeimet ne tapasszam szürke melegítő felsőjének hátára, majd lábujjhegyre állva lestem ki a válla felett, hogy lássam Daehyunt.

- Ugyan Nicole tudod, hogy csak hülyéskedek. – nevetett a fiú, majd közelebb lépett.

- Tuti részeg vagy. – szóltam oda a fiúnak, aki kezeit maga elé emelve védekezett az őt ért vád ellen. – Az hogy igyunk a házba nem az én ötletem volt. – jelentette ki hirtelen.

- Hoppá, szóval igazam van. – vigyorodtam el. Ismerem már annyira, hogy átlássak az ilyen dolgokon.

- Az egészet Yongguk találta ki. – vágta rá a fiú, majd ártatlan tekintettel kezdett el az előttem álló fiúra mutogatni.

- Ki hitte volna. – suttogtam halkan, mire éreztem, ahogy a fiú válla megemelkedik párszor ahogy hangtalanul nevet.

-  Csak megalapoztuk a hangulatot. – szólalt meg a fiú, s kissé hátrébb lépve közelebb simult hozzám. - Várod a meglepetésed? – suttogta halkan, hogy csak én hallhassam, majd kissé oldalra fordítva a fejét rám pillantott a szeme sarkából.

- A meglepetésem része, hogy leitatod a többieket? – kuncogtam, de szívem már a meglepetés hallatán is kihagyott egy ütemet.

- Én csak megadtam nekik a kezdő lökést. Így majd eszükbe sem jut a kocsmából egy jó darabig hazajönni. – nevetett halkan.

- Mert hogy? – néztem rá kérdőn.

- Mert így elég sokáig egyedül lehetünk… - kacsintott rám a fiú. Csak ő és én, egyedül. Akaratom ellenére is összeszorultak kezeim a fiú hátán, amit ő is megérzett így egy széles mosoly terült szét az arcán. – El se hinnéd mennyire nem lehet hallani kívülről semmit abból ami bent folyik. – ábrándozott, mire arcomba azonnal a kelleténél is több vér szökött.

- Ne hozz zavarba mindenki előtt. – sziszegtem, mire csak még jobban elmosolyodott.

- Jól áll a rózsaszín. – kuncogott.  

- Yongguk. – érkezett meg köreinkbe az a személy, akit a legkevésbé szerettem volna látni.  Automatikusan engedtem el a fiút, majd kicsit hátrébb lépve eltávolodtam tőle. Hyerin nagy lendülettel lépdelt oda a még mindig előttem álló fiúhoz, majd gondolkodás nélkül átölelte. Kezeit a dereka köré fonva húzta magához, majd állát a fiú vállára téve a nyakába fúrta az arcát. Ugyan Yongguk nem ölelte vissza, Hyerin zavartalanul élte kis a szeretethiányát a fiún. Yongguk válla felett átnézve tekintetét az enyémbe mélyesztette, majd arcát gúnyos fintorra húzva elhajolt Yongguktól. – Te mit beszélgetsz ilyenekkel? – bökött az irányomba fejével.

- Ezt már megbeszéltük Hyerin. – szólt ellentmondást nem tűrően a fiú, majd egy mozdulattal leszedte magáról a lányt. – Semmi közöd ahhoz, amit én csinálok. – sziszegte a lány arcába, akit láthatóan meglepett a fiú viselkedése. Nagyokat pislogva nézett Yongguk szemébe, majd sértődötten hátracsapta a haját.

- Látom rossz kedved van… - sóhajtott fel, majd megforgatta a szemeit. Már nyúlt volna fel Yongguk arcához, amikor a fiú elkapta a kezét, s messzebb tolta magától.

- Egyáltalán nincs rossz kedvem, nem mintha amúgy bármi közöd lenne hozzá. – vágta hozzá a lányhoz hidegen, majd kikerülve őt elindult a másik irányba. –Majd jöttök. – szólt oda a többieknek, s zsebre vágva kezeit eltűnt a tömegben. Hyerin még egy darabig egy helyben állt maga elé meredve, majd fekete szemei rám villantak. Ajka egy vonalba szűkült, ahogy lassan végigmért, majd halvány mosolyra húzódtak ajkai.

- Rossz emberrel kezdtél ki McCart. – suttogta a lány mosolyogva, majd elindult ő is abba az irányba amerre a fiú ment egy perccel ezelőtt.  

- Azt az ördögi mosolyt az előbb én hallucináltam vagy ez a lány tényleg ilyen ijesztő? – ráncolta össze a homlokát Daehyun mellém lépve.

- Nem… Én is láttam. – motyogtam a fiúra nézve, majd halkan felsóhajtottam. Nem is akarok belegondolni, hogy épp mit tervelt ki az a lány az imént. – Mindegy. Menjünk inkább, mert már így is késő van. A fiúk szó nélkül bólintottak, majd mindannyian eltűntünk a készülődő emberek tömegében.

