7. rész

Idegesen méregettem sápadt alakomat a falra felakasztott tükörben. A mosdókagylóra támaszkodva ácsorogtam a mosdóban immáron 15 perce, a többi lány lassan kiszivárgott a helységből. Csak én maradtam itt.  Lassan hideg vizet engedtem apró tenyereimbe majd megmostam arcomat hátha ez némi felfrissülést nyújt ez után a fárasztó nap után.  Tompán hallottam az ajtó recsegő nyílását és csukódását, de nem igazán érdekelt, az iskola után már nem sokan lézengtek az épületben, biztosan csak a takarítónő jött a cuccaiért. Halkan elkezdtem pakolni a mosdókagylóra kitett dolgaimat majd a táskámba gyűrtem őket. Már épp indulni készültem, amikor egy erős kar megragadta derekamat és a mosdókagylónak nyomott. Számat sikításra nyitottam azonban a támadóm gyorsabbnak bizonyult, tenyerét a számra tapasztva tartotta bennem segélykérő kiáltásaimat.
- Shhh Nicole. Csak én vagyok az. –suttogta az idegen mély hangján a fülembe, amitől kirázott a hideg. Óvatosan elvette kezét a szám elől majd maga felé fordított, így láthattam, hogy kivel állok szemben.
- Te meg mi a francot keresel itt Yongguk?  - förmedtem rá idegesen, rosszalló pillantásaim kíséretében.  Ő rezzenéstelenül állt velem szemben, ajkait féloldalas mosolyra húzta majd a mosdókagylóba támaszkodott derekam két oldalán ezzel csökkentve köztünk a távolságot. Nyakkendője, mint mindig most is meglazítva lógott nyakába, hófehér ingjének felső gombjait ki gombolva hagyta, így szabadon hagyta kidolgozott mellkasának egy részét. Csokoládébarna pillantása szüntelenül az én tekintetemet keresve pásztázott, meleg lehelete csiklandozta ajkaimat.  
- Kívánlak McCart… - búgta halkan majd hajamat a vállamról elsöpörve a nyakamhoz hajolt és gyengéden végigkarcolt fogaival érzékeny bőrömön.
- Ezt most azonnal fejezd be. – löktem el magamtól egy határozott mozdulattal majd felháborodva magamra kaptam a táskámat és az ajtó felé viharzottam. Pár lépést sem sikerült tennem, máris elkapta csuklómat és visszarántott. Egy koppanás jelezte fejemnek a falhoz csapódását, ahogy nekiszorított a hideg burkolatnak. Kezeimet a fejem fölött lefogva tette lehetetlenné a védekezésem.
- Jobban járnál, ha nem ellenkeznél. – nézett rám szúrós tekintettel majd szabad kezével az arcomat kezdte el simogatni. – Tegnap sem ellenkeztél, és azokból a hangokból ítélve, amiket kiadtál még élvezted is. – ajkai mosolyra húzódtak majd elengedte foglyul tartott kezeimet. Amint megéreztem, hogy szorítása enyhül nagy lendületet vettem és teljes erőmből pofon vágtam. A hirtelen jött ütéstől kissé hátratántorodott majd arcára tette kezét és kikerekedett szemekkel bámult rám. 
- Ez meg ne próbált még egyszer! – kiáltottam rá idegesen majd az ajtó felé trappoltam.
- Ugyan már Niccole. Le se tagadhatod, hogy mennyire élvezted. – nevetett fel.  Amint kimondtam a szavakat megtorpantam és felé fordultam.
- Legszívesebben hánynék tőled Yongguk. – ejtettem ki a szavakat tisztán, érthetően majd bevágtam az ajtót magam mögött. Még akkor sem tudtam teljesen lenyugtatni magam amikor a bejárati ajtó zárjával bajlódtam. Vettem pár mély levegőt majd lenyomtam a zárat és egy erőltetett mosollyal arcomon beléptem az ajtón.
- Anya, megjöttem… - kiáltottam be a konyhába, de meglepetésemre nem jött válasz. Benéztem a nappaliba és a fürdőbe is hátha fellelem anyámat azonban a ház üresnek mutatkozott. Gyomrom korása rántott ki a gondolkozásomból ezért táskám és cipőm elpakolása után a hűtő felé vettem az irányt. Amint odaértem egy kis cetlit találtam az ajtaján. 
,,Nicole, elmentem bevásárolni. Este vendégek jönnek vacsorára. Úgy csináld a dolgaidat, hogy 6-ra kész legyél. Sietek haza.
Anya. „
- Vendégek? Hétköznap ugyan miért jönnek vendégek vacsorára… - motyogtam magamba miközben mohón lapátoltam a gőzölgő húslevest. Telefonomért nyúltam, hogy megnézzem, milyen nap van, hiszen az elmúlt időben eléggé összefolytak számomra a napok. Meglepetten tapasztaltam, hogy ma péntek van. Máris eltelt még egy hét.  Így már nem tűnt olyan szürreálisnak, hogy miért ma várunk vendégeket, bár elképzelésem sincs, hogy szüleim kikkel tudtak máris ilyen szoros kapcsolatot kiépíteni.
Az egész délutánom a készülődéssel ment el, anya egy órával hazaérkezésem után betoppant az ajtón több zacskó élelmiszerrel és az óta is azok elkészítésén ügyködött. Én épp a tükör előtt ácsorogva vittem fel utolsó simításként egy kis pirosítót arcomra majd nagyokat cuppogva oszlattam el szájfényemet ajkaimon. Elégedetten pásztáztam végig alakomat a tükörben. A koptatott, testez simuló farmernadrág kiemelte lábam vékonyságát, még a pánt nélküli fekete csőtop erős kontrasztot adott szőke hajammal szemben. Sminkem tökéletesen mutatott rajtam, felhívta a figyelmet kék szemeimre. Annak ellenér, hogy semmi hibát nem találtam sem öltözékemben, sem sminkemben mégis éreztem, hogy valami hiányzik. Bevetettem magam a fürdőszobába és pár perc alatt loknikat varázsoltam hajamba. Elégedetten lépdeltem vissza a tükörhöz és néztem meg magam újra. Sokkal jobb volt így az összehatás. Szőke loknijaim lágyan omlottak vállamra majd folytatták útjukat egészen derekamig.  Előre terelgettem tincseimet majd pár csattal a megfelelő helyre rögzítettem őket. Boldog mosollyal mentem le a konyhába hogy megmutassam magam szüleimnek, akik már a terítés utolsó simításait végezték, amint meghallották érkezésem felpillantottak a tökéletesen megterített asztalról és rám szegezték tekintetüket.
- Szóval ezért nem hallottuk a hangodat egész délután. – mosolygott rám apa majd elismerően bólintott párat. – Meg kell hagyni, jól áll ez a haj. – jött oda hozzám hogy gyengéden megtapogassa puha fürtjeimet.
- Akkor máris megérte az a tíz perc, amit rászántam. – nevettem el magam majd az asztal közepén heverő vörös szalvétakupac után nyúltam.  Több-kevesebb sikerrel sikerült összehajtogatnom őket, majd óvatosan az evőeszközök alá helyeztem az anyagot. Meglepve vettem észre a megszokott evőeszközök mellé elhelyezett pálcikákat. Tehát koreai vendégeket várunk. Bár ennek elég egyértelműnek kellett volna lennie. Épphogy végeztem az utolsó evőeszköz helyretételéve máris csöngettek.  Kíváncsian pillantottam fel a faliórára, aminek mutatói tudatosították bennem, hogy mennyire elrepült az idő és máris itt a vacsora ideje. Gyorsan anyám mellé szökdécseltem és kezeimet hátam mögött összekulcsolva vártam látogatóinkat. Apa az ajtóhoz sietett majd szélesre kitárta azt. Meglepetésemre nem egy csapat öltönybe öltözött idős férfi állt velem szemben, hanem egy háromtagú család. A férfinak rövidre nyírt haja még karakteresebbé tette sármos arcát. Mosolya miatt mandulavágású szemei holdacska alakban szűkültek össze. Hófehér fogai szinte világítottak a sötét verandán. Egy egyszerű fehér inget és egy fekete nadrágot viselt ami tökéletesen illet felesége fekete öltözékéhez. Az anyagát első ránézésre nem tudnám megmondani, talán néhol csipke lehetett. Lágy ívű nyakkivágása nem volt merész, így a ruha egy amolyan visszafogott megjelenést kölcsönzött viselőjének. Kissé hullámos haja lágyan omlott a vállaira néhol keresztezte kerekded arcát. Kedves mosolya barátságossá tette az egész kisugárzását. Szemei izgalomtól csillogtak. Amint tovább fürkésztem látogatóinkat szemem megakadt egy éppen engem pásztázó ébenfekete szempáron. A fiú amint észrevette, hogy figyelem féloldalas mosolyra húzta telt ajkait és oldalra billentette fejét, így homlokára lógó fekete haja arra az oldalra terelődött.  Eszméletlen jóképű volt. A bőre a legtöbb koreaiéval ellentétben enyhén barna volt. Fekete V kivágású pólója szabadon hagyta mellkasának egy részét, aminek látványa miatt akaratlanul is kirázott a hideg. Szemei alatt található apró karikák csak még jobban felhívták a figyelmet gyönyörű tekintetére. Kezeit farmernadrágjának zsebében tartva, laza tartással állt egyik lábáról a másikra.
