23. rész

- Yongguk ébredj. – bökdöstem meg vállát immáron századjára. Telt ajkait összezárva cuppogott néhánya, majd kezeit szorosabbá fonva derekam körül húzott magához. Lomha mozdulattal oldalra fordult így gyakorlatilag rám feküdve aludt tovább. Derekára szorítva kezeimet próbáltam legurítani magamról, de próbálkozásom sikertelennek bizonyult. A fiú a legnagyobb nyugodtsággal aludt tovább.  – Bang Yongguk! – motyogtam fülébe. – Kelj fel. – nyöszörögtem. – Kilapítasz… - erőlködtem a kiszabadulással, még egy darabig majd egy megadó sóhaj szakad fel ajkaim közül. – Kelj fel, kelj fel, kelj fel… - mondogattam, de mindhiába, mintha egy süketnek beszélnék.  – Tegnap találkoztam Kaival. – mondtam ki hangosan, ami eddig bűntudatot keltett bennem. Tegnap este nem mondam el neki…

- Mi? – pattantak ki a szemei. Kezeire támaszkodva tolt el magát tőlem így szemeibe nézve kerekedett fölé.
- Hát ö.. –motyogtam zavarodottan.

- És ezt csak most mondod? – dühöngött azonnal.

- Látom egyből felébredtél… - mosolyogtam kínomban.

-Ne tereld a témát Nicole! – sújtotta rám szigorú tekintetét. – Mikor találkoztál vele?

- Tegnap iskola után… - motyogtam halkan.

- És hol?

- Az iskola előtt…

- A mi iskolánk előtt? – kerekedtek ki a szemei.  Aprókat bólintottam válasz gyanánt, mire ajkai azonnal egy vonallá szűkültek. – Mit akart az a… És te meg mégis miért csak most szólsz?

- Yongguk nyugodj meg kérlek. – fogtam kezeim közé az arcát. – Amint kiléptem az ajtón Tao jött velem szembe és vele volt Kai. Krisre vártak és valami találkozóra mentek, ha jól emlékszem…  De amilyen gyorsan csak tudtam eljöttem onnan…

- Ja hogy többen voltak. Ez egyre jobb. – lökte magát el az ágytól, majd felpattant és járkálni kezdett a szobában. – Találkozóra… - fújtatott, majd idegesen a hajába túrt. – Most már több mint biztos, hogy az iskolába is vannak emberei.

- Yongguk… - emeltem fel a takarót, majd kimásztam az ágyból. Lassan odasétáltam hozzá és átöleltem. Tenyerem alatt éreztem, ahogy szabálytalanul veszi a levegőt, nyakamon éreztem meleg leheletét.  – Nyugodj meg.
- Hogy nyugodnék már meg? – pufogott. – Így esély sincs rá, hogy felvállalhassuk, hogy együtt vagyunk.
- Kai nem olyan amilyennek gondolod…

- De igen Nicole. Neked fogalmad sincs róla, hogy milyen. – akadt ki. – Kerüld el. –tagolta a szavakat. – Jó messzire került el. Nem vehet rólunk tudomást.

- Kit érdekel, ha megtudja? – motyogtam pólójába.

- Engem! – fáradtan tekintettem fel arcára, tekintete szigorú volt, percek múlva sem lágyult el pillantása.

- Jó hagyjuk. Kár volt bármit is elmondanom. – engedtem el, majd cuccaimmal a kezemben a fürdőbe trappoltam. A megszokottnál lassabban készültem el az indulásra, percekig csak nézte alakomat a tükörben. Ez a reggeli dolog teljesen elvette a kedvem mindentől.
- Nicole? – halottam meg egy mély hangot az ajtón kívülről, majd halk kopogtatás hangja lengte be a fürdőt.
- Mindjárt megyek. – kötöttem fel copfba a hajamat, majd a masnimat megigazítva kinyitottam az ajtót. Megtorpanás nélkül mentem el a fiú mellett, aki azonnal kezem után nyúlt ezzel megállítva engem.

- Hé… – nyúlt állam alá, ezzel kényszerítve, hogy rá nézzek. – Sajnálom. – motyogta bűnbánóan. – Csak féltelek. – karolta át a derekam és szorosan maghoz húzott.
- Tudom… - dünnyögtem durcásan.

- Szeretlek. – hajolt le hozzám és egy gyengéd csókot lehelt ajkaimra.

- Én is téged. – fogtam meg a kezét. – Mehetünk? – mosolyogtam rá.

- Igen. – bólintott, majd felkapta a táskáját az enyémet pedig odanyújtotta nekem. – Majd az iskola előtt kiteszlek, és bent találkozunk. – puszilt homlokon és már indultunk is. Anyáék hamarabb elmentek így Yongguk nem óvatoskodott az elindulással. Kerék csikorgatva tolatott le a feljáróból, majd nekem időt sem adva az elhelyezkedésre máris az ülésbe préselt. Szinte megkönnyebbültem mikor a park előtt lelassított és kiszállhattam mellőle. Miután boldogan felfogtam, hogy ezt az utat is túléltem, lassan elindultam az iskolába. Épp beértem becsöngetés előtt így sietősen pakoltam le a könyveimet padtársam, Yongguk mellé. Éppen leültem mikor a tanár bejött az ajtón, így a padra támaszkodva toltam fel magam ismét állásba. Yongguk zsebre tett kezekkel támasztotta a padot mellettem, unottnak tűnő tekintetével a termet kémlelte, de észrevehetetlenül minden percben rám pillantott.
- Akkor a mai órán pármunkát csináltok. – szólalt meg Han tanárúr. – Minden párból egy ember vegyen ki egy mikroszkópot a szekrényből. Mozgás emberek! – kíváncsian Yonggukra pillantottam, aki alig láthatóan megrázta a fejét.

- Hajrá McCart. – ült le a székére, majd hátradőlve kényelembe helyezte magát. Szemeimet forgatva ballagtam el a szekrényhez, majd egy mikroszkópot magamhoz ragadva visszamentem a helyemre. Óvatosan letettem a törékeny tárgyat az asztalra, majd leültem a fiú mellé.

- Akkor a feladat az lesz, hogy az üvegcsékbe helyezett anyagokat kell a mikroszkóppal megfigyelnetek, majd a lehető legpontosabban lerajzolnotok azt, a házi az anyagok beazonosítása lesz. Jó munkát.

- Akkor akár kezdheted is. – toltam a fiú elé a mikroszkópot, majd a csipesszel lecsíptem az első anyagból egy darabot és két üveglap közé helyeztem. Nagy óvatossággal elhelyeztem az üveglapokat a mikroszkóp alatt, majd egy üres lapot és egy ceruzát raktam az asztalra a fiú elé. A fiú áthajolva az asztalon a könyvemért nyúlt, így arcunk pár centire került egymástól.

- Mondtam ma már, hogy mennyire gyönyörű vagy? – búgta mély hangján.

- Yongguk, így le fogunk bukni. – sziszegtem halkan. Lehunyta szemeit, majd hangosan felsóhajtott és visszadőlt a helyére. Lomhán a mikroszkóphoz hajolt, majd belenézett. Pár tollvonással lerajzolta, amit látott, majd elém tolta az eszközt és a lapot. Azonnal kicseréltem az anyagot, majd én is belenéztem. A lapot magam elé kapva akartam lerajzolni, amit láttam, de ekkor egy nem várt dolog várt rám a lapon.  Egy szó volt a kis rajz mellé írva. Elegáns betűkkel, Yongguk írásával. Szeretlek. Mosolyogva ráztam meg a fejem, majd lerajzoltam a látottakat.

- Én is téged. – suttogtam magam elé nem nézve a fiúra. Periférikus látásommal láttam, ahogy a fiú elmosolyodott, majd folytatta a feladatot.

- Yongguk? – fordult hátra Hyosung az előttünk lévő sorból.

- Mondjad. – emelte fel tekintetét a lapról a fiú.

- Pénteken házibulit tartok. – kacsintott rá a lány, majd fogsorát megvillantva mosolyodott el. – Gyere el.

- Hát nem is tudom…. – ásítozott feltűnően.

- Naaa… - nyúlt hátra a lány és a kezét a fiúéra tette. – Gyere el. – nyávogott. Próbáltam nemtörődömséget színlelni, de ez elég nehéz volt, úgy hogy az a lány Yongguk kezét fogta.

- De Hyosung nincs kedvem.

- Mivel tudnám meghozni a kedved? – harapott bele alsó ajkába a lány.

- Hát nem is tudom…

- Mi van veled Yongguk? – pislogott nagyokat a lány. – Régen benne voltál az ilyenekbe…

- Jó oké, majd meggondolom. – motyogta a fiú.

- Nagyszerű. – tapsikolt a lány, majd rám pillantott.