Még vagy fél órás készülődések árán sikerült mindenkinek összeszednie magát és egy csoportba rendeződni, majd pontban kilenckor megkezdődött az idei éjszakai túra. Zelo kezébe kapaszkodva vágtam neki a tábor melletti kis ösvénynek, amit a zsebemből előhalászott lámpával világítottam meg magam előtt. Egy darabig a csoporttal együtt haladtunk a sötét erdőben, majd Zelo egyre jobban lemaradt magával húzva engem is, majd egy elágazásnál egy teljesen ellentétes ösvényre tolt, mint amin az osztály haladt tovább.

- Hova megyünk? – pillantottam a fiúra értetlenkedve, aki csak mosolyogva ment tovább.

- Majd meglátod. – nevetgélt, s maga előtt rugdosva a kisebb gallyakat haladt tovább az ösvényen.

- Ebbe mégis mit élveznek ennyire? – motyogtam, mikor már a sokadik gyökérben botlottam meg. Hála Zelo gyors reflexeinek mindig idejében elkapta a kezem, így eddig megúsztam esés nélkül. Homlokomat ráncolva húztam magam összébb pulóverem, mikor az erdőn végigsöprő hideg szél engem is elért. A fák levelei nem túl barátságos hangokat adva tiltakoztak a szél ereje ellen, miközben a különböző álltatok szüntelenül kisebb zajokat csapva kergettek az őrületbe.

- Hogy neked semmi sem tetszik. – nevetett a fiú, majd a fákra irányítva a zseblámpa fényét pásztázni kezdett a törzsek között. – Szólj ha látsz valamit. – szűkültek össze a szemei.

- Mégis mit kellene látnom? – kerekedtek ki a szemeim, majd közelebb simulva a fiúhoz megszorítottam a kezét.

- Ne félj már. – kuncogott. – Jimint keresem.

- A fák között? – emelkedtek meg a szemöldökeim.

- Aha. Valahol itt beszéltük meg a találkozót. – motyogta a fiú. Alig telt el pár másodperc egy nagy puffanás hallatszott mellőlem. Hangosan sikítva ugrottam Zelo mögé, aki szinte a földön fetrengve a nevetéstől lepacsizott az imént, majdnem rám ugró Jiminnel.

- Te hülye vagy? – sziszegtem, s mellkasomra tapasztva a kezemet próbáltam lenyugtatni zakatoló szívemet.

- Sajnálom, de ezt nem hagyhattam ki. – nevetgélt tovább a fiú, majd bocsánatkérő tekintettel megsimogatta a hajam.  – Na Zelo akkor innentől átveszem.

- Rendben. Aztán vigyázz rá vagy Yongguk kicsinál. – kacsintott rá a fiúra Zelo, majd visszafordulva elsietett.

- Ti meg mégis mit csináltok? – fontam keresztbe kezemet mellkasom előtt.

- Nem hagyjuk, hogy elvessz. – karolta át vállamat a fiú, s lassan elindult velem tovább az ösvényen.

- Miért nem megyünk szimplán az osztállyal? – értetlenkedtem. – Miért kell rám külön figyelni?

- Kwon úgy tudja, hogy rosszul lettél ezért visszafordult pár ember veled a táborba. Ezért nem leszel ott a közös kocsmázáson sem amit ma este tartunk. – magyarázott a fiú. – Ezért nem megyünk az osztállyal. Még valami?

- Miért hazudtatok neki? – néztem a fiúra, aki nagyot sóhajtva állt meg.

- Hogy ne keressen este és Yonggukkal lehess? – tette fel a kérdést, amire a hangjából ítélve nem várt választ. Hihetetlen hogy egy ilyen kis dolgot is így túlbonyolítanak.

- És akkor most hova megyünk? – tettem fel az utolsó kérdésem.

- Most egy másik ösvényen megyünk vissza a tábor felé. – szólalt meg a fiú. Jimin elégedetten bólintott, mikor látta rajtam, hogy megértem a dolgot, majd lökve egy kicsit a hátamon ismét elindított. Elég elveszettnek éreztem magam a teljes sötétségben abban bízva, hogy nem esek hasra semmiben, mikor az összes fényt az a kis zseblámpa szolgálta, amit magammal hoztam. Ügyetlenül lépkedtem a fák gyökerei között, hol itt, hol ott Jiminbe kapaszkodva.

-  Várj itt egy fa ki van dőlve. – jelentette ki Jimin.

- Mivan? – kaptam fel a fejem, majd zseblámpámmal magam elé világítottam. Egy elég termetes fa hevert keresztbe a kijelölt ösvényen, amiről nem szerettünk volna letérni, így ha tovább akartunk menni mindkettőnknek át kellett rajta mászni.

