21. rész

- Hát szia, Nicole. – közelített hevesen fejével Tao, hogy két puszit nyomjon az arcomra. Váratlan volt kedvessége, így hirtelen nem is tudtam mit reagálni.

- S-Szia, Tao. – dadogtam meglepődöttségemben.

- Úgy látszik nekem már nem illik köszönni. – lépett ki Kai, Tao háta mögül. Pfft, ez valami hihetetlen! Pont azzal a két emberrel futok össze az utcán, akivel nem akarok.
- Ne haragudj, nem láttalak. – próbáltam nyugodtságot erőltetni az arcomra. Remélem sikerült valamennyire nyugodtnak látszanom, akármennyire is nem voltam az.
- Semmi gond. – jött oda hozzám ő is megölelni, amit akaratlanul, de viszonyoztam. – Nagyon csinos vagy ma. – suttogta fülembe, amitől elborzadtam egy pillanatra. Áruló.
- Köszönöm szépen. - erőltettem magamra egy bájos mosolyt.
- És, mi járatban erre felé? – kérdezte tőlem Tao izgatottan.
- Hát ömmm… Éppen a suliból jövök, de pont hazafelé indultam. – vakargattam tarkómat idegesen. – Ti? – tettem föl kérdésemet, így oldva kicsit a feszültséget.
- Nekünk konkrétan találkozónk van, azért várakozunk itt. – jelent meg egy sármos mosoly Jongin képén.

- Óóóó, értem. – bólogattam sejtelmesen.

- És mizu Yongukkal? – tette fel a hirtelen kérdését, mire kigúvadtak a szemeim. Hirtelen nem értettem mire gondol, de aztán kapcsoltam.
- Hát tudod, nem igazán érdekel, hogy mi van vele. – ismét egy erőltetett mosoly követte a mondatomat.
- Ha problémád van, akkor tudod, hogy engem hívhatsz. – simított végig a kezemen.
- Köszönöm Jongin. – bólogattam.
- A francba! Hol a ménkűbe van már Kris? – kiáltott fel Tao, miközben talpával egy jó nagyot dobbantott a járda kövén, ezt követően feljajdult. Kris? Szóval vele van találkozójuk! A rosszseb egye meg. Róla hallottam annyi rosszat. Nekem nem szabad itt maradnom!
- Ne haragudjatok, de nekem mennem kell. – próbáltam elköszönni gyorsan, mégis kedvesen.
- Hé, ne menj még! Pont most jött meg Kris. Hadd mutassunk be neki! – mutatott Jongin mögém, s eközben egy örömteli vigyor jelent meg ajkain. A mutatás irányába néztem, ahol megpillantottam egy ében fekete Audit megparkolni. Egy fekete kabátos, napszemüveges, felzselézett hajú, macsónak mondható, magas fiú szállt ki. Aki nem ismerte, biztos, hogy egy gazdag, vállalkozó vagy üzletember nőcsábász fiának nézte.
- Jongin, erre tényleg semmi szükség… - remegett meg a hangom.
- Ó, ugyan már! Kris nagyon jó fej. Bírni fogod! – kacsintott rám.
- Hali skacok! – hallottam meg mögülem egy fél mély férfihangot, amit kísérően férfias illat csapta meg az orrom. Valami drágább kölni lehetett.
- Szeva haver. – mondta a két jó barát csaknem egyszerre, és pacsiztak le az imént érkezett ifjúval.

- Ki ez a lány? – kérdezte meg óvatosan mire megfordultam, így tekintetemet rá tudtam irányítani. – Ó, tehát Nicole vagy. – mosolygott féloldalasan. – Üdvözöllek köreinkben. Wufan vagyok, de szólíts csak Krisnek. – mondta lágy hangnemben, majd karom után nyúlt és szájához húzta azt, hogy egy gyenge csókot tudjon lehelni kézfejemre.
- K-köszönöm. – jött rám a dadogás ismét, a furcsa bemutatkozása következtében. – Én pedig Nicole McCart. – mosolyogtam zavartan. – De én már mennék is. Nem zavarok tovább.
- Nyugodtan maradhatsz még. Nem zavarsz. Esetleg beülhetnél velünk valahova. Nem mindennap látni ilyen szép európai lányokat itt szaladgálni Koreában. – emelte le fejéről napszemüvegét, hogy szemembe tudjon nézni. Készségtelenül határozott fiú. Talán egy kicsit hátborzongató is.

- Nagyon kedves ez tőled, de tényleg nem érek rá. – húztam ki kezemet a fogásából. - Örülök a találkozásnak. – hajoltam meg illedelmesen. – Akkor sziasztok fiúk.