- Nicole te is gyere. És hozz fürdőruhát. A nemet nem fogadom el válasznak. – vetette oda ellentmondást nem tűrően, majd visszafordult.

- M..Mi? – pislogtam kikerekedett szemekkel.  – Bikinis buli? – értetlenkedtem.

- Jól fog állni a bikini McCart. Lehet, mégis elmegyek megnézni ahogy habfürdőzöl… - kacsintott rám Yongguk.

- Nem vagy vicces. – nyújtottam ki rá a nyelvemet.

- Várom a pénteket. – mosolygott önelégülten, majd karjaira támasztva homlokát leborult a padra. Fejét oldalra billentve pillantott rám, majd arcomat nézve bambult el.

- Otthon kell aludni. – kuncogtam a fiúra pillantva.

- Ezt mond a barátnőmnek. – húzta féloldalas mosolyra ajkait. – Nem hagy este aludni… A maradék energiámat is elveszi. – nyavalygott.

- Jaj te szegény. – biggyesztettem le az ajkaimat, majd suttogóra fogtam. – Majd Hyosung segít kilábalni a dologból. – kacsintottam a fiúra. Azonnal rám kapta a tekintetét, majd fogait megvillantva mosolyodott el.

- Csak nem féltékeny vagy? – suttogta.

- Én? – néztem rá hitetlenkedve. – Ugyan dehogy… Ne butáskodj… - hadartam.

- Hmmm… - dörmögött még mindig mosolyogva. – Komolyan?

- Hát persze. – kezdtem el hajam végét piszkálni.

- Hát jó. – kuncogott a fiú. – Hyosung. – szólt előre.

- Igen? – fordult hátra csillogó szemekkel a lány.

- Megyek pénteken. – mosolygott a lányra, majd a szemeibe nézett.

- Jaj reméltem, hogy jönni fogsz.  – Tudod, anyáék nincsenek itthon két hétig és üres lesz a szobám… - húzta el a száját. – Nem szeretek egyedül aludni…szóval ha van kedved, majd velem aludhatsz. – kacsintott a fiúra. Ha rám nézett volna, biztosan megijedt volna a pillantásomtól, amivel nézem őt. Tekintetemet a padra szegezve próbáltam nem odafigyelni a beszélgetésükre.

- Majd meglátom. – kuncogott a fiú.

- A lényeg hogy jössz. – lelkendezett tovább a lány. – Hozd a többieket is. – simított végig a fiú kezén, majd újra előrefordult.

- Hogyne. Miért is ne aludnál rögtön vele… - dünnyögtem.

- Mégis féltékeny vagy? – kuncogott, majd a pad alatt megkereste a kezem és összekulcsolta ujjainkat.

- Ne Yongguk, meglátják. – próbáltam elengedni a kezét, de nem engedte.

- Nem figyel senki. – motyogta, majd körbenézett az osztályban. Mikor látta, hogy mindenki vagy alszik, vagy a rajzokkal van elfoglalva tarkómra csúsztatta a kezét és egy pillanat alatt hozzám hajolt. Telt ajkait már másodpercre az enyémekre szorította, majd elengedett. Fejét újra lehajtva a padra nézett tovább, úgy hogy senki se lássa meg.
- Ugye Hyosung és közted… - motyogtam.

- Nincs semmi. – fejezte be a mondatomat azonnal.

- Láthatóan akar valamit. – húzta el a szám.

- Édes vagy amikor féltékenykedsz. – kuncogta.

- Ez nem vicces… - durcáztam csendben.

- Látod ilyen, amikor féltékeny az ember… - komolyodott el az arca. – Csak neked nincs rá okod.

- Már hogy ne lenne. – emeltem fel a szemöldököm. – Eleget hallottam ahhoz, hogy legyen rá okom.

- Ő már nagyon régóta ilyen. – pillantott a lányra. – De sosem történt köztünk több egy csóknál.

- Mi? – sziszegtem a lehető leghalkabban.

- Épp nem volt senkim. – vonta meg a vállát a fiú.

- Te meg ő? – mutogattam. – És ezt én miért csak most tudom meg?

- Ismerős a szituáció? – kacsintott rám.

- De azt a csókot én nem akartam. – fújtattam.

-  Én meg részeg voltam… majdnem ugyanaz.

- Csak egy csók. – nyugtatgattam magam. – Semmi több igaz? – pillantottam rá bizakodva.

- Hát vele nem. – gondolkozott látványosan.

- Mi?! – szisszentem fel.

- Baj van Nicole? – emelte rám tekintetét a tanár.

- Semmi tanárúr, csak… - hadartam. – Yonggukkal van egy kis ellentmondás az ábrázolásunkban, de megoldjuk. – mosolyogtam rá, mire bólintott párat és vissza is tért az iratai tanulmányozásához.  – Mi az hogy vele nem? – sziszegem a fiúra.

- Viccelem nyugi. – nevetgélt halkan.

- Ez nem vicces Yongguk. – biggyesztettem le az alsó ajakamat sértődötten.

- Ha láttad volna az arcod, annak tartanád. – kuncogott.

- És mégis kivel csináltál még ezt azt?

- Aj Nicole. Felejtsd el. – lágyult el a tekintete, amint rám nézett. – Régen volt.

- De engem érdekel…

- Nem fontos. A múlt az múlt. – motyogta.

- De…

- Semmi de. – mosolygott rám. – Egyébként Naeunnal, majdnem történt köztünk valami csak aztán mégse… - ráncolta össze a homlokát az emlékeibe mélyedve.

- Jesszus Yongguk. – tátottam el a szám. – Mégis hányadik vagyok a listán?

- Te az első és egyetlen vagy a listámon. – csücsörített telt ajkaival. Mikor látta, hogy nem értékelem a dolgot óvatosan átcsúsztatta kezét lábamra az asztal alatt és simogatni kezdte azt. – Szeretlek, nincs okod féltékenynek lenni..

- Hát persze… - dünnyögtem.

- Nicole McCart. – motyogta, mire rápillantottam. – Szeretlek. – tagolta lassan a szavakat. Csokoládébarna szemei az enyémeket keresve fürkészték pillantásom, majd rabul ejtve tekintetem nézett a szemembe.

- Én is téged. – sóhajtottam fel, majd gyorsan körbepillantottam a teremben. Mikor láttam, hogy senki sem figyel, gyorsan lehajoltam hozzá hogy egy újabb csókot lehelhessek ajkaira. 

22. rész

Hajamat laza loknikba göndörítve álltam a tükör előtt. A forró eszközt tapogatva ujjaimmal, sziszegtem néhányat, majd eligazítva göndör fürtjeimet elégedetten pillantottam a tükörből visszamosolygó énemre. A fehér mély kivágású felsőmön díszelgő gyöngyök, elegánsabbá tették az egyébként teljesen hétköznapi öltözékemet. A farmer és a szoknya közötti hezitálásom után, végül a koptatott kék farmernadrágra esett a választásom. Miután beleugráltam magam a szűk nadrágba, már meg is hallottam a csengő hangját. Amilyen gyorsan csak tudtam lerohantam az ajtóhoz így megelőzve a konyhában tolongó szüleimet.
- Kérlek titeket. – pillantottam rájuk, miközben kezem már a kilincsen pihent. – Legyetek vele kedvesek… - kérleltem őket. Mosolyogva álltak egymás mellé mögöttem, majd a fejük fölött mutogatva rajzoltak glóriákat a levegőbe. Amint lenyomtam a kilincset és az ajtó kinyílt, kiléptem rajta és becsuktam azt mögöttem. Az előttem álló fiú kikerekedett szemekkel bámulta cselekedetem, majd megköszörülte a torkát és rá mosolygott.
- Szia. – búgta mély hangján majd közelebb lépett hozzám. Kezét a derekamra csúsztatva vont magához, majd telt ajkait az enyémekre tapasztva lehelt egy csókot ajkaimra.
- Szia. – suttogtam ajkaiba. Számat az övének érintve pusziltam meg még egyszer, majd egy cuppanással elváltam tőle.
- Mehetünk? – nyúlt a kezemért, majd összekulcsolta az ujjainkat.
- Öö… – húztam vissza a kezénél fogva. – Az a helyzet… - motyogtam, miközben tekintetet a földre szegeztem.
- Baj van? – esett azonnal kétségbe. Kezeit arcomra téve emelte fel fejemet, hogy rá nézzek. Azonnal megrázta a fejem, mire kissé megnyugodott, de az aggodalom még mindig ott volt szemeiben.
- Kicsit… - köszörültem meg a torkom. – Változott a program…
- Tessék? – nézett rám értetlenül.
- Mondjuk úgy, hogy kiderült, hogy nálad aludtam egyik este…szóval anyáék tudják, hogy együtt vagyunk… - pillantottam fel rá. – Meg akarnak ismerni.
- Mi? – kerekedtek ki a szemei. – Most? Engem? A szüleid? –esett kétségbe a fiú.
- Igen. – bólintottam párat. 