- Segítek. – mosolygott rám a fiú, majd egy könnyed mozdulattal fellendült a fatörzs tetejére. Óvatosan leguggolt, majd a kezemért nyúlt. Kezébe kapaszkodva pár perc szenvedés után nekem is sikerült felkapaszkodnom a fára, ahonnan egy nőies mozdulattal csúsztam is tovább így a fenekemen landolva érkeztem meg a poros földre.

- Már csak ez hiányzott az életemből. – morogtam, majd felpattantam a földről. Jimin nevetését visszafojtva próbált lekecmeregni a fáról, majd minden hozzáfűzés nélkül megveregette a vállamat.

- Zseniális földetérés. – kuncogott.

- Ne nevess… - puffogtam. – Amúgy is. Mi van, ha már nem is az ösvényen vagyunk. – estem kétségbe. - Én nem akarok eltévedni.

- Nem fogsz. – érkezett egy hang magam elől, majd egy zseblámpa fénye villant fel egy fa törzse mellől.

- Yongguk te vagy az? – motyogtam ijedten. Nem tetszett ez a sötétség.

- Ki más lenne? – érkezett a válasz. Jimin a fiú felé irányította a zseblámpáját, mire Yongguk szemeit összeszorítva odajött hozzánk.  – A szememet azért ne égessétek ki ha kérhetem. – morogta a fiú. – Jimin te utoléred a többieket. Nem messze vannak innen.

- Rendben. – bólogatott hevesen a fiú és már meg is indult volna, ha Yongguk ne állítja meg.
– Tudod mire kell figyelned ugye?

- Igen Yongguk tudom. – mosolyodott el a fiú. – Hívlak ha baj van, de ez nem hiszem, hogy elő fog fordulni. – kuncogott, majd futva a többiek után indult.

- Milyen baj? Mire kell figyelnie? Mi van? – értetlenkedtem.

- Miért vagy ennyire kíváncsi? – nevetett fel a fiú, majd nekitámaszkodott a fának. – Inkább gyere ide. – nyújtotta ki felém a kézét és egy mosollyal ajkain várta, hogy odamenjek hozzá.

- Inkább mond meg, hogy mi volt ez a dolog. – fontam keresztbe a kezeimet a mellkasom előtt. – Ugye nem megint Kaival van valami? Megint megfigyelteted?  – kérdésemre azonnal felnevetett, majd felém hajolva a kezemért nyúlt és magához húzott.

- Nem most nem. – kuncogott a hajamba.

- Akkor? – erősködtem tovább.

- Hyerinre kell figyelnie. – motyogta a fiú, majd a derekam köré fonta karjait.

- Minek? – kerekedtek ki a szemeim.

- Hogy ne zavarjon minket. – mosolyodott el a fiú. – Na de ne kínozz tovább. – sóhajtott fel, majd lehajolt, hogy megcsókolhasson, de elhúzódtam tőle.

- Te meg ez a megfigyelési mániád. – ráztam meg a fejem kuncogva. –Engem is meg szoktál figyeltetni?

- Ez egy nem is rossz ötlet. – bólogatott elismerően.

- Yongguk! – tátottam el a számat, majd a vállába ütöttem.

- Nem gondoltam komolyan. – nevetett fel a fiú, majd egyik kezével elengedte derekam és az állam alá nyúlt. – Téged én tartalak szemmel. – mosolygott rám, majd feljebb emelte a fejem. Habozás nélkül tapadt ajkaimra, amiket gyengéden kezdett el simogatni a sajátjával. Kirázott a hideg érintésétől, amit ő is észrevett. Egy halk sóhaj kíséretében nyaka köré fontam a karjaimat, majd közelebb lépve hozzá teljesen hozzá simultam. Halk morgás tört fel ajkai közül, s kezeit fenekemre simítva belemarkolt idomaimba. Óvatosan kezeim közé vettem az arcát, majd kínzó lassúsággal végigvezettem nyelvem ajkainak vonalán, s gyengéden ráharaptam alsó ajkára.  

- Uhhh… - sóhajtott fel a fiú, majd megfordulva velem nekitolt a fának. – Menjünk haza. – búgta rekedten, de ettől függetlenül továbbra is szorosan állt előttem. Lassan elszakadtam tőle, de pillantásunk találkozott. Barna szemeiben láttam a vágyat.

- Ennyire sietsz? – kuncogtam.

- Ha nem akarod, hogy itt tegyek magamévá akkor elindulsz. – dörmögte mély hangján. A hideg is kirázott szavai hallatán, majd kipirulva megragadtam a kezét és visszahúztam magamhoz. Lágy csókot nyomott ajkaimra, s kezével a hajamba túrva óvatosan meghúzta a tincseimet. Ajkai mohón tépték az enyémeket, miközben kezei vadul simogatták bőröm mindenhol ahol csak ért. Percekig téptük egymás ajkait, mikor a fiú a kezemet megfogva elindult visszafelé. Az utat lerövidítve a fák között vágott át, ahol néha-néha megállva vad csókokat váltott velem, majd perceken belül beértünk a táborba.

