Már órák óta néztem az előttem heverő füzetet, hiszen amit
csinálok nem nevezhető tanulásnak. A betűk összemosódott képpé álltak össze egy
idő után, a szavak elvesztve értelmüket sorakoztak egymás után a papíron.
Megdörzsölve szemeimet próbáltam kizökkenteni magam a semmittevésből és újra a
tanulásra koncentrálni több-kevesebb sikerrel. Tekintetem újra és újra
telefonomra tévedt, görcsösen vártam, hogy végre hívjon. Nem beszéltem
Yonggukkal reggel óta, az iskolában egyszer sem láttam, a hívásaimra pedig nem
válaszolt. Feladóan temettem arcomat tenyereimbe, majd a kislámpámat
lekapcsolva fejeztem be a tanulást. Telefonommal a kezemben dőltem be az ágyba,
majd ma már számtalanodik alkalommal hívtam fel azt a bizonyos embert. Alsó
ajkamba harapva hallgattam, ahogy a telefon kicsörög egyszer, kétszer,
háromszor…. Egy megadó sóhaj szakadt fel ajkaim közül, majd elemelve fülemtől a
telefont, ledobtam az magam mellé az ágyra. Szemeimet lehunyva kezdtem
halántékomat dörzsölni.
- Igen? – hallottam meg egy mély hangot felcsendülni. Szemeim azonnal kipattantak. – Nicole? Hahó? Itt vagy? – kezeim azonnal a telefon után kaptak, amilyen gyorsan csak tudtam újra a fülemhez emeltem azt.
- Yongguk? – szóltam bele a készülékbe.
- Itt vagyok. – kedves hangja azonnal megnyugtatott.
- Már vagy ezerszer hívtalak… - motyogtam szomorúan.
- Igen? Nem volt nálam a telefonom, ne haragudj. – érkezett a válasz.
- Egész nap nem volt nálad a telefonod?
- Elég zűrös napom volt… - sóhajtott fel.
- És iskolába sem jöttél? – emeltem fel szemöldököm.
- Öhm de. Miért?
- Nem láttalak egész nap… - pár perc néma csend szakította meg a beszélgetésünk.
- Nagyrészt az udvaron voltam, tudod meg kellett beszélnem ezt azt a fiúkkal. – hadarta.
- Hmm…értem.
- Baj van? – lágyította el hangját. Szívem azonnal gyorsabban kezdett el dobogni.
- Csak hiányzol… - motyogtam halkan.
- Te is nekem. – sóhajtott fel. – Holnap majd elmegyünk valahova jó? Kiengesztellek a mai nap miatt.
- Jó. – mosolyodtam el.
- Igen? – hallottam meg egy mély hangot felcsendülni. Szemeim azonnal kipattantak. – Nicole? Hahó? Itt vagy? – kezeim azonnal a telefon után kaptak, amilyen gyorsan csak tudtam újra a fülemhez emeltem azt.
- Yongguk? – szóltam bele a készülékbe.
- Itt vagyok. – kedves hangja azonnal megnyugtatott.
- Már vagy ezerszer hívtalak… - motyogtam szomorúan.
- Igen? Nem volt nálam a telefonom, ne haragudj. – érkezett a válasz.
- Egész nap nem volt nálad a telefonod?
- Elég zűrös napom volt… - sóhajtott fel.
- És iskolába sem jöttél? – emeltem fel szemöldököm.
- Öhm de. Miért?
- Nem láttalak egész nap… - pár perc néma csend szakította meg a beszélgetésünk.
- Nagyrészt az udvaron voltam, tudod meg kellett beszélnem ezt azt a fiúkkal. – hadarta.
- Hmm…értem.
- Baj van? – lágyította el hangját. Szívem azonnal gyorsabban kezdett el dobogni.
- Csak hiányzol… - motyogtam halkan.
- Te is nekem. – sóhajtott fel. – Holnap majd elmegyünk valahova jó? Kiengesztellek a mai nap miatt.
- Jó. – mosolyodtam el.
- Vagy mi lenne, ha ma átmennék és nálad aludnék? –
hangjából érezhető volt, hogy mosolyog.