- De…de… - magyarázott. Megfogtam kezét ami szinte remegett az idegességtől. Megnyugtatóan simogattam felkarját.
- Yongguk ne ess pánikba. – kuncogtam.
- De mi van, ha utálnak? – borzolta össze a haját tarkójánál.
- Miért utálnának? – pislogtam rá értetlenül.
- Mert ott aludtál már akkor nálam, amikor ők nem is tudtak rólunk és miattam hazudtál nekik? – bukott ki belőle.
- Nyugi. – húztam magamhoz és egy nyugtató puszit leheltem ajkaira. – Nem lesz semmi baj. – fogtam meg a kezét. – Mehetünk?
- Igen. – vett egy mély levegőt, majd kinyitotta az ajtót. Amint kinyílt az ajtó azonnal szüleimmel találtuk szemben magunkat.
- Jó napot. – hajolt meg azonnal a mellettem álló fiú.
- Szia Yongguk. – viszonozták meghajlását szüleim, mire a fiú újra meghajolt, a tisztelete jeléül. Apa időt sem adva szegénynek azonnal előttünk termett és kezet nyújtott neki.
- Richard McCart. – rázta meg a fiú kezét határozottan.
- Bang Yongguk. – szólalt meg a fiú izgalommal a hangjában.
- Örülök, hogy megismerhetlek. – veregette vállon apa, majd anyát is odaengedte.
- Elisabeth McCart. – rázott kezet vele anya, majd biztatóan rámosolygott. – Gyertek ki az udvarra, ne itt az ajtóban ácsorogjunk. – tessékelt minket beljebb anya, majd becsukta mögöttünk az ajtót. Yongguk a kezemet szorongatva ült le mellém a teraszra elhelyezett kényelmesen kipárnázott szék egyikébe, majd rám pillantva kért biztatást tekintetével. Hüvelykujjammal kis köröket rajzoltam kézfejére, néha szorosabban fogtam kezét ez hátha megnyugtatja kissé, de úgy tűnt nagyon meg akar felelni a szüleimnek.
- Szóval nálad aludt ott Nicole szerdán… - ült le anya velünk szembe. Szemeimmel szuggerálva őt próbáltam elkapni pillantását és valahogy megkérni, hogy legyen kedves Yonggukkal de feltűnően kerülte tekintetemet.
- Igen asszonyom. – köszörülte meg a torkát a fiú.
- Nyugodtan tegezhetsz. – kuncogott anya. – Vizet? – pillantott ránk.
- Nem köszönöm. – motyogta a fiú.
- Szóval ez az ottalvás tényleg a tanulásról szólt vagy esetleg valami mást csináltatok…
- Anya kérlek. – horkantam fel kijelentésére.
- Jó. Rendben. Nem erőltetem ezt a témát. – sóhajtott fel.
- És Yongguk te merre laksz? – ült le közénk apa. Elmondhatatlanul hálás voltam amiért egy normális témát hozott fel.
- Félórányira innen. A szüleimmel és a testvéremmel lakom. – válaszolta a fiú.
- Szóval van testvéred. – mosolygott rá anya.
- Igen. Egy ikertestvérem.
- És Nicole meg tud titeket különböztetni? – nevetgélt apa.
- Először ez neki is gondot jelentett. – fordult felém mosolyogva a fiú. – De most már belejött a dologba.
- Apa, el nem tudod hinni, hogy mennyire hasonlítanak. De már találtam megoldást a megkülönböztetésre. - vigyorogtam, majd Yonggukot oldalba csíptem.
- Na, és mi lenne az? - kíváncsiskodott apa.
- Hát, Yongguk a barátom, Yongnam meg nem. - jelentettem ki büszkén.
- Jaaaj, te lány! – nézett rám apa és heves nevetésbe kezdett.
- Jó, komolyan. Annyira sokat voltam a közelükben, hogy már csukott szemmel is megy a megkülönböztetés. - mosolyogtam szüleimre.
- Na, de emberek. Ne lazsáljunk! Kezdjünk neki a sütésnek. - csapta össze anya a tenyereit. - Úgy lesz a beosztás, hogy Nicole és én a lakásban fogunk tevékenykedni, a férfiak pedig idekint a szabadban grillezni fognak. - mondta izgatottan.
- Szerintem ez egy remek ötlet. - karolt át Yongguk. - Te is így gondolod Nicole? - villantotta rám észveszejtő mosolyát.
- Nekem megfelel. - bólogattam.
- Ez a beszéd! - nyomott egy puszit Yongguk a homlokomra.
- Akkor munkára fiatalok! - kiáltotta el magát apa, mire anya és én a konyha felé vettük az irányt, apa és Yongguk pedig nekikezdtek a grillezésnek.
- Kicsim, a hűtőben vannak a sütésre váró húsok és zöldségek. Kivinnéd őket a fiúknak, ha megkérlek? - állt meg anya a mosogatónál.
- Persze, anya. - siettem a hűtőhöz, hogy kivegyem a hűtőből a hozzávalókat, ezt követően az ajtó felé vettem az irányt, majd kinyitva azt a kertben elhelyezkedő pázsitra emeltem a lábaimat, lépkedtem párat előre, hogy elérjem a kijelölt pontot.
- Yongguk, apa, meghoztam a finomságokat. - tettem le az asztalra, mire mindketten rám emelték tekintetüket.
- Köszönjük, kincsem. - vigyorgott apa.
- Esetleg kértek valamit inni?
- Egy Soju az jól esne. - bökte ki Yongguk.
- Fiam, hát te iszol? - kerekedtek ki apa szemei. Ójjajjj, Yongguk csak el ne baltázd, kérlek. Lehet, hogy ezt nem kellet volna mondanod, gondoltam magamba.
- Hát, Mr. McCart, én.. - dadogott Yongguk.
- Csapj bele fiam, derék fiú vagy te! - nevetgélt apa, majd vállba veregette barátomat. - Kettő Sojut hozz, kislányom! Hatalmas sóhajjal jeleztem ki megkönnyebbülésemet, mikor beértem anyához. Kivettem két Soyut a hűtőből, ezt követően kiszállítottam a kívánt italokat apuéknak. Visszaérve a konyhába, láttam, hogy anya épp a mosogatás végénél tart.
- Kell segítség, anya? - tipegtem oda mellé.
- Majd a sütit felvághatod. - mondta. - Egyébként.. - köszörülte meg a torkát. - Elég jó termetű ez a gyerek, már ha érted mire gondolok. - kuncogott. - Jó képű, és kellőképpen izmos is. Mellesleg intelligens!
- Mondtam, hogy jobban fog tetszeni, mint Jongin! - vigyorogtam, majd oldalba böktem. - Hol vannak a sütik?
- Az asztalon. - válaszolta anya, ezzel együtt végzett a mosogatással. Odabillegtem az asztalhoz, és neki álltam a süti szeletelésnek, mire egyszer csak hangos kacagások csapták meg a fülem.
- Úgy látom apádék jól szórakoznak. - nevetgélt anya is.
- Hála az Istennek! Lehet, hogy a Soju segített. - mondtam, majd vágtam még egy szeletet a süteményből.
- Soju? - csodálkozott.
- Igen, anya. Azt kértek apuék.
- Te jó ég! - kapott anya a fejéhez. A munka lassacskán begyorsult, kitakarítottuk a lakást, megterítettük, és a grillezésnek is véget vetettek apuék, mielőtt besötétedett volna. A teraszon ültünk, tavasziasan megterített asztalnál. Az enyhe világítás, egy kissé aranyszínűre festette az asztalt, ami még gyönyörűbbé varázsolta a szürkületben pompázó asztalt.
- Hmmm, fiúk, ennek mennyei az illata! - szimatolt anya a levegőbe.
- De még hogy az íze milyen mennyei! - vigyorgott Yongguk. - Perfetto! - csókolta meg ujjainak hegyeit egyszerre, ahogy azt a mesterszakácsok szokták, ezzel egy kis olaszos beütést véve a monológjába, ezzel mindenkit sikeresen megnevettetve. 7
- Akkor lássunk is hozzá! - nyaltam meg ajkaimat. Ezt kijelentve mindenki vett a tányérjára abból a falatból, ami szimpatikus volt neki.
- Yongguk, ez mennyei lett! Zsenik vagyunk! Adj egy ötöst az öregnek! - mondta apa teli szájjal, majd lepacsizott Yongukkal. Jó volt őket így látni. Boldoggá tett.
- Tényleg nagyon finom! - jelentettem ki, majd haraptam egy újat az ínyenc húsból, amit választottam magamnak.
-Önnek hogy ízlik, Mrs. McCart? - csillantak fel szemei barátomnak.
- Nagyon finom lett, Yongguk. Nem is tudtam, hogy főzni is tudsz! - majszolta anya is az adagját.
- Hát, van hozzá tehetségem. - mosolygott Yongguk.
- Yongguk, megtaníthatnál végre engem is főzni! Én nem tudok. - kámpicsorodtam el.
- Jaj Nicole, arra is jut majd idő! - simogatta meg a karom. - Rengeteg időnk van még addig, amíg meg nem öregszünk. - kuncogott.
- Milyen elkötelezett vagy, Yongguk! - jegyezte meg anya. - Ez tetszik!
- Tudja, én nagyon szeretem a lányukat! Bármit megtennék érte! - kortyolt Yongguk az innivalójába. - És megtiszteltetés, hogy megismerhetem magukat. - mosolygott.
- Drágám, azt hiszem, hogy jó kézben van a lányunk! - bólogatott apa.
- Teljesen egyetértek. - simogatta meg anya a hajamat. Már csak egy falat volt a tányéromon, azt bekaptam, majd a többieké is szépen lassan elfogyott. Még beszélgettünk egy kicsit, ebben a családias hangulatban, majd lassan elkezdtünk behurcolkodni és leszedni az asztalt.
- Hagyjuk magukra a fiatalokat! - ragadta meg apa kezét anya, és bementek. Mi Yongukkal lepihentünk a hintaágyra. A hold tökéletesen megvilágította Yongguk hibátlan arcát. A sötét égen lévő csillagokat kémlelte, gyönyörű barna íriszeivel. Mondhatni elrabolta tekintetemet tökéletessége. Annyira kémleltem őt, hogy észre sem vettem, hogy telik az idő, addig, amíg rám nem pillantott.
- Mi az? - mosolygott.
- Semmi. - ráztam meg fejem, majd ezt követően vállára hajtottam azt.
- Tudod, ma nagyon jól éreztem magam. - karolt át.
- Örülök, hogy jól kijössz a családommal. - kezdtem el mellkasát simogatni.
- Annyira boldog vagyok. Most minden olyan jó. Bárcsak így maradhatnánk örökre, Nicole. - mosolygott szélesen a fekete égboltra.
- Nézd, ott egy hullócsillag! - kaptam fel fejem válláról, majd hirtelen az égre mutattam.
- Kívánj valamit! - fordult felém Yongguk, mire behunytam a szemem.
- Azt kívánom, hogy... - vastag ajkakat éreztem meg ajkaimra tapadni. Gyengéden átcsaptam karjaimat Yongguk nyakán, így közelebb vonva magamhoz őt. Tenyereivel nyugtató köröket írt le a hátamra, míg édesen csókolta ajkaimat. Hajába túrtam, és kéjesen viszonozva csókját engedtem, hogy nyelve utat törjön magának a számban, ezzel elmélyítve csókunkat.
- Elfelejtettem, hogy mit akartam kívánni. - kuncogtam.
- Talán jobb is. - simogatta meg arcomat kézfejével, ami késztetést adott arra, hogy visszahajtsam a fejemet a vállára.
- Szeretlek. - mondtam ki teljes őszinteséggel, az éjszakát kémlelve.
- Én is szeretlek. - mosolygott. Bár nem láttam arcát, de tudtam, hogy mosolyog.