- Biztos vagy benne, hogy nincs itt senki? – túrtam bele hajába, mikor nekiszorított az egyik ház falának.

- Teljesen biztos. – suttogta nyakamba, majd szívogatni kezdte a bőrömet. Végigcsókolta kulcscsontomat, majd forró nyelvét végigvezette a nyakam vonalán. Kezeivel végigsimított hátamon, majd fenekemen végigsimítva derekára húzta az egyik lábam, amit rövid időn belül követett a másik is. Könnyedén felemelt a földről, majd magabiztos léptekkel egészen a faházig vitt. Óvatosan letett az ajtóba, hogy kinyithassa azt, majd szinte belökött a kis szobába. Ahogy elfordította a kulcsot a zárban és behúzta a függönyöket rám pillantott. Kiéhezett tekintettel mért végig, majd kínzó lassúsággal levette magáról a pulcsiját és lerúgta cipőit.

- Tudod te, hogy mióta várok erre? – búgta, ahogy hozzám lépve újra felemelt a földről, s az ágyhoz lépve óvatosan lefektetett rá.

- Tudnom kellene? – kuncogtam, majd hajába vezetve az ujjaimat magamhoz húztam.

- Majd rájössz. – lehelte a számba, s egy apró puszit nyomott párnáimra. Ajkait nyakamra tapasztva csókokkal halmozta el bőröm, majd arcát nyakhajlatomba fúrva végigvezette a kezeit az oldalamon. Ujjbegyei bordáimon zongoráztak végig, ahogy egyre feljebb tolta pulcsimat, majd egy hirtelen mozdulattal felült az ágyon. Csalódottan sóhajtottam fel, mikor elszakadt tőlem, de ő csak mosolyogva az ölébe húzta a lábaimat. Gyors mozdulatokkal vette le rólam cipőimet, majd kigombolva a nadrágom, lefelé kezdte azt húzni a derekamon. Készségesen emeltem meg csípőm, hogy segítsek a fiúnak, aki egy elégedett mosollyal értékelte cselekedetem. Leült lábaimhoz, majd derekam alá csúsztatva kezeit felemelt és az ölébe ültetett. Erősen tartva derekamat közel húzott magához, s ajkait homlokomra tapasztva egy puszival jutalmazott. Percekig csak bámultam a fiú boldogságtól csillogó szemeibe, majd arcára vezetve a kezeimet végigsimítottam puha bőrén.

- Tetszik, amit látsz? – mosolyodott el önelégülten, s ujjbegyivel végigsimítva oldalamon apró libabőröket csalt bőrömre. 

- Nagyon. – búgtam halkan, majd a nyakához hajoltam. Apró csókokat hintettem bőrére, majd fogaimmal végigkarcoltam az érzékeny területen. Yongguk kezei felsőm aljára vándoroltak, majd lassan lehúzta azt rólam és a nadrágom mellé dobta. Alsó ajkába harapva tekintett végig rajtam, s kezeivel lassan végigsimítva derekamon kezeit melleimre vezette. Apró morgás hagyta el a száját, ahogy kikapcsolta fehérneműm, majd felém hajolva az ágyra nyomott. Lábaim közé fészkelve magát fölém tornyosult, s kezeivel fejem mellett megtámaszkodva fölém hajolt. Kezét lassú mozdulatokkal vezette fel oldalamról egészen a nyakamig, majd ujjait melltartóm pántjába akasztva lehúzta a vállamról az egyiket amit azonnal követett a párja. Elégedett mosoly futott át ajkain ahogy végignézett maga alatt elnyúló testemen, majd egy gyengéd mozdulattal megszabadított a csipkés anyagú melltartómtól. Halk sóhaj hagyta el telt ajkát, ahogy alkarjára támaszkodva arcomhoz hajolt, s párnáit enyémekre szorítva gyengéden csúsztatta át nyelvét a számba, hogy elmélyítse csókunkat. Legnagyobb csalódásomra nem időzött el számon túl sokáig, egy apró puszit követően nyakamat kezdte kényeztetni, majd forró csókjaival egyre lejjebb haladt. Kezeibe vette a melleimet, majd végignyalt mindkét mellemen. Megremegtem érintése miatt, s hajába túrva markoltam meg puha tincseit. Arcát mellkasomba fúrva lepte el csókokkal melleimet, majd megragadva bugyim pántját, egy mozdulattal levette rólam az utolsó rajtam maradt ruhadarabot is. Lassan még lejjebb haladva végigcsókolta a hasam, s egyik lábam a vállára húzva feltekintett rám.

- Bízol bennem? – búgta a bőrömbe. Izgatottan haraptam alsó ajkamba, majd apró bólintottam.

