18. rész

Álmosan nyitogattam pilláimat, mikor a nap sugarai utat találva a függöny résein egyenesen arcomig kúsztak a puha lepedőn. Nagyot ásítva juttattam friss oxigént tüdőmbe, majd végignyúlva az ágyon lazítottam el elgémberedett végtagjaimat. Mosolyogva szippantottam be a szobában lengő férfias illatot, Yongguk illatát. Óvatosan fordultam hasamra az ágyon, majd fejemet a fiú felé billentve nyertem pillantást alvó arcára. Vonásaiból áradt a nyugalom. Telt ajkai résnyire kinyitva váltak el egymástól, míg haja lágyan keresztezve arcát hullott a párnára. Óvatosan arcára tettem kezemet, majd végigsimítottam puha bőrén. Homlokát ráncolva sóhajtott fel, majd kezeit szorosabbra fogta derekam körül, így közelebb húzva magához. Mosolyogva tekintettem magam mögé, az óra irányába, majd úgy döntöttem, hagyom még egy kicsit aludni. Visszatekintve alvó arcára néztem még percekig, majd mellkasába fúrva arcomat kezdtem ébresztgetni.
- Yongguk… - suttogtam bőrébe. Kezeimet hátára tapasztva bújtam hozzá.
- Hmmm… - dörmögte álmosan. A szokásosnál is mélyebb hangja megmosolyogtatott.
- Ébresztő. – engedtem el, majd feljebb csúszva az ágyon apró puszit leheltem ajkaira.
- Ennyi? – nyitotta résnyire szemeit. - Csak egy puszi?  - biggyesztette le alsó ajkát.
- De telhetetlen vagy. – kuncogtam, majd vállához nyúlva lenyomtam az ágyra. Kezeimmel megtámaszkodtam feje mellett, majd fölé hajolva forrtam össze vele egy csókban. Kezeit azonnal megéreztem oldalamon, megnyugtatóan simogatta bőrömet.
- Reggelt emberek. – üvöltött a folyosón egy ismerős hang.
- Basszus. – szisszentem fel. – Nincs rajtam semmi. - lefordultam a fiúról, majd hátamra feküdve húztam a takarót az orromig. Az ajtót szuggerálva vártam mikor toppan be a látogatónk. Yongnam nem váratott sokat magára, az ajtó nagy hangzavarral vágódott ki, majd a fiú sprintelve ugrott be közénk az ágyba. Eszeveszetten próbáltam magamon tartani a takarót. Görcsösen kapaszkodva az anyagba pillantottam a fiúra.
- Ja, hogy ti már ébren vagytok. – kuncogta. Felpattant, majd az ablakhoz lépett és egy mozdulattal szétrántotta a függönyöket ezzel utat engedve a nap sugarainak.
- Te idióta. – nyöszörgött Yongguk a szemeit takargatva. – Kiégeted a szemem.

- Jaj ne nyávogj már. – nevette el magát Yongnam. – Ha én este elviseltem, hogy itt nyögdécseltetek akkor ennyi jár nekem. – kacsintott ránk. Amint mondata eljutott a fülemig a vér azonnal felfelé áramlott testemben ezzel teljesen vörössé téve arcomat. Nagyokat pislogva néztem a fiúra pár pillanatig, majd a takarót fejem fölé húzva csúsztam le a párnákon. Legszívesebben elsüllyedtem volna.
- Nem mondjátok, hogy tényleg dugtatok. – tört ki nevetésbe a fiú. – Én ezt csak viccnek szántam, de ahogy látom nagyon betalált. – magyarázta szaggatott lélegzetvételeivel fűszerezve. – Legközelebb ne akkor, ha én is itthon vagyok.
- Elég leszel mára Yongnam. – sziszegte mellőlem Yongguk.
- Öltözzetek inkább, mert fél óra múlva elindulok, ha nem jöttök, akkor elviszem a kocsit. – hallottam meg a hangját mellőlem, gondolom kifelé tartott a szobából.
- Na ezt meg se próbáld! – emelte fel a hangját Yongguk, az ágy megemelkedett alattam, takaró susogását hallottam, majd újra Yongnam nevetése töltötte be a szobát.
- Yongguk vegyél már fel valamit, mert ez bántja a szemeimet. – röhögött. Nevetését még hallottam a folyosón csengeni, majd minden elhalkult. Lassan leengedtem a takarót arcom elől, még mindig vörös arccal pillantottam a szekrény előtt álló fiúra. Nem segített helyzetemen, hogy nem viselt semmit, a már eddig is vörös arcom most még vörösebbe ment át. Gyorsan elkaptam a tekintetem Yonggukról, majd a takarót mellkasom előtt összefogva szálltam ki az ágyból. Táskámhoz lépve előkerestem ruháimat, majd a lehető leggyorsabban magamra tornáztam őket. Egy fogkefével és egy hajgumival ballagtam a fürdőbe. Miután frissességet kölcsönöztem fogaimnak, gyorsan copfba fogtam hajamat és visszamentem Yonggukhoz, aki már elkészülve várt a szobában.
- Mehetünk? – mosolygott rám kedvesen.