21. rész

- Hát szia, Nicole. – közelített hevesen fejével Tao, hogy két puszit nyomjon az arcomra. Váratlan volt kedvessége, így hirtelen nem is tudtam mit reagálni.

- S-Szia, Tao. – dadogtam meglepődöttségemben.

- Úgy látszik nekem már nem illik köszönni. – lépett ki Kai, Tao háta mögül. Pfft, ez valami hihetetlen! Pont azzal a két emberrel futok össze az utcán, akivel nem akarok.
- Ne haragudj, nem láttalak. – próbáltam nyugodtságot erőltetni az arcomra. Remélem sikerült valamennyire nyugodtnak látszanom, akármennyire is nem voltam az.
- Semmi gond. – jött oda hozzám ő is megölelni, amit akaratlanul, de viszonyoztam. – Nagyon csinos vagy ma. – suttogta fülembe, amitől elborzadtam egy pillanatra. Áruló.
- Köszönöm szépen. - erőltettem magamra egy bájos mosolyt.
- És, mi járatban erre felé? – kérdezte tőlem Tao izgatottan.
- Hát ömmm… Éppen a suliból jövök, de pont hazafelé indultam. – vakargattam tarkómat idegesen. – Ti? – tettem föl kérdésemet, így oldva kicsit a feszültséget.
- Nekünk konkrétan találkozónk van, azért várakozunk itt. – jelent meg egy sármos mosoly Jongin képén.

- Óóóó, értem. – bólogattam sejtelmesen.

- És mizu Yongukkal? – tette fel a hirtelen kérdését, mire kigúvadtak a szemeim. Hirtelen nem értettem mire gondol, de aztán kapcsoltam.
- Hát tudod, nem igazán érdekel, hogy mi van vele. – ismét egy erőltetett mosoly követte a mondatomat.
- Ha problémád van, akkor tudod, hogy engem hívhatsz. – simított végig a kezemen.
- Köszönöm Jongin. – bólogattam.
- A francba! Hol a ménkűbe van már Kris? – kiáltott fel Tao, miközben talpával egy jó nagyot dobbantott a járda kövén, ezt követően feljajdult. Kris? Szóval vele van találkozójuk! A rosszseb egye meg. Róla hallottam annyi rosszat. Nekem nem szabad itt maradnom!
- Ne haragudjatok, de nekem mennem kell. – próbáltam elköszönni gyorsan, mégis kedvesen.
- Hé, ne menj még! Pont most jött meg Kris. Hadd mutassunk be neki! – mutatott Jongin mögém, s eközben egy örömteli vigyor jelent meg ajkain. A mutatás irányába néztem, ahol megpillantottam egy ében fekete Audit megparkolni. Egy fekete kabátos, napszemüveges, felzselézett hajú, macsónak mondható, magas fiú szállt ki. Aki nem ismerte, biztos, hogy egy gazdag, vállalkozó vagy üzletember nőcsábász fiának nézte.
- Jongin, erre tényleg semmi szükség… - remegett meg a hangom.
- Ó, ugyan már! Kris nagyon jó fej. Bírni fogod! – kacsintott rám.
- Hali skacok! – hallottam meg mögülem egy fél mély férfihangot, amit kísérően férfias illat csapta meg az orrom. Valami drágább kölni lehetett.
- Szeva haver. – mondta a két jó barát csaknem egyszerre, és pacsiztak le az imént érkezett ifjúval.

- Ki ez a lány? – kérdezte meg óvatosan mire megfordultam, így tekintetemet rá tudtam irányítani. – Ó, tehát Nicole vagy. – mosolygott féloldalasan. – Üdvözöllek köreinkben. Wufan vagyok, de szólíts csak Krisnek. – mondta lágy hangnemben, majd karom után nyúlt és szájához húzta azt, hogy egy gyenge csókot tudjon lehelni kézfejemre.
- K-köszönöm. – jött rám a dadogás ismét, a furcsa bemutatkozása következtében. – Én pedig Nicole McCart. – mosolyogtam zavartan. – De én már mennék is. Nem zavarok tovább.
- Nyugodtan maradhatsz még. Nem zavarsz. Esetleg beülhetnél velünk valahova. Nem mindennap látni ilyen szép európai lányokat itt szaladgálni Koreában. – emelte le fejéről napszemüvegét, hogy szemembe tudjon nézni. Készségtelenül határozott fiú. Talán egy kicsit hátborzongató is.

- Nagyon kedves ez tőled, de tényleg nem érek rá. – húztam ki kezemet a fogásából. - Örülök a találkozásnak. – hajoltam meg illedelmesen. – Akkor sziasztok fiúk.

Amint kimondtam e szavakat, már el is viharzottam. Ez a Kris gyerek pont olyan amilyennek Yongnam leírta őt. Határozott, sármos, és ezt követően rejtélyes. Bár őszintén szólva nem haltam volna bele, ha nem futok össze velük. Pont most, mikor indulok haza suliból. Erre bamm, a balszerencse megtestesülve jön velem szembe. Tao az még okés. Játékos kisgyerek. Olyan lehet, mint Zelo, de azért nem becsülöm alá a képességeit. Aztán itt van Jongin, aki annyira, de annyira tenyérbe mászó, hogy az már fáj. És mégis mit nyalizik? Felháborító. Aztán Krisről ne is beszéljünk. És itt ez a másik probléma. Hogy mondjam el anyuéknak, hogy én randizni megyek és nem Kaival? Hát ezek engem le fognak lőni. Mellesleg Yongguk este jön. Vagyis hát pár óra múlva, addigra mindent le kell zsíroznom az egész famíliával. Mellesleg, hogy mondjam el neki, hogy összefutottam Jonginnal meg a kutyáival? Lehet jobb lenne ha senkinek se szólnék semmit? Úgy lesz.