- Anya és apa itthon van… - biggyesztettem le az alsó ajkamat.
- És? Csendben leszünk. – kuncogott.
- De…
- Nincs de. – jelentette ki nevetve. – Nemsokára ott vagyok. – kuncogott, majd megszakította a vonalat. A mosoly, ami ekkor kúszott ajkaimra levakarhatatlannak bizonyult és ez később szüleimnek is feltűnt.
- Mi ez a nagy boldogság? – mosolygott rám apa, miközben a következő adag tésztát tekerte fel villájára.
- Semmi semmi. – motyogtam mosolyogva, majd gyorsan enni kezdtem.
- Biztosan? – kacsintott rám.
- Persze. – dünnyögtem tele szájjal. Összekotortam tányéromban a maradékot, majd miután azt is eltűntettem magamban, felálltam elmosni tányéromat. – Mennyi az idő? – kiabáltam hátra válla felett.
- Hét óra. Miért?
- Semmi csak kíváncsi voltam. – törölte szárazra tányéromat, majd a helyére raktam azt. – Még pár dolgot meg kell tanulnom, szóval nem hiszem, hogy ma még lejövök. Szóval jóéjt. – intettem nekik mosolyogva.
- Csak ügyesen. – puszilt homlokon anya. Bólintottam párat, majd szobámba siettem. Csalódottságomra Yongguk még nem érkezett meg. A nagy semmittevésben visszaültem íróasztalomhoz és újra nekifogtam a tanulásnak. A mostani próbálkozásom sikeresnek bizonyult. Még saját magamon is meglepődtem, mikor több sikertelen próbálkozás után sem adtam fel egy matekpéldával való harcomat. Újra és újra nekifogtam a feladatnak.
- A második sorban rontod el mindig, ezért nem jön ki az eredmény. – szólalt meg egy mély hang mögülem. Kezemből kiejtve a tollat rándultam össze ijedtemben.
- Jesszusom Yongguk. – tettem a kezeim mellkasomra ezzel nyugtatva zakatoló szívemet. – Erről igazán leszokhatnál. – vettem egy mély lélegzetet.
- Sajnálom. – kuncogott, majd hozzám hajolva egy apró puszit lehelt ajkaimra. Kezeim automatikusan nyaka köré fonódtak, így a lehető legközelebb simultam hozzá. Óvatosan a derekamra csúsztatta kezeit, majd elhajolva a székemtől magával húzott az ágyra, ahol ölébe ültetett. Arcomat mellkasába temetve szívtam be finom illatát. Percegik ültünk csendben, egymást ölelve. Kezei megállás nélkül simogatták hajam, hátam, apró puszikat lehet homlokomra.
- Hiányoztál. – sóhajtottam bele pólójába.
- Te is nekem Nicole. – vette kezei közé arcomat, majd megemelve fejemet a szemeimbe nézett.
- Holnap ugye nem leszel ilyen elfoglalt? – haraptam bele alsó ajkamba.
- Nem tudom. – húzta el a száját.
- De Yongguk… - kezdtem volna bele a nyavalygásba, de félbeszakított.
- Nem tehetek róla. Ne is kezdj engem okolni. – pillantott rám.
- Miről nem tehetsz? Hogy egy szabad perced sincs rám? – húzódtam el kissé.
- Most is itt vagyok. – támasztotta homlokát az enyémnek. – Ne haragudj… - motyogta.
- Utállak, remélem tudod. – duzzogtam feltűnően.
- Tudom. – kuncogott, majd magához húzott.
- Nicole, hoztam neked kakaót. – hallottam meg anya hangját az ajtón kívülről. Azonnal kipattantam Yongguk öléből, akinek az arcán soha nem látott döbbenet lett úrrá.
- Be a szekrénybe! Most! – suttogtam, miközben a szekrény felé mutogattam ujjammal. – Megyek anya. – erőltettem nyugalmat a hangomba. Yongguk halkan elhúzta a szekrényem ajtaját, majd óvatosan bemászott a ruháim közé, mikor elhelyezkedett hangtalanul magára húzta az ajtót. Megigazítva ruhámat az ajtóhoz sétáltam, majd egy mosollyal arcomon kinyitottam azt anya előtt.