- Akkor lazulj el bébi. – húzódtak ajkai félmosolyra. Lábaim közé könyökölt, s átnyúlt combjaim fölött, hogy lefogja a csípőmet. Szaporán véve a levegőt könyököltem fel, hogy lássam, mire készül, de Yongguk azonnal visszatolt az ágyra. – Dőlj hátra és lazíts. – mordult fel, majd ajkát belsőcombomra szorítva puszikat lehelt a bőrömre, s egyre lejjebb haladva sóhajokat csikart ki belőlem. Ujjaim automatikusan markoltak tincsei közé, s alsó ajkamba harapva hunytam le a szemei.

34. rész

Tányéromat a kezemben tartva mászkáltam az asztalok között, s tekintetemet végigfuttattam a kikészített ételek sokaságán. Az ételek látványa a legkevésbé sem inspirált az evésre, hiszen a fejem még mindig hasogatott és az éhség is messze állt tőlem jelen pillanatban.

- Te mit eszel? – lépett mellém Jieun. Alsó ajkát harapdálva méregette a rántottát és a különböző felvágottakat tanácstalanul, majd az utóbbira esett a választása így egy szelet kenyeret kapott ki a kosárból, majd különböző szendvicsnek való dolgokkal rakta meg a tányérját.

- Én szerintem maradok a joghurtnál… - motyogtam, majd kezembe vettem egy kiskanalat és egy finomnak tűnő joghurtot, majd a lány tányérjára pillantottam. – Úristen te ezt mind meg fogod enni? – kerekedtek ki szemeim a kisebb torony láttán. A lány csak kuncogott zavarában, majd heves bólogatásba kezdett.

- Gyerek üljünk le valahova. – pásztázta végig tekintetével az asztalokat, majd az egyik szélsőre esett a választása. – Az ott jó lesz? – mutatott a kiszemelt helyek irányába így az én figyelmemet is rájuk terelte. Az asztalnál ülők közül azonnal felismertem Jimint és a barátait, akikből párat már szintén láttam Yongguknál, de a többieket nem ismertem. Biztosan Hyerin osztálytársai.

- Nekem bárhol jó ahol nincs itt az a két… - haraptam el magamba a mondat végét, hiszen azonnal megjelent a két emlegetett. Ide oda cikázva az asztalok között flörtöltek majdnem minden mindenkivel, majd megállva egy nekem háttal ülő fiú mellett, megvárták ameddig helyet adnak nekik a kiszemeltjük két oldalán és  leültek mellé. Ugyan a fiúnak csak a hátát láttam, s kapucniját is felhúzta mégis biztos voltam benne, hogy az illető csakis Yongguk lehet. Nagyot sóhajtva mentem a helyemre Jieunnal, majd leültem a Jimin melletti üres székre.

- Sziasztok. – köszöntem monoton hangon az asztalnál ülőknek, majd belekezdtem joghurtom kavargatásába. Már megint Yonggukon lógnak…ezt nem hiszem el.

- Mi ez a letörtség? – fordult felém a mellettem ülő fiú, majd kezével megtámasztva az állát szuggerálni kezdett.

- Milyen letörtség? – motyogtam fel sem pillantva a reggelimről.

- Hát ez itt. – csípett bele az arcomba. Ledöbbenve emeltem fel fejemet és néztem a fiú szemébe, akinek szintén kikerekedtek szemei a reakcióm láttán. Percekig ültünk mozdulatlanul, majd mindketten nevetésbe törtünk ki. Szinte mindenki elhallgatott így csak a mi hangos nevetésünk visszhangzott az egész teremben. Mikor felnéztem jó pár tekintettel találtam szemben magam, de nem nagyon érdekelt. Csak a megráztam a kezemet és pár bocsánatot préseltem ki magamból, majd elfordulva a fiútól próbáltam összeszedni magam. Hamarosan újra felhangosodott a minket körülvevő tömeg, de abból, ahogy néztek ránk Jiminnel pontosan tudtam, hogy mire gondolnak. 

- Van egy elképzelésem, hogy most mit hisznek a többiek. – suttogta a fülembe a fiú.

- Ugyan. Ne foglalkozz vele. – mosolyogtam rá, mire bólintott, s viszonozta mosolyomat.

- Nem lesz ez így kicsit sok Nicole? – kiabálta oda nekem Hyerin gúnyos mosolyra húzva a száját. – Három pasi két nap alatt?

- Hyerin sok leszel te mára. – mosolyogtam a lányra. – Inkább folytasd a benyalást Yongguknak hátha sikerül összehoznotok valamit még a kiránduláson. – kacsintottam rá. A mosolya lefagyott arcáról, majd ajkai egy vonalba szűkültek. A többiek kuncogva néztek a lányra, ők is szánták őt a viselkedése miatt.

- Nicole ez tőled nem hangzott túl hihetően. – kelt barátnője védelmére Hyosung azonnal.

