35. rész

Bakancsom cipőfűzőjével elbíbelődve ültem a faház tornácára vezető lépcső tetején, miközben egyre több ember szállingózott ki a kis házakból és kisebb csoportokba gyűlve beszélgettek tovább a házak közti üres területen. Kezdett sötétedni így az osztályfőnök meglátása szerint épp itt volt az ideje, hogy elinduljunk a várva várt túrára. Ez amolyan hagyományszerű lehetett az osztálykirándulásokon, mivel Zelo már nem egy történetet mesélt el különböző évekből és ahogy észrevettem valahogy sosem sikerül úgy a dolog, ahogy azt a tanárok elképzelték. A csoportból hol szánt szándékkal, hol rábeszélésre, de mindig kisebb csoportok szakadtak le, így a túrákra elinduló osztály mindig a legközelebbi kocsmában kötött ki előbb vagy utóbb. Ahogy hallottam a többiek a mai estét sem akarják az ágyban fekve, unalmas könyveket olvasva tölteni, így ha jól sejtem az idei terv sem különbözik az eddigiektől. Észrevétlenül leszakadni a csoporttól és bejutni a legközelebbi városba. Bár az igazat megvallva, az hogy mit tervez Yongguk valahogy jobban megmozgatta a fantáziám, mint ez az egész túrázás. 

- Nicole! – hallottam meg egy ismerős hangot, mire felemeltem a fejem és tekintetemmel végigpásztáztam a tömegen. Ha nem lett volna már így is elég feltűnő a többiek közül kimagasló szőke hajú fiú még a hatás kedvéért kezet felemelve integetett nekem jelezve, hogy menjek oda hozzá.

- Megyek. – kiabáltam oda a fiúnak, majd farmerem zsebéhez nyúltam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy a elraktam a zseblámpám. Óvatosan felkeltem a helyemről, majd lesasszézva a lépcsőn átverekedtem magam a kisebb csoportok gyűrűin és így aránylag kis kerülővel sikerült elérnem Zelohoz, akihez idő közben már a többiek is odacsapódtak. Zelo épp Himchannal beszélgetett, aki szemmel láthatóan egy üveget akart a fiú kezébe nyomni, aki heves tiltakozásában a mellette álló Youngjae mögé bújt.   

- Ó sziasztok. – lepődtem meg mikor megláttam az öt másik fiút, akik az előbb még a közelben sem voltak.  Tekintetem azonnal a ház falának támaszkodó fiúra villant. Barna bakancsát lazán a ház falának támasztotta, míg kezeit farmernadrágjának zsebébe mélyesztve várakozott a fal mellett. Szürke melegítő felsőjének cipzárja nem volt teljesen felhúzva így kilátszott alóla egyszerű fekete pólója. Szokásához híven nem bírta ki, hogy ne húzzon sapkát így miután előre döntötte fejét alig láthattam az arcát. Yongguk egy pillanatra elmosolyodott hangom hallatán, majd lassan araszolva próbált kissé messzebb kerülni tőlem, hogy még véletlen se csináljunk semmi feltűnőt, ami szemet szúrna bárkinek is.

- Mi az hogy ó sziasztok? – emelte fel a szemöldökét Daehyun, majd odalépve mellém átvetette egyik karját nyakam felett és maga mellé húzott. Meglepetten pislogtam a vállamat veregető fiúra, aki a szokásosnál is szélesebb mosolyt villantva rám ácsorgott mellettem.

- Az előbb még nem voltál itt szóval kissé meglepődtem, mikor megláttalak. Meg vagy elégedve a magyarázattal? – emeltem fel a fejem, hogy a fiú arcára nézhessek, de ő tetetett sértődöttséggel elmeredt a semmibe.  

- Ha meglepődtél, akkor máshogy kellett volna kifejezned. Egy ó Daehyun hát te itt vagy? Annyira örülök… - nyávogott engem utánozva. – …mondat sokkal jobban tetszett volna. – nézett rám elégedetten.

- Mikor mondanék én neked ilyet? – vontam össze a szemöldököm kérdőn. Mondatom hallatán a többi fiúnevetésbe tört ki, de Daehyun arca még mindig rezzenéstelen maradt.

- Nicole McCart. Nagyon kinyílt a szád mostanában. – húzogatta a szemöldökét a fiú.

- Jung Daehyun, te mégis mióta vagy ennyire jó megfigyelő? – mosolyogtam a fiúra, majd egy látványos mozdulattal lesöpörtem magamról a kezét.

- Mindig is ez voltam. – kacsintott a fiú. – Mindenki jó valamiben…. Csak tudnám, hogy te miben vagy jó… - folyatta az idegesítésemet. Direkt. – Hacsak nem valami olyan dologba, amit csak egy személy tudhat… - villant a szeme Yongguk irányába. Először értetlenül meredtem a fiúra, de amikor Himchan szemöldökhúzogatásával azonnal megértettem a fiú kijelentését.

- Daehyun. – szűrtem a fogaim között, majd ijedten pillantottam körbe remélve, hogy senki sem hallotta előző mondatát.

- Yongguk nem szeret az ilyenekről mesélni pedig igazán kíváncsi vagyok, hogy mit is tudsz… - merengett a fiú magába.

- Perverz. – ütöttem bele a vállába, majd sértődötten Zelo irányába indultam.

- Na mi történt McCart? – környékezett meg Yongguk mikor közelebb értem hozzá. Kérdő pillantása az enyémet kereste, ahogy meglátta, hogy szinte menekülök a mögöttem nevetgélő fiú elől.

- Daehyun nem hagy. – nyávogtam, majd sarkon fordulva beálltam a fiú háta mögé így ő közém és az engem vigyorogva követő Daehyun közé került. Próbáltam a lehető legkisebb érintkezéseket is elkerülni a fiúval, de nem bírtam ki hogy kezeimet ne tapasszam szürke melegítő felsőjének hátára, majd lábujjhegyre állva lestem ki a válla felett, hogy lássam Daehyunt.

- Ugyan Nicole tudod, hogy csak hülyéskedek. – nevetett a fiú, majd közelebb lépett.

- Tuti részeg vagy. – szóltam oda a fiúnak, aki kezeit maga elé emelve védekezett az őt ért vád ellen. – Az hogy igyunk a házba nem az én ötletem volt. – jelentette ki hirtelen.

- Hoppá, szóval igazam van. – vigyorodtam el. Ismerem már annyira, hogy átlássak az ilyen dolgokon.

- Az egészet Yongguk találta ki. – vágta rá a fiú, majd ártatlan tekintettel kezdett el az előttem álló fiúra mutogatni.

- Ki hitte volna. – suttogtam halkan, mire éreztem, ahogy a fiú válla megemelkedik párszor ahogy hangtalanul nevet.

-  Csak megalapoztuk a hangulatot. – szólalt meg a fiú, s kissé hátrébb lépve közelebb simult hozzám. - Várod a meglepetésed? – suttogta halkan, hogy csak én hallhassam, majd kissé oldalra fordítva a fejét rám pillantott a szeme sarkából.

- A meglepetésem része, hogy leitatod a többieket? – kuncogtam, de szívem már a meglepetés hallatán is kihagyott egy ütemet.

- Én csak megadtam nekik a kezdő lökést. Így majd eszükbe sem jut a kocsmából egy jó darabig hazajönni. – nevetett halkan.

- Mert hogy? – néztem rá kérdőn.

- Mert így elég sokáig egyedül lehetünk… - kacsintott rám a fiú. Csak ő és én, egyedül. Akaratom ellenére is összeszorultak kezeim a fiú hátán, amit ő is megérzett így egy széles mosoly terült szét az arcán. – El se hinnéd mennyire nem lehet hallani kívülről semmit abból ami bent folyik. – ábrándozott, mire arcomba azonnal a kelleténél is több vér szökött.

- Ne hozz zavarba mindenki előtt. – sziszegtem, mire csak még jobban elmosolyodott.

- Jól áll a rózsaszín. – kuncogott.  

- Yongguk. – érkezett meg köreinkbe az a személy, akit a legkevésbé szerettem volna látni.  Automatikusan engedtem el a fiút, majd kicsit hátrébb lépve eltávolodtam tőle. Hyerin nagy lendülettel lépdelt oda a még mindig előttem álló fiúhoz, majd gondolkodás nélkül átölelte. Kezeit a dereka köré fonva húzta magához, majd állát a fiú vállára téve a nyakába fúrta az arcát. Ugyan Yongguk nem ölelte vissza, Hyerin zavartalanul élte kis a szeretethiányát a fiún. Yongguk válla felett átnézve tekintetét az enyémbe mélyesztette, majd arcát gúnyos fintorra húzva elhajolt Yongguktól. – Te mit beszélgetsz ilyenekkel? – bökött az irányomba fejével.

- Ezt már megbeszéltük Hyerin. – szólt ellentmondást nem tűrően a fiú, majd egy mozdulattal leszedte magáról a lányt. – Semmi közöd ahhoz, amit én csinálok. – sziszegte a lány arcába, akit láthatóan meglepett a fiú viselkedése. Nagyokat pislogva nézett Yongguk szemébe, majd sértődötten hátracsapta a haját.

- Látom rossz kedved van… - sóhajtott fel, majd megforgatta a szemeit. Már nyúlt volna fel Yongguk arcához, amikor a fiú elkapta a kezét, s messzebb tolta magától.

- Egyáltalán nincs rossz kedvem, nem mintha amúgy bármi közöd lenne hozzá. – vágta hozzá a lányhoz hidegen, majd kikerülve őt elindult a másik irányba. –Majd jöttök. – szólt oda a többieknek, s zsebre vágva kezeit eltűnt a tömegben. Hyerin még egy darabig egy helyben állt maga elé meredve, majd fekete szemei rám villantak. Ajka egy vonalba szűkült, ahogy lassan végigmért, majd halvány mosolyra húzódtak ajkai.

- Rossz emberrel kezdtél ki McCart. – suttogta a lány mosolyogva, majd elindult ő is abba az irányba amerre a fiú ment egy perccel ezelőtt.  

- Azt az ördögi mosolyt az előbb én hallucináltam vagy ez a lány tényleg ilyen ijesztő? – ráncolta össze a homlokát Daehyun mellém lépve.

- Nem… Én is láttam. – motyogtam a fiúra nézve, majd halkan felsóhajtottam. Nem is akarok belegondolni, hogy épp mit tervelt ki az a lány az imént. – Mindegy. Menjünk inkább, mert már így is késő van. A fiúk szó nélkül bólintottak, majd mindannyian eltűntünk a készülődő emberek tömegében.

Még vagy fél órás készülődések árán sikerült mindenkinek összeszednie magát és egy csoportba rendeződni, majd pontban kilenckor megkezdődött az idei éjszakai túra. Zelo kezébe kapaszkodva vágtam neki a tábor melletti kis ösvénynek, amit a zsebemből előhalászott lámpával világítottam meg magam előtt. Egy darabig a csoporttal együtt haladtunk a sötét erdőben, majd Zelo egyre jobban lemaradt magával húzva engem is, majd egy elágazásnál egy teljesen ellentétes ösvényre tolt, mint amin az osztály haladt tovább.

- Hova megyünk? – pillantottam a fiúra értetlenkedve, aki csak mosolyogva ment tovább.

- Majd meglátod. – nevetgélt, s maga előtt rugdosva a kisebb gallyakat haladt tovább az ösvényen.

- Ebbe mégis mit élveznek ennyire? – motyogtam, mikor már a sokadik gyökérben botlottam meg. Hála Zelo gyors reflexeinek mindig idejében elkapta a kezem, így eddig megúsztam esés nélkül. Homlokomat ráncolva húztam magam összébb pulóverem, mikor az erdőn végigsöprő hideg szél engem is elért. A fák levelei nem túl barátságos hangokat adva tiltakoztak a szél ereje ellen, miközben a különböző álltatok szüntelenül kisebb zajokat csapva kergettek az őrületbe.

- Hogy neked semmi sem tetszik. – nevetett a fiú, majd a fákra irányítva a zseblámpa fényét pásztázni kezdett a törzsek között. – Szólj ha látsz valamit. – szűkültek össze a szemei.

- Mégis mit kellene látnom? – kerekedtek ki a szemeim, majd közelebb simulva a fiúhoz megszorítottam a kezét.

- Ne félj már. – kuncogott. – Jimint keresem.

- A fák között? – emelkedtek meg a szemöldökeim.

- Aha. Valahol itt beszéltük meg a találkozót. – motyogta a fiú. Alig telt el pár másodperc egy nagy puffanás hallatszott mellőlem. Hangosan sikítva ugrottam Zelo mögé, aki szinte a földön fetrengve a nevetéstől lepacsizott az imént, majdnem rám ugró Jiminnel.

- Te hülye vagy? – sziszegtem, s mellkasomra tapasztva a kezemet próbáltam lenyugtatni zakatoló szívemet.

- Sajnálom, de ezt nem hagyhattam ki. – nevetgélt tovább a fiú, majd bocsánatkérő tekintettel megsimogatta a hajam.  – Na Zelo akkor innentől átveszem.

- Rendben. Aztán vigyázz rá vagy Yongguk kicsinál. – kacsintott rá a fiúra Zelo, majd visszafordulva elsietett.

- Ti meg mégis mit csináltok? – fontam keresztbe kezemet mellkasom előtt.

- Nem hagyjuk, hogy elvessz. – karolta át vállamat a fiú, s lassan elindult velem tovább az ösvényen.

- Miért nem megyünk szimplán az osztállyal? – értetlenkedtem. – Miért kell rám külön figyelni?

- Kwon úgy tudja, hogy rosszul lettél ezért visszafordult pár ember veled a táborba. Ezért nem leszel ott a közös kocsmázáson sem amit ma este tartunk. – magyarázott a fiú. – Ezért nem megyünk az osztállyal. Még valami?

- Miért hazudtatok neki? – néztem a fiúra, aki nagyot sóhajtva állt meg.

- Hogy ne keressen este és Yonggukkal lehess? – tette fel a kérdést, amire a hangjából ítélve nem várt választ. Hihetetlen hogy egy ilyen kis dolgot is így túlbonyolítanak.

- És akkor most hova megyünk? – tettem fel az utolsó kérdésem.

- Most egy másik ösvényen megyünk vissza a tábor felé. – szólalt meg a fiú. Jimin elégedetten bólintott, mikor látta rajtam, hogy megértem a dolgot, majd lökve egy kicsit a hátamon ismét elindított. Elég elveszettnek éreztem magam a teljes sötétségben abban bízva, hogy nem esek hasra semmiben, mikor az összes fényt az a kis zseblámpa szolgálta, amit magammal hoztam. Ügyetlenül lépkedtem a fák gyökerei között, hol itt, hol ott Jiminbe kapaszkodva.

-  Várj itt egy fa ki van dőlve. – jelentette ki Jimin.

- Mivan? – kaptam fel a fejem, majd zseblámpámmal magam elé világítottam. Egy elég termetes fa hevert keresztbe a kijelölt ösvényen, amiről nem szerettünk volna letérni, így ha tovább akartunk menni mindkettőnknek át kellett rajta mászni.

- Segítek. – mosolygott rám a fiú, majd egy könnyed mozdulattal fellendült a fatörzs tetejére. Óvatosan leguggolt, majd a kezemért nyúlt. Kezébe kapaszkodva pár perc szenvedés után nekem is sikerült felkapaszkodnom a fára, ahonnan egy nőies mozdulattal csúsztam is tovább így a fenekemen landolva érkeztem meg a poros földre.

- Már csak ez hiányzott az életemből. – morogtam, majd felpattantam a földről. Jimin nevetését visszafojtva próbált lekecmeregni a fáról, majd minden hozzáfűzés nélkül megveregette a vállamat.

- Zseniális földetérés. – kuncogott.

- Ne nevess… - puffogtam. – Amúgy is. Mi van, ha már nem is az ösvényen vagyunk. – estem kétségbe. - Én nem akarok eltévedni.

- Nem fogsz. – érkezett egy hang magam elől, majd egy zseblámpa fénye villant fel egy fa törzse mellől.

- Yongguk te vagy az? – motyogtam ijedten. Nem tetszett ez a sötétség.

- Ki más lenne? – érkezett a válasz. Jimin a fiú felé irányította a zseblámpáját, mire Yongguk szemeit összeszorítva odajött hozzánk.  – A szememet azért ne égessétek ki ha kérhetem. – morogta a fiú. – Jimin te utoléred a többieket. Nem messze vannak innen.

- Rendben. – bólogatott hevesen a fiú és már meg is indult volna, ha Yongguk ne állítja meg.
– Tudod mire kell figyelned ugye?

- Igen Yongguk tudom. – mosolyodott el a fiú. – Hívlak ha baj van, de ez nem hiszem, hogy elő fog fordulni. – kuncogott, majd futva a többiek után indult.

- Milyen baj? Mire kell figyelnie? Mi van? – értetlenkedtem.

- Miért vagy ennyire kíváncsi? – nevetett fel a fiú, majd nekitámaszkodott a fának. – Inkább gyere ide. – nyújtotta ki felém a kézét és egy mosollyal ajkain várta, hogy odamenjek hozzá.

- Inkább mond meg, hogy mi volt ez a dolog. – fontam keresztbe a kezeimet a mellkasom előtt. – Ugye nem megint Kaival van valami? Megint megfigyelteted?  – kérdésemre azonnal felnevetett, majd felém hajolva a kezemért nyúlt és magához húzott.

- Nem most nem. – kuncogott a hajamba.

- Akkor? – erősködtem tovább.

- Hyerinre kell figyelnie. – motyogta a fiú, majd a derekam köré fonta karjait.

- Minek? – kerekedtek ki a szemeim.

- Hogy ne zavarjon minket. – mosolyodott el a fiú. – Na de ne kínozz tovább. – sóhajtott fel, majd lehajolt, hogy megcsókolhasson, de elhúzódtam tőle.

- Te meg ez a megfigyelési mániád. – ráztam meg a fejem kuncogva. –Engem is meg szoktál figyeltetni?

- Ez egy nem is rossz ötlet. – bólogatott elismerően.

- Yongguk! – tátottam el a számat, majd a vállába ütöttem.

- Nem gondoltam komolyan. – nevetett fel a fiú, majd egyik kezével elengedte derekam és az állam alá nyúlt. – Téged én tartalak szemmel. – mosolygott rám, majd feljebb emelte a fejem. Habozás nélkül tapadt ajkaimra, amiket gyengéden kezdett el simogatni a sajátjával. Kirázott a hideg érintésétől, amit ő is észrevett. Egy halk sóhaj kíséretében nyaka köré fontam a karjaimat, majd közelebb lépve hozzá teljesen hozzá simultam. Halk morgás tört fel ajkai közül, s kezeit fenekemre simítva belemarkolt idomaimba. Óvatosan kezeim közé vettem az arcát, majd kínzó lassúsággal végigvezettem nyelvem ajkainak vonalán, s gyengéden ráharaptam alsó ajkára.  

- Uhhh… - sóhajtott fel a fiú, majd megfordulva velem nekitolt a fának. – Menjünk haza. – búgta rekedten, de ettől függetlenül továbbra is szorosan állt előttem. Lassan elszakadtam tőle, de pillantásunk találkozott. Barna szemeiben láttam a vágyat.

- Ennyire sietsz? – kuncogtam.

- Ha nem akarod, hogy itt tegyek magamévá akkor elindulsz. – dörmögte mély hangján. A hideg is kirázott szavai hallatán, majd kipirulva megragadtam a kezét és visszahúztam magamhoz. Lágy csókot nyomott ajkaimra, s kezével a hajamba túrva óvatosan meghúzta a tincseimet. Ajkai mohón tépték az enyémeket, miközben kezei vadul simogatták bőröm mindenhol ahol csak ért. Percekig téptük egymás ajkait, mikor a fiú a kezemet megfogva elindult visszafelé. Az utat lerövidítve a fák között vágott át, ahol néha-néha megállva vad csókokat váltott velem, majd perceken belül beértünk a táborba.

- Biztos vagy benne, hogy nincs itt senki? – túrtam bele hajába, mikor nekiszorított az egyik ház falának.

- Teljesen biztos. – suttogta nyakamba, majd szívogatni kezdte a bőrömet. Végigcsókolta kulcscsontomat, majd forró nyelvét végigvezette a nyakam vonalán. Kezeivel végigsimított hátamon, majd fenekemen végigsimítva derekára húzta az egyik lábam, amit rövid időn belül követett a másik is. Könnyedén felemelt a földről, majd magabiztos léptekkel egészen a faházig vitt. Óvatosan letett az ajtóba, hogy kinyithassa azt, majd szinte belökött a kis szobába. Ahogy elfordította a kulcsot a zárban és behúzta a függönyöket rám pillantott. Kiéhezett tekintettel mért végig, majd kínzó lassúsággal levette magáról a pulcsiját és lerúgta cipőit.

- Tudod te, hogy mióta várok erre? – búgta, ahogy hozzám lépve újra felemelt a földről, s az ágyhoz lépve óvatosan lefektetett rá.

- Tudnom kellene? – kuncogtam, majd hajába vezetve az ujjaimat magamhoz húztam.

- Majd rájössz. – lehelte a számba, s egy apró puszit nyomott párnáimra. Ajkait nyakamra tapasztva csókokkal halmozta el bőröm, majd arcát nyakhajlatomba fúrva végigvezette a kezeit az oldalamon. Ujjbegyei bordáimon zongoráztak végig, ahogy egyre feljebb tolta pulcsimat, majd egy hirtelen mozdulattal felült az ágyon. Csalódottan sóhajtottam fel, mikor elszakadt tőlem, de ő csak mosolyogva az ölébe húzta a lábaimat. Gyors mozdulatokkal vette le rólam cipőimet, majd kigombolva a nadrágom, lefelé kezdte azt húzni a derekamon. Készségesen emeltem meg csípőm, hogy segítsek a fiúnak, aki egy elégedett mosollyal értékelte cselekedetem. Leült lábaimhoz, majd derekam alá csúsztatva kezeit felemelt és az ölébe ültetett. Erősen tartva derekamat közel húzott magához, s ajkait homlokomra tapasztva egy puszival jutalmazott. Percekig csak bámultam a fiú boldogságtól csillogó szemeibe, majd arcára vezetve a kezeimet végigsimítottam puha bőrén.

- Tetszik, amit látsz? – mosolyodott el önelégülten, s ujjbegyivel végigsimítva oldalamon apró libabőröket csalt bőrömre. 

- Nagyon. – búgtam halkan, majd a nyakához hajoltam. Apró csókokat hintettem bőrére, majd fogaimmal végigkarcoltam az érzékeny területen. Yongguk kezei felsőm aljára vándoroltak, majd lassan lehúzta azt rólam és a nadrágom mellé dobta. Alsó ajkába harapva tekintett végig rajtam, s kezeivel lassan végigsimítva derekamon kezeit melleimre vezette. Apró morgás hagyta el a száját, ahogy kikapcsolta fehérneműm, majd felém hajolva az ágyra nyomott. Lábaim közé fészkelve magát fölém tornyosult, s kezeivel fejem mellett megtámaszkodva fölém hajolt. Kezét lassú mozdulatokkal vezette fel oldalamról egészen a nyakamig, majd ujjait melltartóm pántjába akasztva lehúzta a vállamról az egyiket amit azonnal követett a párja. Elégedett mosoly futott át ajkain ahogy végignézett maga alatt elnyúló testemen, majd egy gyengéd mozdulattal megszabadított a csipkés anyagú melltartómtól. Halk sóhaj hagyta el telt ajkát, ahogy alkarjára támaszkodva arcomhoz hajolt, s párnáit enyémekre szorítva gyengéden csúsztatta át nyelvét a számba, hogy elmélyítse csókunkat. Legnagyobb csalódásomra nem időzött el számon túl sokáig, egy apró puszit követően nyakamat kezdte kényeztetni, majd forró csókjaival egyre lejjebb haladt. Kezeibe vette a melleimet, majd végignyalt mindkét mellemen. Megremegtem érintése miatt, s hajába túrva markoltam meg puha tincseit. Arcát mellkasomba fúrva lepte el csókokkal melleimet, majd megragadva bugyim pántját, egy mozdulattal levette rólam az utolsó rajtam maradt ruhadarabot is. Lassan még lejjebb haladva végigcsókolta a hasam, s egyik lábam a vállára húzva feltekintett rám.

- Bízol bennem? – búgta a bőrömbe. Izgatottan haraptam alsó ajkamba, majd apró bólintottam.

- Akkor lazulj el bébi. – húzódtak ajkai félmosolyra. Lábaim közé könyökölt, s átnyúlt combjaim fölött, hogy lefogja a csípőmet. Szaporán véve a levegőt könyököltem fel, hogy lássam, mire készül, de Yongguk azonnal visszatolt az ágyra. – Dőlj hátra és lazíts. – mordult fel, majd ajkát belsőcombomra szorítva puszikat lehelt a bőrömre, s egyre lejjebb haladva sóhajokat csikart ki belőlem. Ujjaim automatikusan markoltak tincsei közé, s alsó ajkamba harapva hunytam le a szemei.

34. rész

Tányéromat a kezemben tartva mászkáltam az asztalok között, s tekintetemet végigfuttattam a kikészített ételek sokaságán. Az ételek látványa a legkevésbé sem inspirált az evésre, hiszen a fejem még mindig hasogatott és az éhség is messze állt tőlem jelen pillanatban.

- Te mit eszel? – lépett mellém Jieun. Alsó ajkát harapdálva méregette a rántottát és a különböző felvágottakat tanácstalanul, majd az utóbbira esett a választása így egy szelet kenyeret kapott ki a kosárból, majd különböző szendvicsnek való dolgokkal rakta meg a tányérját.

- Én szerintem maradok a joghurtnál… - motyogtam, majd kezembe vettem egy kiskanalat és egy finomnak tűnő joghurtot, majd a lány tányérjára pillantottam. – Úristen te ezt mind meg fogod enni? – kerekedtek ki szemeim a kisebb torony láttán. A lány csak kuncogott zavarában, majd heves bólogatásba kezdett.

- Gyerek üljünk le valahova. – pásztázta végig tekintetével az asztalokat, majd az egyik szélsőre esett a választása. – Az ott jó lesz? – mutatott a kiszemelt helyek irányába így az én figyelmemet is rájuk terelte. Az asztalnál ülők közül azonnal felismertem Jimint és a barátait, akikből párat már szintén láttam Yongguknál, de a többieket nem ismertem. Biztosan Hyerin osztálytársai.

- Nekem bárhol jó ahol nincs itt az a két… - haraptam el magamba a mondat végét, hiszen azonnal megjelent a két emlegetett. Ide oda cikázva az asztalok között flörtöltek majdnem minden mindenkivel, majd megállva egy nekem háttal ülő fiú mellett, megvárták ameddig helyet adnak nekik a kiszemeltjük két oldalán és  leültek mellé. Ugyan a fiúnak csak a hátát láttam, s kapucniját is felhúzta mégis biztos voltam benne, hogy az illető csakis Yongguk lehet. Nagyot sóhajtva mentem a helyemre Jieunnal, majd leültem a Jimin melletti üres székre.

- Sziasztok. – köszöntem monoton hangon az asztalnál ülőknek, majd belekezdtem joghurtom kavargatásába. Már megint Yonggukon lógnak…ezt nem hiszem el.

- Mi ez a letörtség? – fordult felém a mellettem ülő fiú, majd kezével megtámasztva az állát szuggerálni kezdett.

- Milyen letörtség? – motyogtam fel sem pillantva a reggelimről.

- Hát ez itt. – csípett bele az arcomba. Ledöbbenve emeltem fel fejemet és néztem a fiú szemébe, akinek szintén kikerekedtek szemei a reakcióm láttán. Percekig ültünk mozdulatlanul, majd mindketten nevetésbe törtünk ki. Szinte mindenki elhallgatott így csak a mi hangos nevetésünk visszhangzott az egész teremben. Mikor felnéztem jó pár tekintettel találtam szemben magam, de nem nagyon érdekelt. Csak a megráztam a kezemet és pár bocsánatot préseltem ki magamból, majd elfordulva a fiútól próbáltam összeszedni magam. Hamarosan újra felhangosodott a minket körülvevő tömeg, de abból, ahogy néztek ránk Jiminnel pontosan tudtam, hogy mire gondolnak. 

- Van egy elképzelésem, hogy most mit hisznek a többiek. – suttogta a fülembe a fiú.

- Ugyan. Ne foglalkozz vele. – mosolyogtam rá, mire bólintott, s viszonozta mosolyomat.

- Nem lesz ez így kicsit sok Nicole? – kiabálta oda nekem Hyerin gúnyos mosolyra húzva a száját. – Három pasi két nap alatt?

- Hyerin sok leszel te mára. – mosolyogtam a lányra. – Inkább folytasd a benyalást Yongguknak hátha sikerül összehoznotok valamit még a kiránduláson. – kacsintottam rá. A mosolya lefagyott arcáról, majd ajkai egy vonalba szűkültek. A többiek kuncogva néztek a lányra, ők is szánták őt a viselkedése miatt.

- Nicole ez tőled nem hangzott túl hihetően. – kelt barátnője védelmére Hyosung azonnal.

- Hyosung… - sóhajtottam fel, majd felkeltem a helyemről. Jieun elkapta a kezem, s ijedt tekintetét az enyémbe vésve próbált a helyemen tartani.  – Nyugi csak narancsevet akarok hozni. – mosolyogtam rá, mire elengedte a kezem. Magabiztosan indultam az üdítők felé, ami pont útba esett Yongukék asztalának. – Te szerintem meg se szólalj. – néztem a lány szemébe mikor elhaladtam mellette.

- Mert hogy? – húzta ki magát. Felvontam szemöldökömet kérdése hallatán, majd vállam felett visszanézve pillantottam a lányra.

- Ezt most komolyan kérdezed? – meredtem rá. Nem válaszolt csak tűrte pillantásom, mereven nézett szemimbe. – Most komolyan ki kell mondanom, hogy mekkora ribanc vagy, vagy tudod magadtól is? – vetettem fel neki a kérdést. – Eddig viseltem el azt, hogy lenézem és nem tovább. Visszavehetsz az arcodból, mert el nem tudom képzelni, miért hiszed magad ennyire különlegesnek. – szűrtem a fogaim között. Halk ujjongások törték meg a fellépő csendet, majd pár tapsolás is elhangzott. A lány sértődötten állt fel a helyéről, majd kiviharzott a teremből. Hyerin szinte azonnal követte őt, de az ajtóból visszafordulva még egy fintort megengedett magának.  Mosolyogva töltöttem magamnak egy pohár narancslevet, majd visszaültem Jieun mellé.

- Senki sem mondott még ilyeneket Hyosungnak. – nézett rám a lány halvány mosollyal ajkain.

- Épp ideje volt. – kortyoltam bele a frissítőmbe, majd nekikezdtem a reggelinek. Ahogy teltek a percek az ebédlő egyre üresebbé és üresebbé vált, majd már szinte csak mi maradtunk Jieunnal. Szinte… A tőlünk nem messze eső asztalnál ugyanis Yongguk üldögélt és számomra ismeretlen fiúval az oldalán. Szemben ültek nekünk, s unott beszélgetést folytattak egymással, majd ahogy láttam Yongguk leírt valamit a fiúnak egy papírra, aki azonnal felpattant és kisietett a teremből.

- Nicol beszélek Hyosunggal. – állt fel mellőlem Jieun. – Nem értem miért ilyen veled…

- Ó ne aggódj emiatt. – mosolyogta rá.

- De egyébként nem ilyen. – sóhajtott fel a lány. – Hyerin nincs rá jó hatással… Mindegy. Hátha rá tudom venni, hogy fogja vissza magát.

- Rendben. – pillantottam a lányra bíztatóan, majd visszavezettem tekintetem a kezemben nyugvó pohárra.

- Majd beszélünk később. – lépdelt el tőlem a lány. – Szia Nicole. Szia Yongguk. – köszönt a fiúnak, aki kissé meglepődve nézett fel az asztalról, majd biccentett fejével a lánynak, aki már az ajtón kívül volt. A fiú még egy darabig nézett Jieun után, majd mikor a lány kiért a látóköréből lassan felállt és az asztalomhoz sétált.

- Szép kis jelenetet rendeztél…  - morogta miközben kihúzta a mellettem lévő széket és leült rá. Nem válaszoltam neki, csak rápillantottam a szemem sarkából, majd már másodpercre halvány mosolyra húztam ajkaimat. Eszméletlen mérges voltam rá a tegnapi miatt. Válaszomra várva meredt rám, majd összeszűkültek szemei.  Lehúzta fejéről a kapucniját, majd könyökére támaszkodva dőlt az asztal fölé. Csokoládébarna szemei az arcomat fürkészték, majd lassan a kezemért nyúlt, de még azelőtt el húztam előle azt, hogy hozzám ért volna. – Most meg mi bajod? – sóhajtott fel.

- Semmi. – sziszegtem, s felpattanva a helyemről elindultam kifelé. Pár lépést tudtam csak megtenni mikor Yongguk könnyedén elém lépett, s elállta az utamat. Egyik kezével könnyedén megtámaszkodott a mellette lévő asztalon, majd egy gúnyos mosolyra húzva ajkait a szemeimbe nézett.

- Látom, hogy valami bajod van és addig innen ki nem mész ameddig el nem mondod, hogy mi az. – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. Idegesen pillantottam fel rá, majd megpróbáltam ellépni mellette, de megragadta a derekam és maga előtt tartott.

- Yongguk engedj már. – háborodtam fel.

- Nem. – nézett rám a fiú. Szemeit az enyémekbe fúrta, majd tekintete letévedt az ajkaimra. Percekig párnáimra szegezte szemeit, majd alsó ajkába harapva közelebb lépett hozzám.

- Meg se próbáld. – sziszegtem, s mellkasára téve a kezem eltoltam magamtól.

- Még hogy nincs semmi baj. – sóhajtott fel, majd egy hirtelen mozdulattal megfordított a tengelyem körül, s derekamra tapasztva a kezeit egy ajtó felé tolt. Hevesen tiltakoztam ellene, de nem nagyon érdekelte. Nem törődve ellenállásommal benyitott az ajtón, majd behúzott rajta és felkapcsolta a lámpát. A konyhában voltunk, ami most kongott az ürességtől.

- Hallgatlak. – mondta a fiú miközben becsukta az ajtót és kulcsra zárta azt.

- Nem vagyok épp abban a kedvemben, hogy veled beszélgessek. – sziszegtem idegesen.

- Ugyan már Nicole. – húzta mosolyra az ajkait. – Úgyis el fogod mondani, vagy hívjam ide Jimint hátha neki beszélsz? – gúnyolódott.

- Ne rontsd tovább a helyzeted. – pillantottam rá.

- Olyan jól mutattatok tegnap. – mosolygott továbbra is a fiú.

- Csak nem féltékeny vagy? – néztem a fiúra, aki feszülten kezdett el járkálni előttem.

- Ugyan miből gondolod…. Hogy én féltékeny? – nevetett fel de hangja megremegett idegességében. – Legszívesebben megfojtottam volna. – szűrte a fogai közt. Kezét ökölbe szorítva állt meg előttem, s szikrákat szóró tekintettel meredt rám.

- Ez édes. – mosolyodtam el. – Akkor el tudod képzelni mit éreztem amikor Hyerin ledugta a nyelvét a torkodon. – motyogtam higgadtan, majd továbbra is tartva a szemkontaktust közelebb léptem a fiúhoz. – Gondolom este is nagyon jól elvoltatok, mert hogy nem a ti házatokban aludtál az egyszer biztos.

- Nem aludtam. – szűrte a fogai közt a fiú.

- Értem… szóval erre sem volt időtök… - merengtem el.

- Szóval ezért vagy ilyen. – motyogta Yongguk.

- Meglehet. – mosolyodtam el, majd kikerülve a fiút a ajtó felé indultam. Már szinte meg sem lepődtem mikor elállta az utamat, de a következő cselekedetére nem számítottam. Egy hirtelen mozdulattal lehajolt majd combjaimra tapasztva a kezeit felemelt a földről, s dereka köré kulcsolta a lábaimat. Ijedtemben nyaka köré  fontam kezeimet, de egy másodperc múlva máris megéreztem konyhapultot fedő kemény fát a fenekem alatt. Yongguk arca csak pár centire volt az enyémtől, meleg leheletét érzetem az ajkaimon. Szorosan tartva derekamat magához húzott így elvágva előlem a menekülés minden útvonalát.

- Nem voltam Hyerinnel és nem is leszek. – taglalta a szavakat szemembe nézve. Tekintete szinte égetett, ahogy láttam, hogy a rózsaszín köd elvakítja a fiút. Nem tűrte jól, hogy már régóta nem voltunk együtt. Közelsége engem sem hagyott nyugodni, éreztem, ahogy szívem, majd kiszakad a mellkasomból, s csak nagy erőfeszítések árán nem húzom közelebb magamhoz arcát, hogy végre megcsókolhassam.

- Ne hazudj. – leheltem erőtlenül.

- Nem süllyedek az ő szintjére. – szűrte a fogai közt.

- Tegnap mégis megtetted. – vágtam a fejéhez, mire felmordult.

- Féltékennyé tettél. – morogta.

- Te két lánnyal csókolóztál, amiből az egyik az a kis ribanc. Ehhez képest az én puszim Jiminnel semmi sem volt. – magyaráztam, de félbeszakított.

- Senki sem érhet hozzád. – jelentette ki.

- Nem vagyok a tulajdonod. – motyogtam. – Hyerin meg láthatóan nagyon élvezte, amit csináltál vele. Így már biztos, hogy nem adja fel.  

- Amint elmentél leszedtem magamról. – mentegetőzött a fiú.

- Hát persze… - nevettem fel.

- Higgy nekem. – búgta, majd közelebb hajolt hozzám. – És Nicole McCart. Ha eddig nem vetted volna észre, az enyém vagy.  Mindened az enyém. – suttogta az ajkaimba, majd mohón rájuk tapadt. Amint megéreztem száját az enyémeken összedőlt az akaratom, miszerint távol tartom magamtól és nem engedek neki olyan könnyen, mint eddig mindig. Egy halk sóhaj kíséretében viszonoztam csókját, s kezeimet puha tincsei közé vezetve a hajába túrtam. Lábamról fenekemre csúsztak kezei, majd pólóm alá csúsztatva ujjait végigsimított meztelen hátamon, majd melltartóm kapcsánál megállapodva kikapcsolta azt.

- Ne itt… - motyogtam ajkaiba.

- Nincs itt senki. – búgta a fiú, majd lehúzta felsőm cipzárját és levette rólam a fekete anyagot.

- De… - próbáltam volna védekezni, de újabb csókjával belém fojtotta a szót.

- Kívánlak. – morogta, majd még közelebb vonta magához derekamat. Egy halk nyögés szakadt fel ajkaim közül, mikor a fiú hozzám préselődött, s óvatosan eltoltam magamtól hogy lemászhassak a konyhapultról. Meglepetten nézett rám, miközben megfordultam vele, majd letolva vállairól fölsőjét levettem róla a zavaró ruhadarabot. Amint a felső a lábaimhoz esett óvatosan arrébb rúgtam azt lábammal, s nekitoltam a fiút a konyhapultnak. Kezeivel megtámaszkodott a fa szegélyében, s vágyakozó tekintettel rám nézve várta következő lépésem. Nem húzva az időt pólója szegélyéhez nyúltam, majd a pulcsija mellé száműztem azt is. Elégedetten néztem végig fiú felsőtestén, majd ujjaimat végigfuttatva kirajzolódó izmain nyakára vezettem kezeimet, s lehúztam magamhoz. Óvatosan fogaim közé vettem alsó ajkát, majd ráharaptam érzékeny bőrére, ami egy halk nyögést váltott ki Yonggukból. Erősen fenekembe markova viszonozta durva érintésem, majd kissé ellazulva újabb csókot lehelt ajkaimra. Ujjaimmal végigzongoráztam oldalán, majd kikapcsoltam övét és kigomboltam a nadrágját, amit azonnal lejjebb toltam a derekán. Kezemet kínzó lassúsággal nadrágjába vezettem, majd ujjaimat merev férfiassága köré fonva mozgatni kezdtem a kezemet.

- Ugghh… - nyögött fel a fiú, majd összeszorította a szemeit, s fogait alsó ajkába mélyesztve szakította félbe a csókot. Halk kuncogás hagyta el ajkaimat, majd kapva az alkalmon nyakára a számat, s csókokkal leptem el puha bőrét. A fiú néha megfeszülve a kezem alatt tűrte, ahogy percről percre lassítok, majd gyorsítok kezem mozgatásában így játszva a türelmével, de még így sem panaszkodhatott. Gyengéden simogatta hátamat a gerincem mentén, s apró puszikat hintve homlokomra élvezte, ahogy kényeztetem.

- Nicole… - csuklott el a hangja, majd arcát a nyakamba fúrva zihált a bőrömbe.

- Igen? – suttogtam a fülébe, s szabad kezemmel a hajába túrtam.

- Yongguk itt vagy? – harsogta be egy hang az étkezőt. Mozdulataim azonnal megfagytak, ahogy a hang elért hozzánk, s ijedten az ajtó irányába kaptam a fejem.  

- Ezt nem hiszem el. – sziszegte a fiú, s ellépve tőlem gyorsan begombolta a nadrágját, s magára kapta a lábánál keverő ruháit. – Ez Kwon. – forgatta meg a szemeit, majd hozzám sietett, s másodpercek alatt rendbe szedett engem is.

- Mit akar tőled a tanár úr? – kerekedtek ki a szemeim.

- Megígértem neki, hogy szólok mindenkinek az éjszakai túráról, de sejthettem volna, hogy a legjobbkor fog zavarni. – dünnyögött, majd magához húzva egy puszit lehelt ajkaimra. – Maradj itt mindjárt jövök. – hadarta, majd kinyitotta az ajtót és a lehető legkisebb résre nyitva azt kilépett rajta, majd azonnal be is csukta a háta mögött. Nagyot sóhajtva dőltem rá a konyhapultra, majd percekig hallgattam, ahogy Yongguk és Kwon tanár úr megbeszélik az esti túra részleteit az ajtóban. Mikor elcsendesedtek államat megtámasztva emeltem fel a fejemet, s az ajtó felé pillantva vártam, hogy a fiú végre megérkezzen. Örömömre az ajtó azonnal kinyílt, s Yongguk lépett be rajta, aki azonnal odajött hozzám, s mosolyogva húzott magához, hogy újra birtokba vehessen az ajkaimat. Percekig téptük egymás ajkait, mikor a fiú egy sóhaj kíséretében elszakadt tőlem, majd szorosan körém fonva karjait magához ölelt.

- Sajnos valami történt otthon és hívtak szóval nem tudjuk ott folytatni ahol abbahagytuk… - motyogta csalódottan. – De este ígérem, hogy befejezzük. – húzta ajakit félmosolyra, majd hosszan homlokon puszilt.

- Mit tervezel Yongguk? – mosolyodtam el.

- Majd meglátod. – kuncogott a fiú, majd lehajolva hozzám még egyszer ajkaimra tapadt. – Mennem kell. – motyogta a számba, majd egy nagy cuppanással elvált tőlem. – Szeretlek. – nyomott egy puszit arcomra, majd kapucniját felhúzva kiment a konyhából. Mosollyal az arcomon dőlnek neki az ajtónak ahogy a fiú után néztem.

- Én is téged. – suttogtam, majd a másik irányba fordulva visszaindultam a szobámba.

33. rész

Az egész osztály a tábortűz körül lebzselt pár ember kivételével. A lángok perzselően melegítették a társaságot, addig, amíg egy bátor ötlet meg nem született Hyosung fejében, aminek kétségtelenül hangot is adott.
- Skacok, mi lenne, ha üvegeznénk? – csapta össze tenyereit büszkén a lány, miközben felállt a farönkről ahol ült.
- És mit takarna ez az üvegezés? – kérdezte Himchan kíváncsian, mire mindenki Hyosung irányába emelte tekintetét.
- Háát.. – fonta keresztbe karjait az ötlet adója. – Gondoltam lehetne smacizós üvegezés. Tudjátok, nincs kérdezés, sem válasz. Az egyik pörget, akire az üveg másik fele esik, az a két ember csókolózik. – jelentette ki lazasággal, mintha ő már ebben helyezést is ért volna el. Bár, ki tudja. – Ne benne vagytok? A szingliknek kötelező. A többiek pedig…ők eldöntik. – kapta fel maga mellől az üres piásüveget.
- Én benne vagyok! – pattant fel helyéről Hyerin. Na, ki gondolta volna. Ha ez a lány is játszik, akkor én tuti, hogy csak a távolból fogok figyelni. Végigvezettem pillantásomat a tömegen, de ekkor összeakadt tekintetem Yongukkéval. Egész este kerültem vele a szemkontaktust, nehogy elgyengüljek, mert akkor tudom, hogy nem sikerülne megálljt parancsolnom az érzelmeimnek. Négy napot pedig szenvedve nem lehet kibírni. Barátom sóhajtott egyet és két megbánó pislogás között eltátogott egy ’bocsi’-t.
- Én is benne vagyok. – tápászkodott fel Yongguk a helyéről. Beadta a derekát. Tudtam.
- Ó, ez az! – csillantak fel Hyosung szemei, ahogy a falkavezér barátom is beszállt a játékba.
- Na, mi lesz emberek? – nyikkant fel idegesítő hangján Hyerin is, mire a csapat döntő többsége felállt. – Na, ezt már szeretem. – folytatta a lány. Idegesítő. – Nicole te is jössz igaz? – villantotta rám fekete szemeit.
- Hát… Nem is tudom… - motyogtam. Semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez. – Kedvem sincs nagyon meg elég fáradt vagyok. – hazudtam gyorsan az első dolgot ami az eszembe jutott.
- Ez elég szar kifogás volt. – nevette el magát a lány, majd közelebb lépett hozzám. – Ahogy Hyosung mondta, a szingliknek kötelező. Vagy esetleg neked… - nézett végig rajtam. - …van valakid?
- Nincs! – vágtam rá azonnal reflexesen.
- Akkor nincs miről vitatkoznunk. – húzódott gúnyos mosolyra a szája. – Te is játszol. – fordult el tőlem, s a tömegbe elvegyülve eltűnt szemem elől.
- Akkor mi lenne, ha beülnénk a rét közepére, és ott játszanánk? Itt nincs elég hely. – vetette föl Daehyun az új ötletet, erre persze mindenki helyeslően bólogatott. Az osztály úgy özönlött a füves rét felé, mint valami ménes. Eközben én azon gondolkodtam, hogy szökhetnék meg, vagy esetleg hogy bújhatnék ki a játék alól. A másik gondolatom az volt, hogy hol lehet Zelo és Jongup. Gondolatmenetem nem sokáig cikázhatott, mivel meglepettségemre valaki kereste a társaságomat.
- Szia Nicole. – halottam meg a lágy női hangot közvetlen a fülem mellől, jól esett, hogy oda jött hozzám Jieun.
- Szia Jieun. – mosolyogtam rá kedvesen. – Hogy vagy?
- Nem túlságosan rajongok ezért a játékért. – húzta a száját unottan. – Veled mizu?
- Engem sem nagyon izgat az ilyesfajta szórakozás. – vakartam meg a tarkómat. – De majd kibírjuk.
- Valahogy.. – suttogta a lány, majd kuncogott egyet.
- Na srácok, meg is érkeztünk. – kiáltotta el magát Hyosung. Végre szóba keveredek valakivel, erre ezt is tönkreteszik. Nagyszerű. Tényleg imádom ezt a kirándulást. – Üljünk le és kezdődhet is a játék. Ahogy ezt kijelentette, mindenki helyet foglalt a puha, mégis nyirkos pázsiton. Körbeültünk, mint valami éjszakai szellemidézésnél, de hál’ Istennek nem ezt tettük. Egyszerűen ötletem sincs, hogy rángathattak bele ebbe a játékba. Lehet még valamilyen buta oknál fogva csak el tudok menekülni. De az egyetlen ok, amiért nem akartam megfutamodni, az az volt, hogy talán valamilyen oknál fogva kipörgetem Yonggukot, vagy pedig ő engem. De mégis bennem volt a félelem, hogy mással kell majd csókolóznia. Hogy azok a telt, húsvörös ajkai más ajkait fogják kóstolgatni. Megráztam a fejemet, hogy kiverjem belőle a rossz gondolatokat, amikre bármilyen nehéz is volt bevallani, de fennállt a veszély, hogy megtörténnek.
- Oké, akkor legyen úgy, hogy Hyerin pörget, mivel ő helyeselte a játékot először. – mondta Hyosung, ahogy Hyerin kezébe nyomta a zöldesen csillogó üveget. A szívem hevesen kezdett verni, amikor a lány lehelyezte az üveget a fűre, és pörgésnek indította. Talán jobban izgultam, mint magam Hyerin. Idegesség járta át a testemet, de próbáltam ezt a lehető legjobban álcázni. Amikor láttam, hogy lassul az üveg mozgása, pilláimat összeszorítottam és mélységesen reméltem, hogy szerencsém lesz. Egy pillanatra rá ujjongásokat, őrjöngéseket és csitíthatatlan sikolyokat hallottam. Mikor kinyitottam a szemeimet, egy halk sóhaj szakad ki ajkaim közül. Az üveg vége a Yongguk mellett ülő fiúra mutatott. Ez közel volt.
- Nem baj, majd legközelebb. – kacsintott Hyerin a barátomra, majd felállt. Kecses mozdulatokkal az éppen a földről feltápászkodó fiúhoz sétált, majd mikor egy vonalba értek ajkaik gondolkozás nélkül magához rántotta a fiút. Még ülő helyzetemből is láttam, ahogy nyelvét a fiú szájába csúsztatja, majd pár másodperc múlva elszakad a kipirosodott arcú fiútól. Újra Yonggukra nézett, majd végignyalt ajkain és visszaült a helyére. Ennek nem lesz jó vége…
- Na látjátok. – szólalt meg Hyosung. – Így kell ezt csinálni. De hogy a kissé bátortalanabb lányoknak is adjunk egy kis önbizalmat körbeadom ezt. – húzott elő háta mögül egy üveget tele valami átlátszó folyadékkal, ami ha jól sejtem nem víz. Már több mint fél órája játszhattunk mikor újra hozzám került a körbe körbe járó üveg.
- Aj ne már. – sóhajtottam fel, majd újra számhoz emeltem az alkoholtól bűzölgő üveget, hogy kortyolhassak tartalmából. Ahogy a folyadék számba ért próbáltam minél gyorsabban lenyelni de azt, majd elviselni azt a kellemetlen érzést ahogy a nedű szinte végigégeti nyelőcsövemet.
- Yongguk te jössz. – hallottam meg egy vékony bátortalan hangot, majd egy lány alig pillantva a fiúra a kezébe adta az üveget. Láthatóan zavarban volt Yongguk jelenlétében. A fiú magabiztosan tette le a kör közepére az üveget, majd megpörgette azt. A lányok az ajkukat harapdálva nézték meredten a forgó tárgyat és várták, hogy vajon ki lesz a szerencsés, akit fiú kipörget. Tekintetemet a földre szegeztem, látni sem akartam, ha nem én leszek, akit kipörget, de a hangos őrjöngésre még én is felkaptam a fejem. A üveg vége pontosan arra a lányra mutatott aki az előbb odaadta Yongguknak az üveget. A lány kikerekedett szemekkel meredt hol az üvegre hol barátomra, majd haját igazgatva felállt a helyéről. Yongguk elmosolyodott a lány szégyenlős viselkedése láttán, majd megvárta, míg a lány odasétál hozzá.
- Yongguk én… - motyogta a lány. Ujjait tördelve dőlt egyik lábáról a másikra.
- Te? – vonta fel a szemöldökét a fiú kérdően.
- Én még sosem csókolóztam… - suttogta a lány, de az alkohol hatására suttogása nem csengett halkabban, mint a normál beszél így mindenki hallhatta, amit mond.
- Akkor majd most. – húzta félmosolyra ajkait a barátom, majd egy másodpercre rám pillantott. Egy vonalba szűkültek ajkaim mikkor lehajolt a lányhoz, majd ajkait az övéhez érintette. Eddig bírtam azt hogy odanézzek, a továbbiakban csak hallgattam ahogy a körülöttük ülő emberek egyre hangosabbá és hangosabbá válnak, majd a lány zihálva elszakad Yongguk ajkaitól, aki nevetve leül a helyére. Azt még megértettem, hogy a látszat kedvéért beszáll a játékba, de senki sem kérte, hogy barangolja be a lány száját a nyelvével.
- Ki legyen a következő… - gondolkozott Hyosung, majd végigfuttatta a szemét az összegyűlteket. –Jimin. – nézett rá az egyik fiúra. A fiú elsöpörte haját a szeméből, majd felállt és elvette Yongguktól az üveget. Ismerős volt. Addig néztem a körben álló fiút ameddig be nem ugrott, hogy ki ő. Hát persze egyszer ő is ott volt Yonggukéknál. Ezek szerint ő is bandatag.
- Nicole. – pillantott rám a fiú ezzel kizökkentve a gondolataimból.
- Igen? – ráztam meg kissé a fejem, majd felemelve a fejemet a fiú szemébe néztem. Nem válaszolt csak az üvegre mutatott. Engem pörgetett ki. Hirtelen idegesség lett úrrá rajtam, amit ő is észrevett. Oda jött hozzám, majd felém nyújtva a kezét és felsegített a földről.
- Remélem ez nem… - suttogta a fülembe, de félbeszakítottam.
- Csak legyünk túl rajta, - sóhajtottam fel, majd kezeim közé fogtam az arcát. Szemem sarkából láttam ahogy Yongguk mereven néz minket de ez az előbbiek után a legkevésbé sem érdekelt. Magabiztosan fontam kezeimet a fiú nyaka köré, majd lábujjhegyre állva vettem birtokba az ajkait. Percekig kóstolgattuk egymást, majd elszakadva a másik párnáitól visszaültünk helyünkre.
- Mintha Yongguk féltékeny lett volna. – kuncogott Jieun ahogy leültem mellé.
- Honnan gondold? – kaptam rá a tekintetem ijedten.
- Ja nem biztos csak olyan mérgesen nézett rátok. – nevetgélt a lány. – De te is tudod hogy milyen. Minden lányt megdugna, aki él és mozog. – takarta el a száját a lány, hogy magába fojtsa a nevetést.
- Sokat ittál Jieun. – ráztam meg a fejem. – Ő nem ilyen… - motyogtam magamba, majd a fiú irányába pillantottam. Jiminre meredt szigorú tekintettel, a fiú pedig szinte szégyellve magát meredt maga elé a földre. Tényleg féltékeny. Mosolyogva nyugtáztam, hogy visszaadtam neki, amit tőle kaptam, majd ismét próbáltam a játékra koncentrálni.
- Na ki a következő? – tette fel a kérdést Hyosung mialatt az üveget szorongatta. Ezek hallatán Yongguk gondolkodás nélkül felállt, és kikapta a félig részeg lány kezéből pörgető tárgyat. Nagyon úgy tűnt, hogy bosszút akar forralni az előbbi csókom miatt.
- Én! – vágta rá, majd elhelyezkedett szorosan velem szemben, és megpörgette az üveget, az pedig csak forgott-forgott, míg le nem lassult, és meg nem állt velem szemben. Bosszú, mi Yongguk? Csak nem velem akarsz engem féltékennyé tenni?
- Végreeeeee! – felkiáltott Youngjae, és elkezdett tapsikolni, mire mindenki ujjongani kezdett, pontosabban két személy kivételével. Hyosung és Hyerin majdnem felforrtak a dühtől. Akármennyire is gonoszan hangzik, de jó volt nézni az arckifejezésüket.
- Na mi van McCart? Ide sem jössz? – vigyorgott pajkosan Yongguk, de hangleejtésében utat tört magának a lenézés is. Nem is kellett több, felálltam és egyenesen Yongguk irányába billegtem, mindeközben ő is feltápászkodott. – Mutasd meg mit tudsz. – hajolt közelebb ajkaimhoz, mire én lazán nyaka köré dobtam kezeimet.
- Mintha nem tudnád. – suttogtam alig hallhatóan, majd huncutul elvigyorodtam. Válaszként csak derekam köré fonta karjait, szorosan magához húzott, és pirosas, telt ajkait az én vékonyka, mégis szép ívű ajkaimra tapasztotta. Ezek után egy forró, és szenvedélyes nyelvcsatába kezdtünk. Végigvizsgáltuk egymás szájának minden szegletét, olykor-olykor egymás ajkaiba haraptunk, kifejezvén vadságunkat és azt, hogy cseppet sem vagyunk elfogultak. Most nem arra törekedtünk, hogy érzelmesek legyünk. Szerettem volna, hogy mindkét lányt féltékennyé tegyem, akik utálkoztak rajtam. Yonggukot szerettem volna, és ő is engem. A hiányunk egymás irányt ebben a csókban nyilvánult meg. Próbáltuk a legtöbbet megkapni a másikból, de mégis vissza kellet fognunk magunkat. Legalább 1 perc telt el, mire észbe kaptunk, és levegőhiány miatt elszakadtunk egymástól. Az osztálytársaink csendben ültek és bámultak minket, volt, aki nyitott szájjal bámult, és volt, aki kikerekedett szemekkel pásztázott.
- Azt a kurva… - motyogta Daehyun, majd nyelt egy jó nagyot és megrázta a fejét. A reakciója mindenkiből nevetést váltott ki. Hyerin viszont idegesen felállt és felkapta az üveget a földről.
- Kuss legyen. Most én pörgetek akkor. – hevességén mindenki meglepődött. Na ne, ezt én nem akarom. Azt még valahogy kibírtam, hogy azzal az elesett lánnyal láttam csókolózni Yonggukot, de ha Hyerinnel teszi, akkor biztos, hogy nyomban megszakad a szívem. Azt nem tudnám elnézni. Az mindennél jobban fájna. Magamhoz vettem a félig szesszel teli üveget, amit Hyosung hozott, és egy jókorát kortyoltam belőle, majd még egyet és még egyet. Az idegességem úgy fokozódott, ahogy az üres üveg mozgása lassult. A leglomhább pillanatában elhaladt Himchan előtt, és véglegesen az ő mellette ülő fiúnál állt meg, aki Yongguk volt. Tudtam. Ez azt jelenti, hogy Hyerin letámadja Yonggukot, és- Nem bírtam tovább gondolkodni, meghúztam az alkoholos nedűt, és tűrtem, ahogy minden egyes nyeléssel végigégeti a torkomat. Mikor Hyerin rátapadt Yonggukra, teljesen belém hasított a felismerés, hogy ez most tényleg megtörténik. A lány olyan éhesen falta az ajkait, hogy azt még egy pornósztár is megirigyelhette volna. A szívem abban a pillanatban hullott darabokra, és ahogy az előbb megivott ital hatott, ugyan abban a tempóban a fájdalom is nőtt a mellkasomban. Nem bírtam tovább nézni. Felpattantam az ülőhelyzetemből, de olyan hirtelen, hogy megszédültem és egy csöppet meg is inogtam. Egyszerűen borzasztóan éreztem magam. Megalázva. Eldobva. Kihasználva. Letaszítva.
- M-megyek mosdóba.. – dadogtam, majd könnyeimmel küszködve elrohantam a sötétbe, ahol a házak el voltak szórva. Mindenhol sötét volt, még az orrom hegyét sem láttam, de nem érdekelt, csak futottam, próbáltam elfutni a valóság elől, eközben a könnyeim is utat törtek maguknak. Az alkohol hatása csak még rosszabbra fordított mindent. Émelyegtem is. Mikor kifogytam a szuszból, akkor megálltam és körbenéztem, hogy hol lehetek. Körülbelül egy méterre tőlem volt az egyik faház, ahol égett a lámpa. Mivel az épp eszemből annyi megmaradt, hogy Zelo és Jongup nem játszottak velünk, ezért valószínű, hogy ők lebzselhettek a kivilágított faházba. Mivel az én faházamhoz társuló kulcs Hyosungnál volt, mellesleg ilyen sötétben meg sem találtam volna, hogy hol lakom, ezért úgy döntöttem, hogy oda cammogok Zeloékhoz, és ott maradok velük, mielőtt még a medvék élve megesznek. Ezzel a feladattal nehezebb volt megbirkózni, mint gondoltam. Eszméletlenül zúgott a fülem és zakatolt a szívem, a szédülésemről nem is beszélve. Mire az ajtóhoz jutottam addigra a víz is levert.
- Sziasztok. – motyogtam kiszáradt ajkakkal, ahogy benyitottam a csöppet rumlis szobába.
- Jézusom, Nicole! Veled meg mi van? – szaladt hozzám Zelo és besegített. Jobb is volt, ha nem tette volna, szerintem a második lépésem után már a földet öleltem volna.
- Semmi. – pislogtam rá üres tekintettel, bár elég homályosan láttam őt.
- Te bűzlesz a piától. – fintorgott, majd az üres ágyra tessékelt. Amint stabilt éreztem a fenekem alatt, egy kicsit kitisztultam, de csak annyira hogy a szédülésem csökkent. – Jongup, hozz egy pohár vizet, kérlek. – hajolt le elém a langaléta fiú, majd rám meredt. – Szörnyen festesz.
- Haza akarok menni. – mondtam, majd egy könnycsepp kibuggyant a szemem sarkából, így végigszántva arcomat követte őt több száz másik.
- Hé! Ne sírj! Nicole! Mi történt? – rántott Zelo az ölelésébe, amint meglátta a könnyeimet. Eközben Jongup is meghozta a pohár vizet, majd ő is leült mellém és nyugtató, simogató köröket hintett a hátamra. Nagyon jól esett a közelségük.
- Yongguk csókolózott Hyerinnel. – csuklottam, majd szorosan átfontam karjaimat legjobb barátom nyakán és ismét heves könnyzuhatag tört fel belőlem.
- Tuti, hogy üvegeztek. – morogta Jongup, majd belekortyolt az átlátszó, frissítő nedűbe.
- Hé, te pöcsfej! Az Nicolenak van. – horkant fel Zelo és kikapta a poharat Jongup kezéből. Megmosolyogtatott vicces kijelentése, de a fájdalom még mindig nagyobb volt akárminél a lényemben. Mellesleg a fejfájásom is csak egyre nőtt. – Tessék Nicole, igyál. – nyomta kezembe a vízzel teli poharat Zelo, amibe én kétségtelenül bele is kortyoltam, hogy az alkohol izét gyengítsem a számban.
- Borzasztóan érzem magam. – dőltem le az egyszemélyes kis ágyra és egyenletesen lélegeztem, hogy kitisztítsam a fejemet.
- Aludj, ilyenkor az a legjobb. – tanácsolta a magasabbik ifjú egy mosoly kíséretében.
- Helyes. Én addig megyek és kiherélem Yonggukot, Hyerint pedig levetem innen valamelyik fa tetejéről, vagy a műcsöcseinél fogva felakasztom. – szitkozódott Jongup, mire Zelo csak elnevette magát.
- Maradj már, hiszen ki sem mersz menni egyedül a sötétbe. – kuncogott válaszként a fiatalabbik. A szemeim elnehezedtek, s egy idő után minden egyes hang nesszé változott, majd a csend homályában veszett el. A külvilág elhomályosodott, s az pedig sötétséggé változott. Elaludtam.

Az erős napfény próbált utat törni magának a szempilláim közé, ami pislogást váltott ki belőlem. Összeszorítottam a szemeimet a zavaró fény hatására, s egy perc sem telt bele, de hasító fájdalom járta be a fejemet. Halántékomra helyeztem az ujjperceimet, és körkörösen próbáltam elmasszírozni a fájdalmat, de mindez képtelennek bizonyult. Oldalra próbáltam fordulni, de mikor ezzel megpróbálkoztam, egy papírfecnivel találtam szembe magam.

„Elmentünk reggelizni, de nem akartunk felébreszteni, mivel tegnap halálosan néztél ki. Ha éhes vagy, akkor az ebédlőben megtalálsz minket. Ha nagyon fájna a fejed, akkor az asztalra készítettem egy fájdalomcsillapítót meg egy pohár vizet.

Zelo”

A kis monológját olvasva elmosolyodtam. Bár éhes nem voltam, de a fejem megállás nélkül sajgott, így megkerestem a gyógyszert és legördítettem azt a pohár víz kíséretében. Elhatároztam, hogy visszamegyek a szobámba és felmérem a terepet. Miközben a cipőmmel babráltam, akkor a felismerés, mintha tarkón vágott volna. Próbáltam elraktározni az éjszaka eseményeit magamban, de amikor a Hyerin-Yongguk csóknál tartottam, akkor ismét rázúdult a fájdalom. Az utálatom egyre csak nőtt Hyerinnel szemben, Yonggukra meg mérges voltam. A vegyes érzelmek ismét sírásra késztettek, de nem gyengülhettem el. Az idegesség miatt pedig még jobban elegem lett. Hiába, még három nap hátra van. Nem futamodhatok meg. Annak az élősködőnek meg képtelen vagyok a szarrá sminkelt pofáját nézni. És mivel az az én szobám is, ezért ő is kénytelen megbarátkozni a tudattal, hogy három napot még ki kell bírnia mellettem. Miközben gondolkodtam, elindultam ahhoz a bizonyos faházhoz, ahol alapjáraton lakom. Lányos hangok szűrődtek ki belőle. Hallottam közöttük Jieunét is. Na, akkor már egy fokkal jobb. Lenyomtam a kilincset, és csöppet bátortalanul, de beléptem a takaros kis faházikóba. Hyosung rám pillantott és megcsóválta a fejét.
- Na mi az? Csak nem idáig tartott a pisilés? – nevetett a képembe lenézően, miközben arrébb tett egy ruhadarabot.
- Lehet, hogy nagy dolga volt. – tett megjegyzést Hyerin is. Mindjárt kikaparom a szemét.
- Nagyon viccesek vagytok. – lökte oda Jieun nekik. – Gyere csak beljebb Nicole.
- Hagyd csak, Jieun. – mosolyogtam.
- Igaz is, Jieun. Hagyd csak. Úgy is megy el. Hiszen már Zeloéknál lakik. És még 5 fiúval úgy is végeznie kell. Már ha érted, hogy mire gondolok. – nevetett fel a saját gusztustalan poénján.
- Hogy mit mondtál? – kaptam fel a hangerőmet és kikerekedett szemekkel bámultam a lányra.
- Úgy érti, hogy már Zelo tuti meg volt neked. Tegnap este Yongguk is. Mekkora egy ribanc vagy te. – lökte oda a másik utálóm félvállról. A düh minden egyes szava után csak fokozódott bennem, addig, amíg fel nem tört belőlem.
- Na ide figyeljetek! – vettem egy mély levegőt és besétáltam a szoba közepére. Készen álltam a robbanásra. – Mit képzeltek te magatokról? Kik vagytok ti? Elmondom én most, hogy ti kik is vagytok igazából. – nevettem fel szánalmat sugallóan. – Két mocskos kis féreg. Azok vagytok. Mind a ketten egy fiú után epekedtek. Egymással vívjátok a fölösleges kis harcotokat. Már még is, de most őszintén, kinek kelletek ti? – nyeltem egy nagyot majd folytattam. - Szerelemre senkinek. Jaj, de bocsi. Hiszen titeket nem is az hajt. – néztem végig rajtuk. - Szánalmasak vagytok. Mind a ketten. – sóhajtottam megvetően. – Nem ti vagytok a középpontban. Nem ám! – csóváltam meg a mutatóujjamat. – Adjátok meg nekem a kellő tiszteletet. Vegyetek emberszáma engem, mert semmi rosszat nem tettem ellenetek. Ha féltékenyek vagytok rám, akkor meg sajnálom. És inkább örüljetek, hogy a cselekedeteitek után, még szóba is állok veletek, sőt, még szavalok is nektek. Ja, és ez a szoba az enyém is. Úgyhogy vagy megbarátkoztok a gondolattal, ha nem, akkor meg az nem az én gondom. Ja, és Zelo a legjobb barátom. Igen, Londonban én is úgy voltam, mint ti. Csakis lány barátaim voltak, és a fiúkra csak fiúkként néztem. De úgy tűnik, hogy egyes helyeken a fiúk alkalmasabbak a barátságra, mint a lányok. Ők legalább nem kétszínűek, és nem süllyednek le a szánalmasabbnál szánalmasabb szintekre is. Tehát a féltékenység alkotta hülyeségeiteket, akár fel is dughatjátok magatoknak, csak úgy, mint a véleményeteket is. Megszoktok, vagy megszöktök. De akár maradhattok ilyen buták és élettelenek is. Legalább lesz min szórakoznom egy egész gimnáziumi életen át. – vigyorogtam büszkén, ahogy mindent kieresztettem magamból, majd az ajtó felé fordultam, és emelt fővel távoztam, de persze csak a reggeli erejéig.

32. rész

-  Mindenki itt van? – harsogta be a busz légterét az osztályfőnök hangja. Kémlelő tekintetét végigvezette a busz ülésein sorakozó diákok hadán, majd a papírján gondosan bejelölte a jelenlévő embereket, nehogy valakit mégis itthon hagyjunk.

- Jelentkezzen, aki nincs itt. – hallottam meg Yongguk hangját a busz hátuljából. Természetesen ő ült a leghátsó sorban a többiekkel, kivéve Zelot hiszen ő, mint valami őrangyal, mellettem foglalt helyet. Hangos visongás zengte be a teret, majd Hyerin hátrafordulva az ülésben Yonggukhoz hajolt.

- Mindig feldobod a napjaimat az ilyen megszólalásaiddal. – búgta, majd a fiú felé nyúlt volna, de ő elsöpörte a lány kezét az útból. Hyerin kissé csalódottan huppant vissza a helyére, majd visszatért a mellette helyet foglaló fiú hajának piszkálásához. 

- Nagyon vicces ma is kedves Bang Yongguk. – morogta az osztályfőnök, de ajkán halvány mosoly játszott. – Várunk még tíz percet aztán indulunk. – pillantott rá az órájára, majd a busz elejébe sétált.

- Nem is értem hogy vehettetek rá arra, hogy ne maradjak otthon. – pillantottam Zelora. Elmosolyodtam, mikor álmos tekintetével találkoztak szemeim. A fiú szemeit összeszűkítve meredt rám, majd egy ásítás hagyta el ajkait. Lassú mozdulatokkal felnyúlt arcához és elsöpörte a szemébe lógó szőke tincseit.

- Aj Nicole ne izgulj már. –motyogta fáradtan, majd homlokát az előttünk lévő ülésnek támasztotta. – Nagyon álmos vagyok. – sóhajtott fel, majd lehunyva szemeit próbált némi erőt gyűjteni magának.

- Mi van Junhong? – hallottam meg egy ismerős hangot, mire a fiú irányába tekintettem. Yongguk állt Zelo mellett, felénk fordulva, s fiú tarkójára téve kezét összeborzolta a haját. Szívem azonnal gyorsabban kezdett el dobogni, ahogy megpillantottam a fiú mosolyát, mely olyan melegséget sugárzott magából, hogy engem is azonnal jobb kedvre derített. Hajára ma nem fektetett sok időt, ezért fekete tincsei lágyan simultak homlokára ezzel kedvesebbé téve arcát. Imádtam mikor, így hagyta a haját, bár ezeket az alkalmakat szinte egy kezemen meg tudtam számolni. Yonggguk jobban szerette a rideg bandavezér látszatát kelteni, mint az aranyos fiúért, akiért minden anyuka versenyzik, hogy a lányukkal legyen. A hidegre való tekintettel magán hagyta halványzöld kabátját, minek a kapucniját is felhúzta, így az azon díszelgő prém lazán ölelte körbe arcát. A kabát alatt egy szürke pulóvert viselt, ami alól kilógott fehér inge. Öltözékét már csak a kék farmer és a barna bakancs tette tökéletesebbé. Percekig legeltettem a fiún a szemeimet, mire sikerült elszakítanom pillantásomat róla, bár láthatóan észrevette, hogy figyelem, hiszem az eddig is széles mosolya még szélesebbre húzódott. – Nem aludtad ki magad? – kérdezte Zelotól, aki továbbra is csukott szemekkel megrázta a fejét.

- Túl korán van mi? – kuncogta Yongguk, majd Zelo vállára téve a kezét leguggolt. – Elhoztad, amit kértem? – suttogta mire a fiú szemei kipattantak.

- Igen. – vágta rá azonnal, majd táskájáért nyúlt és kisebb kutatás árán elővett belőle egy papírt és Yongguknak adta azt. A fiú egy perc alatt végigfuttatta tekintetét a listán, majd pár hümmögés kíséretében bólintott párat.

- Mi az? – suttogtam, majd kíváncsian gyújtogatni kezdtem a nyakam a papír irányába.

- Semmi fontos McCart. – mosolyodott el a fiú, majd féloldalas mosolyra húzva ajkait rám pillantott.

- Na mi az? – fordultam Zelo felé, hiszen láttam, hogy Yonggukkal nem fogok tudni úgy beszélni, hogy közben játssza a nagyfiút. 

- Nevek. – ásította a fiú.

- Nevek? – húztam fel a szemöldököm meglepettségemben.

- Mindegy. – szólalt meg barátom.  – Nem fontos. – motyogta, majd újra összeborzolta Zelo haját és felegyenesedett. – Na a táborban találkozunk Zelo. – mondta a fiúnak, majd rám nézett. Már pillanatig fogva tartotta tekintetemet sajátjával, majd visszaindult a helyére. – Csá McCart.

- Szia Yongguk. –sóhajtottam fel, majd hátradőltem a helyemen.

- Jó úgy tűnik mindenki megérkezett. – szólalt meg az osztályfőnök miután az utolsó várt diák is megérkezett.

- Még elmenekülhetsz. – suttogta Zelo kuncogva.

- Most már maradok. – sóhajtottam.

- Akkor indulhatunk. – intett Kwon tanár úr a sofőrnek, majd a busz ajtaja egy csattanással bezárult és kezdetét vette a várva várt osztálykirándulás.

- Szóval milyen nevek? – kérdeztem Zelotól, visszatérve az előző témára.

- Hát… - harapott bele alsó ajkába. – Szimpla nevek.

- Zelo. – nézem rá határozottan, mire felsóhajtott.

- Jó oké nem szimpla nevek…

- Na nem mondod. – fordultam felé. – Na mesélj csak.

- Jó de Yongguk ne tudja meg. – suttogta a fiú. – Azoknak a nevei akik valószínűleg kapcsolatban állnak Kaival. – bökte ki végül.

- Ti megfigyelitek Kait? – tátottam el a számat, mire Zelo azonnal ajkaim elé kapta a kezét.

- Halkabban ha kérhetlek. – sziszegte.

- Ez beteges. –fújtattam, mire a fiú csak megrázta a fejét.

- Yongguk csak tudni szeretné, hogy ki az aki előtt még óvatosabbnak kell lennetek…

- Persze, meg azt is hogy kinek kell legközelebb nekiesnetek. – mordultam fel.

- Nem. Nem verekszünk, ha nem muszáj. – mosolyodott el a fiú.

- Nem hiszem el, hogy figyelitek szerencsétlent.

- Nem mintha ő nem ezt tenné. – mentegetőzött a fiú.

- Hát hogyne. – forgattam meg a szemeimet.

- Hidd el, hogy ő sem szent. – sóhajtott fel Zelo, majd újra lehunyta a szemeit. Forrt bennem a düh amiatt, amit Yongguk csinál már megint, de Zelonak igaza lehet. Kai is megtenné ugyanezt gondolkozás nélkül. Egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat, majd a mellettem ülő fiú mellkasára tettem kezeimet és óvatosan nekitoltam hátát az ülés háttámlájának. Feje oldalra billent, ajkai résnyire szétnyíltak, s már csak egyenletes szuszogását hallottam. Nagyon fáradt lehetett, ha ilyen hamar elaludt. Egy halvány mosollyal ajkaimon fordultam az ablak irányába, majd unottan kezdtem kémlelni a mellettünk elhaladó házak tömegét. Amit egyre közeledtünk a város szélén található erdőhöz, a házak egyre csak fogytak, az utcákon hömpölygő emberek tömegét magunk mögött hagyva egy sokkal barátságosabb környékhez érkeztünk. A felhőkarcolók helyett kisebb házak sorakoztak egymás mellett, melyek előtt nagy odafigyeléssel gondozott kertek zöldelltek. Ugyan a fák levelei már majdnem mint aláhullottak, az örökzöld fenyők még így is vittek némi színt az amúgy egyhangú utcák képébe.

- Innentől gyalog megyünk. – szólalt meg Kwon tanár úr, mikor a busz a város határához érve lekanyarodott az útról és megállt.

- Zelo ébredj. – szólítottam meg halkan a mellettem alvó fiút, majd óvatosan bökdösni kezdtem vállát.

- Ennél hatásosabb dolog kell, ha fel akarod kelteni. – hallottam meg Daehyun hangját. Ördögi mosollyal arcán megállt mellettünk, majd maga elé engedve mindenkit megvárta, hogy kiürüljön a busz és már csak mi maradjunk fent. 

- Mit akarsz vele csinálni? – néztem rá kérdő tekintettel, mire hangos csittegéssel lecsitított.

- Add a kezed. – nyúlt felém óvatosan. – Kiszedlek, nehogy rád ugorjon. – megfogtam felém nyújtott kezét, majd táskámat a vállamra téve óvatosan kipréseltem magam az ülések közül. Daehyun mellé állva néztem a békésen alvó fiúra, s alsó ajkamba harapva vártam, hogy mi fog történni. 

Daehyun nagy levegőket véve próbálta nem elnevetni magát, majd óvatosan a fiú füléhez hajolt.

- Ti mit csináltok? – jött fel a busz lépcsőjén Youngjae.

- Ó maradjatok már. – horkant fel a Zelohoz hajoló fiú, majd újra összeszedte magát.

- Szegény gyerek. – kuncogott Jae, majd mellőlem várta Zelo felkeltését.

- Choi Junhong! – ordította el magát a fiú, mire Zelo szemei kipattantak, s a fiú ijedtében felugorva ránk kapta tekintetét.

- Mi történt?  Mi van? – kapkodta a fejét egyik irányból a másikba.

- Megjöttünk. – jelentette ki Daehyun nevetgélve, majd lement a buszról.

- Gyere Zelo. – karoltam bele a fiúba, aki kissé dülöngélve indult meg a lépcsőn lefelé.

- Na végre, hogy itt vagytok. – sóhajtott fel Himchan, majd Zelora pillantott és elnevette magát. – Tudnád milyen álmos fejed van. – kuncogott.

- El tudom képzelni. – morogta a fiú mellőlem.

- Az osztály nagy része már lelépett, Kwon meg rám bízta McCartot, mivel ő még nem volt itt. – szólalt meg Yongguk Himcahn mögül. Ekkor vettem észre, hogy nem egyedül van. A mellette álló lány erősen kapaszkodott a fiú kezébe, hiszen magas sarkúban nehéz a nedves talajon állni. Lábait csak egy vékony cicanadrág fedte, s kabátja is lejjebb volt húzva a kelleténél így akarva akaratlanul is dekoltázsára vonzotta a körülötte álló fiúk tekintetét. Hyerin ismét nem az alkalomhoz illően volt felöltözve, de ez a legkevésbé sem érdekelt ahhoz képest, hogy a barátomba kapaszkodik.

-Gukki inkább menjünk. – nyávogta a lány Yongguk felé fordulva. Szemével a fiú tekintetét keresve próbálta vele felvenni a szemkontaktust, majd mellkasának támasztva egyik kezét, felé hajolt. Ajkait vészesen közelítette a fiú felé, de mikor észrevette Yongguk felé irányuló unott tekintetét megállt a mozdulatban, s lebiggyesztett ajakkal visszadőlt eredeti pozíciójába.

- Tessék Nicole itt a bőröndöd. – hozta oda nekem nehéz táskámat Jongup, s letette elém. – Jó nehéz. Ide fogsz költözni, hogy ennyi cuccot hoztál? – mosolygott rám kedvesen a fiú, de az imént látottak utn semmi kedvem sem volt a beszélgetéshez.

- Köszönöm, hogy idehoztad. – motyogtam, majd felemeltem a táskát a földről, s az erdő felé menetelő csoport követésére indultam.

- McCart. – szólt utánam Yongguk. – Azt mondtam rám lettél bízva. – hallottam meg parancsoló hangját.

- Szerintem már van kire figyelned. – válaszoltam neki, majd továbbmentem mit se törődve a további megszólalásaival. Zelo percek alatt utolért, majd mellettem haladva terelt a helyes útra. Csöndben haladtunk egymás mellett gyors tempóban, hiszen elhatározott szándékomban állt, hogy magam mögött hagyjam Yonggukot és a belé csimpaszkodó lányt, de nem egy idő után már nem tudtam figyelmen kívül hagyni a kezemen lévő súlyos bőröndömet.

- Istenem ez nagyon nehéz. – sóhajtottam fel párszáz méter után, majd lihegve tettem le a táskámat a földre.

- Segítsek? – kérdezte a fiú, s próbálta tömérdek táskáját úgy elrendezni, hogy legyen egy szabad keze, mindezt sikertelenül.

- Nem kell, hagyd csak. – mosolyogtam rá, majd szemem sarkából a mindet követőkre pillantottam. Mindenki mögöttünk volt kivéve Hyerint és Yonggukot. Ők a többiektől lemaradva ballagtak, mivel a lány minden lépéssel az életével játszott, bármikor kitörhetné a nyakát ebben a cipőben. – Messze van még? – szakítottam el pillantásom róluk, majd ismét karjaimba véve a súlyt, újra elindultam.

- Nincs messze. Két perc és ott vagyunk.  – nyugtatott a fiú. Igaza volt. Alig két perc gyaloglás után az erdei út véget ért,s egy fakerítéssel körülhatárolt telek területén folytatódott.  Legelöl egy nagy faház helyezkedett el. Minkét emelet falait óriási üvegablakok díszítették így juttatva fényt a házba, s betekintést nyújtottak a ház belsejébe ami eltért a megszokottól. A házat egy óriási fa köré építették így kintről is tökéletesen látható volt, ahogy a fa vastag törzse keresztülvág a ház belső terén, majd a tetőn keresztül nyúlik az ég felé szinte véget nem érően.

- Szép mi? – kuncogott Zelo, majd a szétágazó út egyik irányába tolt. – Gyere erre lesz a te házad.

- Remélem jó messze Hyerinétől. – morogtam, majd engedelmesen követtem a fiút. A nagy ház mögött több kisebb faházikó foglalt helyet. Elő ránézésre ugyanolyanok voltak, csak a fekvésükben különböztek. A házak minden falán egy-egy ablak helyezkedett el, s a bejárata előtt egy nagynak mondató tornác húzódott végig.

- Azt hiszem… - motyogta a fiú, s megtorpant egy pillanatra. – Azt hiszem Hyosungék abban a házban szoktak lenni. – mutatott egy középen fekvő házikó irányába a fiú, majd arra vette az irányt. Amint odaértünk gondolkozás nélkül benyitott és mosolyogva nyugtázta, hogy nincs baj az emlékezetével.

- Szia Zelo. – jött ki Jieun az ajtón, s a fiúra mosolygott. Nem sokat beszélgettem eddig Jieunnal, de kedves lánynak tűnt. Többnyire mosolygott, de néha elkaptam, ahogy Hyosunggal vitatkozik és meg kel hagyni elég tehetsége volt benne. – Látom meghoztad Nicolet. – nézett rám kedvesen, majd félreállt az ajtóból így beengedve engem.

- Na akkor én megyek is. – szólalt meg a fiú, s már el is tűnt. Az első ami feltűnt, hogy belülről nagyobb ez a ház mint hittem. Egy kisebb fürdőszoba nyílt rögtön az ajtó mellől, mellette egy kis konyhával, de a legtöbb helyet természetesen a kettesével egymás mellé tolt emeletes ágyak foglalták el. Ha jól látom nyolc ágy van. Ezek szerint nem csak én csapódok Hyosung bandájához.

- Gyere beljebb Nicole. – jött oda hozzám Hyosug, majd beljebb tessékelt. – Válassz magadnak egy helyet, nemsokára Hyerin is itt lesz. – ahogy az utolsó mondat elhagyta a száját lefagytam. Hyerinnel leszek egy szobában. Öt napig szinte össze leszek vele zárva. Ez nem lehet igaz…

31. rész

- Osztálykirándulás? – kerekedtek ki a szemeim, ahogy az osztályfőnök befejezte a mondatot.

- Jaj tényleg. Neked ez lesz az első osztálykirándulásod velünk. – bökött oldalba Zelo, majd rám villantotta angyali mosolyát.

- De miért most megyünk? – értetlenkedtem. – A legtöbb épeszű ember nyáron megy kirándulni. És..és az erdőbe négy napra? Biztonságos ez? – habogtam.

- Ne parázz már! Nagyon jó lesz. – lelkendezett a fiú, majd megfordulva a széken máris a többiekkel próbálta felvenni a szemkontaktust. – Leeeszüünk egy szobááábaaa? – artikulált, hogy a terem egyik messzebb eső pontjába ülő Jongup és Daehyun megértse.

- Miii?! – ráncolták össze a homlokukat a fiúk.

- Egy szobáááába. – suttogott Zelo.

- Mivan? – kerekedtek ki Daehyun szemei. – Milyen szódoga? – rázta meg a fejét a fiú, majd előrébb hajolva a pad felett Zelo ajkaira szegezte a tekintetét, hátha így sikerül megfejtenie, hogy a fiatalabbik mit próbál tőle kérdezni.

- Szooo-báááá-baaa. – magyarázott Zelo mutogatva. Nem tudom, hogy akarta a szobát elmutogatni, de nem igazán jött össze neki. Egy kuncogás hagyta el ajkaimat, ahogy visszafordultam a tábla felé és gyorsan lejegyzeteltem a fontosabb tudnivalókat.

- Akkor három nap múlva megyünk is. – lelkendezett tovább Zelo. – Minden évbe jó ez a kirándulás.

- Minden évben ide mentek? – fordultam felé.

- Igen. Ez ilyen megszokott hely. Tetszeni fog. – mosolygott rám, majd elkomorult a tekintete. – Hallottam, hogy tegnap kicsit…eldurvultak a dolgok. – köhintett.

- Egy csöppet. – motyogtam.

- De most emiatt haragszol Yonggukra? – suttogta a fiú. Ajkát egy vonalba húzva nézett rám.

- Igen haragszom rá. –böktem ki, mire lebiggyesztette alsó ajkát.

- De…

- Mindkettejükre haragszom. Rá is és Kaira is.– jelentettem ki, majd lehajtottam a fejem a pad kemény lapjára. – Csak nem panaszkodott, hogy nem veszem fel neki a telefont? – emeltem fel tekintetem a fiúra.

- Talán. – mosolyodott el.

- Megérdemli. – mondtam határozottan, ami talán kicsit hangosabbra sikerült a kelleténél ugyanis alig pár másodperc múlva azonnal megrezzent a telefonom jelezve egy új üzenet érkezését.

„Mit érdemlek meg? -Yongguk” Gúnyosan elmosolyodtam üzenetét olvasva, majd gyorsan válaszoltam neki.

„Téged nem tanítottak meg, hogy nem illik hallgatózni? – Valaki akivel most jobb ha nem beszélsz”

Alig, hogy visszatettem homlokomat a kezeimre máris rezegni kezdett a telefon.

„Sosem tenném. ;) Az osztálykiránduláson velem alszol. – életed szerelme”

„Álmodban. – a te szerelmed és nem fordítva”

„Pedig lenne pár ötletem mit csináljuk ameddig a többiek éjszakai túrán vannak… - álmaid megtestesítője”

„Te maximum messziről figyelheted, ahogy a többiekkel beszélgetek. – valaki, aki nem értékeli az idióta elnevezéseidet”

„Jobb szeretlek közelről figyelni...  – a legnagyobb rajongód”

„Perverz.”

„Én nem mondtam semmit, te vagy az aki azonnal erre gondol. – akivel ma este aludni fogsz”

„ -.- ”

„Olyan jó veled beszélgetni. ;) – férjed”

„Hanyagolj.”

„Ha akarnám se tudnálak. – kezdek kifogyni a nevekből”

„Ne írj vissza haragszom rád.”

„Jó kisfiú voltam pedig.”

„Hát hogyne…”

„Iskola után találkozzunk valahol és beszéljünk meg ez a tegnapi ügyet…Hiányzol.”

„Nem beszélgetek veled.”

„Kérlek.”

„Nem.”

„Nicole…”

„Mondom nem.”

„…”

„Nicole?” Jött az újabb SMS, majd még egy...

„Tudod pontosan látom, hogy mit csinálsz és hogy direkt nem válaszolsz.” majd még egy …

„Nicole McCart!” …és még egy.

„Szeretlek.” Mikor elolvastam utolsó üzenetét egy halk sóhaj szakadt fel ajkaim közül, s fejemet oldalra billenve úgy helyezkedtem, hogy rálássak a sarokban ülő fiúra. Csokoládébarna szemeit egy másodpercre sem vette le rólam, miközben állát megtámasztva a pad fölé hajolt, s kérdő tekintetét az enyémbe vésve húzta össze a szemöldökeit.

„Én is téged. Iskola után gyere a parkba jó?” Válaszoltam neki, majd megvártam, míg elolvassa az üzenetem, s egy aprót bólintva beleegyezik az ajánlatomba.

- Akkor most nézzük meg a szobabeosztást. – szólalt meg az osztályfőnök. Parancsoló hangja belengte az osztályt, s túlharsogva mindenki mást szakította félbe a beszélgető embereket mondataik közepén, majd beléjük fojtva a szót az asztalra dobta a súlyos osztálynaplót. – Gondolom senkinek sem kell magyaráznom, hogy hány fős szobák vannak elvégre nem ez az első alkalom, hogy ide megyünk. – egy ásítás kíséretében elővette szemüvegét az asztalon díszelgő fekete tokból, majd feltolva azt az orrán végigfutatta tekintetét a névsoron. – Ó igen Nicole. Neked ez lesz az első osztálykirándulásod velünk. – nézett fel rám egy bíztató mosollyal az arcán.

- Igen tanár úr. – feleltem kissé határozatlanul. Ne tudom miért féltem ennyire ettől a kirándulástól, de négy nap egy erdőben nem hangzott túl bíztatóan.

- Szeretnéd hogy beszéljek a helyről ahova megyünk vagy majd az osztálytársaid elmondják? –

- Már tudom a legtöbb dolgot. – mosolyodtam el, mire helyeslő bólogatás volt a válasz.

- Akkor már csak azt kellene eldöntened hogy kikkel szeretnél egy szobában lenni.

- Majd lesz velünk. – jött a válasz az előttem lévő padsorból. Hyosung hátrafordulva rávillantotta mosolyát, majd vissza is fordult az eredeti helyére.

- Remek. – válaszolta az osztályfőnök, majd be is írta a nevem a megfelelő helyre. Hát ez csodás…  Négy napig össze leszek zárva Hyosunggal. Jó nem leszek a nap minden percében a közelében, de a tudat, hogy egy szobába leszünk a maradék kedvemet is elvette az egész dologtól.- És nem emlékszem, hogy említettem-e hogy idén egy másik osztály is jön velünk. Az évfolyamtársaitok.

- Hyerin osztálya. – kerekedtek ki a szemeim. A padra borulva adtam fel minden reménnyel, majd szinte a hajamat tépve néztem Zelora. – Én ezt nem akarooom. – szűrtem a fogaim közt, de a fiú nem vett komolyan. Egy könnyed fejpaskolással elintézte a dolgom, majd az ezelőtti kirándulások élményeiről kezdett el beszámolót tartani. – Zelo én nem megyek. -  temettem tenyereimbe arcomat, majd heves fejrázásba kezdtem.

- Dehogynem. – kuncogott a fiú. – Jó, talán egy kicsit érdekes lesz, hogy Hyerin is jön, de ne foglalkozz vele.

- Már hogyne foglalkoznék. – mormoltam a kezembe. – Négy napig azt kell néznem, hogy Yonggukon lóg. – szűrtem a fogaim közt alig hallhatóan.

- De ha nem jössz akkor is rajta fog lógni, csak így még azon is agyalni fogsz, hogy éppen mit csinálhat Yonggukkal…  - kacsintott rám a fiú.

- Tudod nem segítesz a helyzetemen. – motyogtam, majd visszaborultam a padra.

Pár éveknek tűnő óra után sikerült kiszabadulnom az iskola fullasztó légköréből. A park egy eldugott padján ülve végre fellélegezhettem és magam mögött hagyhattam a folyamatos aggódást, hogy vajon épp ki fog rájönni a titkunkra. Ebben az időben senki sem jár a parkba, vagy ha valaki mégis betévedne, akkor sem ehhez a többitől messze eső padhoz vezetné az útja.  Szemeimet behunyva dőltem hátra, majd telefonomat  az ölembe helyezve Yongguk hívására. A felhők mögül kibújó nap sugarai lágyan melengették arcomat, míg a hűs szellő zavartalanul játszott vállaimon leomló tincseimmel. Percekig ülhettem így mozdulatlanul, mikor valami az ajkaimhoz ért. Szemeim azonnal kipattantak, majd reflexesen próbáltam menekülni, de két erős kar megakadályozott ebben.

-  Nyugi. – kuncogta a fölém hajoló fiú kissé elhúzódva tőlem, majd újra csökkenteni kezdte a köztünk lévő távolságot.

- Még mindig haragszok rád. – motyogtam az ajkai közé, de hagytam, hogy száját az enyémhez préselje. Édes, finom puszit lehelt ajkaimra, majd párnái közé véve alsó ajkamat gyengéd csókba mélyítette el azt. Szempilláim elnehezülve csukódtak le, s szinte automatikusan öleltem volna át a fiút, mikor eszembe jutott, hogy ismét túl könnyen megadtam magam neki. Még mindig haragudtam rá a tegnapi viselkedése miatt és ezt egy egyszerű puszival nem fogja elfeledtetni velem. Minden erőmet összeszedve álltam ellen a csábításnak, hogy magamhoz húzzam, s erősen koncentrálva tűrtem gyengéd érintését.

- Hmm… - morogta, mikor megérezte, hogy nem viszonzom csókját, ezért azonnal erőszakosabban kezdett próbálkozni. Nyelvét ajkaim közé préselve, próbálta elmélyíteni csókunkat, de nem engedtem neki. Vállaira téve kezeimet kissé eltoltam magamtól, majd oldalra fordítva a fejemet elhajoltam tőle. – Ennyire haragszol? – sóhajtott fel Yongguk, majd lehuppant mellém a padra.

- Igen. – pillantottam rá határozott tekintettel, de a fiú egy csepp megbánást sem mutatott.

- Megérdemelte…. – morogta a fiú, majd kezemért nyúlt, s melengetni kezdte azt sajátjai között.

- Yongguk! – néztem rá ledöbbenve. – Megkértelek, hogy toleráld Kait.

- De-

- Mi de? – sziszegtem.

- Jó akkor nem. – morogta sértődötten. Kezemet elengedve keresztbe fonta karjait mellkasa előtt, majd tekintetét a tőlünk nem messze eső tó vizére szegezte.

- Mire jó az ha kárt tesztek egymásban? – fordultam felé. Kerülve pillantásom maga elé meredt, majd vett pár mély levegőt mielőtt rám nézett volna.

- Veled volt… - motyogta. – Nem érdekel, hogy amúgy mit csinál, de ott volt veled.

- És?

- És te is hallottad, hogy mit mondott… - mentegetőzött.

- És emiatt azonnal neki kell esned? – néztem rá döbbenten.

- Féltékeny voltam ne haragudj. – sóhajtott fel, majd oldalra dőlve nekem dőlt. Szorosan a derekam köré fűzte kezeit, s felém fordulva a nyakamba fúrta az arcát. – Ne haragudj Nicole… - motyogta bűnbánóan bőrömbe.  Utáltam, hogy ilyen hamar meg tudott törni az elhatározásomban. Hiába küzdöttem ellene, kezeim automatikusan hajába siklottak, majd felé fordítva arcom még közelebb bújtam hozzá.

- Kicsinálsz az állandó féltékenykedéseddel... – motyogtam hajába, s nagyokat szippantottam finom illatából.

- De van rá okom. – morogta, s szorosabbra fogta ölelését körülöttem.

- Nem, nincs rá okod. – jelentettem ki.

- Akkor sem szeretem, amikor vele vagy. – dörmögte.

- Ezen most nem nyitok vitát.

- Jó… - sóhajtott fel. - Hiányoztál. – motyogta, majd felegyenesedett és az ölébe húzott. Kezei közé fogta arcomat, s hüvelykujjával körkörösen simogatni kezdte bőrömet.

- Te is nekem. – hajoltam le hozzá hogy egy apró puszit lehelhessek ajkaira, majd nyakát átkarolva vállára hajtottam a fejem.

- Szóval még mindig nem akarsz velem aludni az osztáykiránduláson? – búgta a fülembe, amitől azonnal kirázott a hideg.

- Majd meglátjuk. – kuncogtam. – Az sem biztos, hogy megyek…

- Jönni fogsz. – suttogta a fiú a fülembe.

- Ebbe ne legyél annyira biztos. –jelentettem ki. – Hyerin elég jó indok az otthonmaradásra…

- Teljesen biztos, hogy jönni fogsz. – mondta határozottan. – Ha kell a hátamon viszlek el odáig.

- Na arra kíváncsi lennék. – nevettem el magam, mire felhúzta szemöldökeit.

- Kételkedsz bennem? – húzta félmosolyra ajkait.

- Sosem tenném. – kuncogtam.

- Nagyon helyes. Jönni fogsz és kész.  –puszilt homlokon, majd simogatni kezdte a hajam. – Jó lesz ne félj. Hyosung is csak részegen kiállhatatlan, amúgy aránylag elviselhető szóval kifogsz vele bírni négy napot. Hyerinnel meg ne foglalkozz. Nem ér annyit, hogy miatta idegesítsd magad.  

- Alig várom, hogy a két rajongód egymásnak essen. – merültem bele gondolataimba ahol Hyerin és Hyosung éppen egymás haját tépték. Tagadhatatlanul vicces látványt nyújtottak.

- Nincsenek rajongóim. – mosolyodott el a fiú. - Nekem csak te vagy. – nézett a szemeimbe, majd lehajolva hozzám egy újabb csókkal jutalmazta ajkaimat.  

30. rész

- Hogy lopóztál be, Kai? – kérdeztem halkan, miközben átvetettem karjaimat nyaka körül egy szoros ölelés erejéig.

- Belopózni? Én? – kuncogott nyakhajlatomba, majd óvatosan eltolt magától. – Mióta ismersz engem ilyennek?

- Hát, akkor hogy jöttél be? – emeltem meg szemöldökömet kíváncsian.

- Tudod, hogy anyukád és apukád kedvelnek engem. – kacsintott sejtelmesen.

- Óóóóó! – csaptam a homlokomra, ahogy tudatosult bennem. – Meg is feledkeztem róla.

- Szóval, ha már úgy alakult, hogy itt vagyok.. van kedved valamihez? – vakargatta a tarkóját, gondolkozva azon, hogy vajon mivel üssük el az időt.

- Ahogy látom, hoztál filmeket. – pillantottam az éjjeliszekrényemen ékeskedő zacskóra, melyből megannyi DVD kandikált ki.

- Igen, de a többségük horror. – kuncogott, majd megindult a filmekkel teli szatyorhoz.

- Ó, értem. – szontyolodtam el ezek hallatán, s a padlót kezdtem el kémlelni. Aki ismert az tudta, hogy a horrorfilmektől nagyon félek.

- Ne aggódj, ha nem szeretnéd, akkor nézhetünk mást is! – nyúlt állam alá, hogy megemelve azt a szemembe tudjon nézni.

- Nekem jó a horror is! – erőltettem egy félmosolyt az ajkaimra.

- Ha félsz, akkor hozzám bújhatsz. – simogatta meg Kai gyengéden a vállamat, mire ismét elmosolyodtam, csak az volt a különbség, hogy ezennel ez egy őszinte mosoly volt.

- Köszönöm. – böktem oldalba, mire felnevetett. – Hé, nem is tudtam, hogy csikis vagy! – tört ki belőlem, majd ismét böktem egyet rajta, mire arrébb ugrott.

- De az vagyok, szóval ezzel ne játssz, mert én is tudom, hogy hol csikisek a lányok. – emelte fel fenyegetően mutatóujját és rá kacsintott.

- Igenis, Mr.Kim. – mondtam komoly hangvétellel, majd levetettem magam az ágyamra.

- Te őrült. – kuncogott, miközben beizzította a DVD lejátszót. – Hm, Cselló vagy A két nővér? – váltogatta kezében a két valaha legijesztőbb koreai horror filmet.

- Ne! A két nővért ne! – pattantam fel az ágyról. – Zelo azt mondta, hogy az nagyon hátborzongató. Nem tudott aludni miután megnézte! – hadartam gyorsan.

- Hé! Ne parázz már! – guggolt le a lejátszó elé, majd megnyomta azt a funkciógombot, aminek segítségével kinyílik a lemezfiók. – Akkor a Csellót nézzük. – helyezte be a lemezt a helyére, majd ismét megnyomott egy gombot, minek segítségével elnyelte a lejátszó azt.

- Nem jössz ide? – kérdeztem félénken a párnámat ölelgetve.

- De, már megyeeeeek! - kiáltotta el magát, majd mellém huppant, s közelebb csúszott hozzám. – Hé, te dideregsz. – ámult el ahogy végignézett rajtam.

- É-én? Ugyan. – vigyorogtam kínosan, ahogy még jobban megszorítottam a párnát, ami a kezemben volt.

 - Te ennyire félsz? – duruzsolta Jongin a fülembe, ahogy közelebb húzott magához, majd óvatosan ölelésébe zárt.

- Dehogy, csak h-hideg van. – sütöttem le a szemeimet.

- Figyelj! Akármi baj van, vagy ha már nagyon félsz, akkor szólsz, és én pedig kikapcsolom a filmet, érthető? De addig is, ez csak egy film. Minden meg van rendezve és az összes ijesztő dolog, ami előfordul benne az csupán díszlet. Semmi ok sincs a félelemre, mivel semminek sincs valóságalapja, amit a filmben látsz. Jó? – simított végig ujjbegyeivel az arcomon, majd egy puszit nyomott a fejem búbjára.

- Rendben. – bólintottam egyet a nyugtató monológja után, majd elindította a filmet. Eleinte nyugodt voltam a szavainak hallatán és akármikor egy ijesztőbb jelenettel álltunk szembe mindig próbáltam emlékezni arra amit mondott, ezzel vegyítve az ölelés és a simogatás amit nyújtott, teljes nyugalmat hozott rám. Életemben először élveztem egy horror filmet, bár volt, amikor kicsit megborzongtam és jobban odabújtam Kaihoz, de ezt láthatóan ő sem bánta. Vele mindig valahogy biztonságban éreztem magam, és sosem aggódtam amiatt, hogy mi lesz, ha megzavarnak, vagy esetleg közbelépnek. Talán ő volt az, aki mellet teljesen önmagam tudtam lenni, termesztésen Zelo után, hiszen ő a legjobb barátom. Kai talán a második olyan volt, akivel a legjobban ki tudtam kapcsolni, de mindig is tudtam, hogy ő sokkal többet érez, mint barátság. A film vége felé járhattunk, mikor hangzavart hallottam a földszintről. Nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, addig, amíg Yongguk hangjához hasonlót meg nem hallottam.

- Szerintem, itt van Yongguk. – ültem fel az ágyon zakatoló szívvel.

- Még is mit keresne itt? – nézett rám érthetetlenül a rézbőrű fiú.

- Uh, őőő.. hát nem igazán tudom. – dadogtam valamit, mire összeszedtem a gondolataimat arról, hogy Kai nem tudja hogy én és Yongguk egy párt alkotunk. – De lenézek a földszintre. – nyitottam ki az ajtót nagy sebességgel, hogy megnézzem, mi folyik odalent, de nagy meglepettségemre Kai is utánam jött. Most az egyszer viszont nem küldhettem vissza a szobába, mert akkor minden világossá válna a számára. Ahogy a lépcsőfeljáróhoz értünk, meg is pillantottuk a váratlan vendéget.

- Szia bé- - köszönt rám Yongguk lágy hangnemben, egy édes mosoly kíséretében, de azonnal komoly arckifejezést és rideg stílust öltött magára, amint meglátta a rézbőrű Jongint mögülem kandikálni. – Úgy értem, csá McCart. Ez mit keres itt? – lépett egy lépcsőfokkal feljebb.

- Az a bizonyos ’ez’ a vendége Nicolenak. – vetette oda neki Kai. Te jó ég, mi lesz itt…

- Örülök neki. De már mehetsz is, mivel McCartnak és nekem bioszra kell készülnünk. – dőlt neki Yongguk a falnak, majd megforgatta a szemeit. Sosem tudtam, hogy ilyen jól tud improvizálni.

- Tudod, nagyon nevetséges vagy Bang. – nevetett fel Jongin lenézően.

- Még mindig itt vagy? – horkantott fel az idősebbik unottan.

- Elég lesz, fiúk! – adtam utat a gondolataimnak. – Yongguk, te jössz és átnézed velem a leckét, ami maximum 20 perc lesz. Kai, te is jössz, és utána folytathatjuk a filmet ketten.

- Óóóóó, de romantikus. Mit néztek? Az Alkonyatot? – nyavalygott és cuppogott, mint egy kislány.

- Ha ha ha, nagyon vicces vagy. – gúnyolódott Kai is.

- Épp ezt szeretik bennem a nők. – húzta félmosolyra ajkait Yongguk, ezt követően felaraszolt a lépcsőn, majd bement a szobámba.

- Hogy lehet valaki ilyen idegesítő? – sziszegte a rézbőrű a fülemhez közel.

- Inkább csak harcias. – mosolyodtam el.

- Na mi van hercegnők? Nem jöttök? – kiabált ki Bang uraság a szobámból. – Nem nagyon találom a biológia könyvet.

- Hogy lehetsz ilyen béna? – indultam meg a szobám felé, s amint beértem Yongguk elveszetten túrkáló látványa fogadott, amit alig bírtam ki nevetés nélkül.

- A kislányok általában bénák. – jelent meg mellettem Kai, majd sóhajtott egyet.

- Szeretnél te ilyen sármos kislány lenni. – mondta lekicsinylően a tanulótársam, miközben felegyenesedett.

- Hát elhiheted minden álmom. – nevetett fel gúnyosan Jongin mögülem. – Siethetnél egy kicsit Yongguk, mert nem szeretném sokáig a fejedet nézni.

- Akkor akár mehetsz is. – emelte fel tekintetét a fiókomról a fiú, s Kai szemébe nézve mosolyra húzta ajkait.

- Nem szándékozom Nicolet egyedül hagyni veled. – dőlt le az ágyamra a fiú. Kezeit feje alá téve meredt a plafonra. – Elég beszámíthatatlan vagy. – láttam, ahogy Yongguk keze ökölbe szorul, majd a fiú lehunyja szemeit és vesz pár mély levegőt.

- Hmm… - mosolyodott el barátom. – Remélem tudod, hogy ha Nicole nem lenne itt te már rég darabokban lennél.

- Fenyegetsz? – mosolyodott el Kai, majd lassú mozdulatokkal felült az ágyon. – Tudod engem egyáltalán nem zavar, ha Nicole látja, ahogy megszabadítalak pár fogadtól.

- Álmodozz csak. – fordult felé a fiú, majd egy határozott lépéssel előtte termett és ingét megragadva állásba rántotta a még mindig mosolygó fiút.

- Na mi van Yongguk elgurult a gyógyszer? – sziszegte Kai és egy nagyot taszított a fiú vállán. Kikerekedett szemekkel bámultam a történteket, majd mikor a megdöbbenéstől és a félelemtől rám telepedő ködön átszivárgott a valóság, azonnal a két fiúhoz ugrottam.

- Na ezt ne itt. – próbáltam közéjük férkőzni, de tudomást sem vettek rólam. Szikrákat szóró tekintettel meredtek egymásra, miközben választékosabbnál választékosabb szavakat vágtak egymás fejéhez. – Mondom. Ne. Itt. – erősködtem, kezeik alatt közéjük léptem, majd mellkasukra tapasztva kezeimet próbáltam eltolni őket egymástól.

- Látod Jongin még a barátnőd is félt tőlem. – morogta Yongguk.

- Nem a barátnőm. – felelte Kai magabiztosan. – Még nem. – mosolyodott el. Éreztem, ahogy elpattannak Yongguk idegszálai, majd egy könnyed mozdulttal kikerülve engem a falhoz tolta a fiút.

- Az életeddel játszol indián. – morogta, s Kai gallérját megragadva feljebb emelte a fiút, akinek nem kellett több teljes erejével lesújtott az előtte álló fiúra. Hangos csattanás zengte be a szobát, ahogy ökle találkozott Yongguk arcával, aki azonnal viszonozta a fiú cselekedetét így Kai szeme alá ékelve öklét egy lila folttal színesítette annak arcát.

- Elég legyen! – kiabáltam el magam, majd szám elé kapva kezeimet az összegabalyodott fiúkra meredtem. A szememből kibuggyanó könnyek végigszántották az arcomat, majd elszakadva bőrömtől a földre hullottak. Fájt látni, ahogy számomra két fontos ember épp kárt tesz egymásban. Kiabálásom láthatóan már eljutott a fülükig így pár lökés kíséretében elengedték egymást, majd rám pillantottak.

- Nicole… - szólalt meg Yongguk rám meredve. Szemeiből eltűnt a Kai iránt érzett gyűlölet, amit a megbánás váltott fel. Alsó ajkába harapva nézett rám, majd lesütötte szemeit.

- Látod Yongguk te mindenkinek csak ártasz. – nevetett fel a fiú. – A legjobb lenne, ha most elmennél. – lépett oda Kai az ajtóhoz és szélesre tárta azt a fiú előtt.

- Te is. – suttogtam, mire rám kapta a tekintetét.

- Tessék?- kerekedtek ki a szemei.

- Menjetek el. – motyogtam halkan. – Mindketten.

- De-

- Most. – leheltem, majd elsétálva köztük, lassú léptekkel a fürdőbe mentem. Nem kellett bezárnom magam mögött az ajtót, hiszen biztos voltam benne, hogy egyikük sem fog követni. Hátamat az ajtó támlájának támasztva a földre ereszkedtem, majd percekig csak meredtem magam elé. Ez így nem mehet tovább. Nem utálhatják egymást ennyire. Nem tudom mindkettejükkel tartani a kapcsolatot, ha közbe megölik egymást. Ezen változtatni kell. Egy hangos sóhajtás szakadt fel ajkaim közül, ahogy feltápászkodtam a hideg kőről. Mielőtt kimentem volna a szobába megmostam arcomat, majd egy puha törölközőbe temettem nedves bőrömet, hátha a selymes érintés lenyugtat kissé. Egy nagy levegőt véve tettem kezemet a kilincsre, majd lassan lenyomtam azt és kitártam magam előtt az ajtót. A szoba üres volt. Elmentek.