20. rész

- Jó akkor, ahogy megbeszéltük. Én most lemegyek, és azt mondom, hogy sietnem kell, addig te kimászol az ablakon és a sarkon találkozunk. – mondtam el még egyszer hangosan a nagy tervünket.

- Ezen minek izgulsz ennyire? – pillantott fel rám Yongguk a bögréjéről. Teljes nyugalommal szürcsölgette a tegnap este beígért kakaóját.

- Mi lesz ha meglátnak? – trappoltam az ablakhoz immáron az ezredik alkalommal. Kihajolva a párkányról vettem szemügyre az alattam elterülő pázsitot és a bokrokat. Tudtam, hogy a kertből erre a részre nem láthatnak rá, de ha apa pont kinyitja az ajtót amikor Yongguk leugrik az ablakból, akkor nekünk annyi.
- Nem fognak. – tette le a bögrét az asztalra, majd vállára kapta a táskáját. – Viszont, ha most nem mész le elköszönni, akkor elkésünk.
- Jó... Megyek. – kaptam fel a táskámat, majd idegesen leballagtam a lépcsőn.
- Apa várj! – kiabáltam utána, mikor megláttam, hogy épp a cipőjét húzza, majd indulásra készen a kilincsre teszi kezét. Hirtelen azt sem tudtam mit csináljak, Yongguk még tuti valahol a kertben kószál.

- Igen? – fordult felém kíváncsian.
- Csak annyit akartam, hogy… - nyeltem egy nagyot. Gyerünk Nicole. Találj ki valamit. – Nagyon jól áll ez az ing. – mosolyogtam rá zavartan.
- Ó. Köszönöm. – nézett rám értetlenül, majd újra indulni készült. Lenyomva ujjaival a kilincset, az ajtó máris résnyire nyílt.
- Apa!
- Igen Nicole? – fordult meg ismét.
- Szeretlek. – mentem oda hozzá, majd szorosan megöleltem. Halkan nevetgélt egy darabig ölelésemben, majd mikor elengedtem mosolyogva rám nézett.

- Most már kimehetek az újságért? – nevetgélt.

- Persze, menj csak. – nyitottam ki előtte az ajtót. – Anya nem reggelizek jó? – szólta be a konyhába, miközben a cipőmet feszegettem lábaimra.
- Akkor legalább vidd el. – jött a válasz majd meg is érkezett anya egy kis dobozzal, ami tele volt sütikkel.

- Köszönöm. – mosolyogtam rá, majd arcon pusziltam. – Megyek is. Sziasztok. – intettem hátra szüleimnek, majd az iskola felé vettem az irányt. Nem kellett sokat sétálnom máris megláttam egy kerítésnek dőlő magas fiút. Kezeit zsebében nyugtatva nézte a lábait. Hófehér inge felső két gombja kigombolva, belátást engedett kidolgozott mellkasának egy részére. Lazára kötött nyakkendője, szabadon lógott inge előtt.

- Mondtam én, hogy nem bukunk le. – villantotta rám mosolyát, mikor a közelébe értem.
- El se tudod hinni, hogy milyen közel voltál a lebukáshoz Bang Yong Guk. – böktem vállba.
- De ahogy látom voltál elég ügyes ahhoz, hogy lefoglald őket. – nyomott egy puszit ajkaimra, majd összekulcsolva ujjainkat elindultunk. Az út aránylag csendesen telt, békésen ballagtunk kéz a kézben. Ha várnunk kellett a zebránál, Yongguk közelebb vonva magához hol a hajam, hol homlokom lepte el apró csókjaival. Nyugodtan ballagtam a fiú mellett egészen az iskolához közel eső parkig ahol egyszer csak megállt.
- Meg kell pár dolgot beszélnem itt a fiúkkal. – intett a fák irányba. – Majd a suliba találkozunk.
- Már megint? – húztam el a számat. – Nem mehetek veled? – szorítottam meg kezét.
- Nemsokára becsöngetnek. Nem akarom, hogy elkéss. – húzta ki ujjait az enyémek közül.
- De…
- Nincs de. – szögezte le. – Menj csak. Sietek utánad. – hajolt le hozzá, hogy megcsókolhasson, majd sietős léptekkel eltűnt a fák árnyékában. Nagyot sóhajtva igazítottam meg a vállamat húzó táskát, majd egyedül mentem tovább.