- Szia a… - léptem be az ajtón, mikor egyszer csak megpillantottam a kávézó asztalnál apuékat nagyban társalogni Zelo szüleivel.

- Nicole, milyen jó hogy jössz! – állt fel anya a helyéről és felém vette az irányt.

- Ó, igen? – söpörtem ki kósza tincseimet az arcomból.

- Igen kisasszony. Van pár megbeszélni valónk, foglalj csak helyet! –invitált anya az asztalhoz, hogy leüljek. Mielőtt helyet foglaltam volna, meghajoltam Zelo szülei köszöntése képen.

- Mi járatban Mr. És Mrs.Choi? – mosolyogtam angyalian legjobb barátom szüleire.

- Nem kell ez a monológ Nicole, inkább számolj be nekünk arról, hogy hol voltál szerdán! – könyökölt anya az asztalra. Talán öt éves koromban láttam ilyen szigorúnak, mikor leejtettem egy tál tejbegrízt a padlószőnyegre.

- Én? Szerdán? – tágultak ki szemeim.

- Tán nem a Choi családnál aludtál, mert tanulnotok kellet Zeloval? – kérdezte sejtelmesen.

- Én… tudod… - jutottak eszembe a történtek, melyek dadogást idéztek elő bennem.

- Hát persze, hogy nem! – csapott anya az asztalra. – Hol voltál, McCart kisasszony, hol a francba voltál? – emelte föl a hangját.

- Drágám, nyugodj meg! Emberien is meg lehet ezt beszélni a gyerekkel. – szólt apa lágyan. – Nicole, hol aludtál szerdán?

- Én… nem Zelonál aludtam. – hajtottam le fejemet sajnálkozóan.

- Igen, azt mindenki tudja! – bökött oda anyu.

- Drágám! – szólt rá apa.

- Bocsánat. – halkult el anya ismét.

- Tehát, hol voltál? – tette föl apa ismét a kérdést.

- Nicole kincsem, ha nem szeretnéd ezt a jelenlétünkben megbeszélni, akkor mi nem zavarunk. Úgyis mennünk kell. – mosolygott Zelo anyukája, majd fölálltak az asztaltól, s egy meghajlás kíséretében távoztak is. Ezt követően apa és anya visszaültek az asztalhoz.

- Szóval? Még mindig nem hallom. – támaszkodott apa az asztalra. Nincs más választásom. El kell mondanom!

- Tehát.. – köszörültem meg a torkomat. – Apa én egy másik tanulótársamnál aludtam. Akivel biológián össze vagyok rakva. Ő pedig nem más, mint Bang Yongguk.

- Kislányom, és miért nem szóltál? Miért kellet hazudnod? – szólalt meg telefonom amint anya feltette kérdését. – Csak úgy szólók, hogy addig nem veheted fel, amíg nem válaszolsz.

- De anyaaaa! – csaptam az asztalra. – Ez fontos!

- Nem érdekel! – kiabált rám.

- Engem meg te nem érdekelsz! – kiabáltam vissza, majd fogtam a telefonomat és felrongyoltam vele a szobámban, minek ajtaját azonnal magamra zártam. Hallottam hogy anya föltrappol utánam, őt követően apa is.

- Azonnal gyere ki, Nicole Anabelle McCart! Nem mondom kétszer! – üvöltött, majd az ajtón kezdett dübörögni. Mit sem érdekelve anya megindulása, én nyugodtan vettem föl a telefont barátomnak.

- Szia, Yongguk. Gyorsan, mert nem érek rá! – hadartam.

- Mi a baj? – kérdezte?

- Semmi, csak mondd már! – emeltem föl a hangom.

- Csak annyi, hogy fél óra múlva ott vagyok, mert mutatni akarok valamit. Szedd össze magad, életem! – leszűrtem hangjából, hogy mosolyog. Sajnos semmi időm nem volt az enyelgésre, így rövidre zártam a hívást.

- Oké, szia. – mondtam gyorsan, s kinyomtam a telefont.

- Most azonnal gyere ki! – üvöltött az ajtó mögül anya.

- Fúúúú, megyek már. – csaknem kitéptem az ajtót a helyéről, olyan sebességgel nyitottam ki, de ugyanolyan sebességgel csattant anya keze is az arcomon. Ez jól lecsökkentette az adrenalin szintemet.

- Mit képzelsz magadról? – köpködte anya a szavakat a szememre.

- Én.. sajnálom. – motyogtam.

- Hát van is mit, tudod? Mi volt ez? – kérdezte, de már ordítozás nélkül.

- Meg tudjuk beszélni nyugodtan? – lassan felemeltem a fejem, így anyára nézve.

- Hess befele a szobádba! – anya utasítására bementem a szobámba, majd az ágyon helyezkedtem el, ezt követően anya is mellém ült.

- Szóval. Anya, Bang Yongguk nem csak a tanulótársam… - vettem nagy levegőt. – Ha nem ezt követően a barátom is. Vele járok. Egy hete. Nem a Zelonál aludtam, hanem nála. Vele jártam össze, és ő az aki miatt bármit megtennék. Sajnálom, hogy nem szóltam. Azt is sajnálom, hogy idáig fajult a dolog. El kellet volna már mondanom az első pillanattól kezdve. Nem tudom mi ütött belém. Tudom, hogy te Jongint akarod nekem, tudom, hogy nem örülsz, de én őt nem tudom szeretni. Borzasztóan sajnálom, anya. Nem akartam, hogy csalódj bennem. Nem tudom, hogy mi van velem. – daráltam le monológomat.

- Te szerelmes vagy. – csillant fel anya szeme, majd ajkairól egy halvány mosoly tükröződött.

- Bocsáss meg, anya. – borultam karjai közé, és sírni kezdtem. Kezeit körém fűzve viszonozta ölelésemet. Gyengéden simogatta hajamat, hogy megnyugtasson. – Szeretlek, anya. – suttogtam halkan.

- Én is szeretlek, kislányom. – távolodott el, hogy egy puszit nyomjon a homlokomra.

- Ugye meg tudsz bocsátani nekem? – sóhajtottam fel szomorkásan.

- Ugyan, kicsim. Butaság ez! Már hogy haragudnék rád? – legyintett a levegőbe. – Inkább nekem bocsáss meg, hogy ilyen csúnyán viselkedtem veled, hogy még meg is pofoztalak.

- Jaj, anya, dehogy is! – öleltem magamhoz ismét. – Legalább ezen is túl vagyunk. – kuncogtam.

- Jaj, de hülye vagy! – kacagott fel ő is. – Hmm, a derék legény miatt rohantál el, így telefonálni? – kérdezte, mire csak elvörösödve bólintottam. – Mit szólnál hozzá, ha ma megismernénk őt apáddal? Grilleznénk egyet, és ha szeretnéd, akkor itt aludhat… de csak a kanapén.

- Na de anyaaaaaa! – bokszoltam bele vállába.

- Jól van, na! Tudod, hogy csak vicceltem. – nevetgélt. – Na de tényleg. Mit szólsz az ötlethez?

- Biztos vagy benne? Mármint.. tényleg szeretnéd? – pislogtam rá.

- Ezer százalék! – bólogatott hevesen. – De akkor szólj neki, hogy jöjjön. – csapta össze tenyereit.

- Ó, ne aggódj. Az már rég el van intézve. – röhögtem el magam.

- Vagy úgy! Milyen előrelátó lányom van. – nevetgélt velem anyu is.

- Szólni kéne apunak erről. – adtam óvatosan anya tudtára, hogy nem csak ketten vagyunk.

- Ááá, igaz is! – bólogatott. – Drágááááááám! – kiabált le apunak.

- Jövök, jövök. – kiabált vissza apu, miután elkezdett fölcammogni a lépcsőn, míg a szobám ajtajához el nem ért. – Na, látom kibékült a két nőm. – vetődött be közénk. – Miről lenne szó?

- Drágám, készülj! – vigyorodott el anya. – Ma megismerjük a derék Bang Yonggukot!

20. rész

- Jó akkor, ahogy megbeszéltük. Én most lemegyek, és azt mondom, hogy sietnem kell, addig te kimászol az ablakon és a sarkon találkozunk. – mondtam el még egyszer hangosan a nagy tervünket.

- Ezen minek izgulsz ennyire? – pillantott fel rám Yongguk a bögréjéről. Teljes nyugalommal szürcsölgette a tegnap este beígért kakaóját.