- Hyosung… - sóhajtottam fel, majd felkeltem a helyemről. Jieun elkapta a kezem, s ijedt tekintetét az enyémbe vésve próbált a helyemen tartani.  – Nyugi csak narancsevet akarok hozni. – mosolyogtam rá, mire elengedte a kezem. Magabiztosan indultam az üdítők felé, ami pont útba esett Yongukék asztalának. – Te szerintem meg se szólalj. – néztem a lány szemébe mikor elhaladtam mellette.

- Mert hogy? – húzta ki magát. Felvontam szemöldökömet kérdése hallatán, majd vállam felett visszanézve pillantottam a lányra.

- Ezt most komolyan kérdezed? – meredtem rá. Nem válaszolt csak tűrte pillantásom, mereven nézett szemimbe. – Most komolyan ki kell mondanom, hogy mekkora ribanc vagy, vagy tudod magadtól is? – vetettem fel neki a kérdést. – Eddig viseltem el azt, hogy lenézem és nem tovább. Visszavehetsz az arcodból, mert el nem tudom képzelni, miért hiszed magad ennyire különlegesnek. – szűrtem a fogaim között. Halk ujjongások törték meg a fellépő csendet, majd pár tapsolás is elhangzott. A lány sértődötten állt fel a helyéről, majd kiviharzott a teremből. Hyerin szinte azonnal követte őt, de az ajtóból visszafordulva még egy fintort megengedett magának.  Mosolyogva töltöttem magamnak egy pohár narancslevet, majd visszaültem Jieun mellé.

- Senki sem mondott még ilyeneket Hyosungnak. – nézett rám a lány halvány mosollyal ajkain.

- Épp ideje volt. – kortyoltam bele a frissítőmbe, majd nekikezdtem a reggelinek. Ahogy teltek a percek az ebédlő egyre üresebbé és üresebbé vált, majd már szinte csak mi maradtunk Jieunnal. Szinte… A tőlünk nem messze eső asztalnál ugyanis Yongguk üldögélt és számomra ismeretlen fiúval az oldalán. Szemben ültek nekünk, s unott beszélgetést folytattak egymással, majd ahogy láttam Yongguk leírt valamit a fiúnak egy papírra, aki azonnal felpattant és kisietett a teremből.

- Nicol beszélek Hyosunggal. – állt fel mellőlem Jieun. – Nem értem miért ilyen veled…

- Ó ne aggódj emiatt. – mosolyogta rá.

- De egyébként nem ilyen. – sóhajtott fel a lány. – Hyerin nincs rá jó hatással… Mindegy. Hátha rá tudom venni, hogy fogja vissza magát.

- Rendben. – pillantottam a lányra bíztatóan, majd visszavezettem tekintetem a kezemben nyugvó pohárra.

- Majd beszélünk később. – lépdelt el tőlem a lány. – Szia Nicole. Szia Yongguk. – köszönt a fiúnak, aki kissé meglepődve nézett fel az asztalról, majd biccentett fejével a lánynak, aki már az ajtón kívül volt. A fiú még egy darabig nézett Jieun után, majd mikor a lány kiért a látóköréből lassan felállt és az asztalomhoz sétált.

- Szép kis jelenetet rendeztél…  - morogta miközben kihúzta a mellettem lévő széket és leült rá. Nem válaszoltam neki, csak rápillantottam a szemem sarkából, majd már másodpercre halvány mosolyra húztam ajkaimat. Eszméletlen mérges voltam rá a tegnapi miatt. Válaszomra várva meredt rám, majd összeszűkültek szemei.  Lehúzta fejéről a kapucniját, majd könyökére támaszkodva dőlt az asztal fölé. Csokoládébarna szemei az arcomat fürkészték, majd lassan a kezemért nyúlt, de még azelőtt el húztam előle azt, hogy hozzám ért volna. – Most meg mi bajod? – sóhajtott fel.

- Semmi. – sziszegtem, s felpattanva a helyemről elindultam kifelé. Pár lépést tudtam csak megtenni mikor Yongguk könnyedén elém lépett, s elállta az utamat. Egyik kezével könnyedén megtámaszkodott a mellette lévő asztalon, majd egy gúnyos mosolyra húzva ajkait a szemeimbe nézett.

- Látom, hogy valami bajod van és addig innen ki nem mész ameddig el nem mondod, hogy mi az. – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. Idegesen pillantottam fel rá, majd megpróbáltam ellépni mellette, de megragadta a derekam és maga előtt tartott.

- Yongguk engedj már. – háborodtam fel.

- Nem. – nézett rám a fiú. Szemeit az enyémekbe fúrta, majd tekintete letévedt az ajkaimra. Percekig párnáimra szegezte szemeit, majd alsó ajkába harapva közelebb lépett hozzám.

- Meg se próbáld. – sziszegtem, s mellkasára téve a kezem eltoltam magamtól.

- Még hogy nincs semmi baj. – sóhajtott fel, majd egy hirtelen mozdulattal megfordított a tengelyem körül, s derekamra tapasztva a kezeit egy ajtó felé tolt. Hevesen tiltakoztam ellene, de nem nagyon érdekelte. Nem törődve ellenállásommal benyitott az ajtón, majd behúzott rajta és felkapcsolta a lámpát. A konyhában voltunk, ami most kongott az ürességtől.