- Jaj anya igazán nem kellett volna. – vettem el óvatosan a kezében tartogatott óriási bögrét.
- Ugyan. Tudom, hogy szereted. – simogatta meg arcomat.
- Hogy megy a tanulás?
- Egész jól haladok. – bólintottam párat.
- Jól van. Ne maradj fent túl sokáig. – fordított hátat, majd lement a lépcsőn. Gyorsan beléptem szobámba és becsuktam magam mögött az ajtót. Egy nagyot sóhajtva engedtem ki a tüdőmben rekedt levegőt.
- Yongguk élsz még? – mentem oda a szekrényhez, majd elhúztam az ajtót. A fiú majdhogynem rám esve borult ki a szekrényből.
- Minek van neked ennyi ruhád? – háborodott fel. – Majdnem kiestem a szekrényből, amikor beszélgettetek. Nem tudom mit szólt volna hozzá anyád, ha egyszer csak kigurulok a lába elé…
- De szerencsére ez nem történt meg. – pusziltam arcon, mikor feltápászkodott.
- Az kakaó? – csillant fel a szeme a kezemben tartogatott bögrét nézve.
- Igen. És az enyém. – nyújtottam ki rá nyelvemet.
- Naaa. – nyávogott vékony hangon. – Adj nekem is. – jött utánam a kezemet szorongatva.
- Megérdemled? – fordultam felé kuncogva. Nagy szemekkel nézet rám, majd sűrű bólogatásba kezdett. – Biztosan? – kacsintottam rá.
- Jó kisfiú voltam. – nyalt végig alsó ajkán.
- Én mást hallottam. – kacsintottam rá.
- És most megbüntetsz? – húzódtak mosolyra ajkai. Nyelvét végigfuttatta dús párnáin.
- Igen... – lépdeltem közelebb hozzá meg nem szakítva a szemkontaktust.
- És mégis hogyan. – ült le az ágyra egy féloldalas mosollyal arcán. Szemeivel percegik méregetett. Elidőzve bizonyos részeimen.
-Úgy… - létem hozzá közelebb a szemeibe nézve. – Hogy én…
- Hogy te? - csúsztatta a kezét derekamra.
- Én ezt most megiszom. – nevettem fel, majd ellépve tőle belekortyoltam a gőzölgő italba.
- Mi? Mii?! – pattant fel az ágyról, majd kezem után nyúlt. Óvatosan magához húzott, majd kezet derekamra tapasztva fordított maga felé. – Hagyj nekem is. – biggyesztette le alsó ajkát. Percekig kortyoltam a meleg italt, majd egy elégedett sóhaj kíséretében elemeltem azt a számtól. Yongguk azonnal kíváncsian pillantott bele a bögrébe.
- Ne aggódj, van még. – nevettem.
- Szerencséd. – pillantott fel rám, majd hirtelen nevetésbe tört ki.
- Most mi van? – pislogtam a fiúra értetlenül.
- Ha látnád magad. – kuncogott, majd kezei közé vette az arcomat. –Igazán jól áll ez a bajusz.
- Olyan lettem? – emeltem fel kezemet a számhoz, hogy letörölhessen a szám fölött ékeskedő kakaót, de megállított.
- Nagyon édes vagy így. – nevetgélt még egy darabig, majd lassan közeledni kezdett felém. Mikor már csak centik választottak el minket egymástól, nyelvét kidugva tüntette el ajkaimról az árulkodó jeleket. – És ez most itt az enyém. – vette ki kezemből a bögrét.
- A tiéd. – mosolyogtam, majd pizsamának használt pólómat magamhoz kapva a fürdő felé vettem az irányt. – Elmegyek fürdeni, sietek. – néztem rá vállam fölött. Buzgón iszogatva a kakaót ült az ágyon, helyeslő bólogatással jelezte, hogy felfogta, amit mondtam neki. – Az ajtó be van, zárva szóval nem kell aggódnod. – nevetgéltem a szekrényes akciójára gondolva. Próbáltam zuhanyzásom a lehető legrövidebbre fogni, így is vagy negyed órát a zubogó víz alatt töltöttem. Mikor végre készlettem az esti teendőimmel, még egy utolsó pillantást vetettem magamra a tükörben. A meleg víztől kipirosodó arcom, aranyos megjelenést kölcsönzött. Kontyba fogott hajamból kószán kilógó tincseim, helyenként nedves bőrömre tapadva követték nyakam vonalát. Combközépig érő kék pólóm sokat mutatott vékony lábaimból. Felkaptam a tartóról ruháimat, majd boldogan indultam vissza a szobába, ahol sötétség fogadott.