- Örülök, hogy végre megjöttetek. – zökkentett ki apám hangja a merengésemből. Kezet nyújtott a férfinak majd a nő felé fordult.
- Richard McCart. Örvendek. – hajolt meg, ahogy a koreai hagyományban szokás. A nő felnevetett majd megrázta kicsiny kezeit.
- Ugyan miattam ne hajoljon meg, mi vagyunk itt a vendégek szóval majd mi alkalmazkodunk a maguk szokásaihoz. – mosolyodott el kedvesen majd kezet nyújtott apának. - Kim Suneun. – rázta meg apa kezét. Apa megmosolyogta tettét majd felénk invitálta vendégeinket még ő a legfiatalabb felé fordult, azonban a beszélgetésükből már nem hallottam semmit, hiszen addigra a házaspár odaért hozzánk. 
- Elisabeth, nagyon csinos vagy ma. – dicsérte meg a férfi anyámat miközben két baráti puszit adtak egymásnak. Lassan a férfire emeltem tekintetem, aki mosolyogva odalépett hozzám.
- Biztosan te vagy Nicole. Apád már nagyon sokat mesélt rólad. – mosolygott rám miközben velem is kezet fogott. Meg kell hagyni kedves tőlük, hogy nem várják el a hajlongást. - Kim Taehyun vagyok.
- Örülök, hogy megismerhetem. – ráztam meg határozottan felém nyújtott kezét majd felfogtam, amit az előbb mondott. – Apa mesélt rólam? Te jó ég. Remélem nem mondott semmi rosszat.  –kerekedek ki a szemeim.
- Nem, nem. –nevette el magát Taehyun. – Csak jókat hallok rólad. Egy szorgalmas és gyönyörű lányról mesélt Richard, és ahogy látom semmiben sem hazudott. – mosolygott rám majd anyámat követve a konyhába ment. Ahogy ellépett előlem felesége azonnal helyettesítette őt.
- Kim Suneun vagyok. Örülök, hogy végre megismerhetlek Nicole. – adott két puszit arcomra.
- Én is örvendek. – mosolyogtam rá kedvesen.
- Igaza volt apádnak, tényleg gyönyörű egy teremtés vagy. És milyen szépek a szemeid. – hajolt arcomhoz egész közel, amitől kissé zavarba jöttem.
- Anya, kérlek. Ne égess le minket. – hallottam meg egy mély hangot mellőlem. Azonnal odakaptam a fejem így ismét megpillantottam azokat a gyönyörű fekete szemeket.
- Én nem égetek le senkit. – háborodott fel kissé a nő majd elnevette magát. – De te sem tagadhatod le hogy Nicolenak gyönyörűek a szemei.
- Az egész lány gyönyörű szóval erről nem fogok vitát nyitni. –nézett az anyjára komoly tekintettel majd mosolyra húzta ajkait és felém fordult. Összeszűkült szemmel méregetett egy darabig majd az eddiginél szélesebben mosolyogva kivillantotta hófehér fogait. Kezét felém nyújtva lépett hozzám közelebb.
- Kim Jongin. - nézett a szemembe egy féloldalas mosoly kíséretében. 

6. rész

Nyitogatni kezdtem pilláimat, amikor azok már könnyebbek bizonyultak, akkor teljesen fel tudtam nyitni őket. Pupilláim lassan megszokták a szoba félhomályát, így fejemet oldalra fordítva jöttem rá, hogy hol is vagyok most. A nap már nem sütött annyira, így gondoltam, hogy nincs olyan kora délután. Az órára pillantottam, akkor tudatosult bennem, hogy az esti órákban járunk már. Fél hét volt. A mellettem nyugvó személyre pillantottam. A pár órával ezelőtt történt események csak úgy pattogtak be az emlékezetembe sorjában. A csók, a vetkőzés, a kényeztetések, a pillanat, amikor mindketten extázisba kerültünk. Lefeküdtem Bang Yonggukkal. Nem épp így képzeli el az ember az első együttlétet. Félhomály, gyertyák, rózsaszirmok, puha ágy, gyengédség… Ebből nekem nem sok adatott meg. Hatalmas bűntudat kerekedett bennem. Szinte elborította az agyamat. Olyan gyorsan pattantam fel az ágyról, és vettem magamra a ruháimat, amilyen gyorsan csak tudtam. Mindezt zajcsapás nélkül, nehogy a fiú fölkeljen. Nem tudtam volna a szemébe nézni ezek után. Kiviharzottam Yonggukék házából és hazáig csaknem futottam. Szeltem az utcákat, és próbáltam visszatartani a sírást. De mindezt hiába. A könnyeim utat törtek maguknak és megállás nélkül csak záporoztak. Szörnyen éreztem magam. Undorítónak tartottam magam abban a pillanatban. Egy utolsó csitrinek. Akit olyan könnyen elkábított Yongguk. Egyetlen egy pillantásával le tudott venni a lábáról. Nem tudtam türtőztetni magam. Lehetetlennek bizonyult. Azok a csodálatos szemek, dús ajkak, és hibátlan arcbőr. Ellenállhatatlan. Nem, ez nem lehet! Hogy történhetett meg? Nem. Én egy bűnös vagyok. Ahogy szitkozódtam magamban, elég közel kerültem a lakhelyemhez. A távolság sokkal, de sokkal rövidebbnek bizonyult így. De még mindig szörnyen mérges voltam. Ahogy hazaértem, csaknem az ajtót kitépve léptem be az előszobás konyhánkba, ahol apa olvasott, anya pedig főzött.
- Szia, kislányom. – tekintett fel apa az újságról, anya pedig a géztűzhelyről levéve szemét, nézett rám. Így egyszerre köszöntöttek. Ignorálva őket rohantam fel szobámba, nem törődve semmivel. A lépcsőn rohantam fel éppen, amikor megcsúsztam és beütöttem a lábamat, ami hatalmas ricsajjal járt.
- Nicole, jól vagy? – kezdett rohanni felém apa.
- Hagyjad csak, jól vagyok! – hadartam, majd rohantam tovább a szobámig. Becsaptam magam után az ajtót, majd nekidőltem annak. Csak akkor hasított éles fájdalom a lábamba, amikor ránehezedtem. Szinte azonnal észrevettem, hogy vérzik, de vele egy időpontban a telefonom is megszólalt. - Remek. – motyogtam magamban. Lassan a kijelzőre emeltem a tekintetem, de csak egy számot jelzett a telefon. Nem volt kedvem beszélgetni. Senkihez sem volt kedvem. Egy határozott mozdulattal elutasítottam a hívást majd az ágyamra vetettem magam. Csak feküdtem a hasamon magam elé meredve, miközben egy, a párnából kiszabadult tollpihét morzsolgattam az ujjaim között. Hogy lehettem ilyen idióta… Mindig is sokra becsültem magam, és sosem adtam oda magam az eddigi barátaimnak. Nem bizonyítottak eleget ahhoz, hogy kiérdemeljenek. Erre most tessék. Jön valaki, aki a föld alá tiporja a becsületem és én még le is fekszek vele. Lassan átfordultam a hátamra és a plafont kezdtem el bámulni. De Yongguk még csak nem is erőszakoskodott… magamtól mentem bele a játékába. Készségesen teljesítettem minden kívánságát... – Mi lett veled Nicole? – suttogta a szoba csendjébe mielőtt elnyomott az álom.
Az órám akaratos csipogása ragadott ki édes álmomból. Morcosan nyomtam le a némító gombot majd lomhán felültem ágyamban. Hangosan kifújtam a tüdőmbe rekedt levegőt majd lassan kimásztam a kuckómból. Bevetettem magam a fürdőbe és ki se jöttem onnan ameddig mindent meg nem csináltam. Fürdés, fogmosás, és a mindennapi teendők. Sokkal jobb színben pompázott az arcom a frissítő zuhany után. Előkerestem az egyenruhámat majd felöltöztem. Bepakoltam a táskám az órarendnek megfelelően majd a konyhába mentem.
- Jó reggelt. - adtam egy puszit anya arcára mikor elhaladtam mellette. Az asztalhoz ülve kezdtem falatozni a kikészített zabpelyhemet.
- Neked is kicsim. - mosolygott rám anya majd elkomolyodott az arca- Valami baj volt tegnap? Olyan feszültnek tűntél. - nézett rám kíváncsian. Lenyeltem a számban tartogatott falatot ameddig egy hihető történeten gondolkoztam.
- Csak fáradt voltam. Sajnálom, ha megijesztett a viselkedésem... - mondtam bűnbánóan.
- Ugyan. Semmi baj kicsim. A tanulás kifáraszt, ez érthető. - mosolygott rám. Bólintottam párat majd a mosogatóba tettem a tányérom.
