27. rész

Hangtalanul csuktam be szobám ajtaját,majd lassan megfordulva tengelyem körül hátamat a kemény fa lapnak támasztva néztem végig a félhomályban úszó szobán. A redőny résein keresztül beszűrődő fény apró mintákat festett a lábam alatt heverő puha szőnyegre, majd a falon lógó tükör tükréről visszaverődve felkúszott ágyamra. Lágyan simogatta sugaraival mély lila paplanomat, majd folytatva útját megvilágította az ágyamban fekvő fiút. A derekáig lecsúszott selymes anyag szabadon hagyta meztelen bőrét, így a nap sugarai kedvükre játszhattak kidolgozott hátán. Ahogy szemem végigvezettem a fiún tekintetem megakadt a bal lapockáján díszelgő, gondos munkával megalkotott tetováláson. Lassan az ágyhoz mentem, majd óvatosan leültem dereka mellé. Bal kezemen megtámaszkodtam az ágy peremén, még másik kezemet felemelve ujjbegyeimmel óvatosan végigrajzoltam a rá tetovált írás minden betűjét. A fiú izmai megfeszültek tenyerem alatt, majd egy mély sóhaj kíséretében fejét oldalra billentve belefúrta arcát a párnába. Egy mély levegőt véve beszívta a párna által átvett illatomat, majd egy elégedett morgás hagyta el ajkait. Éreztem, ahogy ellazítja izmait, s arcát felém fordítva rám emelte álmos tekintetét. Csokoládébarna szemeivel arcomat fürkészte, majd mikor pillantásunk találkozott azonnal rabul ejtette tekintetemet sajátjával. Elmélyedve pillantásában néztem gyönyörű szemeibe, majd arcára simítottam kezemet, s végigsimítottam puha bőrén. Egy darabig mozdulatlanul meredt rám, majd az oldalára fordult, s ülésbe tolta magát kezeivel. Mikor ajkaink egy vonalba értek, habozás nélkül szüntette meg a köztünk lévő távolságot, s ajkaival birtokba vette enyémeket. Telt ajkait lomhán mozgatta enyémeken, s egyik kezét derekamra tapasztva gyengéden magához vont. Kezeim automatikusan fonódtak nyaka köré, majd fejemet oldalra billentve viszonoztam émelyítő csókját. Éreztem, ahogy fogai végigkarcolnak alsó ajkamon, majd forró nyelve végigszántja az imént felsértett bőrömet, s végigrajzolja ajkam vonalát. Az ajkam közül feltörő jóleső sóhaj csak fokozta a fiú mohóságát, így egy mozdulattal ledöntött az ágyra és fölém tornyosult. Egy pillanatig sem hagyta, hogy felfogjam mi történt, azonnal visszatért ajkaimhoz. Kezemet puha tincsei közé vezetve markolászni kezdtem a haját, mire a fiú kezei pólómat feltűrve melleimre siklottak.

- Rajtad meg minek van melltartó…? – morogta, majd feljebb emelve fejét, s felháborodva nézett rám.

- Neked is jó reggelt Yongguk. – nevetgéltem.

- Mikor volt időd felöltözni? – morogta bosszúsan.

- Tudod nem mindenki alszik délután háromig. – kuncogtam ajkaiba.

- Mi?! – kerekedtek ki a szemei, majd az órára kapta tekintetét. Megdöbbenve látta, hogy kis híján végigaludta az egész délutánt.

- Bizony ám. – nevetgéltem, majd arcára csúsztattam kezeimet. Körkörös mozdulatokkal simogattam pofiját, ami láthatólag ellazította. Szemeit behunyva fordította fejét kezem irányába, majd belecsókolt tenyerembe.

- Felkelthettél volna. – búgta bőrömbe, majd visszahajolt hozzám. Hajamat elsöpörve vállamról, arrébb húzta pólómat, s ajkát bőrömre szorítva csókokkal halmozta el kulcscsontomat. 

- Yongguk itthon vannak anyáék. – leheltem erőtlenül, de kezeim szinte önálló életet élve simítottak végig oldalán, mire a fiú megremegett felettem.

- Nem baj. – suttogta bőrömbe, majd óvatosan szívogatni kezdte nyakamat, így halk sóhajokat kicsikarva belőlem. Óvatosan pólóm alá nyúlt, s végigfuttatta ujjait a hasamon, majd feljebb haladva oldalamat kezdte simogatni.

- D..de baj. – motyogtam. – Meg fognak hallani…

- Nem ha csendben maradsz. – kuncogta, majd egy határozott mozdulattal a hátára fordult így magára húzva engem. Gondolkodás nélkül ültem csípőjére, ami egy halk szisszenést váltott ki a fiúból. Vágyakozó tekintettel néztem a fiúra, aki ugyanilyen hévvel a szemében méregette fölé tornyosuló alakomat. Kínzó lassúsággal simítottam végig kidolgozott hasfalán, mire barátom kezdett egyre türelmetlenebb lenni. Alsó ajkába harapva várta következő lépésem, majd simogatni kezdte lábaimat.

- Vagy lehet neked kellene csendben lenned. – kacsintottam rá.

- Én tudom kontrollálni a hangom, ellentétben veled. – vezette kezét a fenekemre, majd erősen belemarkolt.

- Igen? – húztam fel a szemöldököm, majd óvatosan előretoltam csípőmet.

- Ugghhh… - mordult fel a fiú, s szemeit lehunyva szegte hátra a fejét.

- Halkabban Yongguk… - kuncogtam, majd alkaromra támaszkodva a füléhez hajoltam. – Maradj csendben… - suttogtam fülébe, s mozgatni kezdtem csípőmet. 

- Ne kínozz… - lehelte elgyengülve. – Még a ruhád sem engeded, hogy levegyem… - panaszkodott, kezei azonnal pizsamanadrágom korcához indultak, de nem engedtem neki.

- Mint mondtam, itthon vannak a szüleim. – emlékeztettem erre az aprócska kis hátráltató dologra.

- És mint mondtam engem nem zavarnak. – húzta perverz mosolyra ajkait.

- Engem viszont igen. – hajoltam telt ajkaihoz, majd hosszan megpusziltam és egy gyors mozdulattal lemásztam róla. Kikerekedett szemekkel nézte végig cselekedetem, majd hebegve-habogva megszólalt.

- M-Most komolyan így itt hagysz? – tátotta el a száját.

- Bizony. – nyújtottam ki rá a nyelvem, s mellé dőlve az ágyon magamra húztam a takarót.

- Nicole! – sziszegte bosszúsan, majd belekapaszkodva az agyagba próbálta lehúzni a fejemről azt. Erősen belemarkoltam a takaróba így a fiú gyenge próbálkozása sikertelennek bizonyult. Ő a takaró felett maradt, én pedig alatta. Nevetve forgolódtam paplanom alatt, majd kikukucskálva alóla Yonggukra néztem. Durcásan nézett szemeimbe, majd megadóan magára húzta saját takaróját. Elmosolyodtam aranyos mozdulatain, majd megemelve az ő takaróját átgurultam hozzá.

- Most durcizol? – támasztottam állam mellkasára, s mosolyogva a szemeibe néztem. Egy darabig csak méregetett, majd ellágyult a pillantása. Óvatosan átölelt és lejjebb hajtva fejét puszilgatni kezdte hajamat.

- Rád hogy is haragudhatnék. – mosolygott, majd kezei közé vette arcomat és várta, hogy felemeljem fejemet. Mikor teljesítettem kívánságát, magához húzott és gyengéden megcsókolt. Aprókat cuppogva kényeztette ajkaimat, majd még mindig tartva arcomat az enyémnek dörzsölte orrát.

- Eszkimó puszi? – kuncogtam, s egy cuppanós puszit nyomtam arcára.

- Szeretlek. – bújt hozzám, s elhelyezkedve mellettem a lehető legközelebb húzott magához.

- Én is téged. – hunytam le szemeimet. Fejemet mellkasába fúrva mélyeket szippantottam finom illatából. Idilli délutánunkat hangos zene dallama szakította félbe, szinte kiugrottam a bőrömből, úgy megijedtem mikor a telefon a fülem mellett kezdett el csörögni.

- Te nem hallasz normálisan vagy minek van teljesen felhangosítva a telefon? – tettem fülemhez kezeimet ezzel tompítva a hangot.

- Biztos ráfeküdtem és elnyomódott. – ráncolta össze homlokát a fiú, majd a kijelzőre pillantott. A telefon egy ismeretlen számot jelzett. A fiú megnyomta a kijelzőn villogó zöld kört, majd a füléhez tartotta a telefont.

- Igen? – szólt bele rekedten. Nem hallottam, hogy mi volt a válasz, de a fiú arcát nézve nem várt ember hívta. – Hyerin nem érek rá. – na ne.

- Tedd le. – sziszegtem, mire a fiú ajkam elé tartotta az ujját jelezve, hogy maradjak csendben. Morgolódva másztam ki mellőle az ágyból, majd a fürdőbe trappolva bevágtam magam mögött az ajtót. Hosszú percekig néztem magam a falról lelógó tükörben, majd felfrissítés gyanánt, hideg vízzel megmostam arcomat. Hajamat kontyba kötöttem, majd idegesen visszamentem a szobába, ahol a fiú az ágy szélén ülve még mindig telefonált.

- Látom nem fogadsz el nemleges választ… - sóhajtott fel. – De mit akarsz megbeszélni ami telefonon keresztül nem megy?

- Semmit. – sziszegtem újra, mire rosszalló pillantásokat küldött irányomba.

- Mi? Senki sincs itt. – mentegetőzött azonnal a fiú. – Hagyjál már ezzel. Nincs senkim.

- Még hogy senki… - puffogtam.

- Jó oké… Akkor egy óra múlva találkozhatunk. – sóhajtott fel. – Szia. – szólt bele utoljára a telefonba, majd megszakította a vonalat. – Te nem tudsz csendben maradni? – pillantott rám. – Nem tudhatja meg, hogy együtt vagyunk, de elég nehéz kimagyaráznom magam az ilyen helyzetekből.

- Még jó hogy nem várod el tőlem, hogy boldog legyek, amikor vele beszélsz. – háborodtam fel.

- Nem várom el ezt tőled. Csak azt, hogy ne kelts feltűnést. – állt fel, majd az éjszaka eldobált ruháit összeszedegetve öltözni kezdett.

- És most mi lesz? – fontam keresztbe karjaimat mellkasom előtt.

- Mi lenne? – merengett miközben nadrágját gombolta.

- Találkozol vele?

- Igen. – nézett rám szeme sarkából.

- Nagyszerű. – fújtattam.

- Most mi bajod van? – fordult felém. Értetlenkedve nézett rám, ami csak még jobban idegesített.

- Minek találkozol vele? – nézem rá.

- Ha nem teszem biztos lesz abban, hogy van valakim.

- És akkor meg mi van? – értetlenkedtem.

- Az van, hogy ha rájön, hogy ki az akkor mindenki meg fogja tudni. – vetette oda nekem a megoldást, mintha ez teljesen magától értetődő lenne.

- Akkor miért nem leszel rögtön vele, hogy nehogy gyanakodni kezdjen? Magára már csak nem gyanakszik. – fintorogtam.

- Nicole csak kávézni megyünk. – forgatta szemeit.

- Hogyne csak kávézni. Az ilyen lányok, mint ő biztosan a kávézás alatt csak a kávézást értik, és nem azt hogy mit lehetne utána csinálni…mondjuk nálad. – szűrtem a fogaim között.

- Légyszives ne bosszants… - motyogta, majd kabátját magára kapva indult is az ablak felé.

- Ja hogy már bosszantalak is. – mosolyodtam el. – Remek. – láttam rajta, hogy megérezte, hogy nem kellett volna ezt mondania. Azonnal visszafordult felém, majd bocsánatkérő tekintettel indult meg az irányomba.

- Nem úgy értettem… - motyogta, majd óvatosan megfogta kezemet, de kirántottam azt kezéből.

- Hagyj. – sziszegtem, majd a fürdő felé indultam. – Szaladj a ribancodhoz már biztosan vár. – csaptam be magam mögött az ajtót és kulcsra zártam azt. Láttam, ahogy lenyomódik a kilincs, mikor a fiú megpróbált bejönni utánam, de hamar rájött, hogy ez nem fog menni.

- Nicole kérlek, értsd meg hogy-

- Nem érdekel! – kiabáltam ki, majd megnyitottam a csapot, hogy ne is halljam, hogy mit magyaráz. –hosszú perceket töltöttem a padlón ülve a fürdőben, miközben a fejem mellett csobogó víz elzárt előlem minden más hangot. Mikor már biztos voltam benne, hogy elment elzártam a csapot és kibújtam rögtönzött váramból. Célirányosan kezdtem bele telefonom felkutatásába, majd a fejemben megformálódott terv első lépésének neki is kezdtem.

- Ha ő megtehet bármit, akkor én miért is ne tehetném meg ugyanezt? –tettem fel magamnak a kérdést, majd Kai nevére rányomva hívni kezdtem a fiút.

- Szia Nicole. – köszönt az ismerős hang, mire azonnal elmosolyodtam.

- Szia. – köszöntem én is.

- Ennyire hiányoztam, hogy egy napot sem bírsz ki nélkülem?- kuncogta a fiú.

- Még annál is jobban. – nevettem én is, majd belekezdtem a mondandómba. – Ma este mi a programod?

- Hmm…bármi is az ötleted a tiéd vagyok. – jött a magabiztos válasz.

- Helyes. – válaszoltam lelkesen.

- Akkor mit szólnál ahhoz, hogy te és én…

- El se tudod hinni hányféleképpen tudnám befejezni ez a mondatot… - búgta a vonal túlsó végéről.

- Kai! – kiabáltam nevetve, mire a fiú is nevetni kezdett.

- Ne haragudj. Folytasd, kérlek. – bíztatott. 

- Szóval te és én elmennénk valami jó helyre bulizni. Ma este. – haraptam bele alsó ajkamba a választ várva.

- Benne vagyok. – vágta rá azonnal a fiú. – Hova akarsz menni?

- Azt rád bízom. – motyogtam. Mivel nem voltam egy bulizós fajta, még csak ötletem sem volt arra, hogy hová menjünk.

- Életed legjobb bulija lesz. Ígérem. – kuncogott.

- Remélem is. – dőltem rá az ágyra, majd a plafont kezdtem el bámulni. Miért is ne lehetnék Kai barátja? Attól, hogy Yongguk utálja nekem még nem feltétlen kell ugyanígy tennem. – A többiek is jönnek?

- Szeretnéd? – érkezett a válasz.

- Tőlem jöhetnek. Persze csak ha van kedvük.

- Ó ne aggódj. Kedvük az mindig van.

- Akkor őket is hozd. – mosolyogtam.

- Rendben. Nyolcra legyél kész, érted megyek.

- Igenis.

- Szia Nicole. – köszönt el tőlem, majd cuppogásokat hallottam a telefonba tehát puszikat is kaptam elköszönésként.

- Szia. – nevettem, majd letettem a telefont. Letrappolva a földszintre vetettem be magam a konyhába szüleimhez.

- Anya, apa elmehetek ma este? – néztem rájuk kérlelő tekintettel.

- Hova? – emelte rám tekintetét anya az éppen készülő félben lévő pudingról.

- Buliba…? – válaszoltam halkan.

- Kivel? – érdeklődött apa.

- Jonginnel. – pillantottam rá reménykedve.

- Tőlem elmehetsz. Lisa? – nézett apa anyára.

- Legyen. – mosolygott rám anya.

- Köszönöm. – mosolyodtam el, majd mentem is vissza a szobámba, hogy kiválasszam ruhámat az estéhez. Az estéhez amikor kötöttségek nélkül fogom jól érezni magam. Kim Jongin társaságában.

26. rész

Mi a szart akarsz? – nyitottam ki olyan nagy lendülettel az ablakot, hogy a kilincs a kezemben maradt. – Ó, nézd, mekkora segítségemre van ez is. – pillantottam a bearanyozott kilincsre, ami a tenyeremben pihent, majd egy szempillantás alatt Yongguk mellkasához vágtam azt.

Áu. – jajdult fel, miközben a mellkasához kapott. – Te normális vagy? – sziszegte.

- És te normális vagy? – mordultam rá mérgesen. – Az éjszaka közepén az ablakot vered, miután készségesen megcsalsz valami szakadt csajjal, akiről fogalmam sincs, hogy ki az. Igen, valószínűleg én vagyok a nem normális. – tettem keresztbe karjaimat.

- Beengednél végre és meghallgatnál? – vett egy lépést előre. – Ha lenne egy kis eszed, akkor nem nyitott ablaknál veszekednél velem. – mordult fel ő is.

- Ide te be nem jössz! – háborodtam fel, majd becsapni készültem az ablakot, mikor Yongguk keze megakadályozta a beteljesítésre váró feladatot.

- Ne csapd be, mert akkor aztán teljesen lebukunk! – nyitotta kijjebb óvatosan az ablakot. – Kérlek, engedj be!

- Miért tenném? – emeltem meg az egyik szemöldökömet sejtelmesen.

- Figyelj! – köszörülte meg a torkát. – Te beengedsz, én elmondom neked az igazat, utána pedig mindketten lefekszünk aludni és élünk tovább boldogan. – mosolygott.

- Hát ez nevetséges. – nevettem el magamat lenézően. – És szerinted én hinni is fogok neked?

- Nicole.. – dünnyögte.

- Na jó, legyen. – adtam be végül a derekamat, hiszen akármennyire is mérges vagyok rá, attól függetlenül szeretem.

- Ezaz! – mondta vidáman, majd belépett a szobámba az ablakon keresztül.

- Ne örülj ennyire. – másztam az ágyra, s leültem annak a szélére. – Kezdheted.

- Tehát, az a lány, akit láttál, az exem volt. – vett egy nagy levegőt, majd folytatta. – Fogalmam sincs, hogy a manóba, vagy, hogy miért került oda, ahova. De egy dolog van amit biztosra tudok. Hogy Jongin ismeri a csajt. – magyarázta.

- Jaj, hagyjuk már a hülyeséget. – pattantam föl az ágyról. – Kezdem azt hinni, hogy Jongint csak rosszá akarod tenni a szememben. Mi van, ha neki semmi köze nincs is hozzád? Mi van, ha te akarsz rosszat neki? Jongin sokkal normálisabb, mint te vagy! – jelentettem ki együgyűen, majd elmosolyodtam. – Ő sohasem bántott meg, és sohasem játszott velem. Lehet, hogy őt kellet volna választanom. Sőt biztos! Holnap az lesz az első dolgom, hogy megcsörgetem. – mosolyom még szélesebb lett, látva, hogy Yongguknak düllednek ki az erek a nyakán, az ökölbefeszített karja miatt. Ideges. Egyik pillanatról a másikra a falnál találtam magam, Yongguk szorításában. Két karját a fejem mellé feszítette, hogy véletlen se tudjak menekülni.

- A legelső dolgom az lesz, hogy felnyársalom azt a büdös patkányt, amint a szemem elé kerül. – sziszegte arcomhoz közel.

- Hagyd békén őt is és engem is. – mellkasára helyezve kezemet próbáltam eltaszítani őt magamtól, de mind ezt hiába.

- Na mi van? Már nem is szeretsz? – kérdezte gúnyolódva úgy, hogy az arcomba mászott közben. Lesütöttem szemeimet és nem válaszoltam neki. Síri csöndben álltam előtte. – Válaszolj! Szeretsz vagy sem? – ordított rám teljes hangerővel, ami bennem is felvitte a pumpát.

- Jongint szeretem! – kiabáltam vissza, miután felemeltem a fejemet büszkén, mire elnevette magát.

- Kait? Igen? – hencegett még mindig hangosan. – Na majd most megmutatom, hogy kit szeretsz. – komolyodott el egy pillanat alatt, s ajkait nyakamra vezetve kezdte el óvatosan csókolni az ott elhelyezkedő puha bőrömet.

- Menj el. – szóltam rá, majd mepróbáltam elhúzódni, de a kezeimet le fogta és így már mozdulni sem tudtam. - Yonnguk hagyj! - szisszentem fel, majd ellöktem magamtól. Zihálva szedtem rendbe ruháimat, majd az ablakhoz lépve nagyra tártam azt. - Kifelé! - néztem rá mérgesen.

- Nem. - szűkült szája egy vonalba.

- Azonnal menj el. - taglaltam a szavakat lassan és érthetően. Csak remélni tudtam, hogy szüleim még nem keltek fel a hangzavarra.

- Nem. - ismételte meg magát, majd keresztbe fonta karjait mellkasa előtt és a falnak dőlt. Fáradt pillantása engem méregetett. Percekig álltam tekintetét, majd éreztem, ahogy az eddig magamba fojtott könnyeim egyre inkább utat akarnak törni maguknak.

- Mit akarsz tőlem? - csuklott el a hangom. - Mi mást akarsz Yongguk? Hm? - gördültek le sós könnycseppek az arcomon, majd orcámról lecsöppenve lábaim elé estek. A fiú arcán aggodalom suhant át, karját felém nyújtva lépett hozzám közelebb.

- Hagyj. - fordultam el tőle. Kézfejemmel letöröltem könnyeimet arcomról, s az ablak felé mutattam. - Menj el... - nyöszörögtem.

- Nicole... - szólított ellágyult hangon.

- Menj a barátnődhöz. - motyogtam. - Nincs értelme hazudnod arról, hogy az exed...

- Én-

- Nem érdekel. - fordultam ismét felé. - Csak kihasználtál igaz? - mosolyodtam el. - Csak ennyire kelletem? - simítottam végig ujjbegyeimmel a nyakamon ékeskedő piros folton, amit percekkel ezelőtt helyezett el ott. - Épp nem volt itthon a nőd? - fintorodtam el. - Istenem de szánalmas vagyok, hogy hittem neked...

- Na ezt most hagyd abba. - lépett oda hozzám. Arcomat a kezei közé fogva tolt a falhoz ismét. - Szeretlek. - fúrta tekintetét az enyémbe. - Csak is téged. - lehelte halkan. - Hyerin az exem. Nem tudom, miért jött vissza megint de nem is nagyon érdekel. Csak te érdekelsz... -motyogta. Megadóan hajtottam le fejemet, majd a földet keztem bámulni. Ismét kapott az alkalmon, majd betámadta a nyakamat újra, immáron sokkal óvatosabban csókolt. Gyengéd nyelves csókokat lehet rá, ami engem is ellazított. A számmal még le tudtam tagadni, hogy nem szeretem Yonggukot, viszont a testem sohasem tudna hazudni. Minden porcikám csak az ő érintésére vágyott. Az egyik kezemet szabadon hagyta, hogy pólóm alá tudjon nyúlni, és cirógatni tudja a derekamat, ezzel libabőrt futtatva az egész testemen át.

- Még mindig Jongint szereted? – tette fel a kérdést, mire magamhoz tértem.

- Igen! – jelentettem ki határozottan, mire fölbátorodva levezette kezét a derekamról és egészen a bugyimig vitte azt, ahova benyúlt és végigsimított nőiességemen. Egy kósza sóhaj szökött volna fel belőlem, de nem engedtem, hogy utat törjön magának.

- És most? – dörzsölt erősebben a csiklómon.

- U-utállak. – dadogtam erőtlenül.

- Ó, ugye tudod, hogy ez rosszabbhoz vezet? – húzta perverz mosolyra ajkait, majd egy rántással letolta a nadrágommal együtt a bugyimat, s kéjesen letérdelt ékességem elé.

Kezével széthúzta a nagyajkaim, majd nyelvével masszírozni kezdett. Néhány percig folyamatosan csinálta, majd felállt, megcsókolt sokszor egymás után, miközben ujjával belém hatolt. Számat elhagyta egy halk nyögés, melyet már nem tudtam visszafogni. Átadtam magam a vágynak, hagytam, hogy Yongguk az ágyhoz vezessen. Nagy lendülettel döntött az ágyra, s csak akkor vettem észre, hogy megszabadult fölösleges ruháitól és csak egy alsónadrágban térdel fölöttem. Magamhoz húztam, számmal kényeztettem a nyakát, lábaimat a dereka köré fontam. Kezével utat tört a melltartómhoz, melyet ügyesen kikapcsolt, majd a pólómmal együtt félredobta. Belemarkolt a mellembe, utána szájával masszírozta bimbóimat, folyamatosan engem kényeztetve. Ujjaimmal belemarkoltam formás fenekébe és simogattam megkeményedett férfiasságát, mire vágyakozón újra felém térdelve a szemembe nézett, s látni véltem íriszeiben a mohóság és a kívánás elegyedését és biztos voltam benne, hogy az én tekintetemben is ugyan ezt látja. Szájon csókolt, majd mikor megtalálta a helyet, erősen belém hatolt, mire hangosan felnyögtem. Először lassan, majd egyre ütemesebb tempóban mozgott fölöttem. Pózt váltottunk. Ő az ágyon, én az ölében ültem, s ritmusosan mozgattam felette a csípőmet fel-le mozgatva, közben őt csókolva.

- N-Nicole ... S- Sajnálom, mindjárt elmegyek… Ugh! – mondta nyögésekkel kísérve. - Semmi baj, Yongguk. Élvezz belém! – hajoltam közel a füléhez, és megharapdáltam. Hangosan felnyögtünk, mikor éreztem a belém áramló meleg anyagát, melytől bizseregni kezdett az alhasam. Elveszett az időérzékem. Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideje csináltuk, úgy belemerültünk az egymás iránt érzett vonzalmunkba. Mikor mindketten elélveztünk, cuppogó hangokkal kísérve szétváltunk, majd fáradtan lihegve borultunk az ágyamra.

– Mindig megvéd, tisztel, és igazán szeret engem. Hogy ne szeretném viszont? Fölösleges titkolni, hiszen, aki ismer engem, az láthatja rajtam. – merengtem az arcát fürkészve, melyről elégedettséget és fáradtságot olvastam le. Szemei csukva voltak. Néha meg-megremegtek szempillái s hallottam, ahogy légzése egyre mélyül, és egyenletessé válik. Elaludt. Csukott szemmel hallgattam a szíve dobogását, melynek ütemes verése megnyugtatott. Felkönyököltem, arca fölé hajoltam, s egy puha csókot leheltem ajkára majd fülébe súgtam.

- Szeretlek!

25. rész

Lesokkolva néztem, ahogy a lány átkarolja Yongguk nyakát, majd fejét oldalra billentve mélyíti el a csókjukat.

- Mi a….? – kerekedtek ki a szemeim.

- Na úgy látom Hyerin visszatért. – húzta féloldalas mosolyra ajkát Kai, majd belekortyolt az italába.

- Hyerin? – pislogtam rá értetlenül.

- Aha. – bólintott. – Yongguk nője. Miért? – emelte fel a szemöldökét a fiú, tekintetével az arcomat fürkészte. Gyorsan helyre tettem a gondolataimat, majd nyugodtságot erőltetve arcvonásaimra a fiúra néztem.

- Ja semmi, csak még sosem láttam ezt a lány.  – hazudtam, majd szám elé emeltem a poharam. Tekintetemet visszavezettem a tőlem nem messze álló párocskára, majd kíváncsian kísértem figyelemmel a történteket. Yongguk nagy erőfeszítés árán lehámozta magáról a lány kezeit, majd értetlen arccal meredt rá hosszú percekig. Sajnos túl messze álltak tőlem így nem értettem, hogy miről beszélgettek, csak annyit láttam, ahogy a lány folyamatosan beszél Yonggukhoz, aki buzgón rázza a fejét és fújtat. Hyosung arcáról sem volt elmondható, hogy kicsattan az örömtől. Egy darabig csak bámulta a fiút, majd kezét megfogva próbálta elhúzni újonnan felbukkant barátnőjétől, de a fiú egy könnyed mozdulattal lerázta magáról a lány kezeit. Ha nem vett volna körül ennyi ember biztosan elsírom magam, nem hittem volna hogy Yongguk csak kihasznál és épp csak addig kellek neki ameddig a barátnője nincs a közelben. Túl szép is lett volna, ha igaz lett volna a kapcsolatunk. Tehát eddig bírtuk…pár hét. Ennyi járt nekem. Szám szélét rágcsálva meredtem magam elé egy darabig, majd egy nagy sóhaj kíséretében fordultam a még midig mellettem álló Kai felé.

 -  Szerintem hazamegyek… - motyogtam halkan.

- Na ne már. – pillantott rám kérlelő tekintettel.

- Fáradt vagyok. – hazudtam.

- Gyere iszunk valamit és mindjárt jobb lesz. – mosolygott rám.

- De Kai komolyan haza szeretnék menni…

- Nicole a buli szinte csak most kezdődött, nem léphetsz le. Nem is táncoltunk még. – ragadta meg a derekam és magához rántott. Vonakodva tettem kezeimet a mellkasára, majd tekintetemet a földre szegezve álltam meg előtte.

- Annyira nincs ehhez kedvem… - suttogtam halkan.

- Jaj Nicole. – pörgetett meg, majd derekamra helyezve kezeit kezdett el mozogni a zene ritmusára. – Mi a baj? – fürkészte tekintetével arcomat. – Látom, hogy valami bánt.   – simított végig arcomon ujjbegyeivel.

- Nincs semmi baj. – erőltettem egy mosolyt az arcomra. – Tényleg. – tettem kezeimet a fiú vállára. Kai elmosolyodott, majd szorosabbra fűzte kezeit derekam körül. Ugyan minden vágyam az volt, hogy egyedül lehessek végre, mégis jól esett közelsége. Épp elmerültem volna gondolataimba, amikor egy éles fájdalom hasított a lábamba.

- Nem tudsz vigyázni?! – nézett rám szórós szemekkel az újonnan megismert lány.  Lehajolva cipőjéhez leporolta magas sarkúját, amivel egy másodperce még a lábamon állt.

-  Te jöttél nekem! – förmedtem rá, majd felszisszenve néztem rá bokámra, amin egy hosszú vágás díszelgett, ahogy a lány cipőjének sarka felsértette bőrömet.

- Te meg útba voltál. – húzta fel felső ajkát kissé, majd látványosan végigmért. – Azt hittem azért az európaiak ennél szebbek. – forgatta meg szemeit. Vékony, nyávogó hangja szinte sértette a füleimet.

- Hyerin. – szólalt meg mögülem Kai. – Látom az udvariasságod cseppet sem változott.

- Jaj Jongin már csak te hiányoztál. – erőltetett egy mosolyt arcára. – Csak nem a barátnőd, hogy így megvéded. Bár amilyen elcseszett ízlésed van ki is nézem belőled. – kuncogott. Kikerekedett szemekkel néztem az előttem álló lányra, eddig sem volt valami szimpatikus, de most sikerült megutáltatnia magát velem. El se hiszem, hogy ez kell Yongguknak.

- Hol hagytad a barátodat? – húzta félmosolyra száját a fiú.

- Az neked teljesen mindegy szerintem… - nézett vele farkasszemet a lány. – Bár ha ennyire tudni akarod elment.

- Szóval itt hagyott. – nevetett fel Kai. Szóval elment. Minden szó nélkül itt hagyott engem is… Bang Yong Guk most elástad magad a szememben.

- Nem hagyott itt! – kiabált rá Kaira a lány. – Vissza fog értem jönni és minden úgy lesz mint régen!

- Hát hogyne. – kuncogott a fiú. – Néha sajnállak. – ment oda a lányhoz, majd megpaskolta a fejét. – Észre se veszed, ha kihasználnak.

- Nem tud érdekelni a véleményed. – sziszegte a lány, majd hátat fordítva nekünk elviharzott. Fájós lábamat dörzsölgetve néztem utána, majd felpillantottam Kaira.

- Nagy szívességet kérnék azzal, ha megkérlek, hogy vigyél haza? – haraptam alsó ajkamba.

- Nem dehogy. – mosolygott rám. – Fáj a lábad?

- Hát nem kellemes érzés, ha valaki megtapos egy ilyen cipőbe… - motyogtam. – De akkor tényleg nem baj?

- Miért lenne már baj? – mosolygott rám.

 - Köszönöm. – viszonoztam mosolyát. – Akkor összeszedem a cuccaim. – motyogtam, majd táskám keresésére indultam. Pár perc sem telt el máris Kai kocsijában ültünk. Lábaimat felhúzva meredtem ki az ablakon, néztem ahogy megannyi lámpa előtt haladunk el. A házakból már csak imitt amott szűrődött ki fény. A legtöbb ember már aludt. Szöulnak erre a környéke csend és nyugalom telepedett. Én voltam az egyetlen, aki zakatoló szívvel, könnyekkel telt szemekkel meredt maga elé és legszívesebben eltűnt volna a világ elől.

- Szokatlanul csendes vagy. -  mély hangja megnyugtatóan csengett a kis térben. Szorosabbra fogtam kezeimet térdeim körül, majd fejemet a háttámlának támasztva pillantottam rá.

- Gondolod? – motyogtam.

- Igen. Amióta megláttad Hyerint olyan lehangolt vagy. – nézett rám szeme sarkából. – Jobban ismerlek annál, hogy egy mosollyal eltakard azt ami az arcodra van írva… Mond el mi a baj. – búgta megnyugtatóan.

- De tényleg nincsen semmi baj. – nyúltam keze után,majd alkarjára tettem tenyerem.

- Biztos? – engedte el jobb kezével a kormányt, majd megfogta a kezemet. – Tudod, hogy elmondhatod. – simogatta meg kézfejem. Percekig néztem a fiú arcát, majd bíztatóan megszorítottam a kezét.

- Nincsen baj. – hazudtam. Jól esett, hogy így foglalkozik velem, de erről ő nem tudhat… Ezt nem mondhatom el neki.

- Rendben. – derült jobb kedvre. – Hyosung bulija unalmas volt… Nem megyünk el valahova máshova? – vetette fel az ötletet. Így belegondolva nem is volt rossz ötlet, de most tényleg egy kis magányra vágytam.

- Fáradt vagyok. – sóhajtottam fel. – De ígérem valamelyik nap elmehetünk.

- Szavadon foglak. – mosolygott rám, majd kezemet el nem engedve vezetett tovább. - Na meg is jöttünk. – parkolt le a ház elé.

- Köszönöm, hogy haza hoztál. – csatoltam ki a biztonsági övemet, majd vállamra vettem a táskám.

- Nincs mit. – mosolygott rám, majd átnyúlva az én oldalamra végigsimított arcomon. –Jó éjt. – motyogta.

- Neked is. –küldtem felé egy utolsó mosolyt, majd kiszállva az autóból bementem a házba. Lopakodva mentem fel a szobámba, ahová beérve azonnal ledobtam cuccaimat. Amint Kai elment nem volt ki elterelje a gondolataimat Yonggukról így könnyeim azonnal utat találtak maguknak szemembe. Hüppögve kerestem elő a telefonom, ami a megszokottnál jóval több nem fogadott hívást jelzett. Yongguk hívott, úgy ötvenszer az elmúlt három órában. Gondolkodás nélkül nyomtam meg hosszan a kikapcsoló gombot, majd a telefont az ágyamra dobtam. Egy perc alatt átöltöztem, s kis nyugalomra számítva másztam be a biztonságot adó ágyamba.  Órákig forgolódtam az ágyban, de sehogy sem tudtam elaludni, mikor végre megtalált az álom, akkor is róla álmodtam… Halk kopogásra ébredtem.  Mintha az első esne, de ez nem folyamatos volt. Percenként egy koppanás az ablakon, ez nem lehet eső. Fejemre húztam a takaróm, hogy kizárjam a zavaró hangot, de a zaj így is eljutott a fülemig. Fáradtan másztam ki az ágyamból, majd az ablakhoz sétálva kinéztem rajta. Meglepetésemre Yongguk alakjával találkozott a tekintetem. A fiú nyakig bebugyolálva ácsorgott az ablakom alatt, és kis köveket szedegetett fel a virágok közül. Azonnal berántottam a függönyöket, de azt még láttam, hogy pont felkapta a fejét a hirtelen mozgásra. Alig léptem el az ablaktól máris tucatnyi kis kavics landolt az ablaküvegemen. Ez az idióta ki fogja törni az ablakomat…

- Mit akarsz? – nyitottam ki az ablakot. Összehúzva magamon a pizsamámat fontam karjaimat keresztbe mellkasom előtt.

- Állj hátrébb. – utasított. – Felmászok.

- Ide ugyan ne gyere. – sziszegem.  Láttam, ahogy az arcára kiül a megdöbbenés, majd a kétségbeesés lesz úrrá rajta.

-Nicole enged, hogy megmagyarázzam… - motyogta. – Ez nem az volt amin-

- Nem érdekel. – csuktam be az ablakot, majd ismét behúztam a függönyöket és visszafeküdtem az ágyba. Egy óra is eltelhetett már de a kis koppanások jelezték, hogy ő még mindig kitartóan dobálja az ablakomat.

- Nem hiszem el, hogy nem adja fel. – motyogtam, majd kikászálódva takaróim közül újra az ablakhoz léptem.

24. rész

- Ah, Yongguk. Biztos, hogy jó ötlet ez? – válaszoltam a telefonba, számat harapdálva.
- Bízz már bennem egy kicsit! – győzködött a vonal másik végéről, mire felsóhajtottam megterhelten.

- Hát legyen, de ígérd meg, hogy jó lesz! – csóváltam meg a fejem, de ugye ezt ő nem láthatta.

- Nicole? – szólított félénken.

- Mondd.
- Nagyon szeretlek. – mondta derűsen, gondolom mosolygott.

- Én is téged, te butus. – csóváltam egyet a fejemen, majd nekem is mosoly görbült a számra.

- Helyes! – nevetett. – Akkor 10 perc és ott vagyok. Sziiaaaaa. – zengte, majd rám is csapta a telefont.
Nagyot felsóhajtva a szekrényemhez battyogtam, hogy kiválasszam az alkalomhoz illő ruhát magamnak. Mivel medencés buli lesz, ezért magamra öltöttem a gyönyörű fehér bikinimet, aminek szélét ezüstös kövek díszítették. A bikini fölé felvettem egy még annál is fehérebb hosszú nyárias ruhát. Egy szép arany nyakláncot és egy emelt talpú szandált. Enyhe sminket hintettem arcomra, és ezennel már készen is álltam a bulira. Telefonomat előkaptam, s kijelzőjére pillantva láttam, hogy Yongguknak már itt kellene lennie, ezért lebattyogtam a lépcsőn, és úgy döntöttem, hogy a konyhában várom tovább. Mikor leértem, megpillantottam anyut, ahogy a konyhában sürög-forog.
- Szia anyaaaa. – pattantam mögé.
- Szia kincsem. Mész el Yongukkal? – fordult meg egy mosoly kíséretében.

- Igen. Ugye nem baj? – kérdeztem meg félénken.

- Dehogy baj. – kuncogott anya. – Hova mentek, ha szabad tudni?

- Kerti partira. – halottam meg az ajtó nyitódásával az ismerős hangot. – Csókolom Mrs. McCart. – hajolt meg illedelmesen.

- Yongguuuuuuuuuuuuuuuuk! – kiáltottam el magam és pattantam boldogan a nyakába.

- Szia bébi. – nyomott egy puszit a homlokomra. – Indulhatunk? – mosolygott édesen.

- Mehetünk. – bólintottam. – Édesanya, elindultunk! – kiabáltam be a nappaliba, mire ott is termett az előszobában.

- Rendben. Vigyázzatok magatokra és érezzétek jól magatokat! Sziasztok. – integetett.

- Sziaaaaa – kiáltottuk csaknem egyszerre, majd becsuktuk magunk után az ajtót. Elindultunk a kerten át, hogy eljussunk Yongguk autójáig, de hirtelen megragadta a kezemet a bejáratnál.

- Annyira gyönyörű vagy. – fordított magához, hogy átkarolja derekamat.

- Na ne mondd. – festődött egy széles mosoly az ajkaimra.

- De. És csak az enyém. – hajolt közelebb, majd ajakait az enyémekre tapasztotta, hogy egy gyors csókot nyomjon a számra.

- Szeretlek. – motyogtam csukott szemmel, mutatva, hogy én még többet akarok.

- Én is téged. – kuncogott. – De most már tényleg menjünk. – rántotta meg kezemet, mire a szemeim kipattantak.

- Tudod nem sok kedvem van ehhez az egészhez… - motyogtam, miközben egy gyors mozdulattal bekapcsoltam a biztonsági övemet.
- Miért nincs kedved? – kérdezte. Napszemüvegét a feje tetejére tolva pillantott rám. Megigazította hófehér ingje gallérját, majd beállította a tükröket.

- Hát tudod… - motyogtam ujjaimat tördelve. – Hyosung elég nyilvánvalóan kedvel és-

- És nem érdekel rajtad kívül senki más. - tette kezét a combomra, s rám pillantva belefúrta tekintetét az enyémbe.

- Rendben. – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten.

- Mehetünk? – húzódtak ajkai egy félmosolyra, majd beindította az autót.

- Hát nem is tudom. – nyeltem le a gombócot torkomba. Szívem máris őrült tempóban zakatolt mellkasomban. Rossz emlékeim vannak Yongguk vezetésével kapcsolatban. Nem várta meg míg felkészülök, már rá is lépett a gázpedálra így az autó kerék csikorgatva indult meg az úton. Csukott szemekkel ültem végig az egész utat, úgy éreztem, ha kinyitnám a szemeimet, elkapna a hányinger. Hátam az ülésbe préselődött, míg ujjaimmal görcsösen kapaszkodtam az ülésbe. – Neked ki is adott jogsit? – motyogtam halkan.

- Nem értem mi bajod van a vezetési stílusommal. – kuncogott édesen, majd leparkolt a hatalmas ház előtt sorakozó kocsik közé. Lomhán csatoltam ki a biztonsági övemet, majd kikászálódtam a kocsiból. Yongguk odajött hozzám, majd derekamat átölelve húzott magához. Egy apró puszit lehet a homlokomra és már el is engedett. Nem szabadott, hogy bárki együtt lásson minket.

- De szép házuk van. – néztem fel az óriási házra. A kétemeletes fehérre festett családi házat egy óriási kert vette körül. Az előkertben kanyargó kövekkel kirakott ösvény vezette a bokrok között az ide látogatókat a kaputó egészen a verandáig. A házból kinyúló kis teraszt fehér kerítés szegélyezte, minek korlátjáról hatalmas virágok omlottak le bokorszerűen. Egy kis asztal és köré elhelyezett kerek, puha párnával bélelt székek szolgáltak az üres tér kitöltésére. Mire Yonggukkal az ajtóig értünk, már több tucat ember jött velünk szembe vagy ment el éppen mellettünk. A házi kinyitott ablakaiból zene dübörgött kifelé.

- Te menj előre. – simított végig a hátamon a fiú, majd maga elé engedett, így egy kíváncsi szempár sem láthatta, hogy együtt érkeztünk. Elindultam a kerten át, majd még egyszer visszapillantottam Yonggukra, aki biztatóan mosolygott rám. Annyi időm még volt, hogy visszamosolyogjak, s ház oldalánál befordultam a hátsókerthez. Egy hatalmas medence tárult a szemem elé, amelyben boldog fiatalok pancsoltak. Volt, aki a kertben beszélgetett, nevetgélt, voltak olyanok, akik inkább a napozást, a piálást vagy a medencés szórakozást választották. Mi mégfurább, hogy elég sokan eljöttek a buliba. Nem is hittem, hogy Hyosungnak ennyi ismerőse van. Ahogy a névre gondoltam, már ott is termett mellettem az illetékese.

- Szia Nicole. – mosolygott szélesen, majd két puszival ajándékozott meg, amit akármennyire nem is akartam, de viszonoztam, és egy mosolyt erőltettem az arcomra.

- Ott a pia. Nyugodtan igyál csak, amit szeretnél. – nyavalygott miközben a kerti kis asztalkára mutatott.

- Köszönöm. – bólintottam zavaromban.

- Hát sziasztok lányok. – termett mellettünk Yongguk, mire Hyosungnak szélesebb lett a mosoly az arcán. Semmiféle feszültséget nem szabadott keltenem, sőt az érzelmeimet is el kellet rejtenem.

- Szi.. – köszöntem volna Yongguknak, de valaki félbeszakított. Milyen meglepő.

- Szia Jepp. – borult a nyakába Hyosung. Erősen rácsimpaszkodott, mire Yongguk határozottan átkarolta a derekát.

- Ki az a Jepp? – kérdeztem fennhangon. Akármennyire is korlátoznom kellet magamat, ezt azért nem hagyhattam ki.

- Ó drágám, én Yonggukot mindig is Jeppnek hívtam. Én adtam neki ezt a nevet.  – mondta büszkén. - Egyébként, ha nem bánod, akkor most elrabolom picit Jeppet. – kuncogott kislányosan. – Amint már említettem az innivalók az asztalon vannak. Szolgáld ki magad. – dobta hátra haját, majd Yonggukba kapaszkodva el is iszkoltak. Az eszem megáll. Yongguk hogy tudja ennyire leplezni azt, ami köztünk van? Ah mindegy is. Nem tudtam mást tenni, így az üdítőköz araszoltam, annak ellenére, hogy nagyon sok alkohol és koktél volt, én mégis a kólánál maradtam. Így hát fölbontottam üveggel, és egy tetszős pohárba öntöttem tartalmából. Beletűztem egy kék szívószálat az italomba, majd unottan kortyolgatni kezdtem azt.

- Nagyszerű. – motyogtam kedvtelenül a második korty után.

- Mi nagyszerű? – hallottam meg egy ismerős hangot mögülem, mire egyből hátrakaptam a fejem.

- Kai? – lepődtem meg. – Hát te meg hogy kerülsz ide? – pislogtam kitágult szemekkel.

- Én is ugyanúgy meg lettem hívva, ahogyan te is. – kuncogott, melynek kíséretében közelebb lépett.

- Ismered Hyosungot? – tágultak még nagyobbra szemeim.

- Miért vagy ennyire meglepődve? – ráncolta össze a homlokát. – Még általános iskolából ismerem.

- Ó, értem. – bólogattam. Az idő gyorsan repült, amikor találkoztam Kaival. Más esetben nem örülnék a társaságának, de most kivételesen jól esett, hogy nem kellet egyedül eltöltenem, azt a kitudja mennyi időt Yongguk nélkül. Idő közben a medencét is kipróbáltuk, és jókat szórakoztunk. Bár akármennyire is jól szórakoztam, Yongguk egész végig a fejemben járt és akárhányszor rá gondoltam ideges lettem, aggódtam. Vajon mi lehet vele? Mit csinálhat? Hyosung mire kényszerítheti őt? Nem telt sokba megtudnom mivel valaki hangos nyávogások közepette rohant ki a házból.

- Jepp, miért teszed ezt velem? – támolygott össze vissza a lány.

- Hyosung értsd meg, hogy semmi nem lehet köztünk. – lépett el Yongguk a lány útjából, mire mindenki felemelte a fejét a hangos veszekedésre. Minden egyes jelenlévő kíváncsisággal figyelte a történteket. Alig tudtam megállni, hogy ne menjek oda, és ne pofozzam föl azt a rossz cafkát.

- Mégis miért nem?? Van valakid? – hisztizett kényesen, melynek kíséretében a talpát párszor a földhöz csapta.

- Nem erről van szó, hanem…. – kezdett magyarázkodni.

- De igen erről. – jelent meg egy ismeretlen személy a zártkörű partin. Egy mini szoknyában díszelgett, felsőtestén egy rózsaszín kivágott trikó pihent. Fekete magas sarkú cipője, ahogy a földhöz ért kopogott. Fekete vasalt haja kiválóan omlott vállára, a vége pedig a derekát veregette. Akármilyen kirívóan nézett ki, tagadhatatlanul szép lány volt. Talán idáig a legszebb ázsiai lány, akit valaha láttam. Már csak az foglalkoztatott, hogy ki volt az, és mégis mi járatban keresi Yonggukot.

- Te mi a szart keresel itt? – hátrált meg Yongguk meglepődötten. Valószínűleg nem várt a személy érkezésére.

- Téged. Hát ki mást, édes? – lépett közelebb a lány a barátomhoz, majd a szemem láttára megcsókolta őt.

23. rész

- Yongguk ébredj. – bökdöstem meg vállát immáron századjára. Telt ajkait összezárva cuppogott néhánya, majd kezeit szorosabbá fonva derekam körül húzott magához. Lomha mozdulattal oldalra fordult így gyakorlatilag rám feküdve aludt tovább. Derekára szorítva kezeimet próbáltam legurítani magamról, de próbálkozásom sikertelennek bizonyult. A fiú a legnagyobb nyugodtsággal aludt tovább.  – Bang Yongguk! – motyogtam fülébe. – Kelj fel. – nyöszörögtem. – Kilapítasz… - erőlködtem a kiszabadulással, még egy darabig majd egy megadó sóhaj szakad fel ajkaim közül. – Kelj fel, kelj fel, kelj fel… - mondogattam, de mindhiába, mintha egy süketnek beszélnék.  – Tegnap találkoztam Kaival. – mondtam ki hangosan, ami eddig bűntudatot keltett bennem. Tegnap este nem mondam el neki…

- Mi? – pattantak ki a szemei. Kezeire támaszkodva tolt el magát tőlem így szemeibe nézve kerekedett fölé.
- Hát ö.. –motyogtam zavarodottan.

- És ezt csak most mondod? – dühöngött azonnal.

- Látom egyből felébredtél… - mosolyogtam kínomban.

-Ne tereld a témát Nicole! – sújtotta rám szigorú tekintetét. – Mikor találkoztál vele?

- Tegnap iskola után… - motyogtam halkan.

- És hol?

- Az iskola előtt…

- A mi iskolánk előtt? – kerekedtek ki a szemei.  Aprókat bólintottam válasz gyanánt, mire ajkai azonnal egy vonallá szűkültek. – Mit akart az a… És te meg mégis miért csak most szólsz?

- Yongguk nyugodj meg kérlek. – fogtam kezeim közé az arcát. – Amint kiléptem az ajtón Tao jött velem szembe és vele volt Kai. Krisre vártak és valami találkozóra mentek, ha jól emlékszem…  De amilyen gyorsan csak tudtam eljöttem onnan…

- Ja hogy többen voltak. Ez egyre jobb. – lökte magát el az ágytól, majd felpattant és járkálni kezdett a szobában. – Találkozóra… - fújtatott, majd idegesen a hajába túrt. – Most már több mint biztos, hogy az iskolába is vannak emberei.

- Yongguk… - emeltem fel a takarót, majd kimásztam az ágyból. Lassan odasétáltam hozzá és átöleltem. Tenyerem alatt éreztem, ahogy szabálytalanul veszi a levegőt, nyakamon éreztem meleg leheletét.  – Nyugodj meg.
- Hogy nyugodnék már meg? – pufogott. – Így esély sincs rá, hogy felvállalhassuk, hogy együtt vagyunk.
- Kai nem olyan amilyennek gondolod…

- De igen Nicole. Neked fogalmad sincs róla, hogy milyen. – akadt ki. – Kerüld el. –tagolta a szavakat. – Jó messzire került el. Nem vehet rólunk tudomást.

- Kit érdekel, ha megtudja? – motyogtam pólójába.

- Engem! – fáradtan tekintettem fel arcára, tekintete szigorú volt, percek múlva sem lágyult el pillantása.

- Jó hagyjuk. Kár volt bármit is elmondanom. – engedtem el, majd cuccaimmal a kezemben a fürdőbe trappoltam. A megszokottnál lassabban készültem el az indulásra, percekig csak nézte alakomat a tükörben. Ez a reggeli dolog teljesen elvette a kedvem mindentől.
- Nicole? – halottam meg egy mély hangot az ajtón kívülről, majd halk kopogtatás hangja lengte be a fürdőt.
- Mindjárt megyek. – kötöttem fel copfba a hajamat, majd a masnimat megigazítva kinyitottam az ajtót. Megtorpanás nélkül mentem el a fiú mellett, aki azonnal kezem után nyúlt ezzel megállítva engem.

- Hé… – nyúlt állam alá, ezzel kényszerítve, hogy rá nézzek. – Sajnálom. – motyogta bűnbánóan. – Csak féltelek. – karolta át a derekam és szorosan maghoz húzott.
- Tudom… - dünnyögtem durcásan.

- Szeretlek. – hajolt le hozzám és egy gyengéd csókot lehelt ajkaimra.

- Én is téged. – fogtam meg a kezét. – Mehetünk? – mosolyogtam rá.

- Igen. – bólintott, majd felkapta a táskáját az enyémet pedig odanyújtotta nekem. – Majd az iskola előtt kiteszlek, és bent találkozunk. – puszilt homlokon és már indultunk is. Anyáék hamarabb elmentek így Yongguk nem óvatoskodott az elindulással. Kerék csikorgatva tolatott le a feljáróból, majd nekem időt sem adva az elhelyezkedésre máris az ülésbe préselt. Szinte megkönnyebbültem mikor a park előtt lelassított és kiszállhattam mellőle. Miután boldogan felfogtam, hogy ezt az utat is túléltem, lassan elindultam az iskolába. Épp beértem becsöngetés előtt így sietősen pakoltam le a könyveimet padtársam, Yongguk mellé. Éppen leültem mikor a tanár bejött az ajtón, így a padra támaszkodva toltam fel magam ismét állásba. Yongguk zsebre tett kezekkel támasztotta a padot mellettem, unottnak tűnő tekintetével a termet kémlelte, de észrevehetetlenül minden percben rám pillantott.
- Akkor a mai órán pármunkát csináltok. – szólalt meg Han tanárúr. – Minden párból egy ember vegyen ki egy mikroszkópot a szekrényből. Mozgás emberek! – kíváncsian Yonggukra pillantottam, aki alig láthatóan megrázta a fejét.

- Hajrá McCart. – ült le a székére, majd hátradőlve kényelembe helyezte magát. Szemeimet forgatva ballagtam el a szekrényhez, majd egy mikroszkópot magamhoz ragadva visszamentem a helyemre. Óvatosan letettem a törékeny tárgyat az asztalra, majd leültem a fiú mellé.

- Akkor a feladat az lesz, hogy az üvegcsékbe helyezett anyagokat kell a mikroszkóppal megfigyelnetek, majd a lehető legpontosabban lerajzolnotok azt, a házi az anyagok beazonosítása lesz. Jó munkát.

- Akkor akár kezdheted is. – toltam a fiú elé a mikroszkópot, majd a csipesszel lecsíptem az első anyagból egy darabot és két üveglap közé helyeztem. Nagy óvatossággal elhelyeztem az üveglapokat a mikroszkóp alatt, majd egy üres lapot és egy ceruzát raktam az asztalra a fiú elé. A fiú áthajolva az asztalon a könyvemért nyúlt, így arcunk pár centire került egymástól.

- Mondtam ma már, hogy mennyire gyönyörű vagy? – búgta mély hangján.

- Yongguk, így le fogunk bukni. – sziszegtem halkan. Lehunyta szemeit, majd hangosan felsóhajtott és visszadőlt a helyére. Lomhán a mikroszkóphoz hajolt, majd belenézett. Pár tollvonással lerajzolta, amit látott, majd elém tolta az eszközt és a lapot. Azonnal kicseréltem az anyagot, majd én is belenéztem. A lapot magam elé kapva akartam lerajzolni, amit láttam, de ekkor egy nem várt dolog várt rám a lapon.  Egy szó volt a kis rajz mellé írva. Elegáns betűkkel, Yongguk írásával. Szeretlek. Mosolyogva ráztam meg a fejem, majd lerajzoltam a látottakat.

- Én is téged. – suttogtam magam elé nem nézve a fiúra. Periférikus látásommal láttam, ahogy a fiú elmosolyodott, majd folytatta a feladatot.

- Yongguk? – fordult hátra Hyosung az előttünk lévő sorból.

- Mondjad. – emelte fel tekintetét a lapról a fiú.

- Pénteken házibulit tartok. – kacsintott rá a lány, majd fogsorát megvillantva mosolyodott el. – Gyere el.

- Hát nem is tudom…. – ásítozott feltűnően.

- Naaa… - nyúlt hátra a lány és a kezét a fiúéra tette. – Gyere el. – nyávogott. Próbáltam nemtörődömséget színlelni, de ez elég nehéz volt, úgy hogy az a lány Yongguk kezét fogta.

- De Hyosung nincs kedvem.

- Mivel tudnám meghozni a kedved? – harapott bele alsó ajkába a lány.

- Hát nem is tudom…

- Mi van veled Yongguk? – pislogott nagyokat a lány. – Régen benne voltál az ilyenekbe…

- Jó oké, majd meggondolom. – motyogta a fiú.

- Nagyszerű. – tapsikolt a lány, majd rám pillantott.

- Nicole te is gyere. És hozz fürdőruhát. A nemet nem fogadom el válasznak. – vetette oda ellentmondást nem tűrően, majd visszafordult.

- M..Mi? – pislogtam kikerekedett szemekkel.  – Bikinis buli? – értetlenkedtem.

- Jól fog állni a bikini McCart. Lehet, mégis elmegyek megnézni ahogy habfürdőzöl… - kacsintott rám Yongguk.

- Nem vagy vicces. – nyújtottam ki rá a nyelvemet.

- Várom a pénteket. – mosolygott önelégülten, majd karjaira támasztva homlokát leborult a padra. Fejét oldalra billentve pillantott rám, majd arcomat nézve bambult el.

- Otthon kell aludni. – kuncogtam a fiúra pillantva.

- Ezt mond a barátnőmnek. – húzta féloldalas mosolyra ajkait. – Nem hagy este aludni… A maradék energiámat is elveszi. – nyavalygott.

- Jaj te szegény. – biggyesztettem le az ajkaimat, majd suttogóra fogtam. – Majd Hyosung segít kilábalni a dologból. – kacsintottam a fiúra. Azonnal rám kapta a tekintetét, majd fogait megvillantva mosolyodott el.

- Csak nem féltékeny vagy? – suttogta.

- Én? – néztem rá hitetlenkedve. – Ugyan dehogy… Ne butáskodj… - hadartam.

- Hmmm… - dörmögött még mindig mosolyogva. – Komolyan?

- Hát persze. – kezdtem el hajam végét piszkálni.

- Hát jó. – kuncogott a fiú. – Hyosung. – szólt előre.

- Igen? – fordult hátra csillogó szemekkel a lány.

- Megyek pénteken. – mosolygott a lányra, majd a szemeibe nézett.

- Jaj reméltem, hogy jönni fogsz.  – Tudod, anyáék nincsenek itthon két hétig és üres lesz a szobám… - húzta el a száját. – Nem szeretek egyedül aludni…szóval ha van kedved, majd velem aludhatsz. – kacsintott a fiúra. Ha rám nézett volna, biztosan megijedt volna a pillantásomtól, amivel nézem őt. Tekintetemet a padra szegezve próbáltam nem odafigyelni a beszélgetésükre.

- Majd meglátom. – kuncogott a fiú.

- A lényeg hogy jössz. – lelkendezett tovább a lány. – Hozd a többieket is. – simított végig a fiú kezén, majd újra előrefordult.

- Hogyne. Miért is ne aludnál rögtön vele… - dünnyögtem.

- Mégis féltékeny vagy? – kuncogott, majd a pad alatt megkereste a kezem és összekulcsolta ujjainkat.

- Ne Yongguk, meglátják. – próbáltam elengedni a kezét, de nem engedte.

- Nem figyel senki. – motyogta, majd körbenézett az osztályban. Mikor látta, hogy mindenki vagy alszik, vagy a rajzokkal van elfoglalva tarkómra csúsztatta a kezét és egy pillanat alatt hozzám hajolt. Telt ajkait már másodpercre az enyémekre szorította, majd elengedett. Fejét újra lehajtva a padra nézett tovább, úgy hogy senki se lássa meg.
- Ugye Hyosung és közted… - motyogtam.

- Nincs semmi. – fejezte be a mondatomat azonnal.

- Láthatóan akar valamit. – húzta el a szám.

- Édes vagy amikor féltékenykedsz. – kuncogta.

- Ez nem vicces… - durcáztam csendben.

- Látod ilyen, amikor féltékeny az ember… - komolyodott el az arca. – Csak neked nincs rá okod.

- Már hogy ne lenne. – emeltem fel a szemöldököm. – Eleget hallottam ahhoz, hogy legyen rá okom.

- Ő már nagyon régóta ilyen. – pillantott a lányra. – De sosem történt köztünk több egy csóknál.

- Mi? – sziszegtem a lehető leghalkabban.

- Épp nem volt senkim. – vonta meg a vállát a fiú.

- Te meg ő? – mutogattam. – És ezt én miért csak most tudom meg?

- Ismerős a szituáció? – kacsintott rám.

- De azt a csókot én nem akartam. – fújtattam.

-  Én meg részeg voltam… majdnem ugyanaz.

- Csak egy csók. – nyugtatgattam magam. – Semmi több igaz? – pillantottam rá bizakodva.

- Hát vele nem. – gondolkozott látványosan.

- Mi?! – szisszentem fel.

- Baj van Nicole? – emelte rám tekintetét a tanár.

- Semmi tanárúr, csak… - hadartam. – Yonggukkal van egy kis ellentmondás az ábrázolásunkban, de megoldjuk. – mosolyogtam rá, mire bólintott párat és vissza is tért az iratai tanulmányozásához.  – Mi az hogy vele nem? – sziszegem a fiúra.

- Viccelem nyugi. – nevetgélt halkan.

- Ez nem vicces Yongguk. – biggyesztettem le az alsó ajakamat sértődötten.

- Ha láttad volna az arcod, annak tartanád. – kuncogott.

- És mégis kivel csináltál még ezt azt?

- Aj Nicole. Felejtsd el. – lágyult el a tekintete, amint rám nézett. – Régen volt.

- De engem érdekel…

- Nem fontos. A múlt az múlt. – motyogta.

- De…

- Semmi de. – mosolygott rám. – Egyébként Naeunnal, majdnem történt köztünk valami csak aztán mégse… - ráncolta össze a homlokát az emlékeibe mélyedve.

- Jesszus Yongguk. – tátottam el a szám. – Mégis hányadik vagyok a listán?

- Te az első és egyetlen vagy a listámon. – csücsörített telt ajkaival. Mikor látta, hogy nem értékelem a dolgot óvatosan átcsúsztatta kezét lábamra az asztal alatt és simogatni kezdte azt. – Szeretlek, nincs okod féltékenynek lenni..

- Hát persze… - dünnyögtem.

- Nicole McCart. – motyogta, mire rápillantottam. – Szeretlek. – tagolta lassan a szavakat. Csokoládébarna szemei az enyémeket keresve fürkészték pillantásom, majd rabul ejtve tekintetem nézett a szemembe.

- Én is téged. – sóhajtottam fel, majd gyorsan körbepillantottam a teremben. Mikor láttam, hogy senki sem figyel, gyorsan lehajoltam hozzá hogy egy újabb csókot lehelhessek ajkaira. 

22. rész

Hajamat laza loknikba göndörítve álltam a tükör előtt. A forró eszközt tapogatva ujjaimmal, sziszegtem néhányat, majd eligazítva göndör fürtjeimet elégedetten pillantottam a tükörből visszamosolygó énemre. A fehér mély kivágású felsőmön díszelgő gyöngyök, elegánsabbá tették az egyébként teljesen hétköznapi öltözékemet. A farmer és a szoknya közötti hezitálásom után, végül a koptatott kék farmernadrágra esett a választásom. Miután beleugráltam magam a szűk nadrágba, már meg is hallottam a csengő hangját. Amilyen gyorsan csak tudtam lerohantam az ajtóhoz így megelőzve a konyhában tolongó szüleimet.
- Kérlek titeket. – pillantottam rájuk, miközben kezem már a kilincsen pihent. – Legyetek vele kedvesek… - kérleltem őket. Mosolyogva álltak egymás mellé mögöttem, majd a fejük fölött mutogatva rajzoltak glóriákat a levegőbe. Amint lenyomtam a kilincset és az ajtó kinyílt, kiléptem rajta és becsuktam azt mögöttem. Az előttem álló fiú kikerekedett szemekkel bámulta cselekedetem, majd megköszörülte a torkát és rá mosolygott.
- Szia. – búgta mély hangján majd közelebb lépett hozzám. Kezét a derekamra csúsztatva vont magához, majd telt ajkait az enyémekre tapasztva lehelt egy csókot ajkaimra.
- Szia. – suttogtam ajkaiba. Számat az övének érintve pusziltam meg még egyszer, majd egy cuppanással elváltam tőle.
- Mehetünk? – nyúlt a kezemért, majd összekulcsolta az ujjainkat.
- Öö… – húztam vissza a kezénél fogva. – Az a helyzet… - motyogtam, miközben tekintetet a földre szegeztem.
- Baj van? – esett azonnal kétségbe. Kezeit arcomra téve emelte fel fejemet, hogy rá nézzek. Azonnal megrázta a fejem, mire kissé megnyugodott, de az aggodalom még mindig ott volt szemeiben.
- Kicsit… - köszörültem meg a torkom. – Változott a program…
- Tessék? – nézett rám értetlenül.
- Mondjuk úgy, hogy kiderült, hogy nálad aludtam egyik este…szóval anyáék tudják, hogy együtt vagyunk… - pillantottam fel rá. – Meg akarnak ismerni.
- Mi? – kerekedtek ki a szemei. – Most? Engem? A szüleid? –esett kétségbe a fiú.
- Igen. – bólintottam párat. 

- De…de… - magyarázott. Megfogtam kezét ami szinte remegett az idegességtől. Megnyugtatóan simogattam felkarját.
- Yongguk ne ess pánikba. – kuncogtam.
- De mi van, ha utálnak? – borzolta össze a haját tarkójánál.
- Miért utálnának? – pislogtam rá értetlenül.
- Mert ott aludtál már akkor nálam, amikor ők nem is tudtak rólunk és miattam hazudtál nekik? – bukott ki belőle.
- Nyugi. – húztam magamhoz és egy nyugtató puszit leheltem ajkaira. – Nem lesz semmi baj. – fogtam meg a kezét. – Mehetünk?
- Igen. – vett egy mély levegőt, majd kinyitotta az ajtót. Amint kinyílt az ajtó azonnal szüleimmel találtuk szemben magunkat.
- Jó napot. – hajolt meg azonnal a mellettem álló fiú.
- Szia Yongguk. – viszonozták meghajlását szüleim, mire a fiú újra meghajolt, a tisztelete jeléül. Apa időt sem adva szegénynek azonnal előttünk termett és kezet nyújtott neki.
- Richard McCart. – rázta meg a fiú kezét határozottan.
- Bang Yongguk. – szólalt meg a fiú izgalommal a hangjában.
- Örülök, hogy megismerhetlek. – veregette vállon apa, majd anyát is odaengedte.
- Elisabeth McCart. – rázott kezet vele anya, majd biztatóan rámosolygott. – Gyertek ki az udvarra, ne itt az ajtóban ácsorogjunk. – tessékelt minket beljebb anya, majd becsukta mögöttünk az ajtót. Yongguk a kezemet szorongatva ült le mellém a teraszra elhelyezett kényelmesen kipárnázott szék egyikébe, majd rám pillantva kért biztatást tekintetével. Hüvelykujjammal kis köröket rajzoltam kézfejére, néha szorosabban fogtam kezét ez hátha megnyugtatja kissé, de úgy tűnt nagyon meg akar felelni a szüleimnek.
- Szóval nálad aludt ott Nicole szerdán… - ült le anya velünk szembe. Szemeimmel szuggerálva őt próbáltam elkapni pillantását és valahogy megkérni, hogy legyen kedves Yonggukkal de feltűnően kerülte tekintetemet.
- Igen asszonyom. – köszörülte meg a torkát a fiú.
- Nyugodtan tegezhetsz. – kuncogott anya. – Vizet? – pillantott ránk.
- Nem köszönöm. – motyogta a fiú.
- Szóval ez az ottalvás tényleg a tanulásról szólt vagy esetleg valami mást csináltatok…
- Anya kérlek. – horkantam fel kijelentésére.
- Jó. Rendben. Nem erőltetem ezt a témát. – sóhajtott fel.
- És Yongguk te merre laksz? – ült le közénk apa. Elmondhatatlanul hálás voltam amiért egy normális témát hozott fel.
- Félórányira innen. A szüleimmel és a testvéremmel lakom. – válaszolta a fiú.
- Szóval van testvéred. – mosolygott rá anya.
- Igen. Egy ikertestvérem.
- És Nicole meg tud titeket különböztetni? – nevetgélt apa.
- Először ez neki is gondot jelentett. – fordult felém mosolyogva a fiú. – De most már belejött a dologba.
- Apa, el nem tudod hinni, hogy mennyire hasonlítanak. De már találtam megoldást a megkülönböztetésre. - vigyorogtam, majd Yonggukot oldalba csíptem.
- Na, és mi lenne az? - kíváncsiskodott apa.
- Hát, Yongguk a barátom, Yongnam meg nem. - jelentettem ki büszkén.
- Jaaaj, te lány! – nézett rám apa és heves nevetésbe kezdett.
- Jó, komolyan. Annyira sokat voltam a közelükben, hogy már csukott szemmel is megy a megkülönböztetés. - mosolyogtam szüleimre.
- Na, de emberek. Ne lazsáljunk! Kezdjünk neki a sütésnek. - csapta össze anya a tenyereit. - Úgy lesz a beosztás, hogy Nicole és én a lakásban fogunk tevékenykedni, a férfiak pedig idekint a szabadban grillezni fognak. - mondta izgatottan.
- Szerintem ez egy remek ötlet. - karolt át Yongguk. - Te is így gondolod Nicole? - villantotta rám észveszejtő mosolyát.
- Nekem megfelel. - bólogattam.
- Ez a beszéd! - nyomott egy puszit Yongguk a homlokomra.
- Akkor munkára fiatalok! - kiáltotta el magát apa, mire anya és én a konyha felé vettük az irányt, apa és Yongguk pedig nekikezdtek a grillezésnek.
- Kicsim, a hűtőben vannak a sütésre váró húsok és zöldségek. Kivinnéd őket a fiúknak, ha megkérlek? - állt meg anya a mosogatónál.
- Persze, anya. - siettem a hűtőhöz, hogy kivegyem a hűtőből a hozzávalókat, ezt követően az ajtó felé vettem az irányt, majd kinyitva azt a kertben elhelyezkedő pázsitra emeltem a lábaimat, lépkedtem párat előre, hogy elérjem a kijelölt pontot.
- Yongguk, apa, meghoztam a finomságokat. - tettem le az asztalra, mire mindketten rám emelték tekintetüket.
- Köszönjük, kincsem. - vigyorgott apa.
- Esetleg kértek valamit inni?
- Egy Soju az jól esne. - bökte ki Yongguk.
- Fiam, hát te iszol? - kerekedtek ki apa szemei. Ójjajjj, Yongguk csak el ne baltázd, kérlek. Lehet, hogy ezt nem kellet volna mondanod, gondoltam magamba.
- Hát, Mr. McCart, én.. - dadogott Yongguk.
- Csapj bele fiam, derék fiú vagy te! - nevetgélt apa, majd vállba veregette barátomat. - Kettő Sojut hozz, kislányom! Hatalmas sóhajjal jeleztem ki megkönnyebbülésemet, mikor beértem anyához. Kivettem két Soyut a hűtőből, ezt követően kiszállítottam a kívánt italokat apuéknak. Visszaérve a konyhába, láttam, hogy anya épp a mosogatás végénél tart.
- Kell segítség, anya? - tipegtem oda mellé.
- Majd a sütit felvághatod. - mondta. - Egyébként.. - köszörülte meg a torkát. - Elég jó termetű ez a gyerek, már ha érted mire gondolok. - kuncogott. - Jó képű, és kellőképpen izmos is. Mellesleg intelligens!
- Mondtam, hogy jobban fog tetszeni, mint Jongin! - vigyorogtam, majd oldalba böktem. - Hol vannak a sütik?
- Az asztalon. - válaszolta anya, ezzel együtt végzett a mosogatással. Odabillegtem az asztalhoz, és neki álltam a süti szeletelésnek, mire egyszer csak hangos kacagások csapták meg a fülem.
- Úgy látom apádék jól szórakoznak. - nevetgélt anya is.
- Hála az Istennek! Lehet, hogy a Soju segített. - mondtam, majd vágtam még egy szeletet a süteményből.
- Soju? - csodálkozott.
- Igen, anya. Azt kértek apuék.
- Te jó ég! - kapott anya a fejéhez. A munka lassacskán begyorsult, kitakarítottuk a lakást, megterítettük, és a grillezésnek is véget vetettek apuék, mielőtt besötétedett volna. A teraszon ültünk, tavasziasan megterített asztalnál. Az enyhe világítás, egy kissé aranyszínűre festette az asztalt, ami még gyönyörűbbé varázsolta a szürkületben pompázó asztalt.
- Hmmm, fiúk, ennek mennyei az illata! - szimatolt anya a levegőbe.
- De még hogy az íze milyen mennyei! - vigyorgott Yongguk. - Perfetto! - csókolta meg ujjainak hegyeit egyszerre, ahogy azt a mesterszakácsok szokták, ezzel egy kis olaszos beütést véve a monológjába, ezzel mindenkit sikeresen megnevettetve. 7
- Akkor lássunk is hozzá! - nyaltam meg ajkaimat. Ezt kijelentve mindenki vett a tányérjára abból a falatból, ami szimpatikus volt neki.
- Yongguk, ez mennyei lett! Zsenik vagyunk! Adj egy ötöst az öregnek! - mondta apa teli szájjal, majd lepacsizott Yongukkal. Jó volt őket így látni. Boldoggá tett.
- Tényleg nagyon finom! - jelentettem ki, majd haraptam egy újat az ínyenc húsból, amit választottam magamnak.
-Önnek hogy ízlik, Mrs. McCart? - csillantak fel szemei barátomnak.
- Nagyon finom lett, Yongguk. Nem is tudtam, hogy főzni is tudsz! - majszolta anya is az adagját.
- Hát, van hozzá tehetségem. - mosolygott Yongguk.
- Yongguk, megtaníthatnál végre engem is főzni! Én nem tudok. - kámpicsorodtam el.
- Jaj Nicole, arra is jut majd idő! - simogatta meg a karom. - Rengeteg időnk van még addig, amíg meg nem öregszünk. - kuncogott.
- Milyen elkötelezett vagy, Yongguk! - jegyezte meg anya. - Ez tetszik!
- Tudja, én nagyon szeretem a lányukat! Bármit megtennék érte! - kortyolt Yongguk az innivalójába. - És megtiszteltetés, hogy megismerhetem magukat. - mosolygott.
- Drágám, azt hiszem, hogy jó kézben van a lányunk! - bólogatott apa.
- Teljesen egyetértek. - simogatta meg anya a hajamat. Már csak egy falat volt a tányéromon, azt bekaptam, majd a többieké is szépen lassan elfogyott. Még beszélgettünk egy kicsit, ebben a családias hangulatban, majd lassan elkezdtünk behurcolkodni és leszedni az asztalt.
- Hagyjuk magukra a fiatalokat! - ragadta meg apa kezét anya, és bementek. Mi Yongukkal lepihentünk a hintaágyra. A hold tökéletesen megvilágította Yongguk hibátlan arcát. A sötét égen lévő csillagokat kémlelte, gyönyörű barna íriszeivel. Mondhatni elrabolta tekintetemet tökéletessége. Annyira kémleltem őt, hogy észre sem vettem, hogy telik az idő, addig, amíg rám nem pillantott.
- Mi az? - mosolygott.
- Semmi. - ráztam meg fejem, majd ezt követően vállára hajtottam azt.
- Tudod, ma nagyon jól éreztem magam. - karolt át.
- Örülök, hogy jól kijössz a családommal. - kezdtem el mellkasát simogatni.
- Annyira boldog vagyok. Most minden olyan jó. Bárcsak így maradhatnánk örökre, Nicole. - mosolygott szélesen a fekete égboltra.
- Nézd, ott egy hullócsillag! - kaptam fel fejem válláról, majd hirtelen az égre mutattam.
- Kívánj valamit! - fordult felém Yongguk, mire behunytam a szemem.
- Azt kívánom, hogy... - vastag ajkakat éreztem meg ajkaimra tapadni. Gyengéden átcsaptam karjaimat Yongguk nyakán, így közelebb vonva magamhoz őt. Tenyereivel nyugtató köröket írt le a hátamra, míg édesen csókolta ajkaimat. Hajába túrtam, és kéjesen viszonozva csókját engedtem, hogy nyelve utat törjön magának a számban, ezzel elmélyítve csókunkat.
- Elfelejtettem, hogy mit akartam kívánni. - kuncogtam.
- Talán jobb is. - simogatta meg arcomat kézfejével, ami késztetést adott arra, hogy visszahajtsam a fejemet a vállára.
- Szeretlek. - mondtam ki teljes őszinteséggel, az éjszakát kémlelve.
- Én is szeretlek. - mosolygott. Bár nem láttam arcát, de tudtam, hogy mosolyog.

21. rész

- Hát szia, Nicole. – közelített hevesen fejével Tao, hogy két puszit nyomjon az arcomra. Váratlan volt kedvessége, így hirtelen nem is tudtam mit reagálni.

- S-Szia, Tao. – dadogtam meglepődöttségemben.

- Úgy látszik nekem már nem illik köszönni. – lépett ki Kai, Tao háta mögül. Pfft, ez valami hihetetlen! Pont azzal a két emberrel futok össze az utcán, akivel nem akarok.
- Ne haragudj, nem láttalak. – próbáltam nyugodtságot erőltetni az arcomra. Remélem sikerült valamennyire nyugodtnak látszanom, akármennyire is nem voltam az.
- Semmi gond. – jött oda hozzám ő is megölelni, amit akaratlanul, de viszonyoztam. – Nagyon csinos vagy ma. – suttogta fülembe, amitől elborzadtam egy pillanatra. Áruló.
- Köszönöm szépen. - erőltettem magamra egy bájos mosolyt.
- És, mi járatban erre felé? – kérdezte tőlem Tao izgatottan.
- Hát ömmm… Éppen a suliból jövök, de pont hazafelé indultam. – vakargattam tarkómat idegesen. – Ti? – tettem föl kérdésemet, így oldva kicsit a feszültséget.
- Nekünk konkrétan találkozónk van, azért várakozunk itt. – jelent meg egy sármos mosoly Jongin képén.

- Óóóó, értem. – bólogattam sejtelmesen.

- És mizu Yongukkal? – tette fel a hirtelen kérdését, mire kigúvadtak a szemeim. Hirtelen nem értettem mire gondol, de aztán kapcsoltam.
- Hát tudod, nem igazán érdekel, hogy mi van vele. – ismét egy erőltetett mosoly követte a mondatomat.
- Ha problémád van, akkor tudod, hogy engem hívhatsz. – simított végig a kezemen.
- Köszönöm Jongin. – bólogattam.
- A francba! Hol a ménkűbe van már Kris? – kiáltott fel Tao, miközben talpával egy jó nagyot dobbantott a járda kövén, ezt követően feljajdult. Kris? Szóval vele van találkozójuk! A rosszseb egye meg. Róla hallottam annyi rosszat. Nekem nem szabad itt maradnom!
- Ne haragudjatok, de nekem mennem kell. – próbáltam elköszönni gyorsan, mégis kedvesen.
- Hé, ne menj még! Pont most jött meg Kris. Hadd mutassunk be neki! – mutatott Jongin mögém, s eközben egy örömteli vigyor jelent meg ajkain. A mutatás irányába néztem, ahol megpillantottam egy ében fekete Audit megparkolni. Egy fekete kabátos, napszemüveges, felzselézett hajú, macsónak mondható, magas fiú szállt ki. Aki nem ismerte, biztos, hogy egy gazdag, vállalkozó vagy üzletember nőcsábász fiának nézte.
- Jongin, erre tényleg semmi szükség… - remegett meg a hangom.
- Ó, ugyan már! Kris nagyon jó fej. Bírni fogod! – kacsintott rám.
- Hali skacok! – hallottam meg mögülem egy fél mély férfihangot, amit kísérően férfias illat csapta meg az orrom. Valami drágább kölni lehetett.
- Szeva haver. – mondta a két jó barát csaknem egyszerre, és pacsiztak le az imént érkezett ifjúval.

- Ki ez a lány? – kérdezte meg óvatosan mire megfordultam, így tekintetemet rá tudtam irányítani. – Ó, tehát Nicole vagy. – mosolygott féloldalasan. – Üdvözöllek köreinkben. Wufan vagyok, de szólíts csak Krisnek. – mondta lágy hangnemben, majd karom után nyúlt és szájához húzta azt, hogy egy gyenge csókot tudjon lehelni kézfejemre.
- K-köszönöm. – jött rám a dadogás ismét, a furcsa bemutatkozása következtében. – Én pedig Nicole McCart. – mosolyogtam zavartan. – De én már mennék is. Nem zavarok tovább.
- Nyugodtan maradhatsz még. Nem zavarsz. Esetleg beülhetnél velünk valahova. Nem mindennap látni ilyen szép európai lányokat itt szaladgálni Koreában. – emelte le fejéről napszemüvegét, hogy szemembe tudjon nézni. Készségtelenül határozott fiú. Talán egy kicsit hátborzongató is.

- Nagyon kedves ez tőled, de tényleg nem érek rá. – húztam ki kezemet a fogásából. - Örülök a találkozásnak. – hajoltam meg illedelmesen. – Akkor sziasztok fiúk.

Amint kimondtam e szavakat, már el is viharzottam. Ez a Kris gyerek pont olyan amilyennek Yongnam leírta őt. Határozott, sármos, és ezt követően rejtélyes. Bár őszintén szólva nem haltam volna bele, ha nem futok össze velük. Pont most, mikor indulok haza suliból. Erre bamm, a balszerencse megtestesülve jön velem szembe. Tao az még okés. Játékos kisgyerek. Olyan lehet, mint Zelo, de azért nem becsülöm alá a képességeit. Aztán itt van Jongin, aki annyira, de annyira tenyérbe mászó, hogy az már fáj. És mégis mit nyalizik? Felháborító. Aztán Krisről ne is beszéljünk. És itt ez a másik probléma. Hogy mondjam el anyuéknak, hogy én randizni megyek és nem Kaival? Hát ezek engem le fognak lőni. Mellesleg Yongguk este jön. Vagyis hát pár óra múlva, addigra mindent le kell zsíroznom az egész famíliával. Mellesleg, hogy mondjam el neki, hogy összefutottam Jonginnal meg a kutyáival? Lehet jobb lenne ha senkinek se szólnék semmit? Úgy lesz.

- Szia a… - léptem be az ajtón, mikor egyszer csak megpillantottam a kávézó asztalnál apuékat nagyban társalogni Zelo szüleivel.

- Nicole, milyen jó hogy jössz! – állt fel anya a helyéről és felém vette az irányt.

- Ó, igen? – söpörtem ki kósza tincseimet az arcomból.

- Igen kisasszony. Van pár megbeszélni valónk, foglalj csak helyet! –invitált anya az asztalhoz, hogy leüljek. Mielőtt helyet foglaltam volna, meghajoltam Zelo szülei köszöntése képen.

- Mi járatban Mr. És Mrs.Choi? – mosolyogtam angyalian legjobb barátom szüleire.

- Nem kell ez a monológ Nicole, inkább számolj be nekünk arról, hogy hol voltál szerdán! – könyökölt anya az asztalra. Talán öt éves koromban láttam ilyen szigorúnak, mikor leejtettem egy tál tejbegrízt a padlószőnyegre.

- Én? Szerdán? – tágultak ki szemeim.

- Tán nem a Choi családnál aludtál, mert tanulnotok kellet Zeloval? – kérdezte sejtelmesen.

- Én… tudod… - jutottak eszembe a történtek, melyek dadogást idéztek elő bennem.

- Hát persze, hogy nem! – csapott anya az asztalra. – Hol voltál, McCart kisasszony, hol a francba voltál? – emelte föl a hangját.

- Drágám, nyugodj meg! Emberien is meg lehet ezt beszélni a gyerekkel. – szólt apa lágyan. – Nicole, hol aludtál szerdán?

- Én… nem Zelonál aludtam. – hajtottam le fejemet sajnálkozóan.

- Igen, azt mindenki tudja! – bökött oda anyu.

- Drágám! – szólt rá apa.

- Bocsánat. – halkult el anya ismét.

- Tehát, hol voltál? – tette föl apa ismét a kérdést.

- Nicole kincsem, ha nem szeretnéd ezt a jelenlétünkben megbeszélni, akkor mi nem zavarunk. Úgyis mennünk kell. – mosolygott Zelo anyukája, majd fölálltak az asztaltól, s egy meghajlás kíséretében távoztak is. Ezt követően apa és anya visszaültek az asztalhoz.

- Szóval? Még mindig nem hallom. – támaszkodott apa az asztalra. Nincs más választásom. El kell mondanom!

- Tehát.. – köszörültem meg a torkomat. – Apa én egy másik tanulótársamnál aludtam. Akivel biológián össze vagyok rakva. Ő pedig nem más, mint Bang Yongguk.

- Kislányom, és miért nem szóltál? Miért kellet hazudnod? – szólalt meg telefonom amint anya feltette kérdését. – Csak úgy szólók, hogy addig nem veheted fel, amíg nem válaszolsz.

- De anyaaaa! – csaptam az asztalra. – Ez fontos!

- Nem érdekel! – kiabált rám.

- Engem meg te nem érdekelsz! – kiabáltam vissza, majd fogtam a telefonomat és felrongyoltam vele a szobámban, minek ajtaját azonnal magamra zártam. Hallottam hogy anya föltrappol utánam, őt követően apa is.

- Azonnal gyere ki, Nicole Anabelle McCart! Nem mondom kétszer! – üvöltött, majd az ajtón kezdett dübörögni. Mit sem érdekelve anya megindulása, én nyugodtan vettem föl a telefont barátomnak.

- Szia, Yongguk. Gyorsan, mert nem érek rá! – hadartam.

- Mi a baj? – kérdezte?

- Semmi, csak mondd már! – emeltem föl a hangom.

- Csak annyi, hogy fél óra múlva ott vagyok, mert mutatni akarok valamit. Szedd össze magad, életem! – leszűrtem hangjából, hogy mosolyog. Sajnos semmi időm nem volt az enyelgésre, így rövidre zártam a hívást.

- Oké, szia. – mondtam gyorsan, s kinyomtam a telefont.

- Most azonnal gyere ki! – üvöltött az ajtó mögül anya.

- Fúúúú, megyek már. – csaknem kitéptem az ajtót a helyéről, olyan sebességgel nyitottam ki, de ugyanolyan sebességgel csattant anya keze is az arcomon. Ez jól lecsökkentette az adrenalin szintemet.

- Mit képzelsz magadról? – köpködte anya a szavakat a szememre.

- Én.. sajnálom. – motyogtam.

- Hát van is mit, tudod? Mi volt ez? – kérdezte, de már ordítozás nélkül.

- Meg tudjuk beszélni nyugodtan? – lassan felemeltem a fejem, így anyára nézve.

- Hess befele a szobádba! – anya utasítására bementem a szobámba, majd az ágyon helyezkedtem el, ezt követően anya is mellém ült.

- Szóval. Anya, Bang Yongguk nem csak a tanulótársam… - vettem nagy levegőt. – Ha nem ezt követően a barátom is. Vele járok. Egy hete. Nem a Zelonál aludtam, hanem nála. Vele jártam össze, és ő az aki miatt bármit megtennék. Sajnálom, hogy nem szóltam. Azt is sajnálom, hogy idáig fajult a dolog. El kellet volna már mondanom az első pillanattól kezdve. Nem tudom mi ütött belém. Tudom, hogy te Jongint akarod nekem, tudom, hogy nem örülsz, de én őt nem tudom szeretni. Borzasztóan sajnálom, anya. Nem akartam, hogy csalódj bennem. Nem tudom, hogy mi van velem. – daráltam le monológomat.

- Te szerelmes vagy. – csillant fel anya szeme, majd ajkairól egy halvány mosoly tükröződött.

- Bocsáss meg, anya. – borultam karjai közé, és sírni kezdtem. Kezeit körém fűzve viszonozta ölelésemet. Gyengéden simogatta hajamat, hogy megnyugtasson. – Szeretlek, anya. – suttogtam halkan.

- Én is szeretlek, kislányom. – távolodott el, hogy egy puszit nyomjon a homlokomra.

- Ugye meg tudsz bocsátani nekem? – sóhajtottam fel szomorkásan.

- Ugyan, kicsim. Butaság ez! Már hogy haragudnék rád? – legyintett a levegőbe. – Inkább nekem bocsáss meg, hogy ilyen csúnyán viselkedtem veled, hogy még meg is pofoztalak.

- Jaj, anya, dehogy is! – öleltem magamhoz ismét. – Legalább ezen is túl vagyunk. – kuncogtam.

- Jaj, de hülye vagy! – kacagott fel ő is. – Hmm, a derék legény miatt rohantál el, így telefonálni? – kérdezte, mire csak elvörösödve bólintottam. – Mit szólnál hozzá, ha ma megismernénk őt apáddal? Grilleznénk egyet, és ha szeretnéd, akkor itt aludhat… de csak a kanapén.

- Na de anyaaaaaa! – bokszoltam bele vállába.

- Jól van, na! Tudod, hogy csak vicceltem. – nevetgélt. – Na de tényleg. Mit szólsz az ötlethez?

- Biztos vagy benne? Mármint.. tényleg szeretnéd? – pislogtam rá.

- Ezer százalék! – bólogatott hevesen. – De akkor szólj neki, hogy jöjjön. – csapta össze tenyereit.

- Ó, ne aggódj. Az már rég el van intézve. – röhögtem el magam.

- Vagy úgy! Milyen előrelátó lányom van. – nevetgélt velem anyu is.

- Szólni kéne apunak erről. – adtam óvatosan anya tudtára, hogy nem csak ketten vagyunk.

- Ááá, igaz is! – bólogatott. – Drágááááááám! – kiabált le apunak.

- Jövök, jövök. – kiabált vissza apu, miután elkezdett fölcammogni a lépcsőn, míg a szobám ajtajához el nem ért. – Na, látom kibékült a két nőm. – vetődött be közénk. – Miről lenne szó?

- Drágám, készülj! – vigyorodott el anya. – Ma megismerjük a derék Bang Yonggukot!