- Alszol? – suttogtam a szoba csendjébe.
- Nem. – érkezett a halk válasz.
- Akkor jó. Azt hittem, ennyire lassú voltam. – motyogtam, miközben eltotyogtam a székig, majd ráterítettem ruháimat.
- Mert az is voltál. – kuncogta.
- Sajnálom. – tapogatóztam asztalomon a poharam után, majd mikor megtaláltam ittam pár korty vizet.
- Te most dugikakaót iszol? – hallottam meg az ágynemű susogását. Nyilvánvalóan felült.
- Nem. Vizet. Kérsz? – kuncogtam.
- Azt nem. – sóhajtott fel. – Nekem kakaó kell.
- Majd holnap csinálok neked jó?
- Jó. – motyogta elégedetten. Olyan mint egy gyerek.
- Most miért is suttogunk? – tapogatóztam a sötétbe, majd mikor lábammal megéreztem az ágy szélét óvatosan leültem rá.
- Nem tudom, te kezdted. – mondta ki alig hallhatóan. Kezei megkeresték enyémet, majd óvatosan húzni kezdett maga felé. Készségesen követtem mozdulatát, majd szorosan hozzá simulva takartam be magunkat. Egy apró puszit leheltem nyakába, majd arcomat mellkasába fúrtam.
- Aludj jól. – helyezkedtem el karjai között.
- Te is. – puszilt homlokon, majd egy nagy levegőt véve fúrta arcát hajamba. Lehunyva szemeimet szívtam be finom illatát, majd pár perc elteltével elnyomott az álom.
- Anya és apa itthon van… - biggyesztettem le az alsó ajkamat.
- És? Csendben leszünk. – kuncogott.
- De…
- Nincs de. – jelentette ki nevetve. – Nemsokára ott vagyok. – kuncogott, majd megszakította a vonalat. A mosoly, ami ekkor kúszott ajkaimra levakarhatatlannak bizonyult és ez később szüleimnek is feltűnt.
- Mi ez a nagy boldogság? – mosolygott rám apa, miközben a következő adag tésztát tekerte fel villájára.
- Semmi semmi. – motyogtam mosolyogva, majd gyorsan enni kezdtem.
- Biztosan? – kacsintott rám.
- Persze. – dünnyögtem tele szájjal. Összekotortam tányéromban a maradékot, majd miután azt is eltűntettem magamban, felálltam elmosni tányéromat. – Mennyi az idő? – kiabáltam hátra válla felett.
- Hét óra. Miért?
- Semmi csak kíváncsi voltam. – törölte szárazra tányéromat, majd a helyére raktam azt. – Még pár dolgot meg kell tanulnom, szóval nem hiszem, hogy ma még lejövök. Szóval jóéjt. – intettem nekik mosolyogva.
- Csak ügyesen. – puszilt homlokon anya. Bólintottam párat, majd szobámba siettem. Csalódottságomra Yongguk még nem érkezett meg. A nagy semmittevésben visszaültem íróasztalomhoz és újra nekifogtam a tanulásnak. A mostani próbálkozásom sikeresnek bizonyult. Még saját magamon is meglepődtem, mikor több sikertelen próbálkozás után sem adtam fel egy matekpéldával való harcomat. Újra és újra nekifogtam a feladatnak.
- A második sorban rontod el mindig, ezért nem jön ki az eredmény. – szólalt meg egy mély hang mögülem. Kezemből kiejtve a tollat rándultam össze ijedtemben.
- Jesszusom Yongguk. – tettem a kezeim mellkasomra ezzel nyugtatva zakatoló szívemet. – Erről igazán leszokhatnál. – vettem egy mély lélegzetet.