- Hallgatlak. – mondta a fiú miközben becsukta az ajtót és kulcsra zárta azt.

- Nem vagyok épp abban a kedvemben, hogy veled beszélgessek. – sziszegtem idegesen.

- Ugyan már Nicole. – húzta mosolyra az ajkait. – Úgyis el fogod mondani, vagy hívjam ide Jimint hátha neki beszélsz? – gúnyolódott.

- Ne rontsd tovább a helyzeted. – pillantottam rá.

- Olyan jól mutattatok tegnap. – mosolygott továbbra is a fiú.

- Csak nem féltékeny vagy? – néztem a fiúra, aki feszülten kezdett el járkálni előttem.

- Ugyan miből gondolod…. Hogy én féltékeny? – nevetett fel de hangja megremegett idegességében. – Legszívesebben megfojtottam volna. – szűrte a fogai közt. Kezét ökölbe szorítva állt meg előttem, s szikrákat szóró tekintettel meredt rám.

- Ez édes. – mosolyodtam el. – Akkor el tudod képzelni mit éreztem amikor Hyerin ledugta a nyelvét a torkodon. – motyogtam higgadtan, majd továbbra is tartva a szemkontaktust közelebb léptem a fiúhoz. – Gondolom este is nagyon jól elvoltatok, mert hogy nem a ti házatokban aludtál az egyszer biztos.

- Nem aludtam. – szűrte a fogai közt a fiú.

- Értem… szóval erre sem volt időtök… - merengtem el.

- Szóval ezért vagy ilyen. – motyogta Yongguk.

- Meglehet. – mosolyodtam el, majd kikerülve a fiút a ajtó felé indultam. Már szinte meg sem lepődtem mikor elállta az utamat, de a következő cselekedetére nem számítottam. Egy hirtelen mozdulattal lehajolt majd combjaimra tapasztva a kezeit felemelt a földről, s dereka köré kulcsolta a lábaimat. Ijedtemben nyaka köré  fontam kezeimet, de egy másodperc múlva máris megéreztem konyhapultot fedő kemény fát a fenekem alatt. Yongguk arca csak pár centire volt az enyémtől, meleg leheletét érzetem az ajkaimon. Szorosan tartva derekamat magához húzott így elvágva előlem a menekülés minden útvonalát.

- Nem voltam Hyerinnel és nem is leszek. – taglalta a szavakat szemembe nézve. Tekintete szinte égetett, ahogy láttam, hogy a rózsaszín köd elvakítja a fiút. Nem tűrte jól, hogy már régóta nem voltunk együtt. Közelsége engem sem hagyott nyugodni, éreztem, ahogy szívem, majd kiszakad a mellkasomból, s csak nagy erőfeszítések árán nem húzom közelebb magamhoz arcát, hogy végre megcsókolhassam.

- Ne hazudj. – leheltem erőtlenül.

- Nem süllyedek az ő szintjére. – szűrte a fogai közt.

- Tegnap mégis megtetted. – vágtam a fejéhez, mire felmordult.

- Féltékennyé tettél. – morogta.

- Te két lánnyal csókolóztál, amiből az egyik az a kis ribanc. Ehhez képest az én puszim Jiminnel semmi sem volt. – magyaráztam, de félbeszakított.

- Senki sem érhet hozzád. – jelentette ki.

- Nem vagyok a tulajdonod. – motyogtam. – Hyerin meg láthatóan nagyon élvezte, amit csináltál vele. Így már biztos, hogy nem adja fel.  

- Amint elmentél leszedtem magamról. – mentegetőzött a fiú.

- Hát persze… - nevettem fel.

- Higgy nekem. – búgta, majd közelebb hajolt hozzám. – És Nicole McCart. Ha eddig nem vetted volna észre, az enyém vagy.  Mindened az enyém. – suttogta az ajkaimba, majd mohón rájuk tapadt. Amint megéreztem száját az enyémeken összedőlt az akaratom, miszerint távol tartom magamtól és nem engedek neki olyan könnyen, mint eddig mindig. Egy halk sóhaj kíséretében viszonoztam csókját, s kezeimet puha tincsei közé vezetve a hajába túrtam. Lábamról fenekemre csúsztak kezei, majd pólóm alá csúsztatva ujjait végigsimított meztelen hátamon, majd melltartóm kapcsánál megállapodva kikapcsolta azt.

- Ne itt… - motyogtam ajkaiba.

- Nincs itt senki. – búgta a fiú, majd lehúzta felsőm cipzárját és levette rólam a fekete anyagot.

- De… - próbáltam volna védekezni, de újabb csókjával belém fojtotta a szót.