Alig hogy beértem az iskolába már is meglepetés ért.
- Zelo? – pislogtam az előttem álló fiúra.
- Mi ebben az ilyen hihetetlen? – nevetgélt.
 Neked nem éppen valami banda megbeszélésen kellene lenned? – néztem rá értetlenül.
- Mi? – kerekedtek ki a szemei. – Én nem tudok róla. – sietősen körbe nézett a folyosón, majd megkönnyebbülten sóhajtott. – Nézd, ott van Himchan és Jongup. – mutogatott az udvar irányába. – Nem hinném, hogy ma lenne bármiféle megbeszélés, főleg nem olyan, amiről mi nem tudunk.
- Értem… - motyogta halkan. Ezek szerint Yongguk hazudott.

- Ki mondta neked ezt a hülyeséget? – kuncogott a fiú.

- Nem fontos Zelo. Hagyjuk. – erőltettem egy mosolyt arcomra. – Mennem kell. Órán találkozunk. – kerültem ki, majd sietősen az osztályba mentem. Másra sem tudtam egész nap gondolni, csak hogy miért hazudott nekem Yongguk? Már meg sem lepődtem azon, hogy nem találkoztam Yonggukkal egyik szünetben sem, bioszra pedig nem jött be. A tegnapi nappal ellentétben ma egyszer sem hívtam, de ő sem keresett engem. Pedig Zelot ismerve már biztosan tudott a reggeli beszélgetésünkről, szóval pontosan tudta, hogy rájöttem, hogy hazudott. Úgy tűnt a szerencse ma az én oldalamra állt, hiszen épp indultam volna haza mikor megpillantottam Yonggukot a szekrényében pakolászni. Nyugodtságot színlelve lépdeltem oda hozzá, majd hátamat a szekrénynek támasztva megálltam mellette.

- Ó szia Nicole. – pillantott rám, majd becsukta a szekrényt.

- Ó szia Yongguk. – fontam keresztbe karjaimat a mellkasom előtt.

- Baj van? – lépett hozzám közelebb, majd felém hajolva homlokon akart puszilni, de elhajoltam előle. 

- Miért hazudtál? – néztem szemeibe. Láttam rajta ahogy gondolkozik, majd egy mosolyt erőltetve ajkaira megrázta a fejét.
- Hazudtam? – nézett rám értetlenül.

- Igen hazudtál.

- Mikor? – értetlenkedett.

- Ugyan már Yongguk. – fújtattam. – Pontosan tudod, hogy miről beszélek.

- Nem Nicole fogalmam sincs. – szűrte a foga között, miközben szemeimbe nézett.

- Pontosan tudom, hogy nem volt semmiféle megbeszélés.

- Honnan veszed? – dőlt neki a szekrénynek unottan.

- Beszéltem Zeloval, láttam Jongupot és Himchant. – torka mozgásából láttam hogy nyelt egy nagyot, úgy éreztem, hogy sikerült sarokba szorítanom de tévedtem.

- Mivel ők nem voltak ott. – jelentette ki. Szemöldököm a homlokom közepéig szaladt. Hitetlenkedve meredtem a fiúra.
- Te ennyire hülyének nézel? – mosolyodtam el.

- Nicole nézd… - nyúlt kezem után, de elrántottam azt előle.
- Hagyjuk. Nem is érdekel. – fordítottam neki hátat. – Azt csinálsz, amit akarsz. – indultam el az ellenkező irányba, de utánam jött. Megragadva kezem kezdett húzni maga után.
- Yongguk engedj el!  - rángattam a kezem, de szorítása nem engedett. Egészen egy elhagyatott folyosóig húzott, majd ott maga felé fordítva a falnak nyomott. – Most azonnal engedj el! – kiabáltam, de tenyerét számra tapasztva belém fojtotta a szót.
- Shh…Ne kiabálj. – nézett körbe a folyosón, majd visszavezette rám tekintetét. Szemei fürkészően méregették vonásaimat, kezét lassan lehúzta ajkaimról.
- Te meg mégis mit képzelsz magadról, hogy csak úgy rángatsz? – szűrtem a fogaim között.

- Ha meghallgatnál… - kezdett bele, de félbeszakítottam.
- Mit? Megint milyen hazugsággal rukkolsz elő?

- Nicole… - sóhajtott fel.

- Elegem van. Amióta együtt vagyunk, úgy érzem nem is vagyok fontos neked. Egyszer nem mutatkoztál velem a házon kívül. Ja bocs ma reggel a parkig fogtad a kezem. – dühöngtem.
- Engedd, hogy megmagyarázzam… - motyogta szemeimbe nézve. Tekintete aggodalmat sugárzott.
- Mit? Mégis mit akarsz megmagyarázni? Szégyellsz?

- Mi? Dehogy. – ráncolta össze homlokát, majd vállaimnál fogva újra a falnak nyomott. – Figyelnél rám egy percet?

- Mit akarsz? – puffogtam.