Amint kimondtam e szavakat, már el is viharzottam. Ez a Kris gyerek pont olyan amilyennek Yongnam leírta őt. Határozott, sármos, és ezt követően rejtélyes. Bár őszintén szólva nem haltam volna bele, ha nem futok össze velük. Pont most, mikor indulok haza suliból. Erre bamm, a balszerencse megtestesülve jön velem szembe. Tao az még okés. Játékos kisgyerek. Olyan lehet, mint Zelo, de azért nem becsülöm alá a képességeit. Aztán itt van Jongin, aki annyira, de annyira tenyérbe mászó, hogy az már fáj. És mégis mit nyalizik? Felháborító. Aztán Krisről ne is beszéljünk. És itt ez a másik probléma. Hogy mondjam el anyuéknak, hogy én randizni megyek és nem Kaival? Hát ezek engem le fognak lőni. Mellesleg Yongguk este jön. Vagyis hát pár óra múlva, addigra mindent le kell zsíroznom az egész famíliával. Mellesleg, hogy mondjam el neki, hogy összefutottam Jonginnal meg a kutyáival? Lehet jobb lenne ha senkinek se szólnék semmit? Úgy lesz.

- Szia a… - léptem be az ajtón, mikor egyszer csak megpillantottam a kávézó asztalnál apuékat nagyban társalogni Zelo szüleivel.

- Nicole, milyen jó hogy jössz! – állt fel anya a helyéről és felém vette az irányt.

- Ó, igen? – söpörtem ki kósza tincseimet az arcomból.

- Igen kisasszony. Van pár megbeszélni valónk, foglalj csak helyet! –invitált anya az asztalhoz, hogy leüljek. Mielőtt helyet foglaltam volna, meghajoltam Zelo szülei köszöntése képen.

- Mi járatban Mr. És Mrs.Choi? – mosolyogtam angyalian legjobb barátom szüleire.

- Nem kell ez a monológ Nicole, inkább számolj be nekünk arról, hogy hol voltál szerdán! – könyökölt anya az asztalra. Talán öt éves koromban láttam ilyen szigorúnak, mikor leejtettem egy tál tejbegrízt a padlószőnyegre.

- Én? Szerdán? – tágultak ki szemeim.

- Tán nem a Choi családnál aludtál, mert tanulnotok kellet Zeloval? – kérdezte sejtelmesen.

- Én… tudod… - jutottak eszembe a történtek, melyek dadogást idéztek elő bennem.

- Hát persze, hogy nem! – csapott anya az asztalra. – Hol voltál, McCart kisasszony, hol a francba voltál? – emelte föl a hangját.

- Drágám, nyugodj meg! Emberien is meg lehet ezt beszélni a gyerekkel. – szólt apa lágyan. – Nicole, hol aludtál szerdán?

- Én… nem Zelonál aludtam. – hajtottam le fejemet sajnálkozóan.

- Igen, azt mindenki tudja! – bökött oda anyu.

- Drágám! – szólt rá apa.

- Bocsánat. – halkult el anya ismét.

- Tehát, hol voltál? – tette föl apa ismét a kérdést.

- Nicole kincsem, ha nem szeretnéd ezt a jelenlétünkben megbeszélni, akkor mi nem zavarunk. Úgyis mennünk kell. – mosolygott Zelo anyukája, majd fölálltak az asztaltól, s egy meghajlás kíséretében távoztak is. Ezt követően apa és anya visszaültek az asztalhoz.

- Szóval? Még mindig nem hallom. – támaszkodott apa az asztalra. Nincs más választásom. El kell mondanom!

- Tehát.. – köszörültem meg a torkomat. – Apa én egy másik tanulótársamnál aludtam. Akivel biológián össze vagyok rakva. Ő pedig nem más, mint Bang Yongguk.

- Kislányom, és miért nem szóltál? Miért kellet hazudnod? – szólalt meg telefonom amint anya feltette kérdését. – Csak úgy szólók, hogy addig nem veheted fel, amíg nem válaszolsz.

- De anyaaaa! – csaptam az asztalra. – Ez fontos!

- Nem érdekel! – kiabált rám.

- Engem meg te nem érdekelsz! – kiabáltam vissza, majd fogtam a telefonomat és felrongyoltam vele a szobámban, minek ajtaját azonnal magamra zártam. Hallottam hogy anya föltrappol utánam, őt követően apa is.

- Azonnal gyere ki, Nicole Anabelle McCart! Nem mondom kétszer! – üvöltött, majd az ajtón kezdett dübörögni. Mit sem érdekelve anya megindulása, én nyugodtan vettem föl a telefont barátomnak.