- Kívánlak. – morogta, majd még közelebb vonta magához derekamat. Egy halk nyögés szakadt fel ajkaim közül, mikor a fiú hozzám préselődött, s óvatosan eltoltam magamtól hogy lemászhassak a konyhapultról. Meglepetten nézett rám, miközben megfordultam vele, majd letolva vállairól fölsőjét levettem róla a zavaró ruhadarabot. Amint a felső a lábaimhoz esett óvatosan arrébb rúgtam azt lábammal, s nekitoltam a fiút a konyhapultnak. Kezeivel megtámaszkodott a fa szegélyében, s vágyakozó tekintettel rám nézve várta következő lépésem. Nem húzva az időt pólója szegélyéhez nyúltam, majd a pulcsija mellé száműztem azt is. Elégedetten néztem végig fiú felsőtestén, majd ujjaimat végigfuttatva kirajzolódó izmain nyakára vezettem kezeimet, s lehúztam magamhoz. Óvatosan fogaim közé vettem alsó ajkát, majd ráharaptam érzékeny bőrére, ami egy halk nyögést váltott ki Yonggukból. Erősen fenekembe markova viszonozta durva érintésem, majd kissé ellazulva újabb csókot lehelt ajkaimra. Ujjaimmal végigzongoráztam oldalán, majd kikapcsoltam övét és kigomboltam a nadrágját, amit azonnal lejjebb toltam a derekán. Kezemet kínzó lassúsággal nadrágjába vezettem, majd ujjaimat merev férfiassága köré fonva mozgatni kezdtem a kezemet.

- Ugghh… - nyögött fel a fiú, majd összeszorította a szemeit, s fogait alsó ajkába mélyesztve szakította félbe a csókot. Halk kuncogás hagyta el ajkaimat, majd kapva az alkalmon nyakára a számat, s csókokkal leptem el puha bőrét. A fiú néha megfeszülve a kezem alatt tűrte, ahogy percről percre lassítok, majd gyorsítok kezem mozgatásában így játszva a türelmével, de még így sem panaszkodhatott. Gyengéden simogatta hátamat a gerincem mentén, s apró puszikat hintve homlokomra élvezte, ahogy kényeztetem.

- Nicole… - csuklott el a hangja, majd arcát a nyakamba fúrva zihált a bőrömbe.

- Igen? – suttogtam a fülébe, s szabad kezemmel a hajába túrtam.

- Yongguk itt vagy? – harsogta be egy hang az étkezőt. Mozdulataim azonnal megfagytak, ahogy a hang elért hozzánk, s ijedten az ajtó irányába kaptam a fejem.  

- Ezt nem hiszem el. – sziszegte a fiú, s ellépve tőlem gyorsan begombolta a nadrágját, s magára kapta a lábánál keverő ruháit. – Ez Kwon. – forgatta meg a szemeit, majd hozzám sietett, s másodpercek alatt rendbe szedett engem is.

- Mit akar tőled a tanár úr? – kerekedtek ki a szemeim.

- Megígértem neki, hogy szólok mindenkinek az éjszakai túráról, de sejthettem volna, hogy a legjobbkor fog zavarni. – dünnyögött, majd magához húzva egy puszit lehelt ajkaimra. – Maradj itt mindjárt jövök. – hadarta, majd kinyitotta az ajtót és a lehető legkisebb résre nyitva azt kilépett rajta, majd azonnal be is csukta a háta mögött. Nagyot sóhajtva dőltem rá a konyhapultra, majd percekig hallgattam, ahogy Yongguk és Kwon tanár úr megbeszélik az esti túra részleteit az ajtóban. Mikor elcsendesedtek államat megtámasztva emeltem fel a fejemet, s az ajtó felé pillantva vártam, hogy a fiú végre megérkezzen. Örömömre az ajtó azonnal kinyílt, s Yongguk lépett be rajta, aki azonnal odajött hozzám, s mosolyogva húzott magához, hogy újra birtokba vehessen az ajkaimat. Percekig téptük egymás ajkait, mikor a fiú egy sóhaj kíséretében elszakadt tőlem, majd szorosan körém fonva karjait magához ölelt.

- Sajnos valami történt otthon és hívtak szóval nem tudjuk ott folytatni ahol abbahagytuk… - motyogta csalódottan. – De este ígérem, hogy befejezzük. – húzta ajakit félmosolyra, majd hosszan homlokon puszilt.

- Mit tervezel Yongguk? – mosolyodtam el.

- Majd meglátod. – kuncogott a fiú, majd lehajolva hozzám még egyszer ajkaimra tapadt. – Mennem kell. – motyogta a számba, majd egy nagy cuppanással elvált tőlem. – Szeretlek. – nyomott egy puszit arcomra, majd kapucniját felhúzva kiment a konyhából. Mosollyal az arcomon dőlnek neki az ajtónak ahogy a fiú után néztem.

- Én is téged. – suttogtam, majd a másik irányba fordulva visszaindultam a szobámba.