- Mennem kell, vagy el fogok késni. Sietek haza. - intettem anyának mikor táskámmal a vállamon kiléptem az ajtón. Lassú léptekkel szeltem a távolságot otthonom és az iskola között. Nem akartam látni Yonggukot. Nem tudnék a szemébe nézni. Ráérősen nézelődtem és élveztem a nap sugarainak meleg érintését bőrömön. A fák virágoztak, aminek köszönhetően kellemes virágillat lengte be a még elhagyatottnak tűnő, mégis barátságos utcákat. Csak pár mellettem elhaladó autó motorjának zaja bontotta meg ezt a megnyugtató csendet. Előhalásztam táskámból a telefonom, hogy az órámra pillanthassak, de amint megláttam azt görcsbe szorult a gyomrom. 7.55. 5 percem van beérni az iskolába. Azonnal gyorsabbra fogam lépteimet és sietve közelítettem meg a szürke épülete. Nehézkesen lenyomtam az óriási kilincset, majd az osztályterem felé indultam. Amint bekanyarodtam a megfelelő folyosóra a csengő akaratos hangja ütötte meg a fülemet és láttam, ahogy a tanárom becsukja háta mögött a terem ajtaját. Elkéstem. Futásnak eredtem, hogy még azelőtt beérjek, mielőtt még késésnek betudható legyen a helyzet. Lenyomtam a kilincset és betoppantam az osztályterembe.
- Elnézést a késésért tanár úr, esküszöm, hogy többet nem fordul elő. - hajolgattam mélyeket.
- Semmi gond, Nicole. Foglalj csak helyet a tanulópárod mellett! - mondta kedvesen, köszönetemet egy újabb meghajlással jeleztem. Akkor jöttem rá, hogy biológia órán vagyok. Ahol Yongguk a tanulópárom. Egyáltalán nem akartam mellé ülni, de már lassan felnőtt leszek, nem szabad hisztiznem mindenért. Ezt az órát kibírom mellette, majd utána egész nap jól elkerülöm, hogy még szemkontaktusba se kerüljek vele. Helyet foglaltam Yongguk mellett, majd ignorálni próbáltam jelenlétét.
- Na, mi van McCart? Késünk, késünk? Csak nem rossz kislány próbálsz lenni? - suttogta a hajamba. Már csak ez hiányzott.
- Fogd be a szád, Yongguk! - suttogtam vissza idegesen.
- Hát, tegnap jól befogtad. - nevette el magát halkan. Ha ezt így folytatja, akkor én itt helyben felpofozom. Idegességemet úgy vezettem le, hogy a lábába rúgtam a pad alatt, mire felszisszent. - Milyen kis vad vagy. Tegnap is ilyen voltál. - folytatta macsósan, majd rám vetette csábító pillantását.
- Yongguk... - motyogtam idegesen.
- Ma, tanítás után, a WC-be? - harapott alsó ajkára.
- Ebből elééééééég! - pattantam fel és csaptam az asztal sarkára. Túl hangosan adtam utat a megindulásomnak, amit az osztálytársaim és sajnos a tanár is észrevett. Értetlen pillantások vettek körbe.
- Mi a gond, McCart kisasszony? - fordult teljesen felém a tanár, a krétával játszadozva.
- Hát... Yongguk... Yongguk... lenézte rólam a leckét. - hebegtem-habogtam, hogy valami hihetőt is kitaláljak.
- De hiszen tanulópárok vagytok. A leckétek közös. - mondta nyugodt hangnemben. Nem jött ki egy hang sem a számon. - Ülj le, Nicole. Többet meg ne halljam a hangodat, vagy következménye lesz. - mondta egyszerűen, majd visszafordult a táblához, és írt tovább. Óvatosan helyet foglaltam. Yongguk halk nevetése töltötte be a hallóteremet, ebből leszűrve nagyon jól szórakozhatott. Nem lesz ez így jó...

5. rész

- Miért pont Yongguk? Annyi másik ember van az osztályomban és pont nekem kell ezt az idiótát elviselnem… - suttogtam miközben lábaimat szaporán pakoltam egymás elé, hogy a lehető leghamarabb odaérjek célomhoz így biztosítva azt, hogy minél hamarabb eljöhessek onnan. Már három hete ment ez a civakodás minden biosz órán. Sosem volt hajlandó azt csinálni, amit mondtam neki, ment a saját feje után. Én meg már azért sem hallgattam rá, nehogy azt higgye, hogy befolyásolható vagyok. Természetesen az eddigi órán leosztályozott dolgozataink ennek következtében elég egyhangúra sikeredtek… ha miatta megbukok bioszból, esküszöm megfojtom. Egy utolsó esély gyanánt, hogy az eddigi jegeinket felülírva, kaphassunk egy témazáró értékű jegyet, egy az egész témát összefoglaló házi dolgozatot kellett írnunk. Közösen. Természetesen ő nem hajlandó a hétvégéjét arra áldozni, hogy átjöjjön hozzám, így marad az a megoldás, hogy nekem kell hozzá mennem. – A jegyért bármit. – suttogtam miközben hosszasan rányomtam a kerítés kapuján elhelyezett csengőre. Már második napja töltöm itt a délutánom nagy részét, ami cseppet sem egyezik az eredeti terveimmel miszerint vásárolni megyek. De nem baj, ma befejezzük a megkezdett munkát és utána mehetek, amerre csak akarok.
- McCart. Késtél. – nyitotta ki a ház bejárati ajtaját Yongguk, majd meglendítette a kezét és kidobta a kerítésen kívülre a kapu kulcsát. – Remélem tudod, hogy hogy kell kinyitni egy ajtót. Nem sok kedvem van elmenni addig. – mondta majd keresztbe fonta karjait a mellkasa előtt és nekidőlt az ajtónak. Idegesen kaptam fel a kulcsot a földről és egy gyors mozdulattal kinyitottam a kaput. Már pontosan tudtam az utat a szobája felé így mikor elhaladtam előtte hozzávágtam a kulcsot és egyenesen a szobája felé vettem az irányt. Fújtatva dobtam le a kabátom az ágyra majd azonnal kipakoltam az eddig összeállított anyagot és az íróasztalhoz ültem majd nekikezdtem a dolgozat befejezéséhez. Pár perc múlva arra lettem figyelmes, hogy meleg levegő csiklandozza a nyakamat. Lassan pillantottam hátra, mire tekintetem egy mögöttem ácsorgó Yonggukkal találkozott össze.
- Na, látom haladunk. – mondta elégedettem majd elvette előlem a papírokat és az ágyára feküdve elolvasta őket. – Még írhatnál hozzá egy pár dolgot és akkor már kész is vagyunk. – dobta le maga mellé a papírokat majd a telefonjáért nyúlt.
- Eddig is én írtam szinte mindent, értékelném, ha most már te is csinálnál valamit. – mondtam kissé felháborodva. Lassan emelte rám tekintetét a telefonjáról miközben ajkait félmosolyra húzta.
- Legyél jó kislány és ne beszélj vissza. Inkább csináld, amit mondtam. –mélyen a szemeimbe nézett, tekintete parancsoló volt azonban én sem akartam megadni magam. Álltam szúrós pillantását mire lassan felállt az ágyról és a papírokat megfogva hozzám sétált. Előttem lehajolt, hogy szemünk egy vonalba kerüljön miközben visszatette a lapokat az asztalra. Pillantása szemeimről ajkaimra vándorolt. Egyik kezével belekapaszkodott a szék oldalába majd teljesen maga felé fordította azt így én is szembe kerültem vele. Tekintete még egy darabig elidőzött rajtam majd felegyenesedett és telefonját a füléhez emelve elfordult. – Csináld, amit mondtam, fel kell hívnom valakit. Kint leszek a kertben, ha esetleg keresnél, de remélem erre nem kerül sor. – mondta majd elment. Idegesen ráztam meg a fejem, hogy észhez térjek a kábulatból. Nem hagyhatom, hogy így manipuláljon… Idegesen pakoltam össze a cuccaimat, majd felkaptam a kabátom és a bejárat felé trappoltam.
- Hová, hová? –hallottam meg egy mély, dörmögő hangot a hátam mögül. Nem fordultam meg, rezzenéstelenül próbáltam kinyitni az ajtót, de az be volt zárva. Megéreztem derekamon egyik kezét, amivel egy mozdulattal maga felé fordított, másikkal pedig fejem mellett az ajtónak támaszkodott. – Kérdeztem valamit… - billentette oldalra fejét, forró leheletét az ajkaimon éreztem.
- Haza. – suttogtam bátortalanul miközben a földet bámultam. Derekamon nyugvó kezét az arcomra helyezte, majd körkörösen simogatni kezdte kipirult bőröm.