- Mi lesz ha meglátnak? – trappoltam az ablakhoz immáron az ezredik alkalommal. Kihajolva a párkányról vettem szemügyre az alattam elterülő pázsitot és a bokrokat. Tudtam, hogy a kertből erre a részre nem láthatnak rá, de ha apa pont kinyitja az ajtót amikor Yongguk leugrik az ablakból, akkor nekünk annyi.
- Nem fognak. – tette le a bögrét az asztalra, majd vállára kapta a táskáját. – Viszont, ha most nem mész le elköszönni, akkor elkésünk.
- Jó... Megyek. – kaptam fel a táskámat, majd idegesen leballagtam a lépcsőn.
- Apa várj! – kiabáltam utána, mikor megláttam, hogy épp a cipőjét húzza, majd indulásra készen a kilincsre teszi kezét. Hirtelen azt sem tudtam mit csináljak, Yongguk még tuti valahol a kertben kószál.

- Igen? – fordult felém kíváncsian.
- Csak annyit akartam, hogy… - nyeltem egy nagyot. Gyerünk Nicole. Találj ki valamit. – Nagyon jól áll ez az ing. – mosolyogtam rá zavartan.
- Ó. Köszönöm. – nézett rám értetlenül, majd újra indulni készült. Lenyomva ujjaival a kilincset, az ajtó máris résnyire nyílt.
- Apa!
- Igen Nicole? – fordult meg ismét.
- Szeretlek. – mentem oda hozzá, majd szorosan megöleltem. Halkan nevetgélt egy darabig ölelésemben, majd mikor elengedtem mosolyogva rám nézett.

- Most már kimehetek az újságért? – nevetgélt.

- Persze, menj csak. – nyitottam ki előtte az ajtót. – Anya nem reggelizek jó? – szólta be a konyhába, miközben a cipőmet feszegettem lábaimra.
- Akkor legalább vidd el. – jött a válasz majd meg is érkezett anya egy kis dobozzal, ami tele volt sütikkel.

- Köszönöm. – mosolyogtam rá, majd arcon pusziltam. – Megyek is. Sziasztok. – intettem hátra szüleimnek, majd az iskola felé vettem az irányt. Nem kellett sokat sétálnom máris megláttam egy kerítésnek dőlő magas fiút. Kezeit zsebében nyugtatva nézte a lábait. Hófehér inge felső két gombja kigombolva, belátást engedett kidolgozott mellkasának egy részére. Lazára kötött nyakkendője, szabadon lógott inge előtt.

- Mondtam én, hogy nem bukunk le. – villantotta rám mosolyát, mikor a közelébe értem.
- El se tudod hinni, hogy milyen közel voltál a lebukáshoz Bang Yong Guk. – böktem vállba.
- De ahogy látom voltál elég ügyes ahhoz, hogy lefoglald őket. – nyomott egy puszit ajkaimra, majd összekulcsolva ujjainkat elindultunk. Az út aránylag csendesen telt, békésen ballagtunk kéz a kézben. Ha várnunk kellett a zebránál, Yongguk közelebb vonva magához hol a hajam, hol homlokom lepte el apró csókjaival. Nyugodtan ballagtam a fiú mellett egészen az iskolához közel eső parkig ahol egyszer csak megállt.
- Meg kell pár dolgot beszélnem itt a fiúkkal. – intett a fák irányba. – Majd a suliba találkozunk.
- Már megint? – húztam el a számat. – Nem mehetek veled? – szorítottam meg kezét.
- Nemsokára becsöngetnek. Nem akarom, hogy elkéss. – húzta ki ujjait az enyémek közül.
- De…
- Nincs de. – szögezte le. – Menj csak. Sietek utánad. – hajolt le hozzá, hogy megcsókolhasson, majd sietős léptekkel eltűnt a fák árnyékában. Nagyot sóhajtva igazítottam meg a vállamat húzó táskát, majd egyedül mentem tovább.

Alig hogy beértem az iskolába már is meglepetés ért.
- Zelo? – pislogtam az előttem álló fiúra.
- Mi ebben az ilyen hihetetlen? – nevetgélt.
 Neked nem éppen valami banda megbeszélésen kellene lenned? – néztem rá értetlenül.
- Mi? – kerekedtek ki a szemei. – Én nem tudok róla. – sietősen körbe nézett a folyosón, majd megkönnyebbülten sóhajtott. – Nézd, ott van Himchan és Jongup. – mutogatott az udvar irányába. – Nem hinném, hogy ma lenne bármiféle megbeszélés, főleg nem olyan, amiről mi nem tudunk.
- Értem… - motyogta halkan. Ezek szerint Yongguk hazudott.

- Ki mondta neked ezt a hülyeséget? – kuncogott a fiú.

- Nem fontos Zelo. Hagyjuk. – erőltettem egy mosolyt arcomra. – Mennem kell. Órán találkozunk. – kerültem ki, majd sietősen az osztályba mentem. Másra sem tudtam egész nap gondolni, csak hogy miért hazudott nekem Yongguk? Már meg sem lepődtem azon, hogy nem találkoztam Yonggukkal egyik szünetben sem, bioszra pedig nem jött be. A tegnapi nappal ellentétben ma egyszer sem hívtam, de ő sem keresett engem. Pedig Zelot ismerve már biztosan tudott a reggeli beszélgetésünkről, szóval pontosan tudta, hogy rájöttem, hogy hazudott. Úgy tűnt a szerencse ma az én oldalamra állt, hiszen épp indultam volna haza mikor megpillantottam Yonggukot a szekrényében pakolászni. Nyugodtságot színlelve lépdeltem oda hozzá, majd hátamat a szekrénynek támasztva megálltam mellette.

- Ó szia Nicole. – pillantott rám, majd becsukta a szekrényt.

- Ó szia Yongguk. – fontam keresztbe karjaimat a mellkasom előtt.

- Baj van? – lépett hozzám közelebb, majd felém hajolva homlokon akart puszilni, de elhajoltam előle. 

- Miért hazudtál? – néztem szemeibe. Láttam rajta ahogy gondolkozik, majd egy mosolyt erőltetve ajkaira megrázta a fejét.
- Hazudtam? – nézett rám értetlenül.

- Igen hazudtál.

- Mikor? – értetlenkedett.

- Ugyan már Yongguk. – fújtattam. – Pontosan tudod, hogy miről beszélek.

- Nem Nicole fogalmam sincs. – szűrte a foga között, miközben szemeimbe nézett.

- Pontosan tudom, hogy nem volt semmiféle megbeszélés.

- Honnan veszed? – dőlt neki a szekrénynek unottan.

- Beszéltem Zeloval, láttam Jongupot és Himchant. – torka mozgásából láttam hogy nyelt egy nagyot, úgy éreztem, hogy sikerült sarokba szorítanom de tévedtem.

- Mivel ők nem voltak ott. – jelentette ki. Szemöldököm a homlokom közepéig szaladt. Hitetlenkedve meredtem a fiúra.
- Te ennyire hülyének nézel? – mosolyodtam el.

- Nicole nézd… - nyúlt kezem után, de elrántottam azt előle.
- Hagyjuk. Nem is érdekel. – fordítottam neki hátat. – Azt csinálsz, amit akarsz. – indultam el az ellenkező irányba, de utánam jött. Megragadva kezem kezdett húzni maga után.
- Yongguk engedj el!  - rángattam a kezem, de szorítása nem engedett. Egészen egy elhagyatott folyosóig húzott, majd ott maga felé fordítva a falnak nyomott. – Most azonnal engedj el! – kiabáltam, de tenyerét számra tapasztva belém fojtotta a szót.
- Shh…Ne kiabálj. – nézett körbe a folyosón, majd visszavezette rám tekintetét. Szemei fürkészően méregették vonásaimat, kezét lassan lehúzta ajkaimról.
- Te meg mégis mit képzelsz magadról, hogy csak úgy rángatsz? – szűrtem a fogaim között.

- Ha meghallgatnál… - kezdett bele, de félbeszakítottam.
- Mit? Megint milyen hazugsággal rukkolsz elő?

- Nicole… - sóhajtott fel.

- Elegem van. Amióta együtt vagyunk, úgy érzem nem is vagyok fontos neked. Egyszer nem mutatkoztál velem a házon kívül. Ja bocs ma reggel a parkig fogtad a kezem. – dühöngtem.
- Engedd, hogy megmagyarázzam… - motyogta szemeimbe nézve. Tekintete aggodalmat sugárzott.
- Mit? Mégis mit akarsz megmagyarázni? Szégyellsz?

- Mi? Dehogy. – ráncolta össze homlokát, majd vállaimnál fogva újra a falnak nyomott. – Figyelnél rám egy percet?

- Mit akarsz? – puffogtam.

- Megmagyarázni. – mondta halkan. Mikor látta, hogy sikerült lenyugodnom vett egy nagy levegőt és belekezdett. – Én… - sóhajtott fel. - Nem akarom, hogy Kai megtudja. – sütötte le a szemeit.
-  Tessék? – néztem rá meglepetten. Erre a magyarázatra nem számítottam.
- Nem akarom, hogy megtudja, hogy együtt vagyunk… - suttogta.

- Mert mi lesz ha megtudja? – pislogtam értetlenül.
- Akkor tudni fogja, hogy hol keresse a gyengepontom… Nem akarom, hogy téged bántson… - suttogta.

- Nem hinném, hogy bántana. – motyogtam.
- Sosem tudhatod…

- Elég nyilvánvalóan a tudtomra adta, hogy kedvel… - haraptam bele alsó ajkamba. Nem tudtam Yongguk, hogy fog reagálni, ha megtudja mi történt köztem és Kai között.

-  Hogy érted? – nézett fel az arcomra.

- Hát…

- Mit csinált? – szűkültek össze szemei.

- Megcsókolt… - motyogtam. Éreztem, ahogy kezei ökölbe szorulnak. Orrán a levegő hangosan áramlott hol ki, hol be. – Nyugi… - motyogtam. Kezeimet arcára helyezve simogattam bőrét. Próbáltam minél gyorsabban lenyugtatni. 

- Még egy ok amiért nem tudhatja meg. – sziszegte.

- Most komolyan Kai elől kell bujkálnunk? De nem is ebbe az iskolába jár…

- Mindenhol vannak emberei. – sóhajtott fel Yongguk.

- De Yongguk ez így olyan rossz. – motyogtam szomorúan.

- Tudom… Nekem is, de nem szabad, hogy feltűnjön nekik, hogy együtt vagyunk…

- És ez azt jelenti, hogy úgy kerülsz, mintha valami halálos betegséget terjesztenék? – duzzogtam.

- Muszáj volt… Mivel azt hittem, hogy ez megoldható anélkül, hogy téged is belekeverlek… - suttogta bűnbánóan.

- Értékelném, ha ezek után beavatnál az ilyen dolgokba. – kerestem meg tekintetemmel az övét.

- Rendben. – motyogta. Kezei vállamról derekamra csúsztak, majd egy lépéssel megszüntette a köztünk lévő távolságot, így hozzám simulva ölelt magához.

- És meddig kell ezt titokban tartanunk? – öleltem át én is. Megnyugtatóan simogattam hátát kezeimmel.

- Nem tudom. – motyogta a hajamba. – De majd megoldjuk valahogy.

- Remélem. – fúrtam arcomat mellkasába. – De ne hazudj nekem többet jó?

- Ígérem. – kuncogott, majd telt ajkait homlokomra tapasztva puszilt meg.

- Erről jut eszembe, hogy ígértél valamit reggel… - mosolyodtam el.

- Ne aggódj. Elviszlek egy randira. Nem felejtettem el. – nevetgélt, majd elhúzódva megfogta a kezem és a kijárat felé indult velem. Mielőtt kinyitottam volna az ajtót és kiléptem volna az utcára, vonakodva, ugyan de elengedtem kezét, lassan hátrapillantottam rá vállam felett.

-  Akkor este érte jössz? – mosolyogtam rá.

- Igen.  A szüleid nem lesznek mérgesek hogy… - harapott bele ajkába.

- Szerintem elég idős vagyok hozzá, hogy randizni menjek. Különben is ha erre kiakadnak akkor nem tudom mit szólnának hozzá, ha tudnák, hogy te nálam alszol. – kuncogtam.

- Lehet erről nem kellene tudniuk. – húzta ajkát féloldalas mosolyra, majd hozzám hajolva utoljára megcsókolt. – Este találkozunk. – simított végig vállaimon, majd elengedett. Nem szabadott, hogy bárki meglásson minket, így nem fordultam vissza miután kinyitotta magam előtt az iskola ódon kapuját. Mit sem törődve az iskola előtt felgyülemlett tömeggel vágtam át az emberek között, majd kilépve a kapun hazafelé indultam. Fejet lehajtva kutattam telefonom után zsebemben, amikor nekimentem valakinek.

- Elnézést figyelmetlen vagyok. – hajlongtam illedelmesen, fel nem nézve az előttem álló lábak tulajdonosára.

- Igen Nicole az vagy. – hallottam meg egy ismerős hangot. Azonnal felkaptam a fejemet, majd felegyenesedve néztem szembe az előttem álló fiúval.

- Tao? – kerekedtek ki szemeim. Meglepetten pislogtam a rég nem látott fiúra.

19. rész

Már órák óta néztem az előttem heverő füzetet, hiszen amit csinálok nem nevezhető tanulásnak. A betűk összemosódott képpé álltak össze egy idő után, a szavak elvesztve értelmüket sorakoztak egymás után a papíron. Megdörzsölve szemeimet próbáltam kizökkenteni magam a semmittevésből és újra a tanulásra koncentrálni több-kevesebb sikerrel. Tekintetem újra és újra telefonomra tévedt, görcsösen vártam, hogy végre hívjon. Nem beszéltem Yonggukkal reggel óta, az iskolában egyszer sem láttam, a hívásaimra pedig nem válaszolt. Feladóan temettem arcomat tenyereimbe, majd a kislámpámat lekapcsolva fejeztem be a tanulást. Telefonommal a kezemben dőltem be az ágyba, majd ma már számtalanodik alkalommal hívtam fel azt a bizonyos embert. Alsó ajkamba harapva hallgattam, ahogy a telefon kicsörög egyszer, kétszer, háromszor…. Egy megadó sóhaj szakadt fel ajkaim közül, majd elemelve fülemtől a telefont, ledobtam az magam mellé az ágyra. Szemeimet lehunyva kezdtem halántékomat dörzsölni.
- Igen? – hallottam meg egy mély hangot felcsendülni. Szemeim azonnal kipattantak.  – Nicole? Hahó? Itt vagy? – kezeim azonnal a telefon után kaptak, amilyen gyorsan csak tudtam újra a fülemhez emeltem azt.
- Yongguk? – szóltam bele a készülékbe.
- Itt vagyok. – kedves hangja azonnal megnyugtatott.
- Már vagy ezerszer hívtalak… - motyogtam szomorúan.
- Igen? Nem volt nálam a telefonom, ne haragudj. – érkezett a válasz.
- Egész nap nem volt nálad a telefonod?
- Elég zűrös napom volt… - sóhajtott fel.
- És iskolába sem jöttél? – emeltem fel szemöldököm.
- Öhm de. Miért?
- Nem láttalak egész nap… - pár perc néma csend szakította meg a beszélgetésünk.
- Nagyrészt az udvaron voltam, tudod meg kellett beszélnem ezt azt a fiúkkal. – hadarta.
- Hmm…értem.
- Baj van? – lágyította el hangját. Szívem azonnal gyorsabban kezdett el dobogni.  
- Csak hiányzol… - motyogtam halkan.
- Te is nekem. – sóhajtott fel. – Holnap majd elmegyünk valahova jó? Kiengesztellek a mai nap miatt.
- Jó. – mosolyodtam el.

- Vagy mi lenne, ha ma átmennék és nálad aludnék? – hangjából érezhető volt, hogy mosolyog.
- Anya és apa itthon van… - biggyesztettem le az alsó ajkamat.
- És? Csendben leszünk. – kuncogott.
- De…
- Nincs de. – jelentette ki nevetve. – Nemsokára ott vagyok. – kuncogott, majd megszakította a vonalat. A mosoly, ami ekkor kúszott ajkaimra levakarhatatlannak bizonyult és ez később szüleimnek is feltűnt.
- Mi ez a nagy boldogság? – mosolygott rám apa, miközben a következő adag tésztát tekerte fel villájára.
- Semmi semmi. – motyogtam mosolyogva, majd gyorsan enni kezdtem.
- Biztosan? – kacsintott rám.
- Persze. – dünnyögtem tele szájjal. Összekotortam tányéromban a maradékot, majd miután azt is eltűntettem magamban, felálltam elmosni tányéromat. – Mennyi az idő? – kiabáltam hátra válla felett.
- Hét óra. Miért?
- Semmi csak kíváncsi voltam. – törölte szárazra tányéromat, majd a helyére raktam azt. – Még pár dolgot meg kell tanulnom, szóval nem hiszem, hogy ma még lejövök. Szóval jóéjt. – intettem nekik mosolyogva.
- Csak ügyesen. – puszilt homlokon anya.  Bólintottam párat, majd szobámba siettem.  Csalódottságomra Yongguk még nem érkezett meg. A nagy semmittevésben visszaültem íróasztalomhoz és újra nekifogtam a tanulásnak. A mostani próbálkozásom sikeresnek bizonyult. Még saját magamon is meglepődtem, mikor több sikertelen próbálkozás után sem adtam fel egy matekpéldával való harcomat. Újra és újra nekifogtam a feladatnak.
- A második sorban rontod el mindig, ezért nem jön ki az eredmény. – szólalt meg egy mély hang mögülem.  Kezemből kiejtve a tollat rándultam össze ijedtemben.
- Jesszusom Yongguk. – tettem a kezeim mellkasomra ezzel nyugtatva zakatoló szívemet. – Erről igazán leszokhatnál. – vettem egy mély lélegzetet.
- Sajnálom. – kuncogott, majd hozzám hajolva egy apró puszit lehelt ajkaimra. Kezeim automatikusan nyaka köré fonódtak, így a lehető legközelebb simultam hozzá. Óvatosan a derekamra csúsztatta kezeit, majd elhajolva a székemtől magával húzott az ágyra, ahol ölébe ültetett. Arcomat mellkasába temetve szívtam be finom illatát. Percegik ültünk csendben, egymást ölelve. Kezei megállás nélkül simogatták hajam, hátam, apró puszikat lehet homlokomra.
- Hiányoztál. – sóhajtottam bele pólójába.
- Te is nekem Nicole. – vette kezei közé arcomat, majd megemelve fejemet a szemeimbe nézett.
- Holnap ugye nem leszel ilyen elfoglalt? – haraptam bele alsó ajkamba.
- Nem tudom. – húzta el a száját.
- De Yongguk… - kezdtem volna bele a nyavalygásba, de félbeszakított.
- Nem tehetek róla. Ne is kezdj engem okolni. – pillantott rám.
- Miről nem tehetsz? Hogy egy szabad perced sincs rám? – húzódtam el kissé.
- Most is itt vagyok. – támasztotta homlokát az enyémnek. – Ne haragudj… - motyogta.
- Utállak, remélem tudod. – duzzogtam feltűnően.
- Tudom. – kuncogott, majd magához húzott.
- Nicole, hoztam neked kakaót. – hallottam meg anya hangját az ajtón kívülről. Azonnal kipattantam Yongguk öléből, akinek az arcán soha nem látott döbbenet lett úrrá.
- Be a szekrénybe! Most! – suttogtam, miközben a szekrény felé mutogattam ujjammal. – Megyek anya. – erőltettem nyugalmat a hangomba. Yongguk halkan elhúzta a szekrényem ajtaját, majd óvatosan bemászott a ruháim közé, mikor elhelyezkedett hangtalanul magára húzta az ajtót. Megigazítva ruhámat az ajtóhoz sétáltam, majd egy mosollyal arcomon kinyitottam azt anya előtt.
- Jaj anya igazán nem kellett volna. – vettem el óvatosan a kezében tartogatott óriási bögrét.
- Ugyan. Tudom, hogy szereted. – simogatta meg arcomat.
- Hogy megy a tanulás?
- Egész jól haladok. – bólintottam párat.
- Jól van. Ne maradj fent túl sokáig. – fordított hátat, majd lement a lépcsőn. Gyorsan beléptem szobámba és becsuktam magam mögött az ajtót. Egy nagyot sóhajtva engedtem ki a tüdőmben rekedt levegőt.
- Yongguk élsz még? – mentem oda a szekrényhez, majd elhúztam az ajtót. A fiú majdhogynem rám esve borult ki a szekrényből.
- Minek van neked ennyi ruhád? – háborodott fel. – Majdnem kiestem a szekrényből, amikor beszélgettetek. Nem tudom mit szólt volna hozzá anyád, ha egyszer csak kigurulok a lába elé…
- De szerencsére ez nem történt meg. – pusziltam arcon, mikor feltápászkodott.
- Az kakaó? – csillant fel a szeme a kezemben tartogatott bögrét nézve.
- Igen. És az enyém. – nyújtottam ki rá nyelvemet.
- Naaa. – nyávogott vékony hangon. – Adj nekem is. – jött utánam a kezemet szorongatva.
- Megérdemled? – fordultam felé kuncogva. Nagy szemekkel nézet rám, majd sűrű bólogatásba kezdett. – Biztosan? – kacsintottam rá.
- Jó kisfiú voltam. – nyalt végig alsó ajkán.
- Én mást hallottam. – kacsintottam rá.
- És most megbüntetsz? – húzódtak mosolyra ajkai. Nyelvét végigfuttatta dús párnáin.
-  Igen... – lépdeltem közelebb hozzá meg nem szakítva a szemkontaktust.
- És mégis hogyan. – ült le az ágyra egy féloldalas mosollyal arcán. Szemeivel percegik méregetett. Elidőzve bizonyos részeimen.
-Úgy… - létem hozzá közelebb a szemeibe nézve. – Hogy én…
- Hogy te?  - csúsztatta a kezét derekamra.
- Én ezt most megiszom. – nevettem fel, majd ellépve tőle belekortyoltam a gőzölgő italba.
- Mi? Mii?! – pattant fel az ágyról, majd kezem után nyúlt. Óvatosan magához húzott, majd kezet derekamra tapasztva fordított maga felé. – Hagyj nekem is. – biggyesztette le alsó ajkát. Percekig kortyoltam a meleg italt, majd egy elégedett sóhaj kíséretében elemeltem azt a számtól. Yongguk azonnal kíváncsian pillantott bele a bögrébe.
- Ne aggódj, van még. – nevettem.
- Szerencséd. – pillantott fel rám, majd hirtelen nevetésbe tört ki.
- Most mi van? – pislogtam a fiúra értetlenül.
- Ha látnád magad. – kuncogott, majd kezei közé vette az arcomat. –Igazán jól áll ez a bajusz.
- Olyan lettem? – emeltem fel kezemet a számhoz, hogy letörölhessen a szám fölött ékeskedő kakaót, de megállított.
- Nagyon édes vagy így. – nevetgélt még egy darabig, majd lassan közeledni kezdett felém. Mikor már csak centik választottak el minket egymástól, nyelvét kidugva tüntette el ajkaimról az árulkodó jeleket.  – És ez most itt az enyém. – vette ki kezemből a bögrét.
- A tiéd. – mosolyogtam, majd pizsamának használt pólómat magamhoz kapva a fürdő felé vettem az irányt. – Elmegyek fürdeni, sietek. – néztem rá vállam fölött. Buzgón iszogatva a kakaót ült az ágyon, helyeslő bólogatással jelezte, hogy felfogta, amit mondtam neki. – Az ajtó be van, zárva szóval nem kell aggódnod. – nevetgéltem a szekrényes akciójára gondolva.  Próbáltam zuhanyzásom a lehető legrövidebbre fogni, így is vagy negyed órát a zubogó víz alatt töltöttem. Mikor végre készlettem az esti teendőimmel, még egy utolsó pillantást vetettem magamra a tükörben. A meleg víztől kipirosodó arcom, aranyos megjelenést kölcsönzött. Kontyba fogott hajamból kószán kilógó tincseim, helyenként nedves bőrömre tapadva követték nyakam vonalát. Combközépig érő kék pólóm sokat mutatott vékony lábaimból. Felkaptam a tartóról ruháimat, majd boldogan indultam vissza a szobába, ahol sötétség fogadott.
- Alszol? – suttogtam a szoba csendjébe.
- Nem. – érkezett a halk válasz.
- Akkor jó. Azt hittem, ennyire lassú voltam. – motyogtam, miközben eltotyogtam a székig, majd ráterítettem ruháimat.
- Mert az is voltál. – kuncogta.
- Sajnálom. – tapogatóztam asztalomon a poharam után, majd mikor megtaláltam ittam pár korty vizet.
- Te most dugikakaót iszol? – hallottam meg az ágynemű susogását. Nyilvánvalóan felült.
- Nem. Vizet. Kérsz? – kuncogtam.
- Azt nem. – sóhajtott fel. – Nekem kakaó kell.
- Majd holnap csinálok neked jó?
- Jó. – motyogta elégedetten. Olyan mint egy gyerek.
- Most miért is suttogunk? – tapogatóztam a sötétbe, majd mikor lábammal megéreztem az ágy szélét óvatosan leültem rá.
- Nem tudom, te kezdted. – mondta ki alig hallhatóan. Kezei megkeresték enyémet, majd óvatosan húzni kezdett maga felé. Készségesen követtem mozdulatát, majd szorosan hozzá simulva takartam be magunkat. Egy apró puszit leheltem nyakába, majd arcomat mellkasába fúrtam.
- Aludj jól. – helyezkedtem el karjai között.
- Te is. – puszilt homlokon, majd egy nagy levegőt véve fúrta arcát hajamba. Lehunyva szemeimet szívtam be finom illatát, majd pár perc elteltével elnyomott az álom.