- Sajnálom. – kuncogott, majd hozzám hajolva egy apró puszit lehelt ajkaimra. Kezeim automatikusan nyaka köré fonódtak, így a lehető legközelebb simultam hozzá. Óvatosan a derekamra csúsztatta kezeit, majd elhajolva a székemtől magával húzott az ágyra, ahol ölébe ültetett. Arcomat mellkasába temetve szívtam be finom illatát. Percegik ültünk csendben, egymást ölelve. Kezei megállás nélkül simogatták hajam, hátam, apró puszikat lehet homlokomra.
- Hiányoztál. – sóhajtottam bele pólójába.
- Te is nekem Nicole. – vette kezei közé arcomat, majd megemelve fejemet a szemeimbe nézett.
- Holnap ugye nem leszel ilyen elfoglalt? – haraptam bele alsó ajkamba.
- Nem tudom. – húzta el a száját.
- De Yongguk… - kezdtem volna bele a nyavalygásba, de félbeszakított.
- Nem tehetek róla. Ne is kezdj engem okolni. – pillantott rám.
- Miről nem tehetsz? Hogy egy szabad perced sincs rám? – húzódtam el kissé.
- Most is itt vagyok. – támasztotta homlokát az enyémnek. – Ne haragudj… - motyogta.
- Utállak, remélem tudod. – duzzogtam feltűnően.
- Tudom. – kuncogott, majd magához húzott.
- Nicole, hoztam neked kakaót. – hallottam meg anya hangját az ajtón kívülről. Azonnal kipattantam Yongguk öléből, akinek az arcán soha nem látott döbbenet lett úrrá.
- Be a szekrénybe! Most! – suttogtam, miközben a szekrény felé mutogattam ujjammal. – Megyek anya. – erőltettem nyugalmat a hangomba. Yongguk halkan elhúzta a szekrényem ajtaját, majd óvatosan bemászott a ruháim közé, mikor elhelyezkedett hangtalanul magára húzta az ajtót. Megigazítva ruhámat az ajtóhoz sétáltam, majd egy mosollyal arcomon kinyitottam azt anya előtt.
- Jaj anya igazán nem kellett volna. – vettem el óvatosan a kezében tartogatott óriási bögrét.
- Ugyan. Tudom, hogy szereted. – simogatta meg arcomat.
- Hogy megy a tanulás?
- Egész jól haladok. – bólintottam párat.
- Jól van. Ne maradj fent túl sokáig. – fordított hátat, majd lement a lépcsőn. Gyorsan beléptem szobámba és becsuktam magam mögött az ajtót. Egy nagyot sóhajtva engedtem ki a tüdőmben rekedt levegőt.
- Yongguk élsz még? – mentem oda a szekrényhez, majd elhúztam az ajtót. A fiú majdhogynem rám esve borult ki a szekrényből.
- Minek van neked ennyi ruhád? – háborodott fel. – Majdnem kiestem a szekrényből, amikor beszélgettetek. Nem tudom mit szólt volna hozzá anyád, ha egyszer csak kigurulok a lába elé…
- De szerencsére ez nem történt meg. – pusziltam arcon, mikor feltápászkodott.
- Az kakaó? – csillant fel a szeme a kezemben tartogatott bögrét nézve.
- Igen. És az enyém. – nyújtottam ki rá nyelvemet.
- Naaa. – nyávogott vékony hangon. – Adj nekem is. – jött utánam a kezemet szorongatva.
- Megérdemled? – fordultam felé kuncogva. Nagy szemekkel nézet rám, majd sűrű bólogatásba kezdett. – Biztosan? – kacsintottam rá.
- Jó kisfiú voltam. – nyalt végig alsó ajkán.
- Én mást hallottam. – kacsintottam rá.
- És most megbüntetsz? – húzódtak mosolyra ajkai. Nyelvét végigfuttatta dús párnáin.
- Igen... – lépdeltem közelebb hozzá meg nem szakítva a szemkontaktust.
- És mégis hogyan. – ült le az ágyra egy féloldalas mosollyal arcán. Szemeivel percegik méregetett. Elidőzve bizonyos részeimen.