- Szia, Yongguk. Gyorsan, mert nem érek rá! – hadartam.

- Mi a baj? – kérdezte?

- Semmi, csak mondd már! – emeltem föl a hangom.

- Csak annyi, hogy fél óra múlva ott vagyok, mert mutatni akarok valamit. Szedd össze magad, életem! – leszűrtem hangjából, hogy mosolyog. Sajnos semmi időm nem volt az enyelgésre, így rövidre zártam a hívást.

- Oké, szia. – mondtam gyorsan, s kinyomtam a telefont.

- Most azonnal gyere ki! – üvöltött az ajtó mögül anya.

- Fúúúú, megyek már. – csaknem kitéptem az ajtót a helyéről, olyan sebességgel nyitottam ki, de ugyanolyan sebességgel csattant anya keze is az arcomon. Ez jól lecsökkentette az adrenalin szintemet.

- Mit képzelsz magadról? – köpködte anya a szavakat a szememre.

- Én.. sajnálom. – motyogtam.

- Hát van is mit, tudod? Mi volt ez? – kérdezte, de már ordítozás nélkül.

- Meg tudjuk beszélni nyugodtan? – lassan felemeltem a fejem, így anyára nézve.

- Hess befele a szobádba! – anya utasítására bementem a szobámba, majd az ágyon helyezkedtem el, ezt követően anya is mellém ült.

- Szóval. Anya, Bang Yongguk nem csak a tanulótársam… - vettem nagy levegőt. – Ha nem ezt követően a barátom is. Vele járok. Egy hete. Nem a Zelonál aludtam, hanem nála. Vele jártam össze, és ő az aki miatt bármit megtennék. Sajnálom, hogy nem szóltam. Azt is sajnálom, hogy idáig fajult a dolog. El kellet volna már mondanom az első pillanattól kezdve. Nem tudom mi ütött belém. Tudom, hogy te Jongint akarod nekem, tudom, hogy nem örülsz, de én őt nem tudom szeretni. Borzasztóan sajnálom, anya. Nem akartam, hogy csalódj bennem. Nem tudom, hogy mi van velem. – daráltam le monológomat.

- Te szerelmes vagy. – csillant fel anya szeme, majd ajkairól egy halvány mosoly tükröződött.

- Bocsáss meg, anya. – borultam karjai közé, és sírni kezdtem. Kezeit körém fűzve viszonozta ölelésemet. Gyengéden simogatta hajamat, hogy megnyugtasson. – Szeretlek, anya. – suttogtam halkan.

- Én is szeretlek, kislányom. – távolodott el, hogy egy puszit nyomjon a homlokomra.

- Ugye meg tudsz bocsátani nekem? – sóhajtottam fel szomorkásan.

- Ugyan, kicsim. Butaság ez! Már hogy haragudnék rád? – legyintett a levegőbe. – Inkább nekem bocsáss meg, hogy ilyen csúnyán viselkedtem veled, hogy még meg is pofoztalak.

- Jaj, anya, dehogy is! – öleltem magamhoz ismét. – Legalább ezen is túl vagyunk. – kuncogtam.

- Jaj, de hülye vagy! – kacagott fel ő is. – Hmm, a derék legény miatt rohantál el, így telefonálni? – kérdezte, mire csak elvörösödve bólintottam. – Mit szólnál hozzá, ha ma megismernénk őt apáddal? Grilleznénk egyet, és ha szeretnéd, akkor itt aludhat… de csak a kanapén.

- Na de anyaaaaaa! – bokszoltam bele vállába.

- Jól van, na! Tudod, hogy csak vicceltem. – nevetgélt. – Na de tényleg. Mit szólsz az ötlethez?

- Biztos vagy benne? Mármint.. tényleg szeretnéd? – pislogtam rá.

- Ezer százalék! – bólogatott hevesen. – De akkor szólj neki, hogy jöjjön. – csapta össze tenyereit.

- Ó, ne aggódj. Az már rég el van intézve. – röhögtem el magam.

- Vagy úgy! Milyen előrelátó lányom van. – nevetgélt velem anyu is.

- Szólni kéne apunak erről. – adtam óvatosan anya tudtára, hogy nem csak ketten vagyunk.

- Ááá, igaz is! – bólogatott. – Drágááááááám! – kiabált le apunak.

- Jövök, jövök. – kiabált vissza apu, miután elkezdett fölcammogni a lépcsőn, míg a szobám ajtajához el nem ért. – Na, látom kibékült a két nőm. – vetődött be közénk. – Miről lenne szó?

- Drágám, készülj! – vigyorodott el anya. – Ma megismerjük a derék Bang Yonggukot!