33. rész

Az egész osztály a tábortűz körül lebzselt pár ember kivételével. A lángok perzselően melegítették a társaságot, addig, amíg egy bátor ötlet meg nem született Hyosung fejében, aminek kétségtelenül hangot is adott.
- Skacok, mi lenne, ha üvegeznénk? – csapta össze tenyereit büszkén a lány, miközben felállt a farönkről ahol ült.
- És mit takarna ez az üvegezés? – kérdezte Himchan kíváncsian, mire mindenki Hyosung irányába emelte tekintetét.
- Háát.. – fonta keresztbe karjait az ötlet adója. – Gondoltam lehetne smacizós üvegezés. Tudjátok, nincs kérdezés, sem válasz. Az egyik pörget, akire az üveg másik fele esik, az a két ember csókolózik. – jelentette ki lazasággal, mintha ő már ebben helyezést is ért volna el. Bár, ki tudja. – Ne benne vagytok? A szingliknek kötelező. A többiek pedig…ők eldöntik. – kapta fel maga mellől az üres piásüveget.
- Én benne vagyok! – pattant fel helyéről Hyerin. Na, ki gondolta volna. Ha ez a lány is játszik, akkor én tuti, hogy csak a távolból fogok figyelni. Végigvezettem pillantásomat a tömegen, de ekkor összeakadt tekintetem Yongukkéval. Egész este kerültem vele a szemkontaktust, nehogy elgyengüljek, mert akkor tudom, hogy nem sikerülne megálljt parancsolnom az érzelmeimnek. Négy napot pedig szenvedve nem lehet kibírni. Barátom sóhajtott egyet és két megbánó pislogás között eltátogott egy ’bocsi’-t.
- Én is benne vagyok. – tápászkodott fel Yongguk a helyéről. Beadta a derekát. Tudtam.
- Ó, ez az! – csillantak fel Hyosung szemei, ahogy a falkavezér barátom is beszállt a játékba.
- Na, mi lesz emberek? – nyikkant fel idegesítő hangján Hyerin is, mire a csapat döntő többsége felállt. – Na, ezt már szeretem. – folytatta a lány. Idegesítő. – Nicole te is jössz igaz? – villantotta rám fekete szemeit.
- Hát… Nem is tudom… - motyogtam. Semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez. – Kedvem sincs nagyon meg elég fáradt vagyok. – hazudtam gyorsan az első dolgot ami az eszembe jutott.
- Ez elég szar kifogás volt. – nevette el magát a lány, majd közelebb lépett hozzám. – Ahogy Hyosung mondta, a szingliknek kötelező. Vagy esetleg neked… - nézett végig rajtam. - …van valakid?
- Nincs! – vágtam rá azonnal reflexesen.
- Akkor nincs miről vitatkoznunk. – húzódott gúnyos mosolyra a szája. – Te is játszol. – fordult el tőlem, s a tömegbe elvegyülve eltűnt szemem elől.
- Akkor mi lenne, ha beülnénk a rét közepére, és ott játszanánk? Itt nincs elég hely. – vetette föl Daehyun az új ötletet, erre persze mindenki helyeslően bólogatott. Az osztály úgy özönlött a füves rét felé, mint valami ménes. Eközben én azon gondolkodtam, hogy szökhetnék meg, vagy esetleg hogy bújhatnék ki a játék alól. A másik gondolatom az volt, hogy hol lehet Zelo és Jongup. Gondolatmenetem nem sokáig cikázhatott, mivel meglepettségemre valaki kereste a társaságomat.
- Szia Nicole. – halottam meg a lágy női hangot közvetlen a fülem mellől, jól esett, hogy oda jött hozzám Jieun.
- Szia Jieun. – mosolyogtam rá kedvesen. – Hogy vagy?
- Nem túlságosan rajongok ezért a játékért. – húzta a száját unottan. – Veled mizu?
- Engem sem nagyon izgat az ilyesfajta szórakozás. – vakartam meg a tarkómat. – De majd kibírjuk.
- Valahogy.. – suttogta a lány, majd kuncogott egyet.
- Na srácok, meg is érkeztünk. – kiáltotta el magát Hyosung. Végre szóba keveredek valakivel, erre ezt is tönkreteszik. Nagyszerű. Tényleg imádom ezt a kirándulást. – Üljünk le és kezdődhet is a játék. Ahogy ezt kijelentette, mindenki helyet foglalt a puha, mégis nyirkos pázsiton. Körbeültünk, mint valami éjszakai szellemidézésnél, de hál’ Istennek nem ezt tettük. Egyszerűen ötletem sincs, hogy rángathattak bele ebbe a játékba. Lehet még valamilyen buta oknál fogva csak el tudok menekülni. De az egyetlen ok, amiért nem akartam megfutamodni, az az volt, hogy talán valamilyen oknál fogva kipörgetem Yonggukot, vagy pedig ő engem. De mégis bennem volt a félelem, hogy mással kell majd csókolóznia. Hogy azok a telt, húsvörös ajkai más ajkait fogják kóstolgatni. Megráztam a fejemet, hogy kiverjem belőle a rossz gondolatokat, amikre bármilyen nehéz is volt bevallani, de fennállt a veszély, hogy megtörténnek.
- Oké, akkor legyen úgy, hogy Hyerin pörget, mivel ő helyeselte a játékot először. – mondta Hyosung, ahogy Hyerin kezébe nyomta a zöldesen csillogó üveget. A szívem hevesen kezdett verni, amikor a lány lehelyezte az üveget a fűre, és pörgésnek indította. Talán jobban izgultam, mint magam Hyerin. Idegesség járta át a testemet, de próbáltam ezt a lehető legjobban álcázni. Amikor láttam, hogy lassul az üveg mozgása, pilláimat összeszorítottam és mélységesen reméltem, hogy szerencsém lesz. Egy pillanatra rá ujjongásokat, őrjöngéseket és csitíthatatlan sikolyokat hallottam. Mikor kinyitottam a szemeimet, egy halk sóhaj szakad ki ajkaim közül. Az üveg vége a Yongguk mellett ülő fiúra mutatott. Ez közel volt.
- Nem baj, majd legközelebb. – kacsintott Hyerin a barátomra, majd felállt. Kecses mozdulatokkal az éppen a földről feltápászkodó fiúhoz sétált, majd mikor egy vonalba értek ajkaik gondolkozás nélkül magához rántotta a fiút. Még ülő helyzetemből is láttam, ahogy nyelvét a fiú szájába csúsztatja, majd pár másodperc múlva elszakad a kipirosodott arcú fiútól. Újra Yonggukra nézett, majd végignyalt ajkain és visszaült a helyére. Ennek nem lesz jó vége…
- Na látjátok. – szólalt meg Hyosung. – Így kell ezt csinálni. De hogy a kissé bátortalanabb lányoknak is adjunk egy kis önbizalmat körbeadom ezt. – húzott elő háta mögül egy üveget tele valami átlátszó folyadékkal, ami ha jól sejtem nem víz. Már több mint fél órája játszhattunk mikor újra hozzám került a körbe körbe járó üveg.
- Aj ne már. – sóhajtottam fel, majd újra számhoz emeltem az alkoholtól bűzölgő üveget, hogy kortyolhassak tartalmából. Ahogy a folyadék számba ért próbáltam minél gyorsabban lenyelni de azt, majd elviselni azt a kellemetlen érzést ahogy a nedű szinte végigégeti nyelőcsövemet.
- Yongguk te jössz. – hallottam meg egy vékony bátortalan hangot, majd egy lány alig pillantva a fiúra a kezébe adta az üveget. Láthatóan zavarban volt Yongguk jelenlétében. A fiú magabiztosan tette le a kör közepére az üveget, majd megpörgette azt. A lányok az ajkukat harapdálva nézték meredten a forgó tárgyat és várták, hogy vajon ki lesz a szerencsés, akit fiú kipörget. Tekintetemet a földre szegeztem, látni sem akartam, ha nem én leszek, akit kipörget, de a hangos őrjöngésre még én is felkaptam a fejem. A üveg vége pontosan arra a lányra mutatott aki az előbb odaadta Yongguknak az üveget. A lány kikerekedett szemekkel meredt hol az üvegre hol barátomra, majd haját igazgatva felállt a helyéről. Yongguk elmosolyodott a lány szégyenlős viselkedése láttán, majd megvárta, míg a lány odasétál hozzá.
- Yongguk én… - motyogta a lány. Ujjait tördelve dőlt egyik lábáról a másikra.
- Te? – vonta fel a szemöldökét a fiú kérdően.
- Én még sosem csókolóztam… - suttogta a lány, de az alkohol hatására suttogása nem csengett halkabban, mint a normál beszél így mindenki hallhatta, amit mond.
- Akkor majd most. – húzta félmosolyra ajkait a barátom, majd egy másodpercre rám pillantott. Egy vonalba szűkültek ajkaim mikkor lehajolt a lányhoz, majd ajkait az övéhez érintette. Eddig bírtam azt hogy odanézzek, a továbbiakban csak hallgattam ahogy a körülöttük ülő emberek egyre hangosabbá és hangosabbá válnak, majd a lány zihálva elszakad Yongguk ajkaitól, aki nevetve leül a helyére. Azt még megértettem, hogy a látszat kedvéért beszáll a játékba, de senki sem kérte, hogy barangolja be a lány száját a nyelvével.
- Ki legyen a következő… - gondolkozott Hyosung, majd végigfuttatta a szemét az összegyűlteket. –Jimin. – nézett rá az egyik fiúra. A fiú elsöpörte haját a szeméből, majd felállt és elvette Yongguktól az üveget. Ismerős volt. Addig néztem a körben álló fiút ameddig be nem ugrott, hogy ki ő. Hát persze egyszer ő is ott volt Yonggukéknál. Ezek szerint ő is bandatag.
- Nicole. – pillantott rám a fiú ezzel kizökkentve a gondolataimból.
- Igen? – ráztam meg kissé a fejem, majd felemelve a fejemet a fiú szemébe néztem. Nem válaszolt csak az üvegre mutatott. Engem pörgetett ki. Hirtelen idegesség lett úrrá rajtam, amit ő is észrevett. Oda jött hozzám, majd felém nyújtva a kezét és felsegített a földről.
- Remélem ez nem… - suttogta a fülembe, de félbeszakítottam.
- Csak legyünk túl rajta, - sóhajtottam fel, majd kezeim közé fogtam az arcát. Szemem sarkából láttam ahogy Yongguk mereven néz minket de ez az előbbiek után a legkevésbé sem érdekelt. Magabiztosan fontam kezeimet a fiú nyaka köré, majd lábujjhegyre állva vettem birtokba az ajkait. Percekig kóstolgattuk egymást, majd elszakadva a másik párnáitól visszaültünk helyünkre.
- Mintha Yongguk féltékeny lett volna. – kuncogott Jieun ahogy leültem mellé.
- Honnan gondold? – kaptam rá a tekintetem ijedten.
- Ja nem biztos csak olyan mérgesen nézett rátok. – nevetgélt a lány. – De te is tudod hogy milyen. Minden lányt megdugna, aki él és mozog. – takarta el a száját a lány, hogy magába fojtsa a nevetést.
- Sokat ittál Jieun. – ráztam meg a fejem. – Ő nem ilyen… - motyogtam magamba, majd a fiú irányába pillantottam. Jiminre meredt szigorú tekintettel, a fiú pedig szinte szégyellve magát meredt maga elé a földre. Tényleg féltékeny. Mosolyogva nyugtáztam, hogy visszaadtam neki, amit tőle kaptam, majd ismét próbáltam a játékra koncentrálni.
- Na ki a következő? – tette fel a kérdést Hyosung mialatt az üveget szorongatta. Ezek hallatán Yongguk gondolkodás nélkül felállt, és kikapta a félig részeg lány kezéből pörgető tárgyat. Nagyon úgy tűnt, hogy bosszút akar forralni az előbbi csókom miatt.
- Én! – vágta rá, majd elhelyezkedett szorosan velem szemben, és megpörgette az üveget, az pedig csak forgott-forgott, míg le nem lassult, és meg nem állt velem szemben. Bosszú, mi Yongguk? Csak nem velem akarsz engem féltékennyé tenni?
- Végreeeeee! – felkiáltott Youngjae, és elkezdett tapsikolni, mire mindenki ujjongani kezdett, pontosabban két személy kivételével. Hyosung és Hyerin majdnem felforrtak a dühtől. Akármennyire is gonoszan hangzik, de jó volt nézni az arckifejezésüket.
- Na mi van McCart? Ide sem jössz? – vigyorgott pajkosan Yongguk, de hangleejtésében utat tört magának a lenézés is. Nem is kellett több, felálltam és egyenesen Yongguk irányába billegtem, mindeközben ő is feltápászkodott. – Mutasd meg mit tudsz. – hajolt közelebb ajkaimhoz, mire én lazán nyaka köré dobtam kezeimet.
- Mintha nem tudnád. – suttogtam alig hallhatóan, majd huncutul elvigyorodtam. Válaszként csak derekam köré fonta karjait, szorosan magához húzott, és pirosas, telt ajkait az én vékonyka, mégis szép ívű ajkaimra tapasztotta. Ezek után egy forró, és szenvedélyes nyelvcsatába kezdtünk. Végigvizsgáltuk egymás szájának minden szegletét, olykor-olykor egymás ajkaiba haraptunk, kifejezvén vadságunkat és azt, hogy cseppet sem vagyunk elfogultak. Most nem arra törekedtünk, hogy érzelmesek legyünk. Szerettem volna, hogy mindkét lányt féltékennyé tegyem, akik utálkoztak rajtam. Yonggukot szerettem volna, és ő is engem. A hiányunk egymás irányt ebben a csókban nyilvánult meg. Próbáltuk a legtöbbet megkapni a másikból, de mégis vissza kellet fognunk magunkat. Legalább 1 perc telt el, mire észbe kaptunk, és levegőhiány miatt elszakadtunk egymástól. Az osztálytársaink csendben ültek és bámultak minket, volt, aki nyitott szájjal bámult, és volt, aki kikerekedett szemekkel pásztázott.
- Azt a kurva… - motyogta Daehyun, majd nyelt egy jó nagyot és megrázta a fejét. A reakciója mindenkiből nevetést váltott ki. Hyerin viszont idegesen felállt és felkapta az üveget a földről.
- Kuss legyen. Most én pörgetek akkor. – hevességén mindenki meglepődött. Na ne, ezt én nem akarom. Azt még valahogy kibírtam, hogy azzal az elesett lánnyal láttam csókolózni Yonggukot, de ha Hyerinnel teszi, akkor biztos, hogy nyomban megszakad a szívem. Azt nem tudnám elnézni. Az mindennél jobban fájna. Magamhoz vettem a félig szesszel teli üveget, amit Hyosung hozott, és egy jókorát kortyoltam belőle, majd még egyet és még egyet. Az idegességem úgy fokozódott, ahogy az üres üveg mozgása lassult. A leglomhább pillanatában elhaladt Himchan előtt, és véglegesen az ő mellette ülő fiúnál állt meg, aki Yongguk volt. Tudtam. Ez azt jelenti, hogy Hyerin letámadja Yonggukot, és- Nem bírtam tovább gondolkodni, meghúztam az alkoholos nedűt, és tűrtem, ahogy minden egyes nyeléssel végigégeti a torkomat. Mikor Hyerin rátapadt Yonggukra, teljesen belém hasított a felismerés, hogy ez most tényleg megtörténik. A lány olyan éhesen falta az ajkait, hogy azt még egy pornósztár is megirigyelhette volna. A szívem abban a pillanatban hullott darabokra, és ahogy az előbb megivott ital hatott, ugyan abban a tempóban a fájdalom is nőtt a mellkasomban. Nem bírtam tovább nézni. Felpattantam az ülőhelyzetemből, de olyan hirtelen, hogy megszédültem és egy csöppet meg is inogtam. Egyszerűen borzasztóan éreztem magam. Megalázva. Eldobva. Kihasználva. Letaszítva.
- M-megyek mosdóba.. – dadogtam, majd könnyeimmel küszködve elrohantam a sötétbe, ahol a házak el voltak szórva. Mindenhol sötét volt, még az orrom hegyét sem láttam, de nem érdekelt, csak futottam, próbáltam elfutni a valóság elől, eközben a könnyeim is utat törtek maguknak. Az alkohol hatása csak még rosszabbra fordított mindent. Émelyegtem is. Mikor kifogytam a szuszból, akkor megálltam és körbenéztem, hogy hol lehetek. Körülbelül egy méterre tőlem volt az egyik faház, ahol égett a lámpa. Mivel az épp eszemből annyi megmaradt, hogy Zelo és Jongup nem játszottak velünk, ezért valószínű, hogy ők lebzselhettek a kivilágított faházba. Mivel az én faházamhoz társuló kulcs Hyosungnál volt, mellesleg ilyen sötétben meg sem találtam volna, hogy hol lakom, ezért úgy döntöttem, hogy oda cammogok Zeloékhoz, és ott maradok velük, mielőtt még a medvék élve megesznek. Ezzel a feladattal nehezebb volt megbirkózni, mint gondoltam. Eszméletlenül zúgott a fülem és zakatolt a szívem, a szédülésemről nem is beszélve. Mire az ajtóhoz jutottam addigra a víz is levert.
- Sziasztok. – motyogtam kiszáradt ajkakkal, ahogy benyitottam a csöppet rumlis szobába.
- Jézusom, Nicole! Veled meg mi van? – szaladt hozzám Zelo és besegített. Jobb is volt, ha nem tette volna, szerintem a második lépésem után már a földet öleltem volna.
- Semmi. – pislogtam rá üres tekintettel, bár elég homályosan láttam őt.
- Te bűzlesz a piától. – fintorgott, majd az üres ágyra tessékelt. Amint stabilt éreztem a fenekem alatt, egy kicsit kitisztultam, de csak annyira hogy a szédülésem csökkent. – Jongup, hozz egy pohár vizet, kérlek. – hajolt le elém a langaléta fiú, majd rám meredt. – Szörnyen festesz.
- Haza akarok menni. – mondtam, majd egy könnycsepp kibuggyant a szemem sarkából, így végigszántva arcomat követte őt több száz másik.
- Hé! Ne sírj! Nicole! Mi történt? – rántott Zelo az ölelésébe, amint meglátta a könnyeimet. Eközben Jongup is meghozta a pohár vizet, majd ő is leült mellém és nyugtató, simogató köröket hintett a hátamra. Nagyon jól esett a közelségük.
- Yongguk csókolózott Hyerinnel. – csuklottam, majd szorosan átfontam karjaimat legjobb barátom nyakán és ismét heves könnyzuhatag tört fel belőlem.
- Tuti, hogy üvegeztek. – morogta Jongup, majd belekortyolt az átlátszó, frissítő nedűbe.
- Hé, te pöcsfej! Az Nicolenak van. – horkant fel Zelo és kikapta a poharat Jongup kezéből. Megmosolyogtatott vicces kijelentése, de a fájdalom még mindig nagyobb volt akárminél a lényemben. Mellesleg a fejfájásom is csak egyre nőtt. – Tessék Nicole, igyál. – nyomta kezembe a vízzel teli poharat Zelo, amibe én kétségtelenül bele is kortyoltam, hogy az alkohol izét gyengítsem a számban.
- Borzasztóan érzem magam. – dőltem le az egyszemélyes kis ágyra és egyenletesen lélegeztem, hogy kitisztítsam a fejemet.
- Aludj, ilyenkor az a legjobb. – tanácsolta a magasabbik ifjú egy mosoly kíséretében.
- Helyes. Én addig megyek és kiherélem Yonggukot, Hyerint pedig levetem innen valamelyik fa tetejéről, vagy a műcsöcseinél fogva felakasztom. – szitkozódott Jongup, mire Zelo csak elnevette magát.
- Maradj már, hiszen ki sem mersz menni egyedül a sötétbe. – kuncogott válaszként a fiatalabbik. A szemeim elnehezedtek, s egy idő után minden egyes hang nesszé változott, majd a csend homályában veszett el. A külvilág elhomályosodott, s az pedig sötétséggé változott. Elaludtam.

Az erős napfény próbált utat törni magának a szempilláim közé, ami pislogást váltott ki belőlem. Összeszorítottam a szemeimet a zavaró fény hatására, s egy perc sem telt bele, de hasító fájdalom járta be a fejemet. Halántékomra helyeztem az ujjperceimet, és körkörösen próbáltam elmasszírozni a fájdalmat, de mindez képtelennek bizonyult. Oldalra próbáltam fordulni, de mikor ezzel megpróbálkoztam, egy papírfecnivel találtam szembe magam.

„Elmentünk reggelizni, de nem akartunk felébreszteni, mivel tegnap halálosan néztél ki. Ha éhes vagy, akkor az ebédlőben megtalálsz minket. Ha nagyon fájna a fejed, akkor az asztalra készítettem egy fájdalomcsillapítót meg egy pohár vizet.

Zelo”

A kis monológját olvasva elmosolyodtam. Bár éhes nem voltam, de a fejem megállás nélkül sajgott, így megkerestem a gyógyszert és legördítettem azt a pohár víz kíséretében. Elhatároztam, hogy visszamegyek a szobámba és felmérem a terepet. Miközben a cipőmmel babráltam, akkor a felismerés, mintha tarkón vágott volna. Próbáltam elraktározni az éjszaka eseményeit magamban, de amikor a Hyerin-Yongguk csóknál tartottam, akkor ismét rázúdult a fájdalom. Az utálatom egyre csak nőtt Hyerinnel szemben, Yonggukra meg mérges voltam. A vegyes érzelmek ismét sírásra késztettek, de nem gyengülhettem el. Az idegesség miatt pedig még jobban elegem lett. Hiába, még három nap hátra van. Nem futamodhatok meg. Annak az élősködőnek meg képtelen vagyok a szarrá sminkelt pofáját nézni. És mivel az az én szobám is, ezért ő is kénytelen megbarátkozni a tudattal, hogy három napot még ki kell bírnia mellettem. Miközben gondolkodtam, elindultam ahhoz a bizonyos faházhoz, ahol alapjáraton lakom. Lányos hangok szűrődtek ki belőle. Hallottam közöttük Jieunét is. Na, akkor már egy fokkal jobb. Lenyomtam a kilincset, és csöppet bátortalanul, de beléptem a takaros kis faházikóba. Hyosung rám pillantott és megcsóválta a fejét.
- Na mi az? Csak nem idáig tartott a pisilés? – nevetett a képembe lenézően, miközben arrébb tett egy ruhadarabot.
- Lehet, hogy nagy dolga volt. – tett megjegyzést Hyerin is. Mindjárt kikaparom a szemét.
- Nagyon viccesek vagytok. – lökte oda Jieun nekik. – Gyere csak beljebb Nicole.
- Hagyd csak, Jieun. – mosolyogtam.
- Igaz is, Jieun. Hagyd csak. Úgy is megy el. Hiszen már Zeloéknál lakik. És még 5 fiúval úgy is végeznie kell. Már ha érted, hogy mire gondolok. – nevetett fel a saját gusztustalan poénján.
- Hogy mit mondtál? – kaptam fel a hangerőmet és kikerekedett szemekkel bámultam a lányra.
- Úgy érti, hogy már Zelo tuti meg volt neked. Tegnap este Yongguk is. Mekkora egy ribanc vagy te. – lökte oda a másik utálóm félvállról. A düh minden egyes szava után csak fokozódott bennem, addig, amíg fel nem tört belőlem.
- Na ide figyeljetek! – vettem egy mély levegőt és besétáltam a szoba közepére. Készen álltam a robbanásra. – Mit képzeltek te magatokról? Kik vagytok ti? Elmondom én most, hogy ti kik is vagytok igazából. – nevettem fel szánalmat sugallóan. – Két mocskos kis féreg. Azok vagytok. Mind a ketten egy fiú után epekedtek. Egymással vívjátok a fölösleges kis harcotokat. Már még is, de most őszintén, kinek kelletek ti? – nyeltem egy nagyot majd folytattam. - Szerelemre senkinek. Jaj, de bocsi. Hiszen titeket nem is az hajt. – néztem végig rajtuk. - Szánalmasak vagytok. Mind a ketten. – sóhajtottam megvetően. – Nem ti vagytok a középpontban. Nem ám! – csóváltam meg a mutatóujjamat. – Adjátok meg nekem a kellő tiszteletet. Vegyetek emberszáma engem, mert semmi rosszat nem tettem ellenetek. Ha féltékenyek vagytok rám, akkor meg sajnálom. És inkább örüljetek, hogy a cselekedeteitek után, még szóba is állok veletek, sőt, még szavalok is nektek. Ja, és ez a szoba az enyém is. Úgyhogy vagy megbarátkoztok a gondolattal, ha nem, akkor meg az nem az én gondom. Ja, és Zelo a legjobb barátom. Igen, Londonban én is úgy voltam, mint ti. Csakis lány barátaim voltak, és a fiúkra csak fiúkként néztem. De úgy tűnik, hogy egyes helyeken a fiúk alkalmasabbak a barátságra, mint a lányok. Ők legalább nem kétszínűek, és nem süllyednek le a szánalmasabbnál szánalmasabb szintekre is. Tehát a féltékenység alkotta hülyeségeiteket, akár fel is dughatjátok magatoknak, csak úgy, mint a véleményeteket is. Megszoktok, vagy megszöktök. De akár maradhattok ilyen buták és élettelenek is. Legalább lesz min szórakoznom egy egész gimnáziumi életen át. – vigyorogtam büszkén, ahogy mindent kieresztettem magamból, majd az ajtó felé fordultam, és emelt fővel távoztam, de persze csak a reggeli erejéig.

32. rész

-  Mindenki itt van? – harsogta be a busz légterét az osztályfőnök hangja. Kémlelő tekintetét végigvezette a busz ülésein sorakozó diákok hadán, majd a papírján gondosan bejelölte a jelenlévő embereket, nehogy valakit mégis itthon hagyjunk.

- Jelentkezzen, aki nincs itt. – hallottam meg Yongguk hangját a busz hátuljából. Természetesen ő ült a leghátsó sorban a többiekkel, kivéve Zelot hiszen ő, mint valami őrangyal, mellettem foglalt helyet. Hangos visongás zengte be a teret, majd Hyerin hátrafordulva az ülésben Yonggukhoz hajolt.

- Mindig feldobod a napjaimat az ilyen megszólalásaiddal. – búgta, majd a fiú felé nyúlt volna, de ő elsöpörte a lány kezét az útból. Hyerin kissé csalódottan huppant vissza a helyére, majd visszatért a mellette helyet foglaló fiú hajának piszkálásához. 

- Nagyon vicces ma is kedves Bang Yongguk. – morogta az osztályfőnök, de ajkán halvány mosoly játszott. – Várunk még tíz percet aztán indulunk. – pillantott rá az órájára, majd a busz elejébe sétált.

- Nem is értem hogy vehettetek rá arra, hogy ne maradjak otthon. – pillantottam Zelora. Elmosolyodtam, mikor álmos tekintetével találkoztak szemeim. A fiú szemeit összeszűkítve meredt rám, majd egy ásítás hagyta el ajkait. Lassú mozdulatokkal felnyúlt arcához és elsöpörte a szemébe lógó szőke tincseit.

- Aj Nicole ne izgulj már. –motyogta fáradtan, majd homlokát az előttünk lévő ülésnek támasztotta. – Nagyon álmos vagyok. – sóhajtott fel, majd lehunyva szemeit próbált némi erőt gyűjteni magának.

- Mi van Junhong? – hallottam meg egy ismerős hangot, mire a fiú irányába tekintettem. Yongguk állt Zelo mellett, felénk fordulva, s fiú tarkójára téve kezét összeborzolta a haját. Szívem azonnal gyorsabban kezdett el dobogni, ahogy megpillantottam a fiú mosolyát, mely olyan melegséget sugárzott magából, hogy engem is azonnal jobb kedvre derített. Hajára ma nem fektetett sok időt, ezért fekete tincsei lágyan simultak homlokára ezzel kedvesebbé téve arcát. Imádtam mikor, így hagyta a haját, bár ezeket az alkalmakat szinte egy kezemen meg tudtam számolni. Yonggguk jobban szerette a rideg bandavezér látszatát kelteni, mint az aranyos fiúért, akiért minden anyuka versenyzik, hogy a lányukkal legyen. A hidegre való tekintettel magán hagyta halványzöld kabátját, minek a kapucniját is felhúzta, így az azon díszelgő prém lazán ölelte körbe arcát. A kabát alatt egy szürke pulóvert viselt, ami alól kilógott fehér inge. Öltözékét már csak a kék farmer és a barna bakancs tette tökéletesebbé. Percekig legeltettem a fiún a szemeimet, mire sikerült elszakítanom pillantásomat róla, bár láthatóan észrevette, hogy figyelem, hiszem az eddig is széles mosolya még szélesebbre húzódott. – Nem aludtad ki magad? – kérdezte Zelotól, aki továbbra is csukott szemekkel megrázta a fejét.

- Túl korán van mi? – kuncogta Yongguk, majd Zelo vállára téve a kezét leguggolt. – Elhoztad, amit kértem? – suttogta mire a fiú szemei kipattantak.

- Igen. – vágta rá azonnal, majd táskájáért nyúlt és kisebb kutatás árán elővett belőle egy papírt és Yongguknak adta azt. A fiú egy perc alatt végigfuttatta tekintetét a listán, majd pár hümmögés kíséretében bólintott párat.

- Mi az? – suttogtam, majd kíváncsian gyújtogatni kezdtem a nyakam a papír irányába.

- Semmi fontos McCart. – mosolyodott el a fiú, majd féloldalas mosolyra húzva ajkait rám pillantott.

- Na mi az? – fordultam Zelo felé, hiszen láttam, hogy Yonggukkal nem fogok tudni úgy beszélni, hogy közben játssza a nagyfiút. 

- Nevek. – ásította a fiú.

- Nevek? – húztam fel a szemöldököm meglepettségemben.

- Mindegy. – szólalt meg barátom.  – Nem fontos. – motyogta, majd újra összeborzolta Zelo haját és felegyenesedett. – Na a táborban találkozunk Zelo. – mondta a fiúnak, majd rám nézett. Már pillanatig fogva tartotta tekintetemet sajátjával, majd visszaindult a helyére. – Csá McCart.

- Szia Yongguk. –sóhajtottam fel, majd hátradőltem a helyemen.

- Jó úgy tűnik mindenki megérkezett. – szólalt meg az osztályfőnök miután az utolsó várt diák is megérkezett.

- Még elmenekülhetsz. – suttogta Zelo kuncogva.

- Most már maradok. – sóhajtottam.

- Akkor indulhatunk. – intett Kwon tanár úr a sofőrnek, majd a busz ajtaja egy csattanással bezárult és kezdetét vette a várva várt osztálykirándulás.

- Szóval milyen nevek? – kérdeztem Zelotól, visszatérve az előző témára.

- Hát… - harapott bele alsó ajkába. – Szimpla nevek.

- Zelo. – nézem rá határozottan, mire felsóhajtott.

- Jó oké nem szimpla nevek…

- Na nem mondod. – fordultam felé. – Na mesélj csak.

- Jó de Yongguk ne tudja meg. – suttogta a fiú. – Azoknak a nevei akik valószínűleg kapcsolatban állnak Kaival. – bökte ki végül.

- Ti megfigyelitek Kait? – tátottam el a számat, mire Zelo azonnal ajkaim elé kapta a kezét.

- Halkabban ha kérhetlek. – sziszegte.

- Ez beteges. –fújtattam, mire a fiú csak megrázta a fejét.

- Yongguk csak tudni szeretné, hogy ki az aki előtt még óvatosabbnak kell lennetek…

- Persze, meg azt is hogy kinek kell legközelebb nekiesnetek. – mordultam fel.

- Nem. Nem verekszünk, ha nem muszáj. – mosolyodott el a fiú.

- Nem hiszem el, hogy figyelitek szerencsétlent.

- Nem mintha ő nem ezt tenné. – mentegetőzött a fiú.

- Hát hogyne. – forgattam meg a szemeimet.

- Hidd el, hogy ő sem szent. – sóhajtott fel Zelo, majd újra lehunyta a szemeit. Forrt bennem a düh amiatt, amit Yongguk csinál már megint, de Zelonak igaza lehet. Kai is megtenné ugyanezt gondolkozás nélkül. Egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat, majd a mellettem ülő fiú mellkasára tettem kezeimet és óvatosan nekitoltam hátát az ülés háttámlájának. Feje oldalra billent, ajkai résnyire szétnyíltak, s már csak egyenletes szuszogását hallottam. Nagyon fáradt lehetett, ha ilyen hamar elaludt. Egy halvány mosollyal ajkaimon fordultam az ablak irányába, majd unottan kezdtem kémlelni a mellettünk elhaladó házak tömegét. Amit egyre közeledtünk a város szélén található erdőhöz, a házak egyre csak fogytak, az utcákon hömpölygő emberek tömegét magunk mögött hagyva egy sokkal barátságosabb környékhez érkeztünk. A felhőkarcolók helyett kisebb házak sorakoztak egymás mellett, melyek előtt nagy odafigyeléssel gondozott kertek zöldelltek. Ugyan a fák levelei már majdnem mint aláhullottak, az örökzöld fenyők még így is vittek némi színt az amúgy egyhangú utcák képébe.

- Innentől gyalog megyünk. – szólalt meg Kwon tanár úr, mikor a busz a város határához érve lekanyarodott az útról és megállt.

- Zelo ébredj. – szólítottam meg halkan a mellettem alvó fiút, majd óvatosan bökdösni kezdtem vállát.

- Ennél hatásosabb dolog kell, ha fel akarod kelteni. – hallottam meg Daehyun hangját. Ördögi mosollyal arcán megállt mellettünk, majd maga elé engedve mindenkit megvárta, hogy kiürüljön a busz és már csak mi maradjunk fent. 

- Mit akarsz vele csinálni? – néztem rá kérdő tekintettel, mire hangos csittegéssel lecsitított.

- Add a kezed. – nyúlt felém óvatosan. – Kiszedlek, nehogy rád ugorjon. – megfogtam felém nyújtott kezét, majd táskámat a vállamra téve óvatosan kipréseltem magam az ülések közül. Daehyun mellé állva néztem a békésen alvó fiúra, s alsó ajkamba harapva vártam, hogy mi fog történni. 

Daehyun nagy levegőket véve próbálta nem elnevetni magát, majd óvatosan a fiú füléhez hajolt.

- Ti mit csináltok? – jött fel a busz lépcsőjén Youngjae.

- Ó maradjatok már. – horkant fel a Zelohoz hajoló fiú, majd újra összeszedte magát.

- Szegény gyerek. – kuncogott Jae, majd mellőlem várta Zelo felkeltését.

- Choi Junhong! – ordította el magát a fiú, mire Zelo szemei kipattantak, s a fiú ijedtében felugorva ránk kapta tekintetét.

- Mi történt?  Mi van? – kapkodta a fejét egyik irányból a másikba.

- Megjöttünk. – jelentette ki Daehyun nevetgélve, majd lement a buszról.

- Gyere Zelo. – karoltam bele a fiúba, aki kissé dülöngélve indult meg a lépcsőn lefelé.

- Na végre, hogy itt vagytok. – sóhajtott fel Himchan, majd Zelora pillantott és elnevette magát. – Tudnád milyen álmos fejed van. – kuncogott.

- El tudom képzelni. – morogta a fiú mellőlem.

- Az osztály nagy része már lelépett, Kwon meg rám bízta McCartot, mivel ő még nem volt itt. – szólalt meg Yongguk Himcahn mögül. Ekkor vettem észre, hogy nem egyedül van. A mellette álló lány erősen kapaszkodott a fiú kezébe, hiszen magas sarkúban nehéz a nedves talajon állni. Lábait csak egy vékony cicanadrág fedte, s kabátja is lejjebb volt húzva a kelleténél így akarva akaratlanul is dekoltázsára vonzotta a körülötte álló fiúk tekintetét. Hyerin ismét nem az alkalomhoz illően volt felöltözve, de ez a legkevésbé sem érdekelt ahhoz képest, hogy a barátomba kapaszkodik.

-Gukki inkább menjünk. – nyávogta a lány Yongguk felé fordulva. Szemével a fiú tekintetét keresve próbálta vele felvenni a szemkontaktust, majd mellkasának támasztva egyik kezét, felé hajolt. Ajkait vészesen közelítette a fiú felé, de mikor észrevette Yongguk felé irányuló unott tekintetét megállt a mozdulatban, s lebiggyesztett ajakkal visszadőlt eredeti pozíciójába.

- Tessék Nicole itt a bőröndöd. – hozta oda nekem nehéz táskámat Jongup, s letette elém. – Jó nehéz. Ide fogsz költözni, hogy ennyi cuccot hoztál? – mosolygott rám kedvesen a fiú, de az imént látottak utn semmi kedvem sem volt a beszélgetéshez.

- Köszönöm, hogy idehoztad. – motyogtam, majd felemeltem a táskát a földről, s az erdő felé menetelő csoport követésére indultam.

- McCart. – szólt utánam Yongguk. – Azt mondtam rám lettél bízva. – hallottam meg parancsoló hangját.

- Szerintem már van kire figyelned. – válaszoltam neki, majd továbbmentem mit se törődve a további megszólalásaival. Zelo percek alatt utolért, majd mellettem haladva terelt a helyes útra. Csöndben haladtunk egymás mellett gyors tempóban, hiszen elhatározott szándékomban állt, hogy magam mögött hagyjam Yonggukot és a belé csimpaszkodó lányt, de nem egy idő után már nem tudtam figyelmen kívül hagyni a kezemen lévő súlyos bőröndömet.

- Istenem ez nagyon nehéz. – sóhajtottam fel párszáz méter után, majd lihegve tettem le a táskámat a földre.

- Segítsek? – kérdezte a fiú, s próbálta tömérdek táskáját úgy elrendezni, hogy legyen egy szabad keze, mindezt sikertelenül.

- Nem kell, hagyd csak. – mosolyogtam rá, majd szemem sarkából a mindet követőkre pillantottam. Mindenki mögöttünk volt kivéve Hyerint és Yonggukot. Ők a többiektől lemaradva ballagtak, mivel a lány minden lépéssel az életével játszott, bármikor kitörhetné a nyakát ebben a cipőben. – Messze van még? – szakítottam el pillantásom róluk, majd ismét karjaimba véve a súlyt, újra elindultam.

- Nincs messze. Két perc és ott vagyunk.  – nyugtatott a fiú. Igaza volt. Alig két perc gyaloglás után az erdei út véget ért,s egy fakerítéssel körülhatárolt telek területén folytatódott.  Legelöl egy nagy faház helyezkedett el. Minkét emelet falait óriási üvegablakok díszítették így juttatva fényt a házba, s betekintést nyújtottak a ház belsejébe ami eltért a megszokottól. A házat egy óriási fa köré építették így kintről is tökéletesen látható volt, ahogy a fa vastag törzse keresztülvág a ház belső terén, majd a tetőn keresztül nyúlik az ég felé szinte véget nem érően.

- Szép mi? – kuncogott Zelo, majd a szétágazó út egyik irányába tolt. – Gyere erre lesz a te házad.

- Remélem jó messze Hyerinétől. – morogtam, majd engedelmesen követtem a fiút. A nagy ház mögött több kisebb faházikó foglalt helyet. Elő ránézésre ugyanolyanok voltak, csak a fekvésükben különböztek. A házak minden falán egy-egy ablak helyezkedett el, s a bejárata előtt egy nagynak mondató tornác húzódott végig.

- Azt hiszem… - motyogta a fiú, s megtorpant egy pillanatra. – Azt hiszem Hyosungék abban a házban szoktak lenni. – mutatott egy középen fekvő házikó irányába a fiú, majd arra vette az irányt. Amint odaértünk gondolkozás nélkül benyitott és mosolyogva nyugtázta, hogy nincs baj az emlékezetével.

- Szia Zelo. – jött ki Jieun az ajtón, s a fiúra mosolygott. Nem sokat beszélgettem eddig Jieunnal, de kedves lánynak tűnt. Többnyire mosolygott, de néha elkaptam, ahogy Hyosunggal vitatkozik és meg kel hagyni elég tehetsége volt benne. – Látom meghoztad Nicolet. – nézett rám kedvesen, majd félreállt az ajtóból így beengedve engem.

- Na akkor én megyek is. – szólalt meg a fiú, s már el is tűnt. Az első ami feltűnt, hogy belülről nagyobb ez a ház mint hittem. Egy kisebb fürdőszoba nyílt rögtön az ajtó mellől, mellette egy kis konyhával, de a legtöbb helyet természetesen a kettesével egymás mellé tolt emeletes ágyak foglalták el. Ha jól látom nyolc ágy van. Ezek szerint nem csak én csapódok Hyosung bandájához.

- Gyere beljebb Nicole. – jött oda hozzám Hyosug, majd beljebb tessékelt. – Válassz magadnak egy helyet, nemsokára Hyerin is itt lesz. – ahogy az utolsó mondat elhagyta a száját lefagytam. Hyerinnel leszek egy szobában. Öt napig szinte össze leszek vele zárva. Ez nem lehet igaz…

31. rész

- Osztálykirándulás? – kerekedtek ki a szemeim, ahogy az osztályfőnök befejezte a mondatot.

- Jaj tényleg. Neked ez lesz az első osztálykirándulásod velünk. – bökött oldalba Zelo, majd rám villantotta angyali mosolyát.

- De miért most megyünk? – értetlenkedtem. – A legtöbb épeszű ember nyáron megy kirándulni. És..és az erdőbe négy napra? Biztonságos ez? – habogtam.

- Ne parázz már! Nagyon jó lesz. – lelkendezett a fiú, majd megfordulva a széken máris a többiekkel próbálta felvenni a szemkontaktust. – Leeeszüünk egy szobááábaaa? – artikulált, hogy a terem egyik messzebb eső pontjába ülő Jongup és Daehyun megértse.

- Miii?! – ráncolták össze a homlokukat a fiúk.

- Egy szobáááába. – suttogott Zelo.

- Mivan? – kerekedtek ki Daehyun szemei. – Milyen szódoga? – rázta meg a fejét a fiú, majd előrébb hajolva a pad felett Zelo ajkaira szegezte a tekintetét, hátha így sikerül megfejtenie, hogy a fiatalabbik mit próbál tőle kérdezni.

- Szooo-báááá-baaa. – magyarázott Zelo mutogatva. Nem tudom, hogy akarta a szobát elmutogatni, de nem igazán jött össze neki. Egy kuncogás hagyta el ajkaimat, ahogy visszafordultam a tábla felé és gyorsan lejegyzeteltem a fontosabb tudnivalókat.

- Akkor három nap múlva megyünk is. – lelkendezett tovább Zelo. – Minden évbe jó ez a kirándulás.

- Minden évben ide mentek? – fordultam felé.

- Igen. Ez ilyen megszokott hely. Tetszeni fog. – mosolygott rám, majd elkomorult a tekintete. – Hallottam, hogy tegnap kicsit…eldurvultak a dolgok. – köhintett.

- Egy csöppet. – motyogtam.

- De most emiatt haragszol Yonggukra? – suttogta a fiú. Ajkát egy vonalba húzva nézett rám.

- Igen haragszom rá. –böktem ki, mire lebiggyesztette alsó ajkát.

- De…

- Mindkettejükre haragszom. Rá is és Kaira is.– jelentettem ki, majd lehajtottam a fejem a pad kemény lapjára. – Csak nem panaszkodott, hogy nem veszem fel neki a telefont? – emeltem fel tekintetem a fiúra.

- Talán. – mosolyodott el.

- Megérdemli. – mondtam határozottan, ami talán kicsit hangosabbra sikerült a kelleténél ugyanis alig pár másodperc múlva azonnal megrezzent a telefonom jelezve egy új üzenet érkezését.

„Mit érdemlek meg? -Yongguk” Gúnyosan elmosolyodtam üzenetét olvasva, majd gyorsan válaszoltam neki.

„Téged nem tanítottak meg, hogy nem illik hallgatózni? – Valaki akivel most jobb ha nem beszélsz”

Alig, hogy visszatettem homlokomat a kezeimre máris rezegni kezdett a telefon.

„Sosem tenném. ;) Az osztálykiránduláson velem alszol. – életed szerelme”

„Álmodban. – a te szerelmed és nem fordítva”

„Pedig lenne pár ötletem mit csináljuk ameddig a többiek éjszakai túrán vannak… - álmaid megtestesítője”

„Te maximum messziről figyelheted, ahogy a többiekkel beszélgetek. – valaki, aki nem értékeli az idióta elnevezéseidet”

„Jobb szeretlek közelről figyelni...  – a legnagyobb rajongód”

„Perverz.”

„Én nem mondtam semmit, te vagy az aki azonnal erre gondol. – akivel ma este aludni fogsz”

„ -.- ”

„Olyan jó veled beszélgetni. ;) – férjed”

„Hanyagolj.”

„Ha akarnám se tudnálak. – kezdek kifogyni a nevekből”

„Ne írj vissza haragszom rád.”

„Jó kisfiú voltam pedig.”

„Hát hogyne…”

„Iskola után találkozzunk valahol és beszéljünk meg ez a tegnapi ügyet…Hiányzol.”

„Nem beszélgetek veled.”

„Kérlek.”

„Nem.”

„Nicole…”

„Mondom nem.”

„…”

„Nicole?” Jött az újabb SMS, majd még egy...

„Tudod pontosan látom, hogy mit csinálsz és hogy direkt nem válaszolsz.” majd még egy …

„Nicole McCart!” …és még egy.

„Szeretlek.” Mikor elolvastam utolsó üzenetét egy halk sóhaj szakadt fel ajkaim közül, s fejemet oldalra billenve úgy helyezkedtem, hogy rálássak a sarokban ülő fiúra. Csokoládébarna szemeit egy másodpercre sem vette le rólam, miközben állát megtámasztva a pad fölé hajolt, s kérdő tekintetét az enyémbe vésve húzta össze a szemöldökeit.

„Én is téged. Iskola után gyere a parkba jó?” Válaszoltam neki, majd megvártam, míg elolvassa az üzenetem, s egy aprót bólintva beleegyezik az ajánlatomba.

- Akkor most nézzük meg a szobabeosztást. – szólalt meg az osztályfőnök. Parancsoló hangja belengte az osztályt, s túlharsogva mindenki mást szakította félbe a beszélgető embereket mondataik közepén, majd beléjük fojtva a szót az asztalra dobta a súlyos osztálynaplót. – Gondolom senkinek sem kell magyaráznom, hogy hány fős szobák vannak elvégre nem ez az első alkalom, hogy ide megyünk. – egy ásítás kíséretében elővette szemüvegét az asztalon díszelgő fekete tokból, majd feltolva azt az orrán végigfutatta tekintetét a névsoron. – Ó igen Nicole. Neked ez lesz az első osztálykirándulásod velünk. – nézett fel rám egy bíztató mosollyal az arcán.

- Igen tanár úr. – feleltem kissé határozatlanul. Ne tudom miért féltem ennyire ettől a kirándulástól, de négy nap egy erdőben nem hangzott túl bíztatóan.

- Szeretnéd hogy beszéljek a helyről ahova megyünk vagy majd az osztálytársaid elmondják? –

- Már tudom a legtöbb dolgot. – mosolyodtam el, mire helyeslő bólogatás volt a válasz.

- Akkor már csak azt kellene eldöntened hogy kikkel szeretnél egy szobában lenni.

- Majd lesz velünk. – jött a válasz az előttem lévő padsorból. Hyosung hátrafordulva rávillantotta mosolyát, majd vissza is fordult az eredeti helyére.

- Remek. – válaszolta az osztályfőnök, majd be is írta a nevem a megfelelő helyre. Hát ez csodás…  Négy napig össze leszek zárva Hyosunggal. Jó nem leszek a nap minden percében a közelében, de a tudat, hogy egy szobába leszünk a maradék kedvemet is elvette az egész dologtól.- És nem emlékszem, hogy említettem-e hogy idén egy másik osztály is jön velünk. Az évfolyamtársaitok.

- Hyerin osztálya. – kerekedtek ki a szemeim. A padra borulva adtam fel minden reménnyel, majd szinte a hajamat tépve néztem Zelora. – Én ezt nem akarooom. – szűrtem a fogaim közt, de a fiú nem vett komolyan. Egy könnyed fejpaskolással elintézte a dolgom, majd az ezelőtti kirándulások élményeiről kezdett el beszámolót tartani. – Zelo én nem megyek. -  temettem tenyereimbe arcomat, majd heves fejrázásba kezdtem.

- Dehogynem. – kuncogott a fiú. – Jó, talán egy kicsit érdekes lesz, hogy Hyerin is jön, de ne foglalkozz vele.

- Már hogyne foglalkoznék. – mormoltam a kezembe. – Négy napig azt kell néznem, hogy Yonggukon lóg. – szűrtem a fogaim közt alig hallhatóan.

- De ha nem jössz akkor is rajta fog lógni, csak így még azon is agyalni fogsz, hogy éppen mit csinálhat Yonggukkal…  - kacsintott rám a fiú.

- Tudod nem segítesz a helyzetemen. – motyogtam, majd visszaborultam a padra.

Pár éveknek tűnő óra után sikerült kiszabadulnom az iskola fullasztó légköréből. A park egy eldugott padján ülve végre fellélegezhettem és magam mögött hagyhattam a folyamatos aggódást, hogy vajon épp ki fog rájönni a titkunkra. Ebben az időben senki sem jár a parkba, vagy ha valaki mégis betévedne, akkor sem ehhez a többitől messze eső padhoz vezetné az útja.  Szemeimet behunyva dőltem hátra, majd telefonomat  az ölembe helyezve Yongguk hívására. A felhők mögül kibújó nap sugarai lágyan melengették arcomat, míg a hűs szellő zavartalanul játszott vállaimon leomló tincseimmel. Percekig ülhettem így mozdulatlanul, mikor valami az ajkaimhoz ért. Szemeim azonnal kipattantak, majd reflexesen próbáltam menekülni, de két erős kar megakadályozott ebben.

-  Nyugi. – kuncogta a fölém hajoló fiú kissé elhúzódva tőlem, majd újra csökkenteni kezdte a köztünk lévő távolságot.

- Még mindig haragszok rád. – motyogtam az ajkai közé, de hagytam, hogy száját az enyémhez préselje. Édes, finom puszit lehelt ajkaimra, majd párnái közé véve alsó ajkamat gyengéd csókba mélyítette el azt. Szempilláim elnehezülve csukódtak le, s szinte automatikusan öleltem volna át a fiút, mikor eszembe jutott, hogy ismét túl könnyen megadtam magam neki. Még mindig haragudtam rá a tegnapi viselkedése miatt és ezt egy egyszerű puszival nem fogja elfeledtetni velem. Minden erőmet összeszedve álltam ellen a csábításnak, hogy magamhoz húzzam, s erősen koncentrálva tűrtem gyengéd érintését.

- Hmm… - morogta, mikor megérezte, hogy nem viszonzom csókját, ezért azonnal erőszakosabban kezdett próbálkozni. Nyelvét ajkaim közé préselve, próbálta elmélyíteni csókunkat, de nem engedtem neki. Vállaira téve kezeimet kissé eltoltam magamtól, majd oldalra fordítva a fejemet elhajoltam tőle. – Ennyire haragszol? – sóhajtott fel Yongguk, majd lehuppant mellém a padra.

- Igen. – pillantottam rá határozott tekintettel, de a fiú egy csepp megbánást sem mutatott.

- Megérdemelte…. – morogta a fiú, majd kezemért nyúlt, s melengetni kezdte azt sajátjai között.

- Yongguk! – néztem rá ledöbbenve. – Megkértelek, hogy toleráld Kait.

- De-

- Mi de? – sziszegtem.

- Jó akkor nem. – morogta sértődötten. Kezemet elengedve keresztbe fonta karjait mellkasa előtt, majd tekintetét a tőlünk nem messze eső tó vizére szegezte.

- Mire jó az ha kárt tesztek egymásban? – fordultam felé. Kerülve pillantásom maga elé meredt, majd vett pár mély levegőt mielőtt rám nézett volna.

- Veled volt… - motyogta. – Nem érdekel, hogy amúgy mit csinál, de ott volt veled.

- És?

- És te is hallottad, hogy mit mondott… - mentegetőzött.

- És emiatt azonnal neki kell esned? – néztem rá döbbenten.

- Féltékeny voltam ne haragudj. – sóhajtott fel, majd oldalra dőlve nekem dőlt. Szorosan a derekam köré fűzte kezeit, s felém fordulva a nyakamba fúrta az arcát. – Ne haragudj Nicole… - motyogta bűnbánóan bőrömbe.  Utáltam, hogy ilyen hamar meg tudott törni az elhatározásomban. Hiába küzdöttem ellene, kezeim automatikusan hajába siklottak, majd felé fordítva arcom még közelebb bújtam hozzá.

- Kicsinálsz az állandó féltékenykedéseddel... – motyogtam hajába, s nagyokat szippantottam finom illatából.

- De van rá okom. – morogta, s szorosabbra fogta ölelését körülöttem.

- Nem, nincs rá okod. – jelentettem ki.

- Akkor sem szeretem, amikor vele vagy. – dörmögte.

- Ezen most nem nyitok vitát.

- Jó… - sóhajtott fel. - Hiányoztál. – motyogta, majd felegyenesedett és az ölébe húzott. Kezei közé fogta arcomat, s hüvelykujjával körkörösen simogatni kezdte bőrömet.

- Te is nekem. – hajoltam le hozzá hogy egy apró puszit lehelhessek ajkaira, majd nyakát átkarolva vállára hajtottam a fejem.

- Szóval még mindig nem akarsz velem aludni az osztáykiránduláson? – búgta a fülembe, amitől azonnal kirázott a hideg.

- Majd meglátjuk. – kuncogtam. – Az sem biztos, hogy megyek…

- Jönni fogsz. – suttogta a fiú a fülembe.

- Ebbe ne legyél annyira biztos. –jelentettem ki. – Hyerin elég jó indok az otthonmaradásra…

- Teljesen biztos, hogy jönni fogsz. – mondta határozottan. – Ha kell a hátamon viszlek el odáig.

- Na arra kíváncsi lennék. – nevettem el magam, mire felhúzta szemöldökeit.

- Kételkedsz bennem? – húzta félmosolyra ajkait.

- Sosem tenném. – kuncogtam.

- Nagyon helyes. Jönni fogsz és kész.  –puszilt homlokon, majd simogatni kezdte a hajam. – Jó lesz ne félj. Hyosung is csak részegen kiállhatatlan, amúgy aránylag elviselhető szóval kifogsz vele bírni négy napot. Hyerinnel meg ne foglalkozz. Nem ér annyit, hogy miatta idegesítsd magad.  

- Alig várom, hogy a két rajongód egymásnak essen. – merültem bele gondolataimba ahol Hyerin és Hyosung éppen egymás haját tépték. Tagadhatatlanul vicces látványt nyújtottak.

- Nincsenek rajongóim. – mosolyodott el a fiú. - Nekem csak te vagy. – nézett a szemeimbe, majd lehajolva hozzám egy újabb csókkal jutalmazta ajkaimat.  

30. rész

- Hogy lopóztál be, Kai? – kérdeztem halkan, miközben átvetettem karjaimat nyaka körül egy szoros ölelés erejéig.

- Belopózni? Én? – kuncogott nyakhajlatomba, majd óvatosan eltolt magától. – Mióta ismersz engem ilyennek?

- Hát, akkor hogy jöttél be? – emeltem meg szemöldökömet kíváncsian.

- Tudod, hogy anyukád és apukád kedvelnek engem. – kacsintott sejtelmesen.

- Óóóóó! – csaptam a homlokomra, ahogy tudatosult bennem. – Meg is feledkeztem róla.

- Szóval, ha már úgy alakult, hogy itt vagyok.. van kedved valamihez? – vakargatta a tarkóját, gondolkozva azon, hogy vajon mivel üssük el az időt.

- Ahogy látom, hoztál filmeket. – pillantottam az éjjeliszekrényemen ékeskedő zacskóra, melyből megannyi DVD kandikált ki.

- Igen, de a többségük horror. – kuncogott, majd megindult a filmekkel teli szatyorhoz.

- Ó, értem. – szontyolodtam el ezek hallatán, s a padlót kezdtem el kémlelni. Aki ismert az tudta, hogy a horrorfilmektől nagyon félek.

- Ne aggódj, ha nem szeretnéd, akkor nézhetünk mást is! – nyúlt állam alá, hogy megemelve azt a szemembe tudjon nézni.

- Nekem jó a horror is! – erőltettem egy félmosolyt az ajkaimra.

- Ha félsz, akkor hozzám bújhatsz. – simogatta meg Kai gyengéden a vállamat, mire ismét elmosolyodtam, csak az volt a különbség, hogy ezennel ez egy őszinte mosoly volt.

- Köszönöm. – böktem oldalba, mire felnevetett. – Hé, nem is tudtam, hogy csikis vagy! – tört ki belőlem, majd ismét böktem egyet rajta, mire arrébb ugrott.

- De az vagyok, szóval ezzel ne játssz, mert én is tudom, hogy hol csikisek a lányok. – emelte fel fenyegetően mutatóujját és rá kacsintott.

- Igenis, Mr.Kim. – mondtam komoly hangvétellel, majd levetettem magam az ágyamra.

- Te őrült. – kuncogott, miközben beizzította a DVD lejátszót. – Hm, Cselló vagy A két nővér? – váltogatta kezében a két valaha legijesztőbb koreai horror filmet.

- Ne! A két nővért ne! – pattantam fel az ágyról. – Zelo azt mondta, hogy az nagyon hátborzongató. Nem tudott aludni miután megnézte! – hadartam gyorsan.

- Hé! Ne parázz már! – guggolt le a lejátszó elé, majd megnyomta azt a funkciógombot, aminek segítségével kinyílik a lemezfiók. – Akkor a Csellót nézzük. – helyezte be a lemezt a helyére, majd ismét megnyomott egy gombot, minek segítségével elnyelte a lejátszó azt.

- Nem jössz ide? – kérdeztem félénken a párnámat ölelgetve.

- De, már megyeeeeek! - kiáltotta el magát, majd mellém huppant, s közelebb csúszott hozzám. – Hé, te dideregsz. – ámult el ahogy végignézett rajtam.

- É-én? Ugyan. – vigyorogtam kínosan, ahogy még jobban megszorítottam a párnát, ami a kezemben volt.

 - Te ennyire félsz? – duruzsolta Jongin a fülembe, ahogy közelebb húzott magához, majd óvatosan ölelésébe zárt.

- Dehogy, csak h-hideg van. – sütöttem le a szemeimet.

- Figyelj! Akármi baj van, vagy ha már nagyon félsz, akkor szólsz, és én pedig kikapcsolom a filmet, érthető? De addig is, ez csak egy film. Minden meg van rendezve és az összes ijesztő dolog, ami előfordul benne az csupán díszlet. Semmi ok sincs a félelemre, mivel semminek sincs valóságalapja, amit a filmben látsz. Jó? – simított végig ujjbegyeivel az arcomon, majd egy puszit nyomott a fejem búbjára.

- Rendben. – bólintottam egyet a nyugtató monológja után, majd elindította a filmet. Eleinte nyugodt voltam a szavainak hallatán és akármikor egy ijesztőbb jelenettel álltunk szembe mindig próbáltam emlékezni arra amit mondott, ezzel vegyítve az ölelés és a simogatás amit nyújtott, teljes nyugalmat hozott rám. Életemben először élveztem egy horror filmet, bár volt, amikor kicsit megborzongtam és jobban odabújtam Kaihoz, de ezt láthatóan ő sem bánta. Vele mindig valahogy biztonságban éreztem magam, és sosem aggódtam amiatt, hogy mi lesz, ha megzavarnak, vagy esetleg közbelépnek. Talán ő volt az, aki mellet teljesen önmagam tudtam lenni, termesztésen Zelo után, hiszen ő a legjobb barátom. Kai talán a második olyan volt, akivel a legjobban ki tudtam kapcsolni, de mindig is tudtam, hogy ő sokkal többet érez, mint barátság. A film vége felé járhattunk, mikor hangzavart hallottam a földszintről. Nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, addig, amíg Yongguk hangjához hasonlót meg nem hallottam.

- Szerintem, itt van Yongguk. – ültem fel az ágyon zakatoló szívvel.

- Még is mit keresne itt? – nézett rám érthetetlenül a rézbőrű fiú.

- Uh, őőő.. hát nem igazán tudom. – dadogtam valamit, mire összeszedtem a gondolataimat arról, hogy Kai nem tudja hogy én és Yongguk egy párt alkotunk. – De lenézek a földszintre. – nyitottam ki az ajtót nagy sebességgel, hogy megnézzem, mi folyik odalent, de nagy meglepettségemre Kai is utánam jött. Most az egyszer viszont nem küldhettem vissza a szobába, mert akkor minden világossá válna a számára. Ahogy a lépcsőfeljáróhoz értünk, meg is pillantottuk a váratlan vendéget.

- Szia bé- - köszönt rám Yongguk lágy hangnemben, egy édes mosoly kíséretében, de azonnal komoly arckifejezést és rideg stílust öltött magára, amint meglátta a rézbőrű Jongint mögülem kandikálni. – Úgy értem, csá McCart. Ez mit keres itt? – lépett egy lépcsőfokkal feljebb.

- Az a bizonyos ’ez’ a vendége Nicolenak. – vetette oda neki Kai. Te jó ég, mi lesz itt…

- Örülök neki. De már mehetsz is, mivel McCartnak és nekem bioszra kell készülnünk. – dőlt neki Yongguk a falnak, majd megforgatta a szemeit. Sosem tudtam, hogy ilyen jól tud improvizálni.

- Tudod, nagyon nevetséges vagy Bang. – nevetett fel Jongin lenézően.

- Még mindig itt vagy? – horkantott fel az idősebbik unottan.

- Elég lesz, fiúk! – adtam utat a gondolataimnak. – Yongguk, te jössz és átnézed velem a leckét, ami maximum 20 perc lesz. Kai, te is jössz, és utána folytathatjuk a filmet ketten.

- Óóóóó, de romantikus. Mit néztek? Az Alkonyatot? – nyavalygott és cuppogott, mint egy kislány.

- Ha ha ha, nagyon vicces vagy. – gúnyolódott Kai is.

- Épp ezt szeretik bennem a nők. – húzta félmosolyra ajkait Yongguk, ezt követően felaraszolt a lépcsőn, majd bement a szobámba.

- Hogy lehet valaki ilyen idegesítő? – sziszegte a rézbőrű a fülemhez közel.

- Inkább csak harcias. – mosolyodtam el.

- Na mi van hercegnők? Nem jöttök? – kiabált ki Bang uraság a szobámból. – Nem nagyon találom a biológia könyvet.

- Hogy lehetsz ilyen béna? – indultam meg a szobám felé, s amint beértem Yongguk elveszetten túrkáló látványa fogadott, amit alig bírtam ki nevetés nélkül.

- A kislányok általában bénák. – jelent meg mellettem Kai, majd sóhajtott egyet.

- Szeretnél te ilyen sármos kislány lenni. – mondta lekicsinylően a tanulótársam, miközben felegyenesedett.

- Hát elhiheted minden álmom. – nevetett fel gúnyosan Jongin mögülem. – Siethetnél egy kicsit Yongguk, mert nem szeretném sokáig a fejedet nézni.

- Akkor akár mehetsz is. – emelte fel tekintetét a fiókomról a fiú, s Kai szemébe nézve mosolyra húzta ajkait.

- Nem szándékozom Nicolet egyedül hagyni veled. – dőlt le az ágyamra a fiú. Kezeit feje alá téve meredt a plafonra. – Elég beszámíthatatlan vagy. – láttam, ahogy Yongguk keze ökölbe szorul, majd a fiú lehunyja szemeit és vesz pár mély levegőt.

- Hmm… - mosolyodott el barátom. – Remélem tudod, hogy ha Nicole nem lenne itt te már rég darabokban lennél.

- Fenyegetsz? – mosolyodott el Kai, majd lassú mozdulatokkal felült az ágyon. – Tudod engem egyáltalán nem zavar, ha Nicole látja, ahogy megszabadítalak pár fogadtól.

- Álmodozz csak. – fordult felé a fiú, majd egy határozott lépéssel előtte termett és ingét megragadva állásba rántotta a még mindig mosolygó fiút.

- Na mi van Yongguk elgurult a gyógyszer? – sziszegte Kai és egy nagyot taszított a fiú vállán. Kikerekedett szemekkel bámultam a történteket, majd mikor a megdöbbenéstől és a félelemtől rám telepedő ködön átszivárgott a valóság, azonnal a két fiúhoz ugrottam.

- Na ezt ne itt. – próbáltam közéjük férkőzni, de tudomást sem vettek rólam. Szikrákat szóró tekintettel meredtek egymásra, miközben választékosabbnál választékosabb szavakat vágtak egymás fejéhez. – Mondom. Ne. Itt. – erősködtem, kezeik alatt közéjük léptem, majd mellkasukra tapasztva kezeimet próbáltam eltolni őket egymástól.

- Látod Jongin még a barátnőd is félt tőlem. – morogta Yongguk.

- Nem a barátnőm. – felelte Kai magabiztosan. – Még nem. – mosolyodott el. Éreztem, ahogy elpattannak Yongguk idegszálai, majd egy könnyed mozdulttal kikerülve engem a falhoz tolta a fiút.

- Az életeddel játszol indián. – morogta, s Kai gallérját megragadva feljebb emelte a fiút, akinek nem kellett több teljes erejével lesújtott az előtte álló fiúra. Hangos csattanás zengte be a szobát, ahogy ökle találkozott Yongguk arcával, aki azonnal viszonozta a fiú cselekedetét így Kai szeme alá ékelve öklét egy lila folttal színesítette annak arcát.

- Elég legyen! – kiabáltam el magam, majd szám elé kapva kezeimet az összegabalyodott fiúkra meredtem. A szememből kibuggyanó könnyek végigszántották az arcomat, majd elszakadva bőrömtől a földre hullottak. Fájt látni, ahogy számomra két fontos ember épp kárt tesz egymásban. Kiabálásom láthatóan már eljutott a fülükig így pár lökés kíséretében elengedték egymást, majd rám pillantottak.

- Nicole… - szólalt meg Yongguk rám meredve. Szemeiből eltűnt a Kai iránt érzett gyűlölet, amit a megbánás váltott fel. Alsó ajkába harapva nézett rám, majd lesütötte szemeit.

- Látod Yongguk te mindenkinek csak ártasz. – nevetett fel a fiú. – A legjobb lenne, ha most elmennél. – lépett oda Kai az ajtóhoz és szélesre tárta azt a fiú előtt.

- Te is. – suttogtam, mire rám kapta a tekintetét.

- Tessék?- kerekedtek ki a szemei.

- Menjetek el. – motyogtam halkan. – Mindketten.

- De-

- Most. – leheltem, majd elsétálva köztük, lassú léptekkel a fürdőbe mentem. Nem kellett bezárnom magam mögött az ajtót, hiszen biztos voltam benne, hogy egyikük sem fog követni. Hátamat az ajtó támlájának támasztva a földre ereszkedtem, majd percekig csak meredtem magam elé. Ez így nem mehet tovább. Nem utálhatják egymást ennyire. Nem tudom mindkettejükkel tartani a kapcsolatot, ha közbe megölik egymást. Ezen változtatni kell. Egy hangos sóhajtás szakadt fel ajkaim közül, ahogy feltápászkodtam a hideg kőről. Mielőtt kimentem volna a szobába megmostam arcomat, majd egy puha törölközőbe temettem nedves bőrömet, hátha a selymes érintés lenyugtat kissé. Egy nagy levegőt véve tettem kezemet a kilincsre, majd lassan lenyomtam azt és kitártam magam előtt az ajtót. A szoba üres volt. Elmentek. 

29. rész

- Bármit is sütsz, most fog leégni. – motyogtam, miközben szememet törölgetve csoszogtam egyre közelebb a nekem háttal álló fiúnak, aki éppen a rántottát próbálta megmenteni az elszenesedéstől. A levegőben terjengő égett olaj szagát lehetetlen volt nem megérezni.

- Basszus. – sziszegte, ahogy a forró serpenyő ujjához ért így egy kis területen megégette bőrét. Azonnal a csaphoz ugrott és hideg víz alá dugva kezét, hozott enyhülést fájó ujjának. Nem bírtam megállni, hogy egy halkabb kuncogás ne hagyja el ajkaimat, mire azonnal felém fordította arcát és rosszalló pillantásokkal illetett. Gyorsan a szám elé kaptam a kezeimet így visszafojtva nevetésemet, s ártatlanul néztem a fiúra, kinek tekintete megváltozott és azonnal egy fájdalmasabb formát öltött.

- Ennyire fáj? – biggyesztettem le alsó ajkamat, mire csak egy bólintás volt a válasz. Fájó ujját dörzsölgetve nyújtotta felém azt, hogy én is szemet vethessek kipirosodott bőrére. Mosolyogva nyúlta felém nyújtott kezéért, majd ajkamhoz emelve ujját egy apró puszit leheltem megégetett bőrére.

- Jobb már? – pillantottam fel a fiúra, aki még mindig fancsali képe vágva ugyan, de bólogatni kezdett. – Talán nem halsz bele. – kuncogtam.

- De fáj… – motyogta, s a gáztűzhely felé visszafordulva lehúzta a serpenyőt a gázról és elzárta azt.

- Csak nem fog ki egy reggeli a nagy bandavezér Bang Yong Gukon. – mosolyodtam el, s mögé lépve dereka köré fűztem kezeimet. Lábujjhegyre emelkedve átkukucskáltam válla felett, majd államat vállára támasztottam.

- Nem vagyok ehhez hozzászokva… - motyogta. – Még senkinek sem főztem. – köszörülte meg a torkát, majd arrébblépett és a tányérokat kezdte el kipakolni. Melegség öntött el a tudatra,  hogy életében először nekem csinált reggelit, ami önmagában véve nem lenne túl nagy dolog, de Yongguktól ez egy igenis nagy teljesítmény.

- Szóval én vagyok az első, akinek megcsillogtatod a tudásod? – szökdécseltem oda hozzá, majd az arcához hajolva egy puszit nyomtam puha bőrére. Mormogott valamit, amit nem értettem, majd homlokomhoz szorította telt ajkait és egy hosszú puszival jutalmazott.

- Gyere együnk mielőtt-

- Mielőtt? – szólalt meg egy mély hang mögülem. Yongnam ásítozva ballagott be a konyhába, meztelen talpa minden lépésénél csattant egyet a padlón. Komolyan, mint egy elefánt.

- Mielőtt te megérkezel és megeszel mindent. – forgatta meg a szemeit Yongguk, majd még egy tányérért indult. – És megtennéd, hogy felöltözöl? Nicole is itt van. – bökte oda a fiúnak.

- Ne hinném, hogy túl sok minden van rajtam, amit rajtad még nem látott. Elvégre majdnem ugyanolyanok vagyunk. – kuncogott, majd levetette magát az egyik székre.

- Yongnam! – néztem rá szúrós szemekkel, mire kezeit feltartva elnevette magát.

- Sajnálom. – takarta el kezével kivillanó fogait, majd végignézett magát. Nem igazán értettem, hogy Yongguk min háborodott fel hiszen testvérét egy póló és egy alsónadrág is takarta, amit ha Yongguk szokásaihoz mérjük, már túlöltözésnek számított.  – Amúgy is már majdnem fel vagyok öltözve, szóval csend van.

- Ha enni akarsz ebből. – mutatott Yongguk a tányérra kirakott tojásokra. – Akkor befogod.

- Na életedben először főztél. Bravo. – kezdett tapsikolásba a fiú. – Többször is aludhatnál itt Nicole és még a végén konyhatündért csinálnál belőle. – nevetgélt a fiú. – Csak az esti hangerőtökből kell lejjebb venni és máris nem zavartok. – húzódtak ajkai perverz mosolyra. Éreztem, ahogy arcom felforrósodik, így zavartan fordultam el és egy pohárért nyúlva töltöttem magamnak egy kis vizet.

- Yongnam… - sziszegte Yongguk testvére megjegyzése hallatán, de ő láthatóan jól szórakozott.

- Gondolkodtam rajta, hogy átmegyek szólni, hogy valaki nem tud aludni tőletek, de aztán rájöttem, hogy még a végén félreértenétek a jelenlétem… - amint mondandója értelmet nyert számomra, az éppen lenyelt víz megakadt a torkomon, így percekig fulladozva próbáltam feldolgozni a hallottakat.

- Yongnam! – takartam el szemeimet, hogy kiverjem ezt az elképzelést fejemből, mikor a felhangzott a fiú hangos nevetése.

- Jó. Nem gondoltam komolyan. – törölgette le kicsorduló könnyeit arcáról, majd megpaskolta az asztalt maga előtt. – Eszünk is vagy csak nézzük azt a kaját? – tette fel a kérdést, mire Yonggukkal automatikusan az asztalra pakoltunk mindent.

- Csak hogy tisztázzuk. – ültem le a fiúval szemben. – Kímélj meg mindenféle vicctől, kommenttől, megjegyzéstől, utalástól ameddig eszem, mert nem szeretnék még megfulladni.

- Igenis kapitány. – kuncogott a fiú, majd enni kezdett. Yonggukkal még összenéztünk egyszer, majd mi is nekiestünk a reggelinknek.

- Ez rohadt sós. – jelentette ki hirtelen Yongnam. – Csak nem szerelmes valaki? – nyávogott testvérét szuggerálva.

- Ha nem tetszik ne egyed. – morogta a mellettem ülő fiú.

- Nem azt mondtam, hogy nem jó. Csak az utolsó marék sót esetleg kispórolhattad volna belőle. De, kezdenek nem rossz. – hadonászott a villájával.

- Fogd be a szád és egyél! – nézett fel a tányérjáról Yongguk.

- Yongnam ne kritizáld… - próbáltam védeni barátomat. – Életébe először főzött.

- Ne is! – háborodott fel azonnal Yongguk, mire Yongnam társaságában azonnal kérdő pillantásokkal illettük.

- Hogyne, hogyne… - bólogatott Yongnam.

- De komolyan! – hitegetett minket a fiú.

- Jól van Yongguk ez nem baj… - simogattam meg a vállát, mire tátott szájjal meredt rám.

- Te..te az ő oldalán állsz? – mutogatott a testvére irányába.

- Pártatlan vagyok. – kuncogtam számat eltakarva.

- Vagy csak nem akarja bevallani, hogy nekem ad igazat. – kacsintott Yongnam a testvérére.

- Ez igaz? – esett le az álla a földre.

- Én ilyet nem mondtam! –mentegetőztem, majd gyorsan enni kezdtem hátha leszállnak rólam.  – Mondjuk az tény, hogy ez sós. – motyogtam tele szájjal, mire Yongnam azonnal felnevetett.

- Na most már békén hagyhatnátok!  Tudjátok ki fog nektek legközelebb bármit is főzni. – puffogott.

- Te! – vágtuk rá Yongnammel kórusban.

- Főz a halál! Arra aztán várhattok, hogy én újra bármit is elétek rakjak. – duzzogott, majd belekortyolt a narancslevébe.

- Most mit játszod itt az óvodást?  - kuncogott Yongnam.

- Te inkább meg se szólalj! – vágott vissza Yongguk azonnal.

- Na elég vagy sarokba lesztek állítva mindketten. – léptem közbe.

- Ő kezdte! – hangzott fel az egyhangú válasz mindkét fiútól.

- Ne veszekedjetek. – kuncogtam, majd elpakoltam a kiüresedett tányérokat.  - Jól laktam. Köszönöm a reggelit. – simogattam meg a hasamat a konyhapultnak támaszkodva.

- Én is. – kiabált el magát Yongnam.

- Örülök, hogy ízlett, többet úgyse csinálok nektek semmit. – villantotta meg angyali mosolyát Yongguk.

- Naaaa. – búgtam, ahogy hozzá sétálva a nyaka köré fontam karjaimat.

- Mit akarsz? – mosolygott szemöldökeit felvonva. Kezeit derekamra tapasztva húzott közelebb magához.

- Még nem kaptam jó reggelt puszit. -  motyogtam lebiggyesztett ajkakkal, mire a fiú azonnal közeledni kezdett felém.

- Emberek ezt ne itt. – nyávogott Yongnam a nappaliból.

- Neked csend. – morogta Yongguk az ajkaim közé, majd azonnal birtokba vette őket. Lomhán mozgatta párnáit enyémeken, így egy finom csókkal ajándékozott meg.

- Nyitom! – kiabált Yongnam ahogy a csengő dallama belengte a házat. Alig halkult el a dallam, máris újra felhangzott, de most meg nem szűnően kezdett el csengeni. -  Mondom nyitom! – trappolt át Yongnam a konyhán. – Szállj már le a csengőről!  Mondom… - halkult el a hangja. - …szállj le a csengőről…. –Yongnam hangja bizonytalanul csengett így kíváncsian nyújtogattam a nyakam hátha átlátok Yongguk válla felett és szemügyre vehetem a látogatóm, de amit Yongguk tett azonnal kizökkentett cselekedetemből. Kiugorva kezeim közül tessékelt el maga mellől, majd a konyhapult mögé ugorva merült bele egy újság tanulmányozásába. Mi a fene?

- Végre már. – hallottam meg egy vékony hangot, majd magassarkú kopogása zengte be a házat. – Legközelebb ne várakoztass meg légyszives. – nevetett fel a lány, majd tekintetét elszakította Yongnamtől és megfordulva tengely körül egyenesen az én szemembe nézett. Gondosan megalkotott sminkje kiemelte mandulavágású szemeinek szépségét, szeme fölött ívelő fekete vonal még nagyított is szemein. A telt ajkaira felvitt vörös rúzs színben pontosan passzolt a hajában ékeskedő hajpánt színével, míg ez erős kontrasztot állított a lány alakjához pontosan passzoló mély kivágású pulcsihoz és az elmaradhatatlan szűk fekete farmerhez.

- Te meg mit keresel itt? – kerekedtek ki a lány szemeit.

- Én is kérdezhetném ugyanezt. – fontam össze karjaimat a mellkasom előtt.

- Yonggukhoz jöttem. – húzta ki magát a lány, majd tekintetét az olvasó fiúra szegte.

- Pont ahogy én. – mosolyodtam el.

- Mit akarsz te tőle? – emelte fel a hangját Hyerin.

- Ki vagy te az anyja? – nevettem el magam.

- Szállj le róla! – sziszegte a lány idegesen.

- Te vagy itt az egyetlen, aki állandóan rajta lóg nem én. – néztem rá megvetően.

- Magadba nézhetnél kislány. Yongguk úgysem akar tőled semmit. – grimaszolt a lány, majd betipegett a fiú mellé és a karját átkarolva magához húzta, hogy átölelhesse. Yongguk bocsánatkérő pillantásokat küldött felém a lány válla fölött, de ez már a legkevésbé sem érdekelt.

- Na jó én elmentem. – böktem ki, majd táskámat a vállamra kapva a cipőmért siettem.

- Épp ideje volt. – morogta Hyerint.

- De Nicole-

- Hagyd. Menjen csak haza. – szakította félbe Yonggukot a lány.

- Hazaviszlek. – hallottam meg Yongnam hangját, s a fiú azonnal mellettem termett.

- Jó. – bólogattam, majd felvettem a kabátomat és máris az ajtón kívül voltam.

- Ne bosszankodj emiatt. – szólalt meg a fiú, mikor mindketten beszálltunk az autóba.

- Még hogy ne bosszankodjak… - puffogtam. – Az a ribanc mindenével azon van, hogy megszerezze Yonggukot!

- De nincs okod aggódni. – pillantott rám a fiú, majd tekintetét visszavezette az útra.

- Végül is csak az exe… - nevettem fel kínomba.

- Yongguk sokat változott azóta, hogy együtt voltak.

- Akkor sem értékelem, hogy ennyit van vele. – sóhajtottam fel.

- Na ne szomorkodj már. – nyúlt át az én oldalamra a fiú, s megsimogatta a hajam. Jól esett, hogy így törődött velem. – Itt is vagyunk. – parkolt le a házunk elé.

- Köszönöm, hogy hazahoztál.  – mosolyogtam a fiúra, majd magamhoz vettem a cuccaimat.

- Nincs mit. – villantotta ki hófehér fogait. Kiszállva az autóból az én oldalamhoz sétált, majd kisegített a kocsijából. Türelmesen várt a ház előtt, míg én be nem mentem az ajtón, majd azonnal meghallottam, ahogy sietősen elhajt. Nagyot sóhajtva, lassú léptekkel ballagtam fel a szobámba, ahol egy nem várt vendég fogadott. Kikerekedett szemekkel néztem látogatómra, aki az ágyamon végigdőlve nézte az éppen aktuális adást a tévében, majd mikor észrevett, hogy már én is a szobában vagyok ajkain egy mosoly futott át.

- Hát te? – néztem rá meglepetten.

- Hiányoztál. – búgta, majd egy könnyed mozdulattal felállt a puha ágyról, s előttem termett. Mosolyogva terelt a fülem mögé pár kósza tincset, majd kezeit derekam köré fonva magához ölelt.

28. rész

Enyhe smink. Begöndörített haj. Egy testhez simuló fekete csipkeruha és a fájós lábaimra való tekintettel egy fekete topánka. Kezemen ékeskedő számtalan karkötő és még más kiegészítők. Elégedetten fújtam ki az elhasznált levegőt tüdőmből, ahogy végignéztem magamon a tükörben. Sosem mondhattam magam egoistának, de most teljesen meg voltam magammal elégedve. Egy halvány mosoly kúszott ajkaimra, ahogy lefelé mentem a lépcsőn, s szüleim ámulva néztek fel közeledő alakomra.
- Hát kislányom meg kell hagyni nagyon szép vagy ma. – bókolt apa. – Úgy értem mindig az vagy csak most jobban. Jól áll ez a ruha meg…meg kiemeli a szemedet. – hadart le mindent, ami az eszébe jutott, hogy jobban kijöhessen a szituációból. Megmosolyogtam tettét, majd a konyhába ballagtam.
- Köszönöm. – kuncogtam, majd belekortyoltam a nekem kikészített vízbe.
- Mikor jön érted Jongin? – érdeklődött anya.
- Hmm. Olyan…- pillantottam fel az órára. – Tíz perc múlva.
- És Yonggukot nem zavarja, hogy ti ketten ilyen jóba vagytok? – ült le velem szemben az asztalhoz. Azonnal megállt bennem a levegő, majd aggódva néztem fel anyára. Nem szabad, hogy Kai előtt Yonggukról beszéljen. Az nem fordulhat elő.
- Hát… Elfogadta, hogy jóban vagyunk. – tettem le magam elé a poharat. – De ők ketten nem nagyon szívlelik egymást szóval ha kérhetem ne említsétek meg Yonggukot ameddig Kai itt van. – néztem rájuk kérlelő tekintettel. Először meglepettség suhant át vonásaikon, majd hevesen bólogatva jelezték, hogy teljesíteni fogják a kérésemet.
- De miért nincsenek jóba? – kíváncsiskodott anya.
- Na látod ez az, amit még én sem tudok, de azon vagyok, hogy kiderítsem. – kacsintottam rá, majd telefonomat előkotorva a táskámból megnéztem mennyi az idő. A kijelzőn villogó számtalan nem fogadott hívást, most is figyelmen kívül hagytam, pont mint egész délután, majd tudatosítva magamban, hogy Kai perceken belül itt lehet. Lassan felálltam, majd a fogashoz mentem és magamra húztam a kabátomat, ezzel megrövidítve azt az időt, amit Kai itt fog tölteni, ezzel is csökkentve annak a lehetőségét, hogy anya vagy apa elszólja magát. Épp hogy az ajtóhoz értem máris megszólalt a csengő. Azonnal a kilincshez nyúltam és kinyitottam az ajtót a kabátját igazgató fiú előtt. Barna szemeit rám emelve pillantott rám, arcára kiült a döbbenet. Láthatóan meglepődött gyorsaságomon és ezt azonnal szóvá is tette.
- Te mióta toporogsz itt az ajtóba? – pislogott rám meglepetten.
- Egy percig sem kellett itt toporognom. – ismételtem meg szavait. – Most jöttem ide felvenni a kabátom. – mosolyogtam rá, majd szélesre tártam előtte az ajtót ezzel beljebb invitálva őt. Gondolkodás nélkül jött be a házba, majd azonnal a konyha felé vette az irányt ahol szüleim álldogáltak minket nézve. Jobban végigmérve őt tudatosult bennem, hogy ma is épp oly dögös, mint mindig. Egy világoskék szűk farmer díszelgett rajta és egy szegecses sportcipő, ezt kísérte egy fekete kivágott póló és egy laza farmerdzseki, ami megegyezett a nadrágjának színével. Haja nem volt különösebben belőve, inkább a borzas stílust választotta mára.
- Jó estét, McCart úr és McCart asszony. – kuncogott Kai, ahogy beljebb merészkedett, majd egyből mélyen meghajolt, amint a szüleimet megpillantotta.
- Szervusz Jongin. – köszöntek a szüleim is csaknem egyszerre és ők is meghajoltak a fiatalabb személy előtt, ami belőlem csak egy mosolyt csalt ki. Néha úgy érzem, hogy Kait jobban bírják a szüleim, mint Yonggukot.
- Nem maradtok még egy kis sütizésre? – tette föl anya kedvesen kérdését.
- Jaj, bár tehetném, csak az a gond, hogy a többiek itt várnak a ház előtt, és időre is kell mennünk. – utasította vissza Jongin illedelmesen a meghívást.
- Ó, ezek a fiatalok. – kuncogott anya. – Semmi gond, inkább menjetek és érezzétek jól magatokat! – bólintott egy mosoly kíséretében.
- Köszönjük és semmiképp se aggódjanak! Vigyázni fogok a lányukra. – egy féloldalas mosoly kúszott az ajkaira, ahogy kinyitotta az ajtót.
- Bízunk benned, Jongin! – bólintott egyet apa.
- Sziasztok! – köszöntünk el a családomtól, ahogy átléptük a küszöböt. Azonnal a kert előtt várakozó fehéren csillogó autó fele vettük az irányt.
- Aztaaaa! Új autód van? – ámultam nagyokat amint a járműre pillantottam.
- Nem. – kuncogott, majd a derekamra vezette a kezét, amit egyáltalán nem furcsálltam. – Ez Yixingé.
- Ki az a Yixing? – vetettem fel a váratlannak nem mondható kérdést, kitágult szemekkel.
- Majd most meglátod. – vigyorgott, majd kinyitotta nekem az anyósülés mellet elhelyezkedő ajtót, mire minden egyes szempár rám szegeződött. Egy kicsit zavarba is estem. – Hé, fiúk! Ne nézzétek már annyira Nicolet. Inkább mutatkozzatok be, vagyis inkább te, Yixing, mert egyedül téged nem ismer. – tessékelt be, így be tudtam ülni a nekem szabadított helyre. 

- Szia. – mosolygott rám a tiszta arcú fiú, ahogy kezet nyújtott. – Zhang Yixing vagyok.
- Szia. Én pedig Nicole McCart vagyok. – mutatkoztam be én is, viszonozva a kedvesnek tűnő kézfogást.
- Na most már induljunk! – kiabált Kai a hátam mögül, mellette Kris, majd Tao. Egy húszperces kocsikázás után érkeztünk el a kívánt helyre. A zene tombolását, már az autóból lehetett hallani. A villogó fények megállás nélkül szűrődtek ki a szórakozóhelyről, ami az egész utcát befestette és vidámabbá, egyben varázslatosabbá teremtette. Ebből kiindulva egy egészen igényes szórakozóhelynek tűnt az egész. A gyönyörű fehér csodából kiszállva, úgy nézhettünk ki, mint valami filmsztárok, hiszen mind az öten eléggé kitettünk magunkért. Ha az életben egyszer sem, de most engedtem a csábításnak és hagytam, hogy elkerítsen a nagyképűség és a büszkeség érzése, amit a különleges és gazdag közeg váltott ki. De nem is tartott sokáig, az érzés elmúlt, amint beléptünk a bulizóhelyre.
- Na, ki merre? – jött a hirtelen kérdés Kristől.
- Mi megyünk Nicollal, és iszunk valamit a bárpultnál. – karolt át ismét Jongin, és közelebb vont magához. – Ti?
- Én csajozni akarok. – kurjantott fel Tao, mire mindenki elnevette magát.
- Úgyérti… khm. – lökte oldalba Kris Taot. – Beülünk az egyik blokkba és mi is megalapozzuk a hangulatot.
- Én nem tudom. – vakargatta Yixing a tarkóját.
- Hát, két választásod van. – kezdett bele Kris. – Vagy elmész Kaiékkal, és rontod ott a levegőt, vagy jössz velünk és kibírod velem Tao gyerekesen nőéhes viselkedését. – kuncogott. A válasz mindenki részéről egyértelmű volt, így hát Kai is én a bárpultot céloztuk be. Odaérve a kiszemelt helyhez, Jongin kihúzta nekem az érdekesen magasított széket, hogy kényelmesen helyet tudjak foglalni, majd ő is követte a példámat.
- Na és mit iszol? – kérdezte mélyen a szemembe nézve. Mélybarna szemei valamilyen szinten kéjt és elvarázsoltságot sugároztak. Tényleg nagyon vonzó volt.
- Egy koktélt talán elfogadok. – mosolyogtam szégyenlősen.
- Rendben. – bólintott, majd tenyerét kézfejemre vezetve simogtva köröket rajzolt le a bőrömre. Jól esett. – Elnézést kisasszony! – legyintett lágyan a levegőbe, mire megjelent orrunk előtt az egyik bárpultos lány.
- Mit adhatok? – készített a kezébe két poharat.
- Kettő koktélt szeretnénk. – taglalta Jongin figyelmesen, majd a pénztárcáját zsebéből előcsúsztatva várta, hogy megkapja az árlistát.
- Máris adom. – mosolygott egyet a leányzó és már neki is kezdett a koktélok gondos elkészítésének.
- Nicole. – emelte rám tekintetét Kai.
- Tessék? – pillantottam kezére, ami az én kezemen pihent, majd ismét szembetalálkoztam íriszeivel.
- Annyira gyönyörű vagy ma. – harapott alsó ajkába, ami egy hatalmas elpirulást kezdeményezett nálam, de próbáltam kordában tartani magamat és az arcomon jelentkező pírt.
- Köszönöm szépen. – hajtottam le fejemet és a földet kezdtem kémlelni, de óvatosan állam alá nyúlt és följebb emelte a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Tudod é-
- Parancsoljatok, itt vannak a koktélok. – tolta elénk a kisasszony a szép piros színben pompázó, fekete szívószállal díszített szomjoltót.
- Köszönjük szépen. – mondtuk csaknem egyszerre, majd kíváncsiságom vezérlésével az üdítőbe kortyoltam, mikor egy ismerős zene csapta meg a fülem. Azonnal eksztázisba estem, hiszen a kedvenc számomat adták éppen.
– Úristen, ez a kedvenc számom! – mondtam fennhangon, ami Kaiból egy enyhe kuncogást váltott ki.
- Csak nem táncolni szottyan kedved? – emelte meg szemöldökeit. Most, vagy soha. Most, vagy soha.
- Hááát.. – sütöttem le a szemeimet, már másodjára.
- Naaaa, ne legyél már félénk! Gyere! – kapott kezem után, majd rántva egyet rajtam, a táncparkett közepére kerültünk. – Mutasd meg mit tudsz! – suttogta a fülembe bátorítóan. Nem is kellet több, hagytam, hogy végigáramoljon rajtam az izgalom, ami egyből elindította a testemet, és egy ritmusos táncsorozatot kezdeményezett, amibe Kai is belecsatlakozott. Pörögtünk ide-oda, volt hogy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz a vártnál de mégis kit érdekelt? Jól szórakoztunk a szám lecsengése alatt, és épp ez volt a lényeg.
- Hűha, te! Ez nem semmi. Nagyon jól tolod! – vigyorgott rám, majd nyomott egy cuppanós puszit az arcomra.
- Te se vagy ám piskóta! – kacsintottam rá mókásan. Eközben egy új szám indult be, ami kicsit erotikusabb jellegű volt, de mégis jó dallam tartozott hozzá.
- És mit szólsz hozzá… - vont közelebb magához és szorosan átölelte a derekamat, így én is ugyanezt tettem a nyakával. – Ha azt mondanám, hogy ez pedig az én kedvenc számom? – harapott gyengéden alsó ajkába, majd lassan csípőmre vezette tenyereit és elkezdte gondosan tekerni azt. Egy hirtelen, de nem is tudom milyen ötlettől vezérelve hátat fordítottam neki és úgy simultam hozzá, hogy a fenekem és az ő ágyéka találkozzanak egymással, majd ezt követően hátulról átkaroltam nyakát és lomha mozgásba kezdtem csípőmmel oldalra, majd köröket is tettem vele. Ő is felbátorodott, így hát a testén lassabb hullámokat vezetett végig, ami egy elég túlfűtött jellegű mozdulatsorozatot hozott létre. A zene begyorsulásával a mozdulataink is gyorsultak. Kai az egyik pillanatról a másikra magaféle fordított, és igy hullámoztatta a testét az enyémnek, én pedig az enyémet az övének, még mindig szorosan átkarolva egymást. Teljesen a mámorba estünk, és bele sem gondolva a körülményekbe csak táncoltunk tovább. A zene vége felé Jongin elkezdett ajkával az enyémek felé közelíteni. Lehunytam a szememet, de amint Jongin ajkai az enyémekhez értek, Yongguk arca és a tudat, hogy az övé vagyok, fájdalmasan hasított bele a szívembe, így hát olyan gyorsan pattantam el Kai elől, hogy ő majdnem az orra elé esett.
- Kai, ezt már megbeszéltük.. – túrtam idegesen a hajamba.
- De hát, annyira.. – kezdett a magyarázkodásba, mire csak pár rosszalló pillantást küldtem lénye felé. – Jólvan, jólvan, igazad van. – sóhajtott fel fájdalmasan. – Sajnálom… - az órámra pillantva szembesültem vele, hogy már éjjel fél egy van, és hogy nekem egyre otthon kell lennem.
- Kai, nekem mennem kell. – böktem ki idegesen.
- Hazaviszlek! – jelentette ki magabiztosan.
- Ne! – tiltakoztam. – Vagyis… hagyd csak Yixinget, neked itt sincs az autód.
- Ahj, igazad van. – vakarta meg a tarkóját.
- Szórakozz csak tovább a fiúkkal! – mosolyogtam rá biztatóan, mire ő is egy széles mosolyt vett fel.
- Biztos? – simított végig a kezemen.
- Ezer százalék. – bólintottam határozottan.
- Azért köszönöm ezt az estét, legközelebb is eljöhetnénk, nem gondolod?
- De! És én is köszönöm. Nagyon jól éreztem magam! Na sietek, majd hívlak. – vigyorodtam el, majd egy gyors cuppanós puszit nyomtam az arcára, és a legközelebbi busszal becéloztam a házunkat, ahova próbáltam a lehető leghalkabban és legészrevehetetlenebbül bejutni. Egy gyors zuhany kíséretében zártam az estét, s az ágyamba bújva rettentő gyorsan az álomvilág áldozatául estem. 

Másnap az iskolában bolyongva az első óra előtt, egy kéz ragadott meg, ami sikeresen a szívrohamot váltotta ki belőlem. A sikítás tört rám, de mielőtt észrevehetővé vált volna a szituáció, a várt személy fogta és semmi perc alatt eltakarta a számat kezével.
- Hol a francban voltál tegnap? – sziszegte Yongguk a fogai közt, még mindig a számat szorítva.
- Elengednél? –motyogtam a keze alól, mire egyből szabaddá tette a beszélőkémet. Lehunyta szemeit, s kezeit halántékára tapasztva masszírozta bőrét.
– Hol voltál Nicole? – kérdezte már kissé nyugodtabban.
- Kicsit levezettem a feszültséget. – válaszoltam kérdésére, majd kezeimet összefontam mellkasom előtt és a falnak támasztottam hátamat. A fiú szemöldöke feljebb szaladt homlokán, ahogy rám pillantott. Fürkész tekintete rám tapadva próbált kiolvasni belőlem bármit is.
- És mégis meddig vezetgetted ezt a feszültséget, ugyanis elmentem hozzátok olyan este tizenegy körül, de a szüleid megmondták, hogy épp elfoglalt vagy. – morogta.
- Csak nem meg akarod szabni, hogy hánykor kell hazamennem? – nevettem el magam, ami láthatóan nem tetszett neki.
- A telefont se vetted fel. – sorolta tovább az őt sértő bűneimet.
- Volt is rá okom elég. – néztem rá mereven, majd ellöktem magam a faltól. – El fogunk késni… - indultam volna meg vissza az osztályba, de elkapta a karom és visszahúzott.
- Kivel voltál? – fúrta tekintetét az enyémbe.
- Miért ilyen fontos ez? – emeltem feljebb fejemet, hogy szemeibe tudjak nézni. Szinte szikrákat szórt barna írisze.
- Kivel voltál? – taglalta lassan a szavakat.
- Ha ennyire tudni akarod Kaival voltam. – böktem ki. Megfagytak vonásai, ahogy eljutott füléhez a hangom, eltátott szájjal nézett rám. Amint magához tért elöntötte a düh, kezei szinte remegtek idegességében.
- Megmondtam, hogy tartsd távol magad tőle! – sziszegte.
- Nem tudom Kai mivel rosszabb a te Hyerinednél. – forgattam meg szemeimet, majd kihúztam kezemet az övéből. – Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek beállítod. Semmi rosszat nem tett velem. Sem ő, sem a barátai.
- Tehát többen is voltak. – nevetett kínjában, majd frusztráltan túrt tincsei közé.
- Igen. És mind kedvesek voltak velem. – sóhajtottam fel unottan.
- Nem tudod, mit csinálsz… - fordított nekem háta, majd járkálni kezdett előttem. – Mire jó ez neked? Hm? – fordult felém ismét, majd hozzám lépve préselt a falhoz. Ajkainkat csak pár centi választotta el egymástól. – Féltékennyé akarsz tenni? – nézett szemeimbe. Éreztem meleg leheletének simogatását bőrömön, akaratlanul is ajkaira szegeződött tekintetem. – Csak mert sikerült. – motyogta, majd kezei közé vette az arcomat, de elfordítottam a fejem ezzel elhajolva tőlem. Nem adtam meg magam ilyen könnyen. – Ne találkozz velük… - motyogta, majd derekamra csúsztatta kezeit és még közelebb vont magához.
- Ne találkozz azzal a-
- Muszáj. – vágott szavamba.
- Akkor meg ne kérj tőlem semmi ilyesmit. – ráztam meg a fejem, s kibújtam öleléséből.
- Értsd meg, hogy nem tudhatja meg, hogy együtt vagyunk. – magyarázkodott.
- Kai sem. – vágtam rá azonnal.
- Ez nem ugyanaz! – morogta.
- Dehogy nem. Pontosan ugyanaz. – pillantottam rá. – És most összejössz az exeddel vagy mi?
- Dehogy. – ráncolta össze a homlokát hitetlenkedve.
- És ha ő ezt akarja? Csak mert ez elég nyilvánvaló. – fintorogtam.
- Majd… megoldom valahogy. – sóhajtott fel.
- Igen és hogy? Nem fog gyanakodni? – húztam ajkaimat egy félmosolyra.
- Nem tudom. Nem tudom Nicole… Nem akarlak elveszíteni… - fogta meg a kezemet, majd gyengéden magához vont. Tekintetem azonnal ellágyult, ahogy szomorúságot árasztó szemeibe néztem. Én sem akartam őt elveszíteni. Kezeim automatikusan fonódtak nyaka köré, majd lábujjhegyre emelkedve gyengéd csókot leheltem ajkaira.
- Nem fogsz elveszíteni… - bújtam oda hozzá, majd nagy levegőt véve szívtam be illatát. Kezeit derekam köré fonva ölelt át, majd a hajamba fúrta az arcát.
- Megoldjuk ezt a dolgot valahogy… - motyogta, majd szorosabbra fogta kezeit körülöttem.
- Meg. – pusziltam bele nyakába. A folyosóra települt csendben lassan egyre hangosodó kopogás hangja kúszott oda hozzánk így szétugrasztva minket. Táskámat felkapva kezdtem el kotorászni a zsebeiben, míg Yongguk a telefonját nézegetve próbált nem feltűnően viselkedni. A kopogás egyre hangosabbá vált, majd közvetlen elénk érve egyszer csak megszakadt. Tekintetemet felemelve pillantottam rá látogatónkra, de azonnal megbántam tettemet.
- Bang Yongguk. – tette csípőre kezeit a lány. – Már mindenhol kerestelek! – nézett a fiúra sértődötten, majd egy gyors mozdulattal helyükre igazította az arcát keresztező tincseit.
- Mit akarsz? – sóhajtott fel a fiú az előtte álló lányra nézve.
- Elvihetnél vásárolni. – mosolygott rá Hyerin, majd a fiú mellkasára tette kezeit. Ujjbegyeit lágyan felvezette Yongguk nyakához, majd megigazította a gallérját. – Így mindjárt más. – simított végig a fiú ingjén, majd kezei visszahullottak maga mellé. – Vagy mást szeretnél csinálni? – búgta közelebb hajolva Yonggukhoz.
- Őszintén semmit sem szeretnék csinálni. – nézett rá a fiú, majd hátrébb lépve növelte maguk közt a távolságot.
- Gukki ne legyél már ilyen… - nyávogta a lány. – Tegnap is olyan jól elvoltunk….
- Hyerin remélem nem gondolod, hogy minden napomat veled akarom tölteni.
- El tudnálak szórakoztatni. – kacsintott rá a lány. Na ebből eleget hallottam. Megköszörülve a torkomat kezdtem el rendezgetni a cuccaimat a táskámba, majd Yonggukra néztem.
- Szóval Yongguk ne felejtsd el a bioszházit megcsinálni. Jövő héten be kell adnunk az agyagot és nem szeretnék rossz jegyet kapni, majd lehet, egyik délután össze kellene futnunk megbeszélni, hogy ki mit talált a gyűjtőmunkához. – Hyerin a szemeit forgatva hallgatta végig a mondandómat, majd fintorogva pillantott rám.
- Natasha keress magadnak egy másik tanulótársat, mert én akarok Yonggukkal lenni. – vetette oda nekem flegmán.
- Nicole vagyok és nem Natasha, de mindegy. – vontam fel a szemöldököm. – És mondtam már, hogy nem nagyon izgat, hogy mit akarsz és mit nem? – erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- Pedig jobb lenne ha szót fogadnál. – lépett hozzám közelebb. Túl sokat képzel magáról ez a lány.
- Vagy mi lesz? – nevettem el magam. Megfeszültek az arcizmai, majd felháborodva pillantott a fal mellett ácsorgó fiúra, aki csak a fejét rázva jelezte, hogy ő ebbe nem akar belefolyni. Hyerin visszafordulva felém a fülé mögé tűrte a haját, majd lenézően nézett a szemeimbe. Most tűnt csak fel, hogy milyen nagy szemei vannak az átlaghoz képest. Meg kell hagyni szép volt.
- Ha nem szeretnéd, hogy tönkretegyelek, akkor ne legyél az utamba. – suhant át egy mosoly ajkain, majd megigazgatva táskáját a vállán elindult arra amerről jött. – Yongguk akkor háromra gyere értem. – nézett vissza a válla felett, majd a fiúra kacsintott és eltűnt a folyosón.
- Te mégis hogy lehettél együtt ezzel? – akadtam ki azonnal, ahogy a lány alakja kisétált a látóteremből.
- Régen más voltam. – jött a válasz magam mellől, majd újra a derekamon éreztem a fiú kezeit.
- Nagyon felbosszantott. – motyogtam, majd megadóan a mellkasának támasztottam a homlokom.
- Ne bosszantsd fel magad rajta. – kuncogta, majd apró puszikat lehelt a hajamra.
- Még hogy tönkretesz… - sziszegtem.
- Na…. – vette kezei közé az arcomat és maga felé fordított. – Ne foglalkozz vele. – suttogta, majd hosszú puszival jutalmazta ajkaimat.
- De hát... Annyira magáénak akar. – nyöszörögtem.
- Nem érdekel Hyerin. – szögezte le.
- Jó. – adtam be a derekam. – De ne hagyd, hogy rád másszon…
- Nem hagyom. – húzta mosolyra ajkait, majd lehajolt hozzám és birtokba vette ajkaimat. Lágyan simogatta telt párnáival az enyémeket, majd éreztem, ahogy nyelve végigsimítva alsó ajkamon. Azonnal résnyire nyitottam ajkaimat így akadály nélkül vezethette át nyelvét a számba, majd az az enyémet megkeresve mélyítette el a csókunkat. Kezeimet selymes hajába vezetve túrtam tincsei közé, s gyengéden belemarkoltam hajába, ami egy halk sóhajt váltott ki a fiúból. Óvatosan lépdelt előre párat, ezzel maga előtt tolva engem is és a falhoz préselt. Kezeit levezetve derekamról fenekembe belemélyesztette ujjait bőrömbe, majd végigsimítva combjaimon a derekára húzta azokat.
- Yongguk… - ziháltam ajkai közé, majd vállaiba kapaszkodva tartottam magam, hogy ne legyek neki nehéz, de nem úgy tűnt, hogy nehezére esne cselekedete.
- Shhh… - motyogta, majd újra az ajkaimra tapadt, de ezúttal nem volt olyan gyengéd. Fogaival végigkarcolta alsó ajkamat, majd gyengéden beleharapva húzni kezdte azt. Amint alsó párnám megdagadt harapdálásai következtében a felsővel is megismételte ugyanezt. – Kívánlak… - búgta, majd nyakamat kezdte csókjaival elhalmozni.
- Yongguk…ezt…ezt nem kellene… - ziháltam, de lábaim saját magamnak ellentmondva kulcsolódtak a fiú dereka köré ezzel magamnál tartva őt.
- Hmmm…talán. – mosolyodott el, majd óvatosan szívogatni kezdte érzékeny bőrömet. Lehunyva pilláimat adtam át magam a fiúnak, aki percek alatt bejárta ajkaival az egész nyakamat és vállaimat. Halk sóhajok szakadtak fel ajkaim közül, majd megszólalt egy hangos, akaratos hang. A csengő. – Ezt nem hiszem el. – mordult fel a fiú, majd lassan leengedte lábaimat a derekáról.
- Talán jobb is… - ziháltam, majd megigazítottam a ruhámat.
- Talán. - kuncogta, majd még egy utolsó puszit lehelt az ajkaimra. Lehajolt, hogy felvegye táskámat, majd átadva nekem azt, a sajátjáért nyúlt. – Jó legyél órán. – puszilt homlokon, majd mindketten elindultunk az ellenkező irányokba.