- Kész a dolgozat? – búgta miközben közelebb hajolt hozzám. Telt ajkaival végigsimított a nyakamon, majd lágyan beleharapott érzékeny bőrömbe. Kezeimet mellkasára téve próbáltam eltolni magamtól, de nem fektettem túl sok energiát a dologba. Bármennyire is utáltam Yonggukot, elmondhatatlanul vonzódtam hozzá. Határozottan közelebb lépett hozzám, így teljesen megszüntetve a köztünk lévő távolságot, miközben egy mozdulattal levette rólam a kabátomat. Erősen megszívta bőrömet, minek következtében egy apró sóhaj hagyta el ajkaimat. Éreztem, ahogy elmosolyodott majd kisebb cuppogások kíséretében felvezette ajkait a számig. Ahogy ajkaink összeértek, máris megéreztem nyelvét a számban, amint az enyém után kutatott. Hevesen viszonoztam csókját, karjaimat a nyaka köré fonva húztam még közelebb magamhoz. Erősen fenekembe markolt majd kezeit combomon lejjebb csúsztatva felemelt a földről. Lábaimat átkulcsoltam a dereka körül, miközben ő visszasétált velem a szobájába. Amint beértünk az ajtón letett és nekinyomott az ajtónak, ami ennek hatására becsukódott. Azonnal pólóm alá csúsztatta kezeit és pár másodperc alatt megszabadított a ruhadarabtól. Sóvárgó tekintettel méregette dekoltázsom miközben saját nadrágjának gombjaival bajlódott. Mikor sikerült kigombolnia nadrágját azonnal kibújt belőle és ugyanezzel a lendülettel megragadta rövidnadrágom szárát és lerántotta rólam. Megszeppenve álltam előtte, miközben levette pólóját majd újra ajkaimra tapadt. Elhúzott az ajtótól és az ágyra fektetett. Szétnyitotta lábaimat majd letérdelt közöttük és végigsimított nyakamról egészen a hasamig. Egyik kezével megemelte csípőmet, a másikat pedig beakasztotta fehérneműm pántjába, így azt is gond nélkül levette rólam. Lehajolt és puha ajkaival kezdte el kényeztetni nyakamat ameddig megkereste melltartóm kapcsát. A vártnál sokkal gyorsabban szabadított meg az utolsó ruhadarabtól is, gondolom nem most csinálta először. Megragadta csuklóm majd alsónadrágja korcához vezetve kezemet késztetett arra, hogy kövessem példáját. Nem sokáig gondolkoztam a dolgon, azonnal lecsúsztattam oldalán a zavaró ruhadarabot, ami láthatóan imponált Yongguknak. Kezét végigvezetve testemen simogatott egy darabig, majd simogató ujjai megálltak nőiességemnél, s kör-körös mozdulatokat írt le szeméremdombomra. Ennek hatására lecsukódtak pilláim és számat kezdtem harapdálni. Rózsaszín köd borította be elmémet, miközben kéjesen kényeztetett odalent. Sóhajaim megsokszorozódtak és csípőm mozgásnak indult. Yongguk valóban olyan mint a drog, vagy akár egy erős alkohol. Ha megízlelem, akkor a hatalmába kerít, megbódít, elveszi az épp eszmémet.
- Elmondhatatlanul szexi vagy. – mondta halkan majd minden figyelmeztetés nélkül vezette belém két ujját. A hirtelen jött érzéstől azonnal vállaiba karmoltam, ami egy kicsit sem érdekelte. Azonnal elkezdte mozgatni bennem ujjait, amelyekkel egyre gyorsabb tempót diktált. Egy idő után már nem tudtam visszafojtani feltörő nyögéseimet, egyre mélyebbre vájtam körmeimet a hátába, amire felszisszent. Kihúzódott belőlem, majd lenyalogatta csillogó ujjait. Kezeivel fejem mellett megtámaszkodva gyűrt teljesen maga alá, majd belém hatolt. Nem hagyott időt arra, hogy megszokjam az új helyzetet, azonnal gyors tempót diktált, de kicsit sem bántam. Azonnal átkulcsoltam derekán a lábaimat, és oldalába markoltam.
- Ahh. - dobtam hátra a fejem, nyakamat felfedve. Így egyből nedves csókokkal, harapásokkal lepte el a nyakamat, ami még csak dobott a helyzeten.
- Ugh. - eresztett el egy férfias dörmögést. - Lovagolj meg, McCart. - nyalt végig gyengéden az államon. Teljesen kihozta belőlem a vadmacskát. Tiltakozás nélkül átfordultam vele, meg nem szakítva összekapcsolódásunkat. Egyből kényelmesebbek találtam a pozíciót, és izgatóbbnak is, tehát én domináltam. Belassítottam és körbe-körbe ringattam a csípőmet Yongguk felett, olykor-olykor erősebben ráültem.
- N-ne kínozz! - markolt csípőmbe.
- És miért ne? - karmoltam végig mellkasán.
- Mert vadállat leszek. - nyögte erőtlenül.
- Ugyan már, Yongguk. - löktem meg erősebben a csípőmet, érzékeny pontomat eltalálva. Ennek hatására fölsikkantottam.
- Csak nem megvan a G pontod? - kúszott kaján mosoly ajkaira, majd fölült, így testünk csaknem egybeolvadt. - Hol is volt? - suttogott nyakamnál. - Csak nem itt? - lökött egyet pont arra a belső pontomra.
- Ahhhhhhhh. - dobtam hátra fejem ismét, és combjaira markoltam, hogy meg tudjam támasztani magam. Karjaimat nyaka köré tekerve még közelebb vont magához, majd ezután kezeit csípőmre rögzítette.
- Mozogj, kislány! - harapott alsó ajkamra. Erőt véve magamon örült gyorsasággal kezdtem el mozogni, erre még Yongguk rá is segített csípőjével és kezeivel. Egyre gyorsabban és mélyebbre hatolt bennem ékessége ezzel egyenesen a csúcs felé hajtva mindkettőnket. Nyögéseink és sóhajaink szaporábbak lettek. Gyomrom összefacsaródott, és testem remegni kezdett. Hüvelyem Yongguk férfiassága körül rohamosan lüktetni kezdett.
- Jesszusom, aaaarrggghhhhhh. - markoltam tincseibe és egy őrült nagyot nyögtem.
-Auuuuughhhhhhhh, baszki. - így azonnal utánam Yongguk.
Légzésünk kezdett lassulni, míg egymásban pihentünk. Kezdtem kijózanodni a kettőnk között kialakult forró ködből, de ekkor már késő volt. Tanulótársam mellé borulva elszenderedtem...

4. rész

Sietős léptekkel mentem be az ajtón, amikor eszembe jutott, hogy nem vettem lisztet. Olyan gyorsan akartam elmenni Yongguk közeléből, amilyen gyorsan csak lehetett így vásárlásom eredeti célja teljesen kiment a fejemből. A legésszerűbb és legkézenfekvőbb magyarázattal próbáltam kihúzni magam a bajból amilyen gyorsan csak lehetett.
- Anya, nem volt liszt… - motyogtam szomorúságot erőltetve hangomba.
- Jól van kicsim, nem baj. Úgyis találtam a szekrényben egy megkezdett csomagot. Ennyi talán elég lesz a sütihez. – simított végig hajamon, majd kivette a kosarat a kezemből és már ment is vissza a konyhába. Már épp indultam volna fel szobámba mikor eszembe jutott, hogy egy óra múlva találkoznom kell a fiúkkal. Besétáltam a konyhába és minden gond nélkül felültem a konyhapultra.
- Anya… - kezdtem bele a mondanivalómba határozatlanul – 1 óra múlva elmennék, néhány osztálytársammal elmennénk enni valamit. – pillantottam fel rá pilláim mögül.
- Remek Nicole. Örülök neki, hogy ilyen hamar barátokat szereztél. – mosolygott rám – De tízre legyél itthon. Holnap iskola. – utolsó szava hallatán kirázott a hideg. Egy percet sem akartam azzal a bunkóval egy légtérben eltölteni, nem hogy a fél napomat. Gyorsan megráztam a fejem, hogy elhessegessem nyomasztó gondolataimat. Nem fogom hagyni, hogy Yongguk elrontsa a kedvem. Jobb lesz, ha már most kiállok magamért mielőtt még túl sokat képzelne magáról. Lepattantam a konyhapultról majd anya mellett elhaladva egy apró puszit adtam arcára, majd besétáltam a nappaliba és végignyúltam a kanapén. A fáradtság kezdett úrrá lenni rajtam miközben az érdekesnek nem nevezhető filmet néztem. Próbáltam nyitva tartani ólomsúlyú pilláimat, de ez a feladat túl nehéznek bizonyult, így megengedtem magamnak, hogy egy percre becsukhassam őket… A csengő hangos, szűnni nem akaró zajára ébredtem, de nem volt erőm felemelni a fejem, hogy megnézzem ki az. Pár cuppoást követően újra becsuktam szemeimet és elhelyezkedtem a kanapén. Elégedetten vettem tudomásul, hogy anya elment kinyitni az ajtót. Hallottam apró lépteit végigkopogni az előtér kövezetén, majd meghallottam az ajtó nyitódását is.
- Jó napot. Choi Jun Hong vagyok. – mondta egy ismerős hang, de a nevet most hallottam először. – Nicolet keresem. – mondta a fiú, ez Zelo hangja… gondolkodtam miközben felültem és lassú léptekkel kiballagtam az előtérbe. Tekintetem azonnal három kíváncsi szempárral találkozott. Akik ahogy megláttak elmosolyodtak.
- Csak nem aludtál Nicole? – kérdezte Jongup. Szemeimet törölgetve bólogattam majd gyorsan megigazítottam a hajam és felhúztam a cipőmet.
- Akkor majd jövök anya. –köszöntem el tőle, majd némi pénz magamhoz kapva csatlakoztam a három fiúhoz.
Reggel óracsörgésem keltett ki az ágyból. Életemben keltem még ilyen frissen és éberen. Mikor a tükörhöz vánszorogtam, szemeimet kezdtem el dörzsölgetni. Jobban szemügyre vettem magam, és akkor láttam szűnni nem akaró széles mosoly díszítette arcomat. A tegnap esti ismerkedős bandázás a fiúkkal nagyon jóra sikeredett. Jobbra, mint gondoltam volna. Szerintem ez keltett bennem a kora reggeli adrenalin túltengést. Egyből fogkefém után nyúltam, s szélesen nyomtam rá a mentás illatú fogkrémemből, mikor kiabálásra lettem figyelmes.
- Kincsem, fönt vagy már? – hallottam meg apa hangját. Ez is furcsa. Utoljára akkor érdeklődött felém reggel, mikor óvodás voltam. Mindig édesanyám keltett és indított iskolába. Apunak csak annyi volt a dolga, hogy elvigyen és kitegyen a suli előtt.
- Förnt márbmosom afbogam. – próbáltam kierőlködni egy normális mondatot, a fogkrémhabbal teli számból.
- Hogy mit csinálsz? – lépegetett fel a lépcsőn. Próbáltam minél előbb kiöblíteni a számból a fogmosás jeleit.
- Azt mondtam, hogy fogat mosok. – kóvályogtam ki a fürdőszobámból.
- Á, értem. – bólogatott. – Csak annyi, hogy ma nem tudlak suliba vinni. Korábban kell mennem. Remélem nem felejtetted el az utat. – taglalta.
- Nem felejtettem el. – indultam meg a szobám felé.
- Nicole… - szólt utánam, mire kénytelen voltam hátranézni. – Szeretlek, kislányom.
- Én is szeretlek, apa. – mosolyogtam. Bólintott egyet és leindult a lépcsőn.
Fehérneműimet kiválogatva, egyenruhámba bújtam. Hajamat kivasaltam, és smink nélkül elindultam a konyha felé. Mint vártam, anyu tett-vett és készülődött.
- Ó, szia. Miért nem szóltál, hogy itt vagy? – törölgette meg vizes kezeit, s felém indulva egy puszit nyomott a homlokomra.
- Csak most jöttem le, anya. – mosolyogtam, majd órámra pillantottam. – De már megyek is.
- Most? – értetlenkedett. – De hát még lenne legalább húsz perced. – indult ismét a konyhapult felé.
- Sietek. Még órák előtt találkozunk a srácokkal. – kaptam magamra tornacipőmet.
- Akkor legalább egy muffint, vagy egy fánkot vigyél. – csóválta a fejét.
- Oké. Szia, anyu. – vettem magamhoz mindkettő édességből és kiviharzottam az ajtón.
Útközben elmajszoltam a süteményeket. Próbáltam minél hamarább az iskolába érni, hogy találkozhassak újdonsült barátaimmal. A tegnapi este fergeteges volt, így még egyszer visszagondolva. Zelo és Jongup jöttek értem, Youngjaevel útközben találkoztunk. Egy koreai gyorsbüfében telepedtünk meg. És ami a legjobb volt a vacsora folyamán, az, mégpedig az, hogy Yongguk és a kutyái még a közelben sem voltak. Na, itt lankadt le a kedvem. Mivel az osztálytársam, ezért ma is találkoznom kell vele. De hogy mennyire nincs kedvem a badarságaihoz, azt ne is részletezzük. Igaz, hogy ez csak a második nap. De nekem már rohadtul elegem van belőle. De csinálja csak! Majd amikor azt hiszi, hogy hátba támadható, gyenge vagyok, akkor megtudja, hogy kivel szórakozik. Semmi kedvem nincs beolvasni neki már most, inkább még bírom a megpróbáltatásokat. Igyekszem addig kikerülni minden konfliktust. Gondolatmenetemből az ismerős épület látványa zökkentett ki. Iskola. Lenyomtam a szürke épület ajtaján elhelyezkedő kilincset, majd a büféhez siettem, ahol egyből meg is pillantottam Jongupot.
- Jaj, de jó, hogy végre itt vagy. – kapott szívéhez megkönnyebbülten. Megkuncogtam cselekedetét.
- Neked is szia, Jongup. – nevetgéltem tovább.
- Ja… - nevetett velem ő is. – Jó reggelt. Veszel valamit, vagy mehetünk? – kérdezte.
- Zelo és Youngjae? – tágultak nagyobbra szemeim.
- Hát… - vakargatta tarkóját. – Őszintén megvallva, fogalmam sincs, hogy merre lehetnek. – rántotta meg a vállát.
- Hm. – hümmögtem. – Nem értek még be?
- De… - mutatott a bejárati ajtó fele. – Pont most. – mondta, mire odakaptam a fejem. A mosoly lehervadt az arcomról, majd kellemetlenül felsóhajtottam. Yongukkal jöttek.
- Hát te mit keresel itt, McCart? – jött közelebb felénk.
- Hé, Yongguk! Legyél barátságosabb. – bökte oldalba Zelo.
- És mégis miért? Csak tán nem Ő az új bandatag? – nevetett föl hangosan. Pofátlan egy ember, azt meg kell hagyni. De akkor miért vonzódom hozzá?
- És ha azt mondom, hogy igen? – szólt komolyabban oda Youngjae is.
- Ne nevettessetek. – komolyodott el a bandavezér is, undok nevetése után.
- Úgy látszik ez nem vicc, Guk. – tartotta markában kitörő nevetését Daehyun.
- Rendben. Nekem ebből elég. Én csak a büféhez jöttem, semmi közöm sincs senkihez. – próbáltam kitornászni magam a 6 fiú közül, mikor egy kar visszarántott.
- Erre semmi szükség sincs, Nicole. – pillantottam meg Jongup kezét közbefonódni a csuklómon. – Ő az új barátunk, Yongguk. – kezdett bele mondandójába. – Legalábbis Zeloé, Youngjaeé, és az enyém. Engem nem zavar, ha ez nem tetszik neked. Mostantól mi hárman vele is fogunk lógni. – állt ki mellettem.
- Ez így igaz. – bólogatott az előbb említett két fiú is.
- Elnézést, de hozzá szeretnék jutni a büféhez. – hallottam meg egy lányos hangot mögülem. – Hyosung vagyok. Ő pedig itt Jieun. – vigyorogtak mindketten. Plázacicák.
- Senki nem kérdezte, hogy kik vagytok. – dünnyögte Yongguk.
- Ezt mondjuk, nem lehetne elintézni, egy kicsit arrébb? – nyávogta Jieun. Megszólalt a csengő. Végre kiszabadultam ebből a burokból.
Hátamon éreztem Yong Guk pillantását ameddig az osztályunk felé sétáltunk, JongUp szüntelenül beszélt hozzám, de nem igazán jutott el tudatomig mondanivalójának lényege. Csak oda akartam végre érni a teremhez, hogy ne legyek ilyen közel Yong Gukhoz, még a végén most helyben felpofozom az eddigiekért. Elégedett sóhaj hagyta el ajkaimat mikor lehuppantam a helyemre, pontosan Zelo mellé. Rápillantottam az órarendemre. Biosz. Sietősen előpakoltam a cuccaimat majd lenémítottam a telefonom és türelmesen vártam az óra kezdetét. Kicsit összerezzentem mikor bambulásomból Zelo jéghideg kezének érintése kizökkentett.
- Képzeld Nicole, új biosz tanárunk lesz. –mondta izgatottan miközben előkapta a füzetét.
- Ó, tényleg? Mi lett a régivel?
- Átment egy másik iskolába. Gondolom, ott magasabb fizetést kap, vagy mit tudom én… - nevetett fel. – De az új tanár állítólag nagyon szigorú. – motyogta halkan.
- Végre egy tanár, aki nem fog minden mondatnál megállni és engem kérdezgetni, hogy értem-e. – mosolyogtam. Mikor meghallottam az ajtó nyílását annak irányába kaptam a fejem. Egy magas, középkorú férfi lépdelt be a terembe majd a tanári asztalra tette a naplót és megköszörülte a torkát. Minden szem rá szegeződött, majd a diákok egymás után álltak fel helyükről, hogy üdvözöljék új tanárukat. Óvatosan hátrébb toltam a székemet majd én is csatlakoztam az álló emberekhez, csak egyetlen egy ember maradt ülve, hát persze hogy Yong Guk. A tanár úr felvont szemöldökkel méregette a fiút majd keresztbe fonta karjait a mellkasa előtt.
- Fel szokás állni, ha a tanár belép a terembe, nincs igazam kedves… - sétált közelebb a fiúhoz.
- Bang Yong Guk. – fejezte be a fiú az elkezdett mondatot majd egy ásítás kíséretében feltápászkodott.
- Tehát te lennél Yong Guk. – mosolyodott el a férfi, majd visszasétált a tanári asztal mögé. – Említették a tanáriban, hogy egy nagyon szorgalmas és odafigyelő fiúhoz lesz szerencsém a személyedben. – húzta félmosolyra az ajkait majd szemügyre vette az osztály. – Han Dong Woo vagyok. Mától fogva én tanítom nektek a biológiát. Üljetek le. –megkerülte a tanári asztalt majd körbement a teremben. - Először is jól sejtem, hogy mindenki ott ül, ahol akar? – érdeklődött az első padban ülőktől, majd mikor azok bólintottak belenyúlt a táskájába és előhúzott egy lapot melyen az osztály tanulóinak neve volt felsorakoztatva. – Akkor ezen változtatni fogunk. – jelentette ki határozottan. – Tanulópárokat fogunk alkotni. Ez azt jelenti, hogy a tanulópárok együtt írják meg a házi dolgozatokat, amikre közös jegyet fognak kapni. Ezen kívül, a gyűjtőmunkát és otthoni feladatokat is együtt fogják csinálni. A tanulópár cseréje nem engedélyezett, nem akarom, hogy bárki emiatt reklamáljon. Most szólok, hogy ez az idei tanévben nem fog megváltozni. Jobb lesz mindkettőtöknek, ha együttműködtök a másikkal. – fejezte be mondanivalóját. Mindenki meghökkent arccal figyelte, ahogy a tanár úr gyors mozdulatokkal kivágja a neveket a névsorból majd azokat egy kalapba teszi. Zeloval hitetlenkedő tekintettel néztünk egymásra.
- Na akkor sorban fogok neveket húzni. Te pedig itt. – nyújtott oda egy üres lapot az előtte ülő lánynak. – Felírnád nekem a neveket kettesével, egymás alá? – a lány bólogatott majd figyelmesen várta a sorát. Az idő iszonyú lassúsággal telt miközben fogytak a szabadon maradt emberek körülöttem. Sajnos Zelot egy számomra még ismeretlen fiú mellé osztották be, majd őt követte Jongup és Youngjae is. Szomorú voltam, amiért nem valamelyikükkel kell dolgoznom ebben a tanévben mégis izgatottan kaptam fel a fejem mikor meghallottam a nevemet.
- Nicole Anabelle McCart – olvasta le nevemet a kezében tartott papírdarabról, majd újra a kalapba nyúlt. Idegesen rágtam a szám szélét, amikor széthajtogatta a kihúzott papírlapot majd felpillantott. – Bang Yong Guk.
- MIII? – kiáltottam fel mire Yong Guk elröhögte magát.
- Na mi a baj McCart? Nem bízol a biosz tudásomban? – kacsintott rám. – Ne izgulj, nem biztos, hogy meg fogunk bukni. – nevetett fel ismét. Kikerekedett szemekkel bámultam magam elé. Ez nem lehet igaz. Miért pont vele? Miért pont én? Ezt nem hiszem el...

3. rész

Egy darabig bolyogtam a környéken mire sikerült megtalálnom a megfelelő utcát. Nehéz táskám pántjai nyomták a vállaimat, lábaim sajogtak a hosszú sétától. Egy nagy sóhajtás kíséretében tártam el magam előtt a bejárati ajtót, majd szobám felé vettem az irányt.
- Nicole? Te vagy az? – szólt ki a konyhából anya, majd utánam jött. Derekára egy hófehér köpenyt kötött, amin már meglátszottak a főzés nyomai. Haját egy lazán összefogta, és kezében egy fakanalat tartott. – Épp főzök. Megkóstolod? – kérdezte, majd a válaszom meg sem várva dugta a fakanalat számba. Halkan cuppogtam az édes masszát ízlelgetve számban, majd rá pillantottam.
- Finom lett, de mi ez?
- A sütibe lesz a krém, csak a tésztát még nem tudtam megcsinálni, mert nincs itthon liszt. Majd megtennéd, hogy elmész a boltba? – kérlelt.
- Persze, csak ledobom a táskám. – indultam meg szobám felé ő pedig követett.
- Na és mesélj. Milyen volt az első napod? Kedvesek veled? – zúdította rám kérdéseinek hadát izgatottan.
- Nagyszerű volt. – hazudtam könnyedén. – Mindenki kedves és barátságos. – hopp, még egy hazugság. – Biztosan gyorsan be fogok illeszkedni. – és még egy…
- Na, ennek örülök. Tudtam, hogy minden simán fog menni, mondtam is apádnak, hogy kár aggódnia. Errefelé kedvesek a korodbeliek. – magyarázta nagy lelkesedéssel, és egy fülig érő mosollyal arcán.
- Hát persze… - suttogtam alig hallhatóan, majd ledobtam a táskámat az asztalom mellé. – Leadtam a papírokat az igazgató nőnek, igazán kedves nő. – mondtam végre valamit, ami igaz volt.
- Reméltem, hogy nem fogod elfelejteni Nicole. – simogatta meg fejem majd visszaballagott a konyhába. Amint egyedül hagyott az ágyra vetettem magam, behunytam a szemem és reménykedtem benne, hogy mikor kinyitom, Angliában leszek. A régi házunkban, a régi ágyamban és ez az egész csupán egy rossz álom. Azonban ez nem történt meg, ugyanabban a halványlila falú, gondosan berendezett szobában és ugyanazon a hatalmas kör alakú, hófehér franciaágyon feküdtem, mint amikor lehunytam pilláim. Ez a valóság, bele kell törődnöm. Most komolyan hagyom, hogy egy ember, akit még csak nem is ismerek és ma találkoztam vele először, tönkretegye a kedvem? Nem, én ennél erősebb vagyok. Nem érdekel Yongguk véleménye. Rajta kívül még nagyon sokan járnak abba az osztályba, mit számít, ha egy emberek szúrom a szemét… Nagy levegőt vettem és elmentem megmosni az arcom. A hideg víz felfrissített, sokkal jobban éreztem magam tőle. Összekötöttem a hajam, majd a földszintre siettem.
- Mit is mondtál, mi kell a boltból? – kérdeztem anyától, miközben sportcipőmet tornáztam fel lábaimra.
- Liszt, meg lehet, hogy tejet is hozhatnál. – vette szemügyre a hűtő tartalmát, majd egy kosarat és némi pénzt a kezembe nyomva engedett utamra.
Kisétáltam a hatalmas házunk ajtaján és engedtem, hogy vigyen az út a legközelebbi boltba. Mikor odaértem, lenyomtam a kilincset és beléptem a sem kicsinek, sem nagynak nem mondható közértbe. Egy idősebb néni álldogált a kassza mögött és mosolygott rám.
- Segíthetek, kedveském? – kérdezte az eladópult mögül kilépve.
- Csókolom. Igen! Megtudhatnám, hogy merre találom a tejet? - babráltam a kosarat, amit édesanyám nyomott a kezembe mielőtt elindultam volna.
- Látod azt sort, ahol az édességek találhatók? Na, ott befordulsz jobbra, és arra lesznek a tejtermékek. - tájékoztatott, miközben kezével mutogatta az irányokat.
Köszönöm szépen. - hajoltam meg, s megindultam az édességek felé, mikor egyszer csak ajtónyitódást hallottam. Nem pillantottam hátra, mivel nem érdekelt, hogy ki az... De csak addig, amíg nyüzsgést nem hallottam. Két ismerős hangot szűrtem ki, de mégis többen voltak. Hátrakaptam a fejem, és olyan társasággal találtam szembe magam, amire nem is számítottam. Yongguk volt az, és a kis pincsikutyái. Na, igen, a másik ismerős hangnak Zelo volt a tulajdonosa.
- Ó, mamám... - dünnyögtem, majd hirtelen ötlettől vezérelve befutottam a zöldségek mögé. Onnan az édességeshez, s majd így a tejtermékekhez. Mikor oda értem, megkönnyebbülten kifújtam magam és a tejet kezdtem vizslatni. Volt laktózmentes, zsírral dúsított, állati eredetű, növényi eredetű. Nem válogattam, lekaptam a polcról a legtermészetesebbnek tűnőt és belevágtam a kosaramba.
- Lám-lám... - hallottam meg Yongguk mély hangját a hátam mögül. - Vásárolgatunk, McCart, vásárolgatunk? - nevetett fel undokul. Honnan a francból tudja, hogy én vagyok az? Lehet álcáznom kéne magam. Szőke fürtjeimet gyorsan az arcomba sepertem, és úgy tettem mintha nem is hallottam volna semmit.
- Hagyjad már, Yongguk. Nem is Nicole az. - hallottam meg azt hiszem Himchant.
- Nézz már rá! Szőke haj, kerek fenék, szexi lábak. - gondolkodott hangosan, mire mindenki elkezdett nevetni lenézően. Már megint megalázna?
- Szerinted csak Nicole nézhet ki így? - tette föl a kérdést Zelo mérgesen.
- Nem tudom, Zelo. De dugnám, az biztos. - éreztem égető tekintetét domborulataimon. Ha nem lennék új itt, és nem lenne az osztálytársam, tuti fölpofoznám itt a bolt kellős közepén. - Na, mi van, McCart? Nem szólalsz meg? Elvitte a cica a nyelved? - kérdezte nyávogós-sírós hangon. Persze mindezt gúnyolódásból. Megelégeltem ezt a játékot. Még belecsaptam kosaramba egy joghurtot, és idegesen elviharzottam mellettük, ezzel majdnem felborítva mindegyikőjüket.
- Hova ilyen sietős, Miss. Anglia? - szólt még utánam az a bunkó seggfej.
- Nicole... - kiabált Zelo aggódóan. Vele nagyon szívesen találkoztam, és elbeszélgettem volna. De ezek a barmok, még abból is viccet csinálnának. Gyorsan kifizettem a tejet és a joghurtot, majd az ajtót becsapva magam után, nyomtalanul eltűntem. Hazafele gyors léptekkel szeltem azt a bizonyos távot, új házam és a bolt között. Már félúton tartottam, mikor trappolást és lihegést hallottam magam mögül. Már megint ki az? Tán nem az a balfék? Nem akartam tétovázni, egy mozdulattal hátrakaptam fejem, hogy minél előbb szembenézhessek követőmmel. Meglepetésemre és örömömre is egyben Zelo volt az, mellette egy másik osztálytársunkkal, azt hiszem.
- Hát ti? – lassítottam le.
- Nicole… nagyon… gyors… vagy. – mondták lihegve, csaknem egyszerre.
- De hát nem is futottam. – nevettem el magam.
- Tény, ami tény, tudsz sietni. – mondta a másik fiú. – Egyébként Jongup vagyok, az egyik osztálytársad, és egyben Junhong legjobb barátja. – mutatkozott be kedvesen.
- Junhong? – néztem értetlenül.
- Ó, hogy te is Zelo ként ismered? – csapott homlokára.
- Hyung, mindenki Zelo ként ismer. – kuncogott édesen a fiatalabbik.
- Igaz, csak én hívlak a rendes neveden. – bólogatott Jongup.
- Egyébként, hogy-hogy utánam jöttetek? – tettem fel a kérdést.
- Csak szerettem volna tudni, hogy minden rendben van-e veled. – mosolygott Zelo. – És szeretném, ha tudnád, hogy mi nem vagyunk olyanok, mint Yongguk.
- Akkor miért lógtok vele? – értetlenkedtem.
- Tudod mi általánosban is egy osztályba jártunk. – kezdett magyarázni az új ismerősöm. – Szóval, Zelo és én még oviban ismerkedtünk meg, aztán így kialakult a csapat. Mivel Yongguk a legidősebb, ő a középpont és ez mindig is így volt. Neki nagyon érdekes személyisége van. A bunkósága ellenére is rengeteg lánynak kell. Egyébként tud rendes is lenni, csak meg kell ismerni. – elmélkedett tovább. – De ebbe ne is folyjunk túlságosan bele. – zárta le egyből a témát.
- Amúgy Youngjae is olyan, mint mi. Inkább Himchan, és Daehyun az, akik Yongguk felé orientálódnak. – taglalta a magas szőke. – De inkább most te mesélj magadról. Nem is ismerünk még.
- Hát, ha nagyon kíváncsiak vagytok. – vettem mély levegőt. – Tegnap költöztünk ide. Apa direkt úgy szerette volna, hogy vasárnap érjünk ide, hogy hétfőn már tudjak menni suliba. Angliában már mindent lerendezett az itt lakással kapcsolatban. Suli, munkahely, ház, és más egyebek. Meg kell, hogy mondjam, fura egy kicsit még, mivel nekem többségben lány barátaim voltak otthon. De azért fiúkból is akadt pár. Itt viszont úgy érzem, hogy ti fiúk sokkal befogadóbbak vagytok, mint lányok.
- Ó, ne aggódj. Az osztályban nagyon nem is lesznek lány barátaid. – vakargatta tarkóját Zelo.
- Ezt hogy érted?
- Hát ugye ott van Hyosung, Jieun és a többiek. Maguknak valóak. Tény, hogy nem a legjobb osztályba kerültél be, de mi itt vagyunk neked. – bólogatott.
- Nagyon kedvesek vagytok srácok. Sokat jelent nekem a törődés. Főleg, hogy még csak egy napja vagyok itt. – mosolyogtam kedvesen.
- Ugyan, ez természetes. Hé, van kedved ma velünk lógni? – tették föl egyszerre a hirtelen kérdést. – Beszélünk Youngjaevel, és ha gondolod, akkor elmehetünk enni egyet. – csapta össze a tenyerét izgatottan Jongup.
- Hát… nem is tudom. – húztam a számat.
- Naaaaaa, gyere már. Tök jó fejnek tűnsz, Nicole. – lökött a vállamba fiatalabbik.
- Na jó, legyen. – vigyorodtam el.
- Remek. – pacsiztak le. – Akkor érted jövünk egy óra múlva.
- Megbeszéltük.
- Ó, de várj. Hol is laksz? – nevették el magukat. Körbenéztem, mire pár pislogás után észrevettem a házunkat pár méterrel arrébb.
- Látjátok azt a szép házat fából, fehér árnyalattal? Ott, ni! – mutogattam újdonsült lakhelyem felé, mire mindketten bólintottak. – Ott lakom.
- Hm, szép kis kecó. – bólogatott elismerően Junhong. – Akkor egy óra múlva, igaz? – pillantott le kezén pihenő órájára.
- Igen, egy óra múlva. – toporogtam, indulásomat jelezvén. Elköszöntünk egymástól, és megindultam hazafelé. Úgy látszik, ma még jó dolog is történik velem. Nem is olyan rossz itt Koreában.

2. rész

Kora reggel volt, így rajtam kívül csak pár ember szállingózott a folyosókon, ki megbámult, ki közömbös arccal haladt el mellettem. Próbáltam feltűnés nélkül eljutni az igazgató irodájához, de ez a feladat nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam. Megállás nélkül bolyongtam a hosszú, végtelennek tűnő folyosókon, de valahogy mindig a bejárat előtt kötöttem ki. Végső elkeseredésemben egy a bejárattól nem messze elhelyezett padon, magányosan ücsörgő fiúhoz siettem.
- Ne haragudj. Meg tudnád mondani, hogy merre találom az igazgatóit? - kérdeztem bátortalanul mire ő rám emelte tekintetét. Egész jóképű fiú volt, szőkére festett haja kiemelte fekete szemeit, szép ívű ajka barátságos mosolyra húzódott.
- Persze. - mosolygott rám majd felkelt helyéről. Magasabb volt, mint hittem, az én átlagosnak mondható magasságom miatt vagy két fejjel magasabb volt nálam. - Gondolom új vagy itt. - kezdett bele a beszélgetésbe mikor elindultunk a megfelelő irányba.
- Igen, és még elég elveszettnek érzem magam egy ekkora épületben. - ismertem be egy kínos mosoly kíséretében.
- Hamar meg fogod tanulni, hogy mi hol van, ne izgulj. Vagy akár én is körbevezethetlek valamelyik szünetben. Egyébként Zelo vagyok. - hajolt meg illedelmesen, majd az egyik üvegajtajú terem felé bökött fejével. - Itt is vagyunk. Ha nem haragszol nekem mennem kell. Majd még találkozunk....
- Nicole. - fejeztem be mondatát.
- Nicole...- ízlelgette a szavakat. - Szép neved van. Na, majd még találkozunk. - intett és már indult is az ellenkező irányba.
- Köszönöm Zelo. - kiáltottam utána mire hátrapillantott a válla felett és rám mosolygott. Hangtalanul nyitottam be az ajtón, mire egy amolyan váróterem szerűségben találtam magam. Kényelmesnek tűnő székek sorakoztak pár asztal körül, mindegyik asztalon könyvek hegye és újságok hevertek. A szoba, a folyosótól eltérően sárga színben pompázott, ami nyugodt hangulatot adott a teremnek.
- Te biztosan Nicole vagy. – hallottam meg egy lágy, magas hangot magam mellől. A hang irányába kaptam fejem, mire megpillantottam egy középkorú, alacsony termetű, szélesen mosolygó nőt.
- Igazgatónő? – hajoltam meg illedelmesen.
- Igen, Kim Junghwa vagyok. Üdvözöllek az iskolában. - mosolygott rám. – Remélem, jól fogod magad érezni itt nálunk. Elhoztad a papírjaidat?
- Igen, itt vannak nálam. – előkotortam táskámból az említett papírokat, majd felé nyújtottam.
- Ó nagyszerű, akkor ezzel sem lesz a jövőben gondod. Gyere be kérlek az irodámba. Alá kell írnod néhány papírt, ezen kívül megkapod a tankönyveidet és az órarendedet. – magyarázta miközben a papírjaimat egy a nevemmel ellátott mappába helyezte és az irodája felé vezetett. Hatalmas bőrszékek voltak, egy papírokkal megrakott asztal két oldalán elhelyezve, a falakat könyvespolcok borították be, néhány könyv kihagyott helyén virágok díszelegtek. Az egész falat helyettesítő ablak az udvarra nézett, ahol már jelentősen több tanuló tartózkodott, mint megérkezésemkor. Az igazgatónő elém rakott pár papírlapot, melyeket gyorsan aláírtam, átvettem könyveimet és az órarendemet.