-Úgy… - létem hozzá közelebb a szemeibe nézve. – Hogy én…
- Hogy te? - csúsztatta a kezét derekamra.
- Én ezt most megiszom. – nevettem fel, majd ellépve tőle belekortyoltam a gőzölgő italba.
- Mi? Mii?! – pattant fel az ágyról, majd kezem után nyúlt. Óvatosan magához húzott, majd kezet derekamra tapasztva fordított maga felé. – Hagyj nekem is. – biggyesztette le alsó ajkát. Percekig kortyoltam a meleg italt, majd egy elégedett sóhaj kíséretében elemeltem azt a számtól. Yongguk azonnal kíváncsian pillantott bele a bögrébe.
- Ne aggódj, van még. – nevettem.
- Szerencséd. – pillantott fel rám, majd hirtelen nevetésbe tört ki.
- Most mi van? – pislogtam a fiúra értetlenül.
- Ha látnád magad. – kuncogott, majd kezei közé vette az arcomat. –Igazán jól áll ez a bajusz.
- Olyan lettem? – emeltem fel kezemet a számhoz, hogy letörölhessen a szám fölött ékeskedő kakaót, de megállított.
- Nagyon édes vagy így. – nevetgélt még egy darabig, majd lassan közeledni kezdett felém. Mikor már csak centik választottak el minket egymástól, nyelvét kidugva tüntette el ajkaimról az árulkodó jeleket. – És ez most itt az enyém. – vette ki kezemből a bögrét.
- A tiéd. – mosolyogtam, majd pizsamának használt pólómat magamhoz kapva a fürdő felé vettem az irányt. – Elmegyek fürdeni, sietek. – néztem rá vállam fölött. Buzgón iszogatva a kakaót ült az ágyon, helyeslő bólogatással jelezte, hogy felfogta, amit mondtam neki. – Az ajtó be van, zárva szóval nem kell aggódnod. – nevetgéltem a szekrényes akciójára gondolva. Próbáltam zuhanyzásom a lehető legrövidebbre fogni, így is vagy negyed órát a zubogó víz alatt töltöttem. Mikor végre készlettem az esti teendőimmel, még egy utolsó pillantást vetettem magamra a tükörben. A meleg víztől kipirosodó arcom, aranyos megjelenést kölcsönzött. Kontyba fogott hajamból kószán kilógó tincseim, helyenként nedves bőrömre tapadva követték nyakam vonalát. Combközépig érő kék pólóm sokat mutatott vékony lábaimból. Felkaptam a tartóról ruháimat, majd boldogan indultam vissza a szobába, ahol sötétség fogadott.
- Alszol? – suttogtam a szoba csendjébe.
- Nem. – érkezett a halk válasz.
- Akkor jó. Azt hittem, ennyire lassú voltam. – motyogtam, miközben eltotyogtam a székig, majd ráterítettem ruháimat.
- Mert az is voltál. – kuncogta.
- Sajnálom. – tapogatóztam asztalomon a poharam után, majd mikor megtaláltam ittam pár korty vizet.
- Te most dugikakaót iszol? – hallottam meg az ágynemű susogását. Nyilvánvalóan felült.
- Nem. Vizet. Kérsz? – kuncogtam.
- Azt nem. – sóhajtott fel. – Nekem kakaó kell.
- Majd holnap csinálok neked jó?
- Jó. – motyogta elégedetten. Olyan mint egy gyerek.
- Most miért is suttogunk? – tapogatóztam a sötétbe, majd mikor lábammal megéreztem az ágy szélét óvatosan leültem rá.
- Nem tudom, te kezdted. – mondta ki alig hallhatóan. Kezei megkeresték enyémet, majd óvatosan húzni kezdett maga felé. Készségesen követtem mozdulatát, majd szorosan hozzá simulva takartam be magunkat. Egy apró puszit leheltem nyakába, majd arcomat mellkasába fúrtam.
- Aludj jól. – helyezkedtem el karjai között.
- Te is. – puszilt homlokon, majd egy nagy levegőt véve fúrta arcát hajamba. Lehunyva szemeimet szívtam be finom illatát, majd pár perc elteltével elnyomott az álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése