10. rész

Idegesen ültem az iskola előtti padok egyikén a fák árnyékában. Tekintetemet fogva tartó telefonom képernyőjét bámulva számolgattam magamban a kijelölt időpontig hátralévő perceket. Tenyerem izzadása volt az egyetlen látható jele izgulásomnak, nagy nehézségek árán teljesen nyugodtan tettetem magam. Fejemben szidtam saját lényemet, amiért mindig máshol járnak gondolataim, mint ahol kellene. Egy normális lány egy találkozó, talán randi előtt, ahová nem utolsó sorban egy olyan fiú viszi el, mint Kai, az említett fiún gondolkozik. Ellenben velem. Nem azért voltam ideges, mert percek múlva Jongin értem jön és elvisz ebédelni, féltem, hogy Yongguk meglát vele. A mai jelenete után a folyosón nem tudtam, hogy mit gondoljak róla. Mégis miért kellene pont neki vigyáznia rám? Nem vagyok neki senki. Csak egy lány a sok közül, semmit sem jelentek a számára… Egy nagy sóhaj tört fel ajkaim közül mikor felpillantottam telefonomról. Az utcán csak pár ember bolyongott, de egyik sem az a fiú volt, akire most vártam. Késik. Idegesen nyomtam rá a hívás gombra majd a készüléket fülemhez szorítva várakoztam. Pár sípolás után ismerős hang szólalt meg a vonal másik oldaláról.
- Mindjárt ott vagyok. Ne türelmetlenkedj. – mondta kissé feszülten majd felsóhajtott. – Sajnálom, hogy már az első rand… - akad meg mondandójában majd nagy levegőt vett - találkozónkon elkésem.
- Semmi baj. Baj van? Idegesnek tűnsz. – alsó ajkamba harapva vártam válaszát. Nem akartam erőltetni ezt a ebédet, ha rossz kedve van. Mit kezdjek egy ideges fiúval? Nem is ismerem még annyira, hogy egyáltalán segíteni tudjak neki a gondjaiban. – Ha gondolod, elhalaszthatjuk az ebédet. – motyogtam halkan. Vállammal helyettesítettem a telefonomat tartó kezem szerepét és ölembe nyugvó könyveimet halkan a táskámba kezdtem pakolgatni.  
- Na, azt már nem. – vágta rá azonnal szigorúan. – Nincs semmi baj, csak… Az egyik barátom túl sokat ivott az este és valaki megverte. Eléggé kivan szerencsétlen. Majd lehet, hogy be kell ugranunk hozzá, hogy megnézzük minden rendben van-e. Nem baj ugye? – aranyosan csengő, kérlelő hangja azonnal megmosolyogtatott.
- Nem baj. – ráztam meg a fejem, hogy nyomatékosítsam az elhangzottakat, habár ezt a cselekedetemet ő nem látta.  – Siess Jongin. – mondtam mosolyogva a telefonba majd véget vetettem a hívásnak. Elsüllyesztettem zsebemben a készüléket majd körbenéztem. Tekintetem azonnal megakadt az irányomba sétáló Daehyunon. Táskája minden lépésénél az oldalának csapódott, ahogy a fiú széles léptekkel szelte a távolságot célja felé menet. Koptatott farmere és hófehér pólója teljesen átlagossá tette kinézetét, azonban feltűnően szép arca miatt mégis magára vonzotta a figyelmet. Fél arcát eltakaró hatalmas szemüvege miatt nem tudtam, hogy éppen mit néz, vagy látja-e egyáltalán, hogy itt vagyok, de nem akartam bunkó lenni, ezért mikor a közelembe ért elmosolyodtam és ráköszöntem.
- Szia Daehyun. – pillantottam fel rá amint megállt előttem.
- Nicole. Szia. Hát te mit csinálsz még itt ilyenkor? – egyik kezével felnyúlt, hogy a tekintetét eltakaró tárgyat a feje tetejére tolhassa. Amint megláttam vastagon befáslizott kezeit azonnal elöntött a kíváncsiság.
- Várok valakit… - motyogtam halkan – Mi történt a kezeddel? – kérdésem váratlanul érte. Szemei kikerekedtek, idegesen vakarta meg tarkóját. Szinte látni lehetett, ahogy magyarázatok hada cikázik fejében.
- Megégettem. – vágta oda feszülten.
- Jaj. De kis béna vagy. – kuncogtam halkan. – Van otthon egy krémem, ami égési sérülésekre is jó. Ha gondolod, holnapra elhozom neked. 
- Édes vagy, de semmi szükség rá. Majd meggyógyul magától. Különben sem fáj. – mosolygott rám.
- Nicole! – hallottam meg egy mély hangot valahonnan Daehyun mögül. Mind ketten a hang irányába kaptuk a fejünket ahol tekintetem találkozott egy fekete autóban ücsörgő Jongin tekintetével. A fiú kimérten méregette a mellettem álldogáló fiút, de ahogy láttam Daehyun arcán ő sem volt éppen boldog a látottak miatt.  Kezei ökölbe szorultak, ahogy a fiút pásztázta pillantásával majd rám nézett.
- Rá vártál? – hangja idegességről árulkodott.
- Igen. Ismeritek egymást? - kíváncsiságom újra a felszínre tört. Frusztrált a két fiú között fellépő feszültség.
- Csak látásból.
- Értem. Ha nem haragszol, most mennem kell. – vettem fel vállara táskámat majd Kai felé indultam. – Szia Daehyun. – néztem rá vállam felett egy mosoly kíséretében. Ő is erőltetett egy mosolyt ajkaira.
- Szia… - motyogta halkan. Megkerültem a fekete autót majd kinyitottam az anyósülés felöli ajtót. Odaadtam Kainak a táskám, aki elvette azt és a hátsó ülésre helyezte. Óvatosan behuppantam a kényelmes bőrülésbe, becsuktam az ajtót majd bekötöttem magam.  Miközben a fiú elindult a kocsival intettem még párat Daehyunnak, de ahogy láttam ő máris telefonált. Idegesen csapkodott a levegőbe maga előtt miközben az elhajtó kocsit bámulta. Kaira pillantva kárörvendő mosolyt fedeztem fel ajakin bujkálni, amint észrevette, hogy figyelem rám mosolygott.
- Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett rám várnod. Legközelebb nem fogok késni. – kacsintott rám.
- Szóval lesz legközelebb. – nevettem el magam.
- Persze, hogy lesz. – pillantott rám szeme sarkából majd visszavezette tekintetét az útra.  – Ugye nincs bajod a hamburgerrel? – nyammogott édesen, máris a kaján jár az esze.
- Miért lenne vele bajom? – néztem rá kérdő tekintettel.
- A lányok nagy része, ha fiúval van, áttér a salátaevésre. – röhögött. – De örülök, hogy te nem ilyen vagy. Akkor irány a hambis! – kiabált és ugrándozott az ülésben.
- Jézusom Kai. Nyugi, inkább figyelj a vezetésre mielőtt még a kórházban kötünk ki rövid időn belül. – kapaszkodtam meg az ülés szélében.
- Nyugi kislány. Ne izgulj, tudom, mit csinálok. – lépett rá a gázpedálra, én pedig az ülésbe préselődtem és lehunytam pilláimat. Csak érjünk már oda… Tompán hallottam csilingelő nevetését majd megéreztem kezének nyugtató simogatását lábamon.
- Ha lassan megyek, sosem érünk oda. – mentegetőzött. Pár perc kocsikázás után a jármű egyre csak lassított és lassított majd Jongin egy jól irányzott mozdulattal beékelte az autót két másik közé a parkolóban. Kipréselte magát az ajtón majd hozzám sietett és kisegített engem is. Amint kitettem a lábam az autóból eleredt az eső. A cseppek lassan sötétebbre festették a beton kövezetét mindent vizesen hagyva maguk után. Az emberek nagy része számíthatott a záporra, hiszen esernyőjüket előkapva táskáikból biztosítottak fedezéket maguknak.  Kai megragadta a kezemet majd a kocsi ajtaját bevágva a gyorsétterem felé kezdett szaladni velem. Ujjai fonódtak kezem köré, hogy a nedvesség ellenére se csússzak ki keze közül. Amint beértünk az eresz alá mindketten a falhoz lapultunk és zihálva szűrtük fogaink közt a levegőt.
- Miért álltam ilyen messze? – mérgelődött magában.
- Hát ezt ne tőlem kérdezd. – nevettem fel, majd játékosan vállába ütöttem.  Lebiggyesztette alsó ajkát majd megdörzsölte ütésem helyét.
- Most miért bántasz? – nyavalygott majd minden figyelmeztetés nélkül újra megragadta karomat és futásnak eredt. Most nem tartottunk pihenőt, egészen a gyorsétterem ajtajáig szaladtunk. Mindenünkből csöpögött a víz mikor beléptünk az ajtón, a teremben szerencsére nem volt senki az ott dolgozókon kívül, őket pedig nem igazán érdekelte a magunk alatt otthagyott tócsa víz, ami álldogálásunk során lefolyt rólunk. Hamburgerekkel, üdítőkkel, és sült krumplikkal megrakodva néztünk ki az ablakon. Meglepetésünkre a pár perccel ezelőtti esőből, szikrázó napsütés kerekedett. A levelekről lecsöpögő eső még imitt amott újabb foltokat hagyott maga után a talajon, a házakban megbújó emberek tömege ismét az utcákra merészkedett. Lassan sétálva jutottunk el az autóig, beszálltunk majd egy-egy hamburgert majszolgatva elindultunk Kai barátjához.
- Kapok egy sült krumplit? – érkezett a kérdés baloldalról. Felemeltem az ölemből a tasakot majd a fiú felé nyújtottam, de ő nem vette el. Kinyitotta ajkait majd fejét kissé oldalra fordította az irányomba, szemeit le sem vette az útról. Értettem a célzását ezért egy hosszabb krumplit kiválasztva belehelyeztem egyik végét a szájába, ügyelve arra, hogy ne érjek az ajkaihoz. Elégedetten cuppogott párat mikor végzett majd ismét kinyitotta a száját.
- Most ezt meddig fogjuk játszani? – nevettem fel majd egy maréknyi krumplit tömtem a szájába.
- Nheem thhusdom. – mondta tele szájjal majd nagy nehezen lenyelte a falatot. – Itt is vagyunk. – fékezett le egy szűk utcán. Mindkét oldalon emeletes házak tömbjei sorakoztak az út mentén. Néhol egy-egy fa díszelgett a járdán kialakított kis kerekben. Kai magához vette a maradék ételt majd bepötyögte a kódot és kinyitotta az ajtót. Illedelmesen maga elé engedett és szólt, amikor a megfelelő lakás ajtajához értünk.
- Csöngessek? – pillantottam hátra Kaira, de ő csak megrázta a fejét.
- Kopogj két hosszút majd egy rövidet. – utasított. Azonnal megtettem, amit mondott, két hosszú, egy rövid. Pont, ahogy kérte. Pár perc múlva meghallottam, ahogy fordult a kulcs a zárban és egy korombeli fiúval találtam szembe magam. Arcán meglepettség futott át mikor tekintete az enyémmel találkozott, összeszűkült szemekkel pásztázott egy darabig majd egy mosolyt erőltetett arcára. Ajkai kissé meg voltak duzzadva, helyenként sebek díszítették párnáit. Mandulavágású szemei alatt duzzadt, lila foltok éktelenkedtek.
- Nem tudtam, hogy vendéget is hozol. – morogta Kaira pillantva. Jongin egy mozdulattal mellettem termett, arckifejezéséből nem tudtam pontosan kiolvasni mire is gondol. Íriszei a szemben álló fiú tekintetét keresték majd komoly arckifejezéssel biccentett neki fejével. A fiú ajkai közül kiszakadt egy sóhaj majd félreállt az ajtóból, így utat engedve nekünk. Mikor elé értem lassan meghajolt, tekintetével végig fogva tartva enyémet, bizalmatlanul méregetett. – Huang Zi Tao. – dörmögte majd kiegyenesedett és Jonginre pillantott.
- Ő itt Nicole. Legyél vele kedves. – mosolygott rá a fiú, majd ő is belépett a lakásba. Gondosan bezárta maga mögött az ajtót majd megfogva kezemet a nappaliba vezetett. Nem volt valami nagy a lakás, de úgy sejtem Tao egyedül lakhatott itt. A polcok a legtöbb helyen kongottak az ürességtől, néhol egy-egy kép szolgált díszítésként. A falakon található elképesztő mennyiségű ablak csak úgy ontotta a szobába a fényt ezzel barátságosabbá varázsolva az egész helységet. A nappaliban elhelyezett bőrgarnitúrák hada, egy egész focicsapatnyi ember elhelyezésére elegendő lett volna.  Lehuppantam az egyik különálló fotelbe majd a fiúra néztem. Még mindig engem pásztázott bizalmatlan tekintetével miközben Kaival beszélgetett.
- Hallottam jó volt a buli. – próbáltam kezdeményezni a beszélgetést, mosolyt erőltetve ajkaimra felé fordultam.
- Milyen buli? – ráncolta össze homlokát, majd Kaira pillantott.
- Hát tudod. Amin tegnap este voltál. – ütött bele a vállába játékosan a másik fiú és nevetgéli kezdett.
- Én nem voltam buliba már vagy egy hónapja. – meredt az idősebbikre Tao.
- Látom, tényleg túl sokat ittál. – szólt kissé idegesen Kai majd a fiú vállára tette kezeit. – Tegnap a buliban leittad magad a sárga földig és összeakadtál valami idiótával, aki megvert. Na így már emlékszel? – ajkai egy vonalba szűkülve mutatták idegességét. Kezeivel rászorított a fiú vállára.
- Jaa, tényleg. – nevetgélt kínosan Tao. – Hogy a tegnapi buli. Hát persze, emlékszem. Nem kellett volna annyit innom, majd legközelebb visszafogom magam. – pillantott rám mosolyogva.
- De mégis ki vert meg? –haraptam bele alsó ajkamba aggódóan. Szegényt így elintézni, akkor, amikor magáról se tud.
-Dae-  - kezdett volna bele a fiú de Jongin közbevágott.
- Nem tudjuk. – mosolygott rám.
- Értem. – bólogattam jelezve, hogy felfogtam, amiket mondanak. Lassan felnyúltam arcomhoz, hogy elsöpörjek egy kósza vizes tincset arcomból, ez a cselekedetem Kainak is feltűnt.
- Tao van hajszárítód? – kérdezte a fiút engem nézve.
- Ott van a fürdőszobában. Minek kell? – jött vissza a konyhából a fiú, majd rám tévedt pillantása. – Ja hogy neked. Gyere, odaadom. Nem biztos, hogy megtalálod, ha elmagyarázom, hogy hol van. Követtem a fiút egy tágasnak mondható fürdőszobába. A falakat fehér és kék csempék díszítették. A padló szintén ezekkel a csempékkel volt kirakva, ami a sarokban elhelyezett kád pereméig folytatódott. A káddal szemben lévő falon hosszú szekrény sora helyezkedett el, középen a mosdókagylóval és a csappal. Fölöttük óriási tükör volt a falra helyezve így a tetőablakon át beérkező fény visszaverődve világosabbá tette a helységet. Tao lehajolt a szekrény előtt, kutatott egy darabig majd előhúzta a hajszárítót. A kezembe nyomta, rámutatott a konnektorra majd távozott a fürdőből. Rögtön az ajtó mellett elhelyezett áramforráshoz siettem és bekapcsolva a hajszárítót meleg levegővel szárítgattam magamat. A hajszárító zúgása betöltötte a szobát, percekig szárítgattam hajamat, amikor kintről veszekedés hangja csapta meg a fülem. Nem értettem mit mondanak, ezért a zúgó eszközt a lehető legmesszebb vittem a fülemtől, hátha ez változtat a helyzeten.
- Értsd már meg, hogy nem számítottam Daehyunra. – kiabálta Tao idegesen. Daehyunra? Ez az a Daehyun lehet, akit én is ismerek? Kai azt mondta, hogy nem ismerik egymást. Biztosan egy másik Daehyunról beszélgetnek. Megvontam vállaimat majd újra kezdtem eddigi tevékenységemet, újabb pecek telhettek el, amikor meghallottam Kai hangját az ajtó előtt megszólalni.
- Ha YongGuk még egyszer ránk meri küldeni az embereit, esküszöm, én megyek oda, hogy kicsináljam. – morogta idegesen. Kezeim megmerevedtek, amint eljutott tudatomig Kai mondatának értelme. YongGuk? Túl nagy véletlen lenne, ha nem arról a Daehyunról és YongGukról beszélnének, akiket én is ismerek. De mégis miről beszél? Kicsinálni? Mi a jó ég folyik itt? Kérdéseim hada csak úgy záporozott fejemben, merengésemből az ajtó nyílása zökkentett ki. Gyorsan beletúrtam hajamba és a tükör felé fordultam, nehogy rájöjjön, hogy hallottam előző mondatát. Úgy tettem mintha nem tudnám, hogy bejött a szobába. Megrezzentem, amikor megéreztem ujjait a hajamban. Gyengéden simogatta immáron száraz tincseimet, majd kivette a kezemből a hajszárítót és kikapcsolta azt.
- Mehetünk Nicole? – mosolygott rám.
- Persze. – mondtam gyorsan majd elmentem mellette és az ajtó felé lépkedtem. Ujjait a csukló köré fonta, és visszahúzott maga elé. Tekintete az enyémbe fúródott, ahogy arcomból próbált kiolvasni valamit.
- Baj van? – lehelete súrolta ajkaimat. Szabad kezével arcomat kezdte simogatni.
- Nem. Nincs semmi baj. – mosolyogtam rá zavartan. – Csak egy kicsit fáradt vagyok. – bólintott párat majd elengedett. Elköszöntünk Taotól majd hazafelé vettük az irányt. Csendesen üldögéltem az ülésen, amikor megérezem zsebemben telefonom rengését. Kihalásztam a készüléket szoros zsebemből majd elolvastam a beérkező SMS-em.

,,Nicoleeee. Nem alszol ma nálam? Annyi jó filmet meg akarok veled nézni, és a szünet még nagyon messze van. Naaaa úgyis hétvége van. 7-re legyél a házunk előtt. Ha minden igaz átküldtem az előbb a címem. Várlak.
 Zelo”

Elmosolyodtam üzenetemet olvasva majd Kaihoz fordultam.
- Elvinnél majd egy címre? Ott alszok az egyik osztálytársamnál és fogalmam sincs, hogy hol van az a cím, amit megadott. – húztam el a számat.
- Persze, de előtte gondolom, haza akarsz menni a cuccaidért. Nem? – pillantott rám kérdőn.
- De. Persze csak ha nem baj. – mosolyogtam a fiúra, aki azonnal viszonozta azt.
- Dehogy baj. – nevetgélt édesen. Pár perc múlva Jongin már a házunk felhajtóján parkolt autójával. A fiú a kocsiban maradt és telefonált ameddig én összeszedtem cuccaimat és elköszöntem szüleimtől. Beszállva az autóba a fiú épp megszakította a beszélgetést valakivel, szóval bátran az orra alá nyomtam a címet tartalmazó üzenetet. Egy darabig méregette a látott utcanevet majd elindult. Vagy negyed óráig kocsikázhattunk mikor a fiú lefékezett egy nagy családi ház előtt.
- Ha minden igaz el az. – nézett ki az ablakon. – Igen, biztosan ez az.
- Köszönöm Kai. – ajándékoztam meg mosolyommal majd táskámat a vállamra téve kinyitottam az ajtót. Meglepetésemre egy kar nyúlt át előttem és rántotta vissza a kocsi ajtaját. Kai irányába kaptam a fejem, akinek arca már jóval közelebb volt hozzám, mint amikor elfordultam. Tekintete az enyémbe fúródott, ahogy egyre közelebb hajolt hozzám. Szívem vadul kalapált mellkasomban, ahogy a fiú telt ajkai egyre közelebb és közelebb értek. Lassan féloldalas mosolyra húzta ajkait majd fejét kicsit oldalra fordítva egy apró puszit lehelt arcomra.
- Jó legyél. – kacsintott rám majd visszadőlt eredeti helyére. – Akkor majd megbeszéljük, hogy mikor találkozunk újra. Vigyázz magadra Nicole. – pillantott rám, majd ismét áthajolt az ülésen és kinyitotta nekem az ajtót. Kábultan másztam ki az autóból majd miután becsukta az ajtót intettem neki párat. Kai még egyszer rám mosolygott majd elhajtott a sötét utcán.   

9. rész

Még mindig Zelo szavain őrlődtem, mikor már a saját szobámban pihenő ágyat céloztam meg. Nem bajlódtam sokat az átöltözéssel és sminklemosással. Tíz perc sem telt el, és már a paplan alatt bujkáltam plüssmacimat szorongatva. Már épp pilláim nehezedtek egymásra, mikor a telefonom képernyője felvillant és pár pittyogást hallatott, jelezve hogy SMS-t kaptam.
- A francba! Mégis ki lehet az? - dünnyögtem mérgesen. A kijelzőre tévedt a szemem és minden haragom elszállt, hiszen a ma megismert fiútól kaptam üzenetet, amiben ez állt;

"Szia Nicole!
Csak egy próba SMS-t küldtem. Remélem nem baj! Csak szeretnék jó éjszakát kívánni. Aludd ki magad, hogy holnap és mindig is ilyen szép legyél mint ma! Álmodj szépeket.
Üdv, Jongin"

A kijelzőhöz érintettem az ujjam, ezzel egy időben szemfedőim teljesen elnehezedtek, majd ezt követően lecsukódtak. Elaludtam.

Az ébresztőórán hangos csilingelése ébresztett. Szemeim kipattantak, fejemet megemeltem így láthattam az összegyűrt takarómat, a macimat az ágy végében, a kitakart lábaimat, és a telefont a kezemben. Hirtelen nem jutott eszembe, hogy került hozzám a telefon, ezt furcsálltam is. Így hát közelebb hoztam, hogy feloldjam és megnézzem miféle tevékenységeket hajthattam végre álmomban. Szemeim elé tárult Jongin SMS-e, ekkor már minden világossá vált. Ezután Zelonak a szavai is beugrottak. Hát mit ne mondjak, nagyon örülök neki. Tuti ez fog az eszembe járni egész nap. Próbáltam ignorálni a gondolataimat, és nekikezdtem a reggeli készülődésnek. Fogmosás, frissítő reggeli zuhany, öltözködés. Ismét később végeztem a vártnál. Leszaladtam a lépcsőn, és a konyhában tevékenykedő édesanyámhoz siettem, hogy két puszi kíséretében távozzak, megint reggelizés nélkül.
- Majd jövök anya. Szeretlek és szia. - duruzsoltam, s azzal a lendülettel ki is léptem az ajtón, válaszát meg nem várva. Útközben eszembe jutott Jongin és az SMS-e, így hát előkotorásztam telefonomat a zsebemből. Épp akkor vettem észre, hogy pont egy hónapja élek Koreában. Egy hónapja. Most így belegondolva, teljesen megfeledkeztem az angliai életemről. Nem is tartom senkivel a kapcsolatot. Teljesen átorientálódtam ide, és ráhangolódtam az itteni életstílusra. Az osztályból majdnem mindenkivel jóba vagyok. És sohasem gondoltam volna, hogy fiúk lesznek a legjobb barátaim. Méghozzá három fiú, akik teljes mértékben megértenek és a kezeik alá vettek. Yongguknál is tapasztaltam pár változást, de nem tudom, hogy milyen irányban. Mintha lenne köztünk egyfajta feszültséggel fűszerezett szexuális vonzás. Egyszer nagyon bunkó, máskor csábítani akar, majdan érdeklődik irántam. Nem tudom, hogy mi ez vagy mit akar. De jobb, mint ahogy kezdődött. És nem szeretnék a jövőben semmiféle szexuális aktust kialakítani vele. Gondolkodásom ismét megint odavezetett, hogy az iskola kapui előtt álltam, amik arra vártak, hogy kinyissam őket. Beléptem az épületbe és a tanterem felé vettem az irányt, hiszem már csak két perc volt csengetésig.
- Jajjj, de édes a karkötőd! - szólt oda Hyosung mikor megemeltem a kezem, hogy lenyomjam a kilincset.
- De aranyos vagy! Köszönöm szépen. - mosolyogtam rá, mielőtt bementem a terembe. Zelo mellé loholtam, hogy felkészüljek az órára és hogy kipakoljak.
- Szia hugi! Már vártalak ám. - egy széles vigyort villantott rám, ami engem is megmosolyogtatott. - Segíthetek? - nyújtotta a kezét, hogy adjam át neki a könyveimet.
- Igen, az jó lenne. - hárítottam rá a feladat nagy részét, így hát volt időm előkapni ismét a telefonomat, hogy választ írjak Jonginnak, immáron második próbálkozásra, mikorra megszólalt a csengő. Remek. Nagyon úgy látszik, hogy Isten nem akarja, hogy megírjam ezt az SMS-t ennek a fiúnak. Zsebemre tettem a telefont csalódottan, és vártam, hogy elteljen ez az óra, hogy végre szünetben meg tudjam írni Jonginnak az üzenetet. Mikor kicsengettek, hatalmas léptekkel haladtam a folyosóra. Kezemben a telefon, a képernyőjén pedig már megnyitva virított az SMS. Nagy sietségemben nekiütköztem az egyik padnak, és egy hatalmas koppanással jelezte a telefonom, hogy a földön landolt. Mikor hajoltam volna le érte, egy ismerős alak megelőzött és a telefonom után kapott, majd azzal az ütemmel fel is egyenesedett hozzám.
- Milyen ügyetlen ez a McCart. - mosolygott rajtam Yongguk, kezében a telefonommal. - Tessék. - még egyszer a kijelzőre pillantott, majd átadta a kezembe a készüléket.
- Köszi. - gyorsan megköszöntem, majd a folyosóra futottam. Még ki sem értem az ajtón, de már egy erős kéz ragadta meg a karomat, majd könyörtelenül ráncigálni kezdett a folyosó végére.
- Hééééé, Bang Yongguk, ez fáj! - kezdtem el ficánkolni szorításában. - Hova viszel? Eressz el! - próbáltam kiszabadítani karomat kezei közül, de mindhiába.
- Maradj már csöndbe! - még rántott rajtam egy kettőt, majd egy olyan helyre érve ahol senki sem lát minket, falhoz taszított és elém tornyosult. Orrunk szinte összeért. - Nicole, nem szabad vele beszélned! Érthető vagyok? - jelentette ki meglepő határozottsággal.
- Kivel? Micsoda? Mi a bajod? - értetlenkedtem.
- Vele. Jonginnal. Azzal az áruló, senkiházi szarcsimbókkal. - szúrt oda kicsit durvábban.
- Jesszusom, állj már le! Mit akarsz? Neked mégis mi közöd van ehhez? Hagyjál engem békén. - löktem arrébb, de azzal a lendülettel vissza is húzott.
- Nicole McCart, nem viccelek. Nem találkozhatsz vele! Nem engedem. - csaknem kiabált.
- Mi a frász? Még tőled kell hogy engedélyt kérjek? Mit képzelsz magadról? Azt hiszed, hogy egy olcsó játék vagyok, akit megdughatsz, kedveskedhetsz vele, aztán félredobod, majd hirtelen az irányításod alá vonhatsz? - ordítottam torkom szakadtából. Engedtem, hogy minden érzelmem távozzon belőlem.
- Egy naiv idióta vagy! Tudod? Egy naiv, hülye lány! Nem akarom, hogy bajod essen, hogy ez az áruló átverjen téged! Vigyázni akarok rád, vigyáznom kell rád. Úgy érzem, hogy nem hagyhatlak magadra. Segíteni akarok, mert ez a senkiházi csak ki akar használni. De menj, legyél buta! Szard le azzal a naiv kis hülye eszeddel, hogy mit mondok! Felejts el mindent! Menj és engedd, hogy tönkre tegyen. Takarodj! - üvöltött rám sokkal hangosabban és parancsolóbban, mint az előbb. Könnyeim hullani kezdtek, és amint elengedett, a női mosdó felé vettem az irányt. Hogy azonnal válaszolni tudjak Jonginnak. Már nem is inkább érdeklődésből, hanem bosszúból.

8. rész

Idegesen tologattam a tányéromban felhalmozott tésztakupacot egyik oldalról a másikra, míg az asztal alatt pihenő kezemmel combomat szorongattam. Nem tudok úgy enni, hogy közben bámulnak. Unottan néztem a kertünkben elhelyezett virágok sokaságát, miknek szirmait így az esti órákban a kerti lámpák fénye világított meg. A teraszt belengte a fák frissen kinyílt virágainak bódító illata, még az este fészkükből kirepülő madarak éneke biztosított némi alapzajt a szülők között folyó beszélgetésnek. Mikor már kellőképp meguntam a virágok szirmainak számolását, színeik pontos összehasonlítását a szomszédos virágok árnyalatával egy halk sóhajt engedtem felszakadni ajkaim közül. Lassan felpillantottam tányéromról a velem szemben ülő fiú felé, remélve, hogy tekintete végre nem velem lesz elfoglalva. Reményeim kudarcot vallottak, mikor egy fekete szempárral találkoztak szemeim. Azonnal elkaptam tekintetem a fiúról és idegesen megköszörültem a torkomat. Egy mosolyt erőltettem ajkaimra, majd anya vállára tettem a kezem.
- Kimegyek a konyhába vízért. – mondtam némi nyugodtságot csempészve hangomba, majd hangtalanul hátratoltam a széket és felálltam az asztaltól. Próbáltam minél kevesebb zajjal bejutni az ajtón, majd a konyha felé vettem az irányt. Amint beértem a falak takarásába, ahol már biztos lehettem benne, hogy nem látnak a teraszról idegesen a konyhapultra dőltem és csukott szemmel próbáltam lenyugtatni magam. Már épp kezdtem visszazökkenni a normálisnak nevezhető helyzetembe, amikor valaki megfogta a vállaimat. Azonnal kipattantak szemeim és felkaptam a fejem a pultról, hogy megnézhessem ki az, akinek sikerült hangtalanul mögém lopakodnia. Pont az állt mögöttem, akinek a társaságára a legkevésbé vágytam jelen pillanatban.
- Rosszul vagy Nicole? – fürkészte kimérten arcomat, majd közelebb lépett hozzám és kezeit a homlokomra szorította. – Úgy tűnik nincs lázad. – mosolygott rám kedvesen.
- Jaj dehogy. Semmi bajom. Menj csak vissza a többiekhez Jongin. – magyaráztam favaromban, majd neki hátat fordítva a hűtőhöz fordultam és valami hideg innivaló keresésébe kezdtem.
- Akkor mi ez a fetrengés a konyhapulton? – nevetett fel, majd mellém lépett. Kezét a hűtőszekrény oldalának támasztva hajolt hozzám közelebb. Ugyanazt a kellemetlenséget éreztem égető pillantásai miatt. Rohamosan gondolkozni kezdtem ennek megszüntetése érdekében. - Nem találsz innivalót? - érdeklődött, majd mellém állt, hogy ő is pillantást nyerjen a hűtő belsejébe.
- Hoznál nekem egy poharat? - tettem föl hirtelen a kérdést.
- Hol találom? - nézett körbe, miközben felegyenesedett.
- Harmadik szekrény, második polc. - hadartam. Nekiindult a keresésnek, mire megkönnyebbülten kikaptam a narancslevet a hűtőszekrényből.
- És milyen a suli? - kérdezte, miközben leemelt két poharat a polcról, majd a pultra helyezte őket.
- Hát, nem annyira rossz. - sétáltam közelebb és töltöttem az ivóléből.
- Na, csak nem ennyire rossz a helyzet? – tette föl a kérdést a pultra támaszkodva.
- Van egy ember, akivel nem jövök ki túl jól… - mondtam, majd fölsóhajtottam. Óvatosan töltöttem a két pohárba a narancsléből, majd nagyot kortyoltam a hideg folyadékból.
- Ó valóban? És ki az? – tágultak nagyobbra szemei. Ujjai a pohár peremén köröztek miközben szemeivel arcomat fürkészte.
- Áh, nem érdekes csak egy fiú, aki sokat képzel magáról és elég bunkó mindenkivel. – meredtem magam elé. – De mégis…
- De mégis? – nézett rám meglepetten.
- Áh, semmi semmi. – válaszoltam kissé zavarodottan kezeimmel magam előtt hadonászva. – És veled mi újság? Neked hogy megy a suli?
- Megyeget, de most inkább a táncra koncentrálok. – ajkait félmosolyra húzva dőlt neki a pultnak, majd kezeit a munkalapra támasztotta és egy határozott mozdulattal felült rá.
- Ó, az jó! És mit táncolsz? Én mindig is érdeklődtem a tánc iránt. – keltette föl érdeklődésemet a téma. Mindig is táncolni akartam, csak a tanulás mellett sosem fért bele az időmbe.
- Tényleg érdekel a tánc? Akkor bejöhetnél az egyik óránkra. – csillantak fel ébenfekete szemei.
- Hát tudod én nem akarok zavarni meg ilyesmi… - motyogtam kissé szomorúan.
- Mégis miért zavarnál? - vágott értetlen fejet.
- Hát, mert csak beülni egy táncórára úgy, hogy nem ismerek senkit, elég kínos lenne. – tördeltem ujjaimat zavaromban majd lassan arcára pillantottam. Mosolya barátságossá tette arcát, szájához emelte poharát majd egy lendülettel megitta tartalmát. Amint végzett letette a poharat majd lassan lecsúszott a pultról így csökkentve közöttünk a távolságot.
- De hát én már nem vagyok ismeretlen számodra. – lépett hozzám közelebb miközben arcomat fürkészte.
- De… még csak ma ismertük meg egymást. – néztem rá meglepetten miközben éreztem, hogy kezd visszatérni közénk az a feszültség, amit az elején érezte.
- Hátha így gondolod, akkor mit szólnál ahhoz, ha holnap együtt ebédelnénk? – villantotta rám gyönyörű mosolyát. Határozottsága elvarázsolt, biztos volt magában, mégsem éreztem túl tolakodónak. Hogyan csinálhatja…
- Hát… nem is tudom. – haraptam bele alsó ajkamba félénken. Szemeimet a földre szegezve méregettem a kövezetet.
- Na. Gyere már. Nem harapok. – nevette el magát majd állam alá nyúlva kényszerített, hogy rá nézek. Lebiggyesztette alsó ajkát miközben kérlelően szemekkel nézett rám. Elmosolyodtam aranyosságán, végül is mi baj lehet egy ebédből.
- Hát legyen. Nekem rendben van suli után. – bólintottam határozottan.
- Akkor elkérhetném a számodat, hogy fel tudjalak előtte hívni? – nézett rám boldogan.
- Persze, de akkor nekem is kellene a tied. – mosolyogtam, majd telefonom után nyúltam. Ő is előhalászta farzsebéből a sajátját, majd felém nyújtotta azt. Elvettem tőle, majd odaadtam neki az enyémet. Valahogy elszenvedtem magam odáig, hogy beírjam számom a telefonba majd mielőtt még bármit elrontanék, visszaadtam neki a készüléket. Mosolyogva vette el tőlem sajátját miközben a kezembe csúsztatta az enyémet. Ásított egyet, majd órájára pillantott.
- Máris hajnali 2 lenne?… - kerekedtek ki a szemei.
- Mennyi? – lepődtem meg én is, majd leellenőriztem a hallott időt. Valóban ilyen későre járt. Ebben a pillanatban hallottuk meg a teraszajtó nyílását ahonnan szüleink lépkedtek be a házba jókedvűen.
- Kai, ideje indulnunk. – szólt oda fiának Taehyun, Suneunnal már kabátban ácsorogtak az ajtóban. Jongin bólintott párat, majd magára kapta bőrdzsekijét. Kainak hívta az apja. Ez érdekes. A Jonginből vajon hogy lett Kai. – nevetgéltem magamban, amikor valaki vállamra tette kezeit és kizökkentett elmélkedésemből.
- Akkor holnap hívlak, Nicole. – kacsintott rám Jongin, majd szüleimtől elköszönve kilépett a terasz sötétségébe. Megvártam még a többiek is elmennek majd a szobámba mentem. Hihetetlen gyorsasággal levettem a ruháimat. Előkerestem a pizsamának kinevezett pólómat és bedőltem a megágyazott ágyba. Arra sem volt erőm, hogy betakarjam magam. Amint a fejem a puha párnára ért azonnal elnyomott az álom.
Telefonomnak megszűnni nem akaró csörgése zökkentett ki édes álmomból. A kijelzőre pillantva azonnal mosoly terült el az arcomon. Örömömre az itt szerzett legjobb barátom, Zelo neve villogott a kijelzőmön. De mégis mit akarhat ilyen késő este? A zöld gomb megnyomása után azonnal fülemhez szorítottam a készüléket.
- Szia Nicole, Zelo vagyok. – hallottam meg hangját, aminek hatására azonnal jó kedvem lett.
- Tudom, Zelo… kiírja a telefonom. Hogy hogy ilyen késő este jutottam eszedbe? – kuncogtam álmosan.
- Csak meg akartam kérdezni, hogy mi újság? Elég letörtek látszottál a suliba. – motyogta halkan.
- Áh, semmi. Tudod, csak az időjárás. – mondtam ki rögtön az első dolgot, ami eszembe jutott és hihetőnek hangzott. Eszemben sincs elmondani neki az igazat, ezt senki sem tudhatja meg…
- De Nicole. Ma nagyon jó idő volt. Látszik rajtad, hogy nem ez a bajod.
- Jaj, Zelo! Nem akarlak a gondjaimmal terhelni. Nincs semmi baj. Megnyugodhatsz. – harapdáltam alsó ajkamat idegességemben. Miért ilyen makacs ez a gyerek?
- Nem. Nem nyugszok meg. Aggódom érted, Nicole. Segíteni szeretnék, ahogy a barátok között szokás. – taglalta lassan, miután egy hosszú sóhaj szakad fel ajkaim közül.
- Rendben. De ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek. – adtam be neki derekam, ahogy ismerem, úgyis kiszedte volna belőlem előbb, vagy utóbb.
- Ne aggódj. Nem fogom senkinek sem elmondani. Még Jongupnak sem. – biztatott a vonal túlsó végéről.
- Én… - vettem mély levegőt, majd gondolataimat összeszedve nekikezdtem. - Lefeküdtem Yonggukkal. – mondtam ki lassan, érthetően. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben. Miután kimondtam, ami a lelkemet nyomta, szinte zavaró csönd lépett fel a vonal másik oldaláról. Kétségbeestem, hiszen nem tudhattam mit rejtenek a barátom gondolatai. Haragot, megvetést, döbbenetet, csalódást és hirtelen gyűlöletet? Ismét szólásra nyitottam a számat, amikor a csend már nyomasztóvá vált. – Zelo? – suttogtam halkan.
- Ne haragudj csak ez most kicsit ledöbbentett. Nem erre számítottam. – hangjából kihallottam a döbbenetet. Azonnal eluralkodott felettem a pánik. Éreztem, hogy valahogy el kell neki magyaráznom a helyzetemet.
- Nem tudom, hogy mit mondjak, én ezt nem így akartam… - kezdtem el magyarázkodni.
- Shhh! Maradj csöndben! Egyáltalán nem haragszom. Ismerem Yonggukot, szóval megértelek. Tudom, hogy ő kezdeményezte az egészet, hiszen már a kezdetektől fogva tetszettél neki. – mondta a vonal másik oldaláról. Az utolsó szavak hallatán mintha megfagytam volna. Tetszettem volna Yongguknak?
- Mi? Hogy mondtad? Az elejétől fogva tetszettem neki? – meredtem magam elé lesokkolva.
- Ööö…izé. Nem mondtam semmit, csak… Furcsán nézett rád, lehet nincs is semmi a dologban, vagyis hát ööö… Nicole, ne haragudj, most le kell tennem. – hadarta szinte alig érthetően. Na nem, nem fog lerázni ilyen könnyen.
- Hé! Nehogy itt merj hagyni! Zelo, kérdeztem valamit. – vettem szigorúbbra hangomat, hogy hatni tudjak rá.
- Sajnálom. Tényleg le kell tennem. Majd holnap találkozunk. Szia. – mondta gyorsan majd elhalkult.
- Zelo… - emeltem hangerőmön, de mindhiába, hiszen a vonal éles sípolása jelezte, hogy már lerakta a telefont. Döbbenten helyeztem magam mellé telefonomat és játszottam vissza gondolatban azokat a szavakat, amik barátom szájából hangzottak el. „Már az elejétől fogva tetszettél neki, már az elejétől fogva tetszettél neki, már az elejétől fogva tetszettél neki…” Tetszenék Yongguknak? Ez lehetetlen. Biztosan csak Zelo értett valamit félre. De Zelo Yongguk barátja, mi van, ha vele megosztja az érzéseit? Nem. Kizárt. Miért is tetszenék neki? Lehetetlen….

7. rész

Idegesen méregettem sápadt alakomat a falra felakasztott tükörben. A mosdókagylóra támaszkodva ácsorogtam a mosdóban immáron 15 perce, a többi lány lassan kiszivárgott a helységből. Csak én maradtam itt.  Lassan hideg vizet engedtem apró tenyereimbe majd megmostam arcomat hátha ez némi felfrissülést nyújt ez után a fárasztó nap után.  Tompán hallottam az ajtó recsegő nyílását és csukódását, de nem igazán érdekelt, az iskola után már nem sokan lézengtek az épületben, biztosan csak a takarítónő jött a cuccaiért. Halkan elkezdtem pakolni a mosdókagylóra kitett dolgaimat majd a táskámba gyűrtem őket. Már épp indulni készültem, amikor egy erős kar megragadta derekamat és a mosdókagylónak nyomott. Számat sikításra nyitottam azonban a támadóm gyorsabbnak bizonyult, tenyerét a számra tapasztva tartotta bennem segélykérő kiáltásaimat.
- Shhh Nicole. Csak én vagyok az. –suttogta az idegen mély hangján a fülembe, amitől kirázott a hideg. Óvatosan elvette kezét a szám elől majd maga felé fordított, így láthattam, hogy kivel állok szemben.
- Te meg mi a francot keresel itt Yongguk?  - förmedtem rá idegesen, rosszalló pillantásaim kíséretében.  Ő rezzenéstelenül állt velem szemben, ajkait féloldalas mosolyra húzta majd a mosdókagylóba támaszkodott derekam két oldalán ezzel csökkentve köztünk a távolságot. Nyakkendője, mint mindig most is meglazítva lógott nyakába, hófehér ingjének felső gombjait ki gombolva hagyta, így szabadon hagyta kidolgozott mellkasának egy részét. Csokoládébarna pillantása szüntelenül az én tekintetemet keresve pásztázott, meleg lehelete csiklandozta ajkaimat.  
- Kívánlak McCart… - búgta halkan majd hajamat a vállamról elsöpörve a nyakamhoz hajolt és gyengéden végigkarcolt fogaival érzékeny bőrömön.
- Ezt most azonnal fejezd be. – löktem el magamtól egy határozott mozdulattal majd felháborodva magamra kaptam a táskámat és az ajtó felé viharzottam. Pár lépést sem sikerült tennem, máris elkapta csuklómat és visszarántott. Egy koppanás jelezte fejemnek a falhoz csapódását, ahogy nekiszorított a hideg burkolatnak. Kezeimet a fejem fölött lefogva tette lehetetlenné a védekezésem.
- Jobban járnál, ha nem ellenkeznél. – nézett rám szúrós tekintettel majd szabad kezével az arcomat kezdte el simogatni. – Tegnap sem ellenkeztél, és azokból a hangokból ítélve, amiket kiadtál még élvezted is. – ajkai mosolyra húzódtak majd elengedte foglyul tartott kezeimet. Amint megéreztem, hogy szorítása enyhül nagy lendületet vettem és teljes erőmből pofon vágtam. A hirtelen jött ütéstől kissé hátratántorodott majd arcára tette kezét és kikerekedett szemekkel bámult rám. 
- Ez meg ne próbált még egyszer! – kiáltottam rá idegesen majd az ajtó felé trappoltam.
- Ugyan már Niccole. Le se tagadhatod, hogy mennyire élvezted. – nevetett fel.  Amint kimondtam a szavakat megtorpantam és felé fordultam.
- Legszívesebben hánynék tőled Yongguk. – ejtettem ki a szavakat tisztán, érthetően majd bevágtam az ajtót magam mögött. Még akkor sem tudtam teljesen lenyugtatni magam amikor a bejárati ajtó zárjával bajlódtam. Vettem pár mély levegőt majd lenyomtam a zárat és egy erőltetett mosollyal arcomon beléptem az ajtón.
- Anya, megjöttem… - kiáltottam be a konyhába, de meglepetésemre nem jött válasz. Benéztem a nappaliba és a fürdőbe is hátha fellelem anyámat azonban a ház üresnek mutatkozott. Gyomrom korása rántott ki a gondolkozásomból ezért táskám és cipőm elpakolása után a hűtő felé vettem az irányt. Amint odaértem egy kis cetlit találtam az ajtaján. 
,,Nicole, elmentem bevásárolni. Este vendégek jönnek vacsorára. Úgy csináld a dolgaidat, hogy 6-ra kész legyél. Sietek haza.
Anya. „
- Vendégek? Hétköznap ugyan miért jönnek vendégek vacsorára… - motyogtam magamba miközben mohón lapátoltam a gőzölgő húslevest. Telefonomért nyúltam, hogy megnézzem, milyen nap van, hiszen az elmúlt időben eléggé összefolytak számomra a napok. Meglepetten tapasztaltam, hogy ma péntek van. Máris eltelt még egy hét.  Így már nem tűnt olyan szürreálisnak, hogy miért ma várunk vendégeket, bár elképzelésem sincs, hogy szüleim kikkel tudtak máris ilyen szoros kapcsolatot kiépíteni.
Az egész délutánom a készülődéssel ment el, anya egy órával hazaérkezésem után betoppant az ajtón több zacskó élelmiszerrel és az óta is azok elkészítésén ügyködött. Én épp a tükör előtt ácsorogva vittem fel utolsó simításként egy kis pirosítót arcomra majd nagyokat cuppogva oszlattam el szájfényemet ajkaimon. Elégedetten pásztáztam végig alakomat a tükörben. A koptatott, testez simuló farmernadrág kiemelte lábam vékonyságát, még a pánt nélküli fekete csőtop erős kontrasztot adott szőke hajammal szemben. Sminkem tökéletesen mutatott rajtam, felhívta a figyelmet kék szemeimre. Annak ellenér, hogy semmi hibát nem találtam sem öltözékemben, sem sminkemben mégis éreztem, hogy valami hiányzik. Bevetettem magam a fürdőszobába és pár perc alatt loknikat varázsoltam hajamba. Elégedetten lépdeltem vissza a tükörhöz és néztem meg magam újra. Sokkal jobb volt így az összehatás. Szőke loknijaim lágyan omlottak vállamra majd folytatták útjukat egészen derekamig.  Előre terelgettem tincseimet majd pár csattal a megfelelő helyre rögzítettem őket. Boldog mosollyal mentem le a konyhába hogy megmutassam magam szüleimnek, akik már a terítés utolsó simításait végezték, amint meghallották érkezésem felpillantottak a tökéletesen megterített asztalról és rám szegezték tekintetüket.
- Szóval ezért nem hallottuk a hangodat egész délután. – mosolygott rám apa majd elismerően bólintott párat. – Meg kell hagyni, jól áll ez a haj. – jött oda hozzám hogy gyengéden megtapogassa puha fürtjeimet.
- Akkor máris megérte az a tíz perc, amit rászántam. – nevettem el magam majd az asztal közepén heverő vörös szalvétakupac után nyúltam.  Több-kevesebb sikerrel sikerült összehajtogatnom őket, majd óvatosan az evőeszközök alá helyeztem az anyagot. Meglepve vettem észre a megszokott evőeszközök mellé elhelyezett pálcikákat. Tehát koreai vendégeket várunk. Bár ennek elég egyértelműnek kellett volna lennie. Épphogy végeztem az utolsó evőeszköz helyretételéve máris csöngettek.  Kíváncsian pillantottam fel a faliórára, aminek mutatói tudatosították bennem, hogy mennyire elrepült az idő és máris itt a vacsora ideje. Gyorsan anyám mellé szökdécseltem és kezeimet hátam mögött összekulcsolva vártam látogatóinkat. Apa az ajtóhoz sietett majd szélesre kitárta azt. Meglepetésemre nem egy csapat öltönybe öltözött idős férfi állt velem szemben, hanem egy háromtagú család. A férfinak rövidre nyírt haja még karakteresebbé tette sármos arcát. Mosolya miatt mandulavágású szemei holdacska alakban szűkültek össze. Hófehér fogai szinte világítottak a sötét verandán. Egy egyszerű fehér inget és egy fekete nadrágot viselt ami tökéletesen illet felesége fekete öltözékéhez. Az anyagát első ránézésre nem tudnám megmondani, talán néhol csipke lehetett. Lágy ívű nyakkivágása nem volt merész, így a ruha egy amolyan visszafogott megjelenést kölcsönzött viselőjének. Kissé hullámos haja lágyan omlott a vállaira néhol keresztezte kerekded arcát. Kedves mosolya barátságossá tette az egész kisugárzását. Szemei izgalomtól csillogtak. Amint tovább fürkésztem látogatóinkat szemem megakadt egy éppen engem pásztázó ébenfekete szempáron. A fiú amint észrevette, hogy figyelem féloldalas mosolyra húzta telt ajkait és oldalra billentette fejét, így homlokára lógó fekete haja arra az oldalra terelődött.  Eszméletlen jóképű volt. A bőre a legtöbb koreaiéval ellentétben enyhén barna volt. Fekete V kivágású pólója szabadon hagyta mellkasának egy részét, aminek látványa miatt akaratlanul is kirázott a hideg. Szemei alatt található apró karikák csak még jobban felhívták a figyelmet gyönyörű tekintetére. Kezeit farmernadrágjának zsebében tartva, laza tartással állt egyik lábáról a másikra.
- Örülök, hogy végre megjöttetek. – zökkentett ki apám hangja a merengésemből. Kezet nyújtott a férfinak majd a nő felé fordult.
- Richard McCart. Örvendek. – hajolt meg, ahogy a koreai hagyományban szokás. A nő felnevetett majd megrázta kicsiny kezeit.
- Ugyan miattam ne hajoljon meg, mi vagyunk itt a vendégek szóval majd mi alkalmazkodunk a maguk szokásaihoz. – mosolyodott el kedvesen majd kezet nyújtott apának. - Kim Suneun. – rázta meg apa kezét. Apa megmosolyogta tettét majd felénk invitálta vendégeinket még ő a legfiatalabb felé fordult, azonban a beszélgetésükből már nem hallottam semmit, hiszen addigra a házaspár odaért hozzánk. 
- Elisabeth, nagyon csinos vagy ma. – dicsérte meg a férfi anyámat miközben két baráti puszit adtak egymásnak. Lassan a férfire emeltem tekintetem, aki mosolyogva odalépett hozzám.
- Biztosan te vagy Nicole. Apád már nagyon sokat mesélt rólad. – mosolygott rám miközben velem is kezet fogott. Meg kell hagyni kedves tőlük, hogy nem várják el a hajlongást. - Kim Taehyun vagyok.
- Örülök, hogy megismerhetem. – ráztam meg határozottan felém nyújtott kezét majd felfogtam, amit az előbb mondott. – Apa mesélt rólam? Te jó ég. Remélem nem mondott semmi rosszat.  –kerekedek ki a szemeim.
- Nem, nem. –nevette el magát Taehyun. – Csak jókat hallok rólad. Egy szorgalmas és gyönyörű lányról mesélt Richard, és ahogy látom semmiben sem hazudott. – mosolygott rám majd anyámat követve a konyhába ment. Ahogy ellépett előlem felesége azonnal helyettesítette őt.
- Kim Suneun vagyok. Örülök, hogy végre megismerhetlek Nicole. – adott két puszit arcomra.
- Én is örvendek. – mosolyogtam rá kedvesen.
- Igaza volt apádnak, tényleg gyönyörű egy teremtés vagy. És milyen szépek a szemeid. – hajolt arcomhoz egész közel, amitől kissé zavarba jöttem.
- Anya, kérlek. Ne égess le minket. – hallottam meg egy mély hangot mellőlem. Azonnal odakaptam a fejem így ismét megpillantottam azokat a gyönyörű fekete szemeket.
- Én nem égetek le senkit. – háborodott fel kissé a nő majd elnevette magát. – De te sem tagadhatod le hogy Nicolenak gyönyörűek a szemei.
- Az egész lány gyönyörű szóval erről nem fogok vitát nyitni. –nézett az anyjára komoly tekintettel majd mosolyra húzta ajkait és felém fordult. Összeszűkült szemmel méregetett egy darabig majd az eddiginél szélesebben mosolyogva kivillantotta hófehér fogait. Kezét felém nyújtva lépett hozzám közelebb.
- Kim Jongin. - nézett a szemembe egy féloldalas mosoly kíséretében. 

6. rész

Nyitogatni kezdtem pilláimat, amikor azok már könnyebbek bizonyultak, akkor teljesen fel tudtam nyitni őket. Pupilláim lassan megszokták a szoba félhomályát, így fejemet oldalra fordítva jöttem rá, hogy hol is vagyok most. A nap már nem sütött annyira, így gondoltam, hogy nincs olyan kora délután. Az órára pillantottam, akkor tudatosult bennem, hogy az esti órákban járunk már. Fél hét volt. A mellettem nyugvó személyre pillantottam. A pár órával ezelőtt történt események csak úgy pattogtak be az emlékezetembe sorjában. A csók, a vetkőzés, a kényeztetések, a pillanat, amikor mindketten extázisba kerültünk. Lefeküdtem Bang Yonggukkal. Nem épp így képzeli el az ember az első együttlétet. Félhomály, gyertyák, rózsaszirmok, puha ágy, gyengédség… Ebből nekem nem sok adatott meg. Hatalmas bűntudat kerekedett bennem. Szinte elborította az agyamat. Olyan gyorsan pattantam fel az ágyról, és vettem magamra a ruháimat, amilyen gyorsan csak tudtam. Mindezt zajcsapás nélkül, nehogy a fiú fölkeljen. Nem tudtam volna a szemébe nézni ezek után. Kiviharzottam Yonggukék házából és hazáig csaknem futottam. Szeltem az utcákat, és próbáltam visszatartani a sírást. De mindezt hiába. A könnyeim utat törtek maguknak és megállás nélkül csak záporoztak. Szörnyen éreztem magam. Undorítónak tartottam magam abban a pillanatban. Egy utolsó csitrinek. Akit olyan könnyen elkábított Yongguk. Egyetlen egy pillantásával le tudott venni a lábáról. Nem tudtam türtőztetni magam. Lehetetlennek bizonyult. Azok a csodálatos szemek, dús ajkak, és hibátlan arcbőr. Ellenállhatatlan. Nem, ez nem lehet! Hogy történhetett meg? Nem. Én egy bűnös vagyok. Ahogy szitkozódtam magamban, elég közel kerültem a lakhelyemhez. A távolság sokkal, de sokkal rövidebbnek bizonyult így. De még mindig szörnyen mérges voltam. Ahogy hazaértem, csaknem az ajtót kitépve léptem be az előszobás konyhánkba, ahol apa olvasott, anya pedig főzött.
- Szia, kislányom. – tekintett fel apa az újságról, anya pedig a géztűzhelyről levéve szemét, nézett rám. Így egyszerre köszöntöttek. Ignorálva őket rohantam fel szobámba, nem törődve semmivel. A lépcsőn rohantam fel éppen, amikor megcsúsztam és beütöttem a lábamat, ami hatalmas ricsajjal járt.
- Nicole, jól vagy? – kezdett rohanni felém apa.
- Hagyjad csak, jól vagyok! – hadartam, majd rohantam tovább a szobámig. Becsaptam magam után az ajtót, majd nekidőltem annak. Csak akkor hasított éles fájdalom a lábamba, amikor ránehezedtem. Szinte azonnal észrevettem, hogy vérzik, de vele egy időpontban a telefonom is megszólalt. - Remek. – motyogtam magamban. Lassan a kijelzőre emeltem a tekintetem, de csak egy számot jelzett a telefon. Nem volt kedvem beszélgetni. Senkihez sem volt kedvem. Egy határozott mozdulattal elutasítottam a hívást majd az ágyamra vetettem magam. Csak feküdtem a hasamon magam elé meredve, miközben egy, a párnából kiszabadult tollpihét morzsolgattam az ujjaim között. Hogy lehettem ilyen idióta… Mindig is sokra becsültem magam, és sosem adtam oda magam az eddigi barátaimnak. Nem bizonyítottak eleget ahhoz, hogy kiérdemeljenek. Erre most tessék. Jön valaki, aki a föld alá tiporja a becsületem és én még le is fekszek vele. Lassan átfordultam a hátamra és a plafont kezdtem el bámulni. De Yongguk még csak nem is erőszakoskodott… magamtól mentem bele a játékába. Készségesen teljesítettem minden kívánságát... – Mi lett veled Nicole? – suttogta a szoba csendjébe mielőtt elnyomott az álom.
Az órám akaratos csipogása ragadott ki édes álmomból. Morcosan nyomtam le a némító gombot majd lomhán felültem ágyamban. Hangosan kifújtam a tüdőmbe rekedt levegőt majd lassan kimásztam a kuckómból. Bevetettem magam a fürdőbe és ki se jöttem onnan ameddig mindent meg nem csináltam. Fürdés, fogmosás, és a mindennapi teendők. Sokkal jobb színben pompázott az arcom a frissítő zuhany után. Előkerestem az egyenruhámat majd felöltöztem. Bepakoltam a táskám az órarendnek megfelelően majd a konyhába mentem.
- Jó reggelt. - adtam egy puszit anya arcára mikor elhaladtam mellette. Az asztalhoz ülve kezdtem falatozni a kikészített zabpelyhemet.
- Neked is kicsim. - mosolygott rám anya majd elkomolyodott az arca- Valami baj volt tegnap? Olyan feszültnek tűntél. - nézett rám kíváncsian. Lenyeltem a számban tartogatott falatot ameddig egy hihető történeten gondolkoztam.
- Csak fáradt voltam. Sajnálom, ha megijesztett a viselkedésem... - mondtam bűnbánóan.
- Ugyan. Semmi baj kicsim. A tanulás kifáraszt, ez érthető. - mosolygott rám. Bólintottam párat majd a mosogatóba tettem a tányérom.
- Mennem kell, vagy el fogok késni. Sietek haza. - intettem anyának mikor táskámmal a vállamon kiléptem az ajtón. Lassú léptekkel szeltem a távolságot otthonom és az iskola között. Nem akartam látni Yonggukot. Nem tudnék a szemébe nézni. Ráérősen nézelődtem és élveztem a nap sugarainak meleg érintését bőrömön. A fák virágoztak, aminek köszönhetően kellemes virágillat lengte be a még elhagyatottnak tűnő, mégis barátságos utcákat. Csak pár mellettem elhaladó autó motorjának zaja bontotta meg ezt a megnyugtató csendet. Előhalásztam táskámból a telefonom, hogy az órámra pillanthassak, de amint megláttam azt görcsbe szorult a gyomrom. 7.55. 5 percem van beérni az iskolába. Azonnal gyorsabbra fogam lépteimet és sietve közelítettem meg a szürke épülete. Nehézkesen lenyomtam az óriási kilincset, majd az osztályterem felé indultam. Amint bekanyarodtam a megfelelő folyosóra a csengő akaratos hangja ütötte meg a fülemet és láttam, ahogy a tanárom becsukja háta mögött a terem ajtaját. Elkéstem. Futásnak eredtem, hogy még azelőtt beérjek, mielőtt még késésnek betudható legyen a helyzet. Lenyomtam a kilincset és betoppantam az osztályterembe.
- Elnézést a késésért tanár úr, esküszöm, hogy többet nem fordul elő. - hajolgattam mélyeket.
- Semmi gond, Nicole. Foglalj csak helyet a tanulópárod mellett! - mondta kedvesen, köszönetemet egy újabb meghajlással jeleztem. Akkor jöttem rá, hogy biológia órán vagyok. Ahol Yongguk a tanulópárom. Egyáltalán nem akartam mellé ülni, de már lassan felnőtt leszek, nem szabad hisztiznem mindenért. Ezt az órát kibírom mellette, majd utána egész nap jól elkerülöm, hogy még szemkontaktusba se kerüljek vele. Helyet foglaltam Yongguk mellett, majd ignorálni próbáltam jelenlétét.
- Na, mi van McCart? Késünk, késünk? Csak nem rossz kislány próbálsz lenni? - suttogta a hajamba. Már csak ez hiányzott.
- Fogd be a szád, Yongguk! - suttogtam vissza idegesen.
- Hát, tegnap jól befogtad. - nevette el magát halkan. Ha ezt így folytatja, akkor én itt helyben felpofozom. Idegességemet úgy vezettem le, hogy a lábába rúgtam a pad alatt, mire felszisszent. - Milyen kis vad vagy. Tegnap is ilyen voltál. - folytatta macsósan, majd rám vetette csábító pillantását.
- Yongguk... - motyogtam idegesen.
- Ma, tanítás után, a WC-be? - harapott alsó ajkára.
- Ebből elééééééég! - pattantam fel és csaptam az asztal sarkára. Túl hangosan adtam utat a megindulásomnak, amit az osztálytársaim és sajnos a tanár is észrevett. Értetlen pillantások vettek körbe.
- Mi a gond, McCart kisasszony? - fordult teljesen felém a tanár, a krétával játszadozva.
- Hát... Yongguk... Yongguk... lenézte rólam a leckét. - hebegtem-habogtam, hogy valami hihetőt is kitaláljak.
- De hiszen tanulópárok vagytok. A leckétek közös. - mondta nyugodt hangnemben. Nem jött ki egy hang sem a számon. - Ülj le, Nicole. Többet meg ne halljam a hangodat, vagy következménye lesz. - mondta egyszerűen, majd visszafordult a táblához, és írt tovább. Óvatosan helyet foglaltam. Yongguk halk nevetése töltötte be a hallóteremet, ebből leszűrve nagyon jól szórakozhatott. Nem lesz ez így jó...

5. rész

- Miért pont Yongguk? Annyi másik ember van az osztályomban és pont nekem kell ezt az idiótát elviselnem… - suttogtam miközben lábaimat szaporán pakoltam egymás elé, hogy a lehető leghamarabb odaérjek célomhoz így biztosítva azt, hogy minél hamarabb eljöhessek onnan. Már három hete ment ez a civakodás minden biosz órán. Sosem volt hajlandó azt csinálni, amit mondtam neki, ment a saját feje után. Én meg már azért sem hallgattam rá, nehogy azt higgye, hogy befolyásolható vagyok. Természetesen az eddigi órán leosztályozott dolgozataink ennek következtében elég egyhangúra sikeredtek… ha miatta megbukok bioszból, esküszöm megfojtom. Egy utolsó esély gyanánt, hogy az eddigi jegeinket felülírva, kaphassunk egy témazáró értékű jegyet, egy az egész témát összefoglaló házi dolgozatot kellett írnunk. Közösen. Természetesen ő nem hajlandó a hétvégéjét arra áldozni, hogy átjöjjön hozzám, így marad az a megoldás, hogy nekem kell hozzá mennem. – A jegyért bármit. – suttogtam miközben hosszasan rányomtam a kerítés kapuján elhelyezett csengőre. Már második napja töltöm itt a délutánom nagy részét, ami cseppet sem egyezik az eredeti terveimmel miszerint vásárolni megyek. De nem baj, ma befejezzük a megkezdett munkát és utána mehetek, amerre csak akarok.
- McCart. Késtél. – nyitotta ki a ház bejárati ajtaját Yongguk, majd meglendítette a kezét és kidobta a kerítésen kívülre a kapu kulcsát. – Remélem tudod, hogy hogy kell kinyitni egy ajtót. Nem sok kedvem van elmenni addig. – mondta majd keresztbe fonta karjait a mellkasa előtt és nekidőlt az ajtónak. Idegesen kaptam fel a kulcsot a földről és egy gyors mozdulattal kinyitottam a kaput. Már pontosan tudtam az utat a szobája felé így mikor elhaladtam előtte hozzávágtam a kulcsot és egyenesen a szobája felé vettem az irányt. Fújtatva dobtam le a kabátom az ágyra majd azonnal kipakoltam az eddig összeállított anyagot és az íróasztalhoz ültem majd nekikezdtem a dolgozat befejezéséhez. Pár perc múlva arra lettem figyelmes, hogy meleg levegő csiklandozza a nyakamat. Lassan pillantottam hátra, mire tekintetem egy mögöttem ácsorgó Yonggukkal találkozott össze.
- Na, látom haladunk. – mondta elégedettem majd elvette előlem a papírokat és az ágyára feküdve elolvasta őket. – Még írhatnál hozzá egy pár dolgot és akkor már kész is vagyunk. – dobta le maga mellé a papírokat majd a telefonjáért nyúlt.
- Eddig is én írtam szinte mindent, értékelném, ha most már te is csinálnál valamit. – mondtam kissé felháborodva. Lassan emelte rám tekintetét a telefonjáról miközben ajkait félmosolyra húzta.
- Legyél jó kislány és ne beszélj vissza. Inkább csináld, amit mondtam. –mélyen a szemeimbe nézett, tekintete parancsoló volt azonban én sem akartam megadni magam. Álltam szúrós pillantását mire lassan felállt az ágyról és a papírokat megfogva hozzám sétált. Előttem lehajolt, hogy szemünk egy vonalba kerüljön miközben visszatette a lapokat az asztalra. Pillantása szemeimről ajkaimra vándorolt. Egyik kezével belekapaszkodott a szék oldalába majd teljesen maga felé fordította azt így én is szembe kerültem vele. Tekintete még egy darabig elidőzött rajtam majd felegyenesedett és telefonját a füléhez emelve elfordult. – Csináld, amit mondtam, fel kell hívnom valakit. Kint leszek a kertben, ha esetleg keresnél, de remélem erre nem kerül sor. – mondta majd elment. Idegesen ráztam meg a fejem, hogy észhez térjek a kábulatból. Nem hagyhatom, hogy így manipuláljon… Idegesen pakoltam össze a cuccaimat, majd felkaptam a kabátom és a bejárat felé trappoltam.
- Hová, hová? –hallottam meg egy mély, dörmögő hangot a hátam mögül. Nem fordultam meg, rezzenéstelenül próbáltam kinyitni az ajtót, de az be volt zárva. Megéreztem derekamon egyik kezét, amivel egy mozdulattal maga felé fordított, másikkal pedig fejem mellett az ajtónak támaszkodott. – Kérdeztem valamit… - billentette oldalra fejét, forró leheletét az ajkaimon éreztem.
- Haza. – suttogtam bátortalanul miközben a földet bámultam. Derekamon nyugvó kezét az arcomra helyezte, majd körkörösen simogatni kezdte kipirult bőröm.
- Kész a dolgozat? – búgta miközben közelebb hajolt hozzám. Telt ajkaival végigsimított a nyakamon, majd lágyan beleharapott érzékeny bőrömbe. Kezeimet mellkasára téve próbáltam eltolni magamtól, de nem fektettem túl sok energiát a dologba. Bármennyire is utáltam Yonggukot, elmondhatatlanul vonzódtam hozzá. Határozottan közelebb lépett hozzám, így teljesen megszüntetve a köztünk lévő távolságot, miközben egy mozdulattal levette rólam a kabátomat. Erősen megszívta bőrömet, minek következtében egy apró sóhaj hagyta el ajkaimat. Éreztem, ahogy elmosolyodott majd kisebb cuppogások kíséretében felvezette ajkait a számig. Ahogy ajkaink összeértek, máris megéreztem nyelvét a számban, amint az enyém után kutatott. Hevesen viszonoztam csókját, karjaimat a nyaka köré fonva húztam még közelebb magamhoz. Erősen fenekembe markolt majd kezeit combomon lejjebb csúsztatva felemelt a földről. Lábaimat átkulcsoltam a dereka körül, miközben ő visszasétált velem a szobájába. Amint beértünk az ajtón letett és nekinyomott az ajtónak, ami ennek hatására becsukódott. Azonnal pólóm alá csúsztatta kezeit és pár másodperc alatt megszabadított a ruhadarabtól. Sóvárgó tekintettel méregette dekoltázsom miközben saját nadrágjának gombjaival bajlódott. Mikor sikerült kigombolnia nadrágját azonnal kibújt belőle és ugyanezzel a lendülettel megragadta rövidnadrágom szárát és lerántotta rólam. Megszeppenve álltam előtte, miközben levette pólóját majd újra ajkaimra tapadt. Elhúzott az ajtótól és az ágyra fektetett. Szétnyitotta lábaimat majd letérdelt közöttük és végigsimított nyakamról egészen a hasamig. Egyik kezével megemelte csípőmet, a másikat pedig beakasztotta fehérneműm pántjába, így azt is gond nélkül levette rólam. Lehajolt és puha ajkaival kezdte el kényeztetni nyakamat ameddig megkereste melltartóm kapcsát. A vártnál sokkal gyorsabban szabadított meg az utolsó ruhadarabtól is, gondolom nem most csinálta először. Megragadta csuklóm majd alsónadrágja korcához vezetve kezemet késztetett arra, hogy kövessem példáját. Nem sokáig gondolkoztam a dolgon, azonnal lecsúsztattam oldalán a zavaró ruhadarabot, ami láthatóan imponált Yongguknak. Kezét végigvezetve testemen simogatott egy darabig, majd simogató ujjai megálltak nőiességemnél, s kör-körös mozdulatokat írt le szeméremdombomra. Ennek hatására lecsukódtak pilláim és számat kezdtem harapdálni. Rózsaszín köd borította be elmémet, miközben kéjesen kényeztetett odalent. Sóhajaim megsokszorozódtak és csípőm mozgásnak indult. Yongguk valóban olyan mint a drog, vagy akár egy erős alkohol. Ha megízlelem, akkor a hatalmába kerít, megbódít, elveszi az épp eszmémet.
- Elmondhatatlanul szexi vagy. – mondta halkan majd minden figyelmeztetés nélkül vezette belém két ujját. A hirtelen jött érzéstől azonnal vállaiba karmoltam, ami egy kicsit sem érdekelte. Azonnal elkezdte mozgatni bennem ujjait, amelyekkel egyre gyorsabb tempót diktált. Egy idő után már nem tudtam visszafojtani feltörő nyögéseimet, egyre mélyebbre vájtam körmeimet a hátába, amire felszisszent. Kihúzódott belőlem, majd lenyalogatta csillogó ujjait. Kezeivel fejem mellett megtámaszkodva gyűrt teljesen maga alá, majd belém hatolt. Nem hagyott időt arra, hogy megszokjam az új helyzetet, azonnal gyors tempót diktált, de kicsit sem bántam. Azonnal átkulcsoltam derekán a lábaimat, és oldalába markoltam.
- Ahh. - dobtam hátra a fejem, nyakamat felfedve. Így egyből nedves csókokkal, harapásokkal lepte el a nyakamat, ami még csak dobott a helyzeten.
- Ugh. - eresztett el egy férfias dörmögést. - Lovagolj meg, McCart. - nyalt végig gyengéden az államon. Teljesen kihozta belőlem a vadmacskát. Tiltakozás nélkül átfordultam vele, meg nem szakítva összekapcsolódásunkat. Egyből kényelmesebbek találtam a pozíciót, és izgatóbbnak is, tehát én domináltam. Belassítottam és körbe-körbe ringattam a csípőmet Yongguk felett, olykor-olykor erősebben ráültem.
- N-ne kínozz! - markolt csípőmbe.
- És miért ne? - karmoltam végig mellkasán.
- Mert vadállat leszek. - nyögte erőtlenül.
- Ugyan már, Yongguk. - löktem meg erősebben a csípőmet, érzékeny pontomat eltalálva. Ennek hatására fölsikkantottam.
- Csak nem megvan a G pontod? - kúszott kaján mosoly ajkaira, majd fölült, így testünk csaknem egybeolvadt. - Hol is volt? - suttogott nyakamnál. - Csak nem itt? - lökött egyet pont arra a belső pontomra.
- Ahhhhhhhh. - dobtam hátra fejem ismét, és combjaira markoltam, hogy meg tudjam támasztani magam. Karjaimat nyaka köré tekerve még közelebb vont magához, majd ezután kezeit csípőmre rögzítette.
- Mozogj, kislány! - harapott alsó ajkamra. Erőt véve magamon örült gyorsasággal kezdtem el mozogni, erre még Yongguk rá is segített csípőjével és kezeivel. Egyre gyorsabban és mélyebbre hatolt bennem ékessége ezzel egyenesen a csúcs felé hajtva mindkettőnket. Nyögéseink és sóhajaink szaporábbak lettek. Gyomrom összefacsaródott, és testem remegni kezdett. Hüvelyem Yongguk férfiassága körül rohamosan lüktetni kezdett.
- Jesszusom, aaaarrggghhhhhh. - markoltam tincseibe és egy őrült nagyot nyögtem.
-Auuuuughhhhhhhh, baszki. - így azonnal utánam Yongguk.
Légzésünk kezdett lassulni, míg egymásban pihentünk. Kezdtem kijózanodni a kettőnk között kialakult forró ködből, de ekkor már késő volt. Tanulótársam mellé borulva elszenderedtem...

4. rész

Sietős léptekkel mentem be az ajtón, amikor eszembe jutott, hogy nem vettem lisztet. Olyan gyorsan akartam elmenni Yongguk közeléből, amilyen gyorsan csak lehetett így vásárlásom eredeti célja teljesen kiment a fejemből. A legésszerűbb és legkézenfekvőbb magyarázattal próbáltam kihúzni magam a bajból amilyen gyorsan csak lehetett.
- Anya, nem volt liszt… - motyogtam szomorúságot erőltetve hangomba.
- Jól van kicsim, nem baj. Úgyis találtam a szekrényben egy megkezdett csomagot. Ennyi talán elég lesz a sütihez. – simított végig hajamon, majd kivette a kosarat a kezemből és már ment is vissza a konyhába. Már épp indultam volna fel szobámba mikor eszembe jutott, hogy egy óra múlva találkoznom kell a fiúkkal. Besétáltam a konyhába és minden gond nélkül felültem a konyhapultra.
- Anya… - kezdtem bele a mondanivalómba határozatlanul – 1 óra múlva elmennék, néhány osztálytársammal elmennénk enni valamit. – pillantottam fel rá pilláim mögül.
- Remek Nicole. Örülök neki, hogy ilyen hamar barátokat szereztél. – mosolygott rám – De tízre legyél itthon. Holnap iskola. – utolsó szava hallatán kirázott a hideg. Egy percet sem akartam azzal a bunkóval egy légtérben eltölteni, nem hogy a fél napomat. Gyorsan megráztam a fejem, hogy elhessegessem nyomasztó gondolataimat. Nem fogom hagyni, hogy Yongguk elrontsa a kedvem. Jobb lesz, ha már most kiállok magamért mielőtt még túl sokat képzelne magáról. Lepattantam a konyhapultról majd anya mellett elhaladva egy apró puszit adtam arcára, majd besétáltam a nappaliba és végignyúltam a kanapén. A fáradtság kezdett úrrá lenni rajtam miközben az érdekesnek nem nevezhető filmet néztem. Próbáltam nyitva tartani ólomsúlyú pilláimat, de ez a feladat túl nehéznek bizonyult, így megengedtem magamnak, hogy egy percre becsukhassam őket… A csengő hangos, szűnni nem akaró zajára ébredtem, de nem volt erőm felemelni a fejem, hogy megnézzem ki az. Pár cuppoást követően újra becsuktam szemeimet és elhelyezkedtem a kanapén. Elégedetten vettem tudomásul, hogy anya elment kinyitni az ajtót. Hallottam apró lépteit végigkopogni az előtér kövezetén, majd meghallottam az ajtó nyitódását is.
- Jó napot. Choi Jun Hong vagyok. – mondta egy ismerős hang, de a nevet most hallottam először. – Nicolet keresem. – mondta a fiú, ez Zelo hangja… gondolkodtam miközben felültem és lassú léptekkel kiballagtam az előtérbe. Tekintetem azonnal három kíváncsi szempárral találkozott. Akik ahogy megláttak elmosolyodtak.
- Csak nem aludtál Nicole? – kérdezte Jongup. Szemeimet törölgetve bólogattam majd gyorsan megigazítottam a hajam és felhúztam a cipőmet.
- Akkor majd jövök anya. –köszöntem el tőle, majd némi pénz magamhoz kapva csatlakoztam a három fiúhoz.
Reggel óracsörgésem keltett ki az ágyból. Életemben keltem még ilyen frissen és éberen. Mikor a tükörhöz vánszorogtam, szemeimet kezdtem el dörzsölgetni. Jobban szemügyre vettem magam, és akkor láttam szűnni nem akaró széles mosoly díszítette arcomat. A tegnap esti ismerkedős bandázás a fiúkkal nagyon jóra sikeredett. Jobbra, mint gondoltam volna. Szerintem ez keltett bennem a kora reggeli adrenalin túltengést. Egyből fogkefém után nyúltam, s szélesen nyomtam rá a mentás illatú fogkrémemből, mikor kiabálásra lettem figyelmes.
- Kincsem, fönt vagy már? – hallottam meg apa hangját. Ez is furcsa. Utoljára akkor érdeklődött felém reggel, mikor óvodás voltam. Mindig édesanyám keltett és indított iskolába. Apunak csak annyi volt a dolga, hogy elvigyen és kitegyen a suli előtt.
- Förnt márbmosom afbogam. – próbáltam kierőlködni egy normális mondatot, a fogkrémhabbal teli számból.
- Hogy mit csinálsz? – lépegetett fel a lépcsőn. Próbáltam minél előbb kiöblíteni a számból a fogmosás jeleit.
- Azt mondtam, hogy fogat mosok. – kóvályogtam ki a fürdőszobámból.
- Á, értem. – bólogatott. – Csak annyi, hogy ma nem tudlak suliba vinni. Korábban kell mennem. Remélem nem felejtetted el az utat. – taglalta.
- Nem felejtettem el. – indultam meg a szobám felé.
- Nicole… - szólt utánam, mire kénytelen voltam hátranézni. – Szeretlek, kislányom.
- Én is szeretlek, apa. – mosolyogtam. Bólintott egyet és leindult a lépcsőn.
Fehérneműimet kiválogatva, egyenruhámba bújtam. Hajamat kivasaltam, és smink nélkül elindultam a konyha felé. Mint vártam, anyu tett-vett és készülődött.
- Ó, szia. Miért nem szóltál, hogy itt vagy? – törölgette meg vizes kezeit, s felém indulva egy puszit nyomott a homlokomra.
- Csak most jöttem le, anya. – mosolyogtam, majd órámra pillantottam. – De már megyek is.
- Most? – értetlenkedett. – De hát még lenne legalább húsz perced. – indult ismét a konyhapult felé.
- Sietek. Még órák előtt találkozunk a srácokkal. – kaptam magamra tornacipőmet.
- Akkor legalább egy muffint, vagy egy fánkot vigyél. – csóválta a fejét.
- Oké. Szia, anyu. – vettem magamhoz mindkettő édességből és kiviharzottam az ajtón.
Útközben elmajszoltam a süteményeket. Próbáltam minél hamarább az iskolába érni, hogy találkozhassak újdonsült barátaimmal. A tegnapi este fergeteges volt, így még egyszer visszagondolva. Zelo és Jongup jöttek értem, Youngjaevel útközben találkoztunk. Egy koreai gyorsbüfében telepedtünk meg. És ami a legjobb volt a vacsora folyamán, az, mégpedig az, hogy Yongguk és a kutyái még a közelben sem voltak. Na, itt lankadt le a kedvem. Mivel az osztálytársam, ezért ma is találkoznom kell vele. De hogy mennyire nincs kedvem a badarságaihoz, azt ne is részletezzük. Igaz, hogy ez csak a második nap. De nekem már rohadtul elegem van belőle. De csinálja csak! Majd amikor azt hiszi, hogy hátba támadható, gyenge vagyok, akkor megtudja, hogy kivel szórakozik. Semmi kedvem nincs beolvasni neki már most, inkább még bírom a megpróbáltatásokat. Igyekszem addig kikerülni minden konfliktust. Gondolatmenetemből az ismerős épület látványa zökkentett ki. Iskola. Lenyomtam a szürke épület ajtaján elhelyezkedő kilincset, majd a büféhez siettem, ahol egyből meg is pillantottam Jongupot.
- Jaj, de jó, hogy végre itt vagy. – kapott szívéhez megkönnyebbülten. Megkuncogtam cselekedetét.
- Neked is szia, Jongup. – nevetgéltem tovább.
- Ja… - nevetett velem ő is. – Jó reggelt. Veszel valamit, vagy mehetünk? – kérdezte.
- Zelo és Youngjae? – tágultak nagyobbra szemeim.
- Hát… - vakargatta tarkóját. – Őszintén megvallva, fogalmam sincs, hogy merre lehetnek. – rántotta meg a vállát.
- Hm. – hümmögtem. – Nem értek még be?
- De… - mutatott a bejárati ajtó fele. – Pont most. – mondta, mire odakaptam a fejem. A mosoly lehervadt az arcomról, majd kellemetlenül felsóhajtottam. Yongukkal jöttek.
- Hát te mit keresel itt, McCart? – jött közelebb felénk.
- Hé, Yongguk! Legyél barátságosabb. – bökte oldalba Zelo.
- És mégis miért? Csak tán nem Ő az új bandatag? – nevetett föl hangosan. Pofátlan egy ember, azt meg kell hagyni. De akkor miért vonzódom hozzá?
- És ha azt mondom, hogy igen? – szólt komolyabban oda Youngjae is.
- Ne nevettessetek. – komolyodott el a bandavezér is, undok nevetése után.
- Úgy látszik ez nem vicc, Guk. – tartotta markában kitörő nevetését Daehyun.
- Rendben. Nekem ebből elég. Én csak a büféhez jöttem, semmi közöm sincs senkihez. – próbáltam kitornászni magam a 6 fiú közül, mikor egy kar visszarántott.
- Erre semmi szükség sincs, Nicole. – pillantottam meg Jongup kezét közbefonódni a csuklómon. – Ő az új barátunk, Yongguk. – kezdett bele mondandójába. – Legalábbis Zeloé, Youngjaeé, és az enyém. Engem nem zavar, ha ez nem tetszik neked. Mostantól mi hárman vele is fogunk lógni. – állt ki mellettem.
- Ez így igaz. – bólogatott az előbb említett két fiú is.
- Elnézést, de hozzá szeretnék jutni a büféhez. – hallottam meg egy lányos hangot mögülem. – Hyosung vagyok. Ő pedig itt Jieun. – vigyorogtak mindketten. Plázacicák.
- Senki nem kérdezte, hogy kik vagytok. – dünnyögte Yongguk.
- Ezt mondjuk, nem lehetne elintézni, egy kicsit arrébb? – nyávogta Jieun. Megszólalt a csengő. Végre kiszabadultam ebből a burokból.
Hátamon éreztem Yong Guk pillantását ameddig az osztályunk felé sétáltunk, JongUp szüntelenül beszélt hozzám, de nem igazán jutott el tudatomig mondanivalójának lényege. Csak oda akartam végre érni a teremhez, hogy ne legyek ilyen közel Yong Gukhoz, még a végén most helyben felpofozom az eddigiekért. Elégedett sóhaj hagyta el ajkaimat mikor lehuppantam a helyemre, pontosan Zelo mellé. Rápillantottam az órarendemre. Biosz. Sietősen előpakoltam a cuccaimat majd lenémítottam a telefonom és türelmesen vártam az óra kezdetét. Kicsit összerezzentem mikor bambulásomból Zelo jéghideg kezének érintése kizökkentett.
- Képzeld Nicole, új biosz tanárunk lesz. –mondta izgatottan miközben előkapta a füzetét.
- Ó, tényleg? Mi lett a régivel?
- Átment egy másik iskolába. Gondolom, ott magasabb fizetést kap, vagy mit tudom én… - nevetett fel. – De az új tanár állítólag nagyon szigorú. – motyogta halkan.
- Végre egy tanár, aki nem fog minden mondatnál megállni és engem kérdezgetni, hogy értem-e. – mosolyogtam. Mikor meghallottam az ajtó nyílását annak irányába kaptam a fejem. Egy magas, középkorú férfi lépdelt be a terembe majd a tanári asztalra tette a naplót és megköszörülte a torkát. Minden szem rá szegeződött, majd a diákok egymás után álltak fel helyükről, hogy üdvözöljék új tanárukat. Óvatosan hátrébb toltam a székemet majd én is csatlakoztam az álló emberekhez, csak egyetlen egy ember maradt ülve, hát persze hogy Yong Guk. A tanár úr felvont szemöldökkel méregette a fiút majd keresztbe fonta karjait a mellkasa előtt.
- Fel szokás állni, ha a tanár belép a terembe, nincs igazam kedves… - sétált közelebb a fiúhoz.
- Bang Yong Guk. – fejezte be a fiú az elkezdett mondatot majd egy ásítás kíséretében feltápászkodott.
- Tehát te lennél Yong Guk. – mosolyodott el a férfi, majd visszasétált a tanári asztal mögé. – Említették a tanáriban, hogy egy nagyon szorgalmas és odafigyelő fiúhoz lesz szerencsém a személyedben. – húzta félmosolyra az ajkait majd szemügyre vette az osztály. – Han Dong Woo vagyok. Mától fogva én tanítom nektek a biológiát. Üljetek le. –megkerülte a tanári asztalt majd körbement a teremben. - Először is jól sejtem, hogy mindenki ott ül, ahol akar? – érdeklődött az első padban ülőktől, majd mikor azok bólintottak belenyúlt a táskájába és előhúzott egy lapot melyen az osztály tanulóinak neve volt felsorakoztatva. – Akkor ezen változtatni fogunk. – jelentette ki határozottan. – Tanulópárokat fogunk alkotni. Ez azt jelenti, hogy a tanulópárok együtt írják meg a házi dolgozatokat, amikre közös jegyet fognak kapni. Ezen kívül, a gyűjtőmunkát és otthoni feladatokat is együtt fogják csinálni. A tanulópár cseréje nem engedélyezett, nem akarom, hogy bárki emiatt reklamáljon. Most szólok, hogy ez az idei tanévben nem fog megváltozni. Jobb lesz mindkettőtöknek, ha együttműködtök a másikkal. – fejezte be mondanivalóját. Mindenki meghökkent arccal figyelte, ahogy a tanár úr gyors mozdulatokkal kivágja a neveket a névsorból majd azokat egy kalapba teszi. Zeloval hitetlenkedő tekintettel néztünk egymásra.
- Na akkor sorban fogok neveket húzni. Te pedig itt. – nyújtott oda egy üres lapot az előtte ülő lánynak. – Felírnád nekem a neveket kettesével, egymás alá? – a lány bólogatott majd figyelmesen várta a sorát. Az idő iszonyú lassúsággal telt miközben fogytak a szabadon maradt emberek körülöttem. Sajnos Zelot egy számomra még ismeretlen fiú mellé osztották be, majd őt követte Jongup és Youngjae is. Szomorú voltam, amiért nem valamelyikükkel kell dolgoznom ebben a tanévben mégis izgatottan kaptam fel a fejem mikor meghallottam a nevemet.
- Nicole Anabelle McCart – olvasta le nevemet a kezében tartott papírdarabról, majd újra a kalapba nyúlt. Idegesen rágtam a szám szélét, amikor széthajtogatta a kihúzott papírlapot majd felpillantott. – Bang Yong Guk.
- MIII? – kiáltottam fel mire Yong Guk elröhögte magát.
- Na mi a baj McCart? Nem bízol a biosz tudásomban? – kacsintott rám. – Ne izgulj, nem biztos, hogy meg fogunk bukni. – nevetett fel ismét. Kikerekedett szemekkel bámultam magam elé. Ez nem lehet igaz. Miért pont vele? Miért pont én? Ezt nem hiszem el...