- Megmagyarázni. – mondta halkan. Mikor látta, hogy sikerült lenyugodnom vett egy nagy levegőt és belekezdett. – Én… - sóhajtott fel. - Nem akarom, hogy Kai megtudja. – sütötte le a szemeit.
-  Tessék? – néztem rá meglepetten. Erre a magyarázatra nem számítottam.
- Nem akarom, hogy megtudja, hogy együtt vagyunk… - suttogta.

- Mert mi lesz ha megtudja? – pislogtam értetlenül.
- Akkor tudni fogja, hogy hol keresse a gyengepontom… Nem akarom, hogy téged bántson… - suttogta.

- Nem hinném, hogy bántana. – motyogtam.
- Sosem tudhatod…

- Elég nyilvánvalóan a tudtomra adta, hogy kedvel… - haraptam bele alsó ajkamba. Nem tudtam Yongguk, hogy fog reagálni, ha megtudja mi történt köztem és Kai között.

-  Hogy érted? – nézett fel az arcomra.

- Hát…

- Mit csinált? – szűkültek össze szemei.

- Megcsókolt… - motyogtam. Éreztem, ahogy kezei ökölbe szorulnak. Orrán a levegő hangosan áramlott hol ki, hol be. – Nyugi… - motyogtam. Kezeimet arcára helyezve simogattam bőrét. Próbáltam minél gyorsabban lenyugtatni. 

- Még egy ok amiért nem tudhatja meg. – sziszegte.

- Most komolyan Kai elől kell bujkálnunk? De nem is ebbe az iskolába jár…

- Mindenhol vannak emberei. – sóhajtott fel Yongguk.

- De Yongguk ez így olyan rossz. – motyogtam szomorúan.

- Tudom… Nekem is, de nem szabad, hogy feltűnjön nekik, hogy együtt vagyunk…

- És ez azt jelenti, hogy úgy kerülsz, mintha valami halálos betegséget terjesztenék? – duzzogtam.

- Muszáj volt… Mivel azt hittem, hogy ez megoldható anélkül, hogy téged is belekeverlek… - suttogta bűnbánóan.

- Értékelném, ha ezek után beavatnál az ilyen dolgokba. – kerestem meg tekintetemmel az övét.

- Rendben. – motyogta. Kezei vállamról derekamra csúsztak, majd egy lépéssel megszüntette a köztünk lévő távolságot, így hozzám simulva ölelt magához.

- És meddig kell ezt titokban tartanunk? – öleltem át én is. Megnyugtatóan simogattam hátát kezeimmel.

- Nem tudom. – motyogta a hajamba. – De majd megoldjuk valahogy.

- Remélem. – fúrtam arcomat mellkasába. – De ne hazudj nekem többet jó?

- Ígérem. – kuncogott, majd telt ajkait homlokomra tapasztva puszilt meg.

- Erről jut eszembe, hogy ígértél valamit reggel… - mosolyodtam el.

- Ne aggódj. Elviszlek egy randira. Nem felejtettem el. – nevetgélt, majd elhúzódva megfogta a kezem és a kijárat felé indult velem. Mielőtt kinyitottam volna az ajtót és kiléptem volna az utcára, vonakodva, ugyan de elengedtem kezét, lassan hátrapillantottam rá vállam felett.

-  Akkor este érte jössz? – mosolyogtam rá.

- Igen.  A szüleid nem lesznek mérgesek hogy… - harapott bele ajkába.

- Szerintem elég idős vagyok hozzá, hogy randizni menjek. Különben is ha erre kiakadnak akkor nem tudom mit szólnának hozzá, ha tudnák, hogy te nálam alszol. – kuncogtam.

- Lehet erről nem kellene tudniuk. – húzta ajkát féloldalas mosolyra, majd hozzám hajolva utoljára megcsókolt. – Este találkozunk. – simított végig vállaimon, majd elengedett. Nem szabadott, hogy bárki meglásson minket, így nem fordultam vissza miután kinyitotta magam előtt az iskola ódon kapuját. Mit sem törődve az iskola előtt felgyülemlett tömeggel vágtam át az emberek között, majd kilépve a kapun hazafelé indultam. Fejet lehajtva kutattam telefonom után zsebemben, amikor nekimentem valakinek.

- Elnézést figyelmetlen vagyok. – hajlongtam illedelmesen, fel nem nézve az előttem álló lábak tulajdonosára.

- Igen Nicole az vagy. – hallottam meg egy ismerős hangot. Azonnal felkaptam a fejemet, majd felegyenesedve néztem szembe az előttem álló fiúval.

- Tao? – kerekedtek ki szemeim. Meglepetten pislogtam a rég nem látott fiúra.