- Persze. – bólintottam, majd táskámat a vállamra lendítve jeleztem neki, hogy indulásra kész vagyok. 
Nem lepődtem meg Yongnam vezetési készségein, pont ugyanolyan elvetemülten vezet, mint a testvére. Az iskolába vezető utat az ülésbe préselődve töltöttem. Meglepetésemre a fiú megállt az iskolától nem messze egy bolt előtt, majd testvérére pillantott a visszapillantó tükörben.
- Nekem még e kell ugranom a boltba, de majd megyek utánatok. – nézett rám Yongguk, majd egy puszit nyomott homlokomra és már nyitotta is az ajtót.
- Várj, várj! Bemegyek veled. – kapcsoltam ki a biztonsági övemet, e elkapta kezem.
- Nem kell. Tényleg nem nagy dolog. Nehogy a végén miattam elkéss. – mosolygott rám.
- És mit kell venned, ami nem ér rá iskola után? – húztam a számat.
- Ööö… - ráncolta a homlokát. – Csokit. – vágta rá hirtelen.
- Csokit? – emeltem fel szemöldököm értetlenül.

- Igen. Reggel úgy megkívántam a csokit. Muszáj vennem. – hadarta.
- Az iskolába is lehet csokit venni. – pillantottam rá értetlenül.
- Igen csak… Nem ilyet. Na, sietek. A suliba találkozunk. Sziasztok.- intett, majd bevágta az ajtót. Yongnam azonnal a gázra lépett így még esélyem se volt mégis vele menni. A nap további részében nem találkoztam Yonggukkal. Nem voltak közös óráink, az iskolában pedig hiába keretem, mindenki csak azt tudta megmondani, hogy hol volt percekkel ezelőtt, ne pedig azt hogy hol van jelenleg. Hiába hívtam nem vette fel, az üzeneteimre nem válaszolt. Kezdtem komolyan aggódni miatta. Mielőtt hazaindultam volna még utoljára felhívtam, de pár csörgés után egy hangos sípolás jelezte, hogy próbálkozásom ismét sikertelennek bizonyult. Egy hangos sóhaj hagyta el ajkaimat, mikor megpillantottam a parkolóban álló óriási fekete terepjárót. Ezek szerint itt van az iskolában, akkor mégsem történt vele semmit. De hát akkor miért nem válaszol? Pár percnyi várakozás után feladtam a parkolóban való álldogálást és haza indultam, a hazaút a megszokottnál is hosszabbnak bizonyult.  Mire hazaértem az egésznapi fáradtság teljes súlyával nehezedett vállaimra. Hulla fáradtan estem be az ajtón beleütközve apába.
- Szia apa. – nyöszörögtem. Ledobtam cuccaimat, majd azonnal a konyhába mentem, hogy lelhessek végre.

- Beteg vagy? – pillantott rám anya az újságpapír fölött rám pillantva. – Elég fáradtnak tűnsz.
- Annak is érzem magam. – sóhajtottam. Kezeimet az asztalra támasztva borultam rá a kemény fára. Homlokomat tenyerembe temetve tettem kényelmesebbé a helyzetet.
- Hogy sikerült a dolgozat? – érkezett a kérdés apától.

- Milyen dolgozat? – motyogtam az asztal lapjába.
- Amire tegnap este az osztálytársadnál tanultál. – magyarázta.
- Ja hogy az. – kapta fel a fejem. – Nem írtuk meg. – hadartam mentegetőzve. Mikor láttam rajtuk, hogy elhiszik azt, amit mondtam és nem kérdezgetnek tovább a dologról azonnal megnyugodtam. Közel voltam a lebukáshoz.
- Felmegyek tanulni jó? – pillantottam anyára.
- Először eszel. – mosolygott rám, majd elém tolt egy tányér gőzölgő levest. Finom illata csiklandozta az orrom. Gondolkodás nélkül kezdtem enni a forró levest, mit sem törődve azzal, hogy milyen meleg. Az egész napos aggódás elterelte a figyelmem az evésről, így csak most éreztem meg, hogy mennyire éhes voltam. 
- És mi a helyzet Kaival? – mosolygott rám anya.
- Nem tudom. – motyogtam tele szájjal. – Nem beszéltem vele már pár napja.
- Miért? Összevesztetek? – emelte fel a szemöldökét.
- Nem, semmi ilyesmi csak…elfoglaltak vagyunk.
- Értem. – bólintott. – Tudod Nicole, nekem nagyon szimpatikus az a fiú.

- Igen anya ezt ár említetted…

- Neked mi a véleményed róla? – meglepett kérdése. A levest, majdnem kiköpve kezdte el köhögni.
- Hogy az én véleményem? – pislogtam rá.
- Igen.

- Kedves fiú. – motyogtam.

- Ennyi?

- Ööö…igen? – néztem anyára értetlenül.

- Jó akkor a lényegre térek. Tetszik neked?

- Anya! – hökkentem meg.
- Látszott rajta, hogy mennyire odáig van érted mikor itt volt. Állandóan téged nézett. – csillantak fel a szemei. – Olyan édesek lennétek együtt.

- Anya! – nyávogtam ismét.

- Én örülnék a legjobban, ha összejönnétek. – kacsintott rám.

- Mi csak barátok vagyunk. – szögeztem le a dolgot határozottan. 

- Még. – nézett a szemembe mosolyogva majd újra az újság felé terelte figyelmét.

- Na még mit nem… - dünnyögtem, miközben felfelé mentem  lépcsőn. Mégis hogy mutassam be nekik Yonggukot, ha Kai megszállottja… Különben is a mai nap után nem tudom, hogy mi van Yonggukkal…