- Nyugodtan szólj, ha bármivel gondod van, azért vagyok itt, hogy segítsek Nicole. Fordulj hozzám nyugodtan, bármiről is legyen szó. – simogatta meg fejemet majd kivezetett az ajtón. – Bemutatlak az osztályfőnöködnek, vele lesz az első órád. Majd ő fog bemutatni az osztályodnak. – sóhajtott fel majd gyorsan megrázta a fejét és ismét rám pillantott. – Ne felejts el szólni, ha baj van. – mondta. Vajon miért mondja el ezt ennyiszer… - Kwon tanár úr! –kiáltotta, mire egy középkorú, sportos alkatú férfi felénk kapta a fejét. Mikor megpillantott elmosolyodott és elindult felénk.
- Nicole. Örülök, hogy épségben megérkeztél Koreába. Érezd jól magad nálunk. – mondta barátságosan. - Én lennék az osztályfőnököd. –mutatott végig magán. Bírom ezt a pasit, az előző osztályfőnököm unalmas volt, de ő rendesnek tűnik. – Összeszedem a cuccaim és már mehetünk is az órára. Mindenki izgatottan vár. – motyogta majd a tanáriba sietett.
- Akkor én most megyek Nicole. Majd még látjuk egymást. – köszönt el Kim igazgatónő.
- Viszontlátásra Igazgatónő. – hajoltam meg majd a tanári felé pillantottam. Osztályfőnököm máris jött kifelé az ajtón kezébe az osztálynaplóval. Mellettem elhaladva bátorítóan a vállamra tette kezét, és az új osztályom irányába vezetett.
- Tanár úr, meg kell, hogy mondjam, kicsit félek. – próbáltam beszélgetést indítani, miközben a terem felé haladtunk.
- Jaj, ugyan már McCart kisasszony! Az osztálytársaid nagyon kedvesek. Bevallom, van pár lurkó… ugye érted mire gondolok? A lényeg, hogy ők úgy sem foglalkoznak senkivel. – vetett rám pár bíztató pillantást. – Egyébként, itt is volnánk. – álltunk meg az ajtó előtt. A szívem hevesebben kezdett verni, és kicsit lesokkoltam. – Mehetünk? – kérdezte. Vettem még egy nagy levegőt, és szemeimet becsukva ki is fújtam.
- Mehetünk. – mondtam magabiztosan. Lenyomta az osztályfőnököm a kilincset, mire a hangzavar abbamaradt, minden diák fölpattant a padból, és hajolgatni kezdett köszönésképpen. Én szépen mentem utána, mire a hajolgatások is megszűntek és mindenki rám emelte a tekintetét. Egyetlen egy fiú ült. A kinézetéről levéve tipikus rosszfiú, bandavezér egyéniség lehetett. Sármos arca, és enyhén izmos alkata elérte, hogy a szívem még gyorsabban zakatoljon. Nagyon jól nézett ki. Egy paddal arrébb Zelot is megpillantottam, aminek kifejezetten örültem. Rámosolyogtam, amit ő viszonzott. A rosszfiú kinézetű gyerek viszont egyből ránézett és susmorogni kezdett neki. Fogalmam sincs, miről beszélhetnek, de remélem, nem én vagyok a téma.
- Ez meg ki, tanár úr? – kiabált az egyetlen ülő fiú a teremben.
- Yongguk! Egy kicsit illedelmesebben, ha kérhetném! Egyébként is, föl kéne állni, nem gondolod? - szidalmazta az osztályfőnök. Hmm, Yongguk. Érdekes név, és illik is rá. Ahogy gondoltam, rosszfiúk közé sorolható.
- Bocsánat, tanár úr. – mondta monoton hangon, majd pár dünnyögés között fölállt, így jobban szemügyre tudtam venni. Az egyenruhája nem volt átszabva, mégis máshogy állt rajta, mint a többi fiún. Sokkal vonzóbb volt, mint a többiek.
- Tehát, ő itt az új osztálytársatok. – tagolta a tanár. – Be tudnál nekünk mutatkozni? – nézett rám barátságosan.
- Szóval… - köszörültem meg a torkom.
- Gyorsabban, ha lehet. – szólt oda unottan Yongguk.
- Mondtam valamit Bang uraság, igaz? – kiabált rá az osztályfőnök, mire csöndbe maradt. – Kezdheted Nicole. – bíztatott.
-Szóval, én Angliából jöttem. Nicole Anabelle McCart vagyok, de szólítsatok csak Nicolenak. Otthon 2 évet jártam koreai nemzetiségű iskolába, hogy könnyebben menjen a nyelv. Édesapám itt kapott állást, és áthelyezték, ezért költöztünk ide. Hát… remélem, jó barátok leszünk, és köszönöm, hogy hozzátok járhatok. – vezettem le barátságosan bemutatkozásom. Amint a végéhez értem a legújabb barátom tapsolni kezdett.
- Nem kell azért a felhajtás, Zelo. – szólt rá Yongguk. Itt ő volt az osztály vezére, azt hiszem. Semmi kétség.
- Nade hyung, ne legyél már ilyen barátságtalan! – tapsikolt tovább Zelo.
- Azt mondtam elég! – kiabált rá Yongguk, mire az egész osztály összerezzent. – Tanár úr, minek kell nekünk új osztálytárs? Vagyunk mi elegen, nemde? – lázadt fel, majd végignézett az egész osztályon, mire mindenki bólogatni és nyüzsögni kezdett.
- Nem meg mondtam, hogy elééééééég? – csaknem ordított már Kwon tanár úr. – Mindenki elfogadja az új osztálytársát, és nem bunkózik vele. Én azt hittem, hogy ez egy összetartó osztály, és képesek vagytok befogadni egy ilyen csinos és barátságos lányt, mint McCart kisasszony. – taglalta.
- Ó, erre semmi szükség. Átmegyek én másik osztályba, ha szükséges. – vakargattam a tarkómat kellemetlenségemben.
-Látjátok? Már el is űzitek lassan. – csapott az asztalra. – Maradsz, Nicole. Nem lesz semmi baj! – kedveskedett. – Inkább kövessétek Zelo példáját, és legyetek barátságosak, vagy nem ússzátok meg, amit kaptok. Ebben biztosak lehettek. – mondta ijesztő hangleejtéssel. – Most pedig mondjátok meg, hova ülhet az új osztálytárs? – hangsúlyozta ki az utolsó szót. Mindenki mutogatni kezdett a másikra, volt, aki a maga mellet lévő üres helyre. – Hova szeretnél ülni?
-Nekem igazából mindegy. – mondtam félénken.
-Gyere, Nicole. Csüccsenj ide! – mosolygott szélesen Zelo, miközben pakolgatta a padján a cuccokat. Nagy erőt vettem, és megemeltem a táskám, majd megindultam a nekem fölajánlott hely felé. – Melyik oldalra szeretnél ülni? – húzta ki maga alól a széket.
-Nekem bárhol jó. – mosolyogtam, majd helyet foglaltam a mellette levő széken.
-Minden rendben van? – nézett rám kedvesen.
-Igen, Zelo. Persze. – bólogattam, majd a másik oldalra figyeltem, ahol Yongguk ült. Meglepettségemre sikerült elkapnom a tekintetét. Csokoládébarna szemei az én kék szemeimet kémlelték, így összekapcsolva tekintetünket. Nézése haragot és idegességet, egyben megbánást sugallt. Gyönyörű arca volt, az egyszer biztos. Elvesztem tökéletességében.
-Akkor, kezdődjön is az óra! Nyissátok ki a tankönyveiteket a 132. oldalon! – szólalt meg a tanár úr a katedrán állva, mire összerezzentünk, és megszakítottuk a szemkontaktust Yonggukkal.

1. rész

- Bőröndök?
- Megvannak.
- Dobozok?
- Megvannak.
- Kistáskák?
- Megvannak.
- Nicole? – halottam meg apám hangját a nappaliból.
- Megyek apu! – kiabáltam ki a kis zugomból. – Csak még elbúcsúzok a szobámtól. – suttogtam az üres szoba csendjében, magam elé meredve. Annyi emlék köt ide. Itt nőttem föl, itt életem a mindennapjaimat. Nehéz megválni egy ilyen szép, és egy egész élettörténetet rejtő szobától. De hát mit tehetnék? Apu munkát kapott két éve Koreában. Amint meghallotta a hírt, engem átíratott egy koreai anyanyelvű iskolába, és nyelvi tanfolyamokra járatott. Viszont most jött el az a bizonyos idő, hogy költözni kell. Új suli, új barátok, új élet. Be kell ismerjem, izgatott vagyok. De szerencsére sikerült már annyira elsajátítanom a nyelvet, hogy barátokat tudjak szerezni magamnak, és be tudjak illeszkedni. Gondolatmenetemből a telefoncsörgés zökkentett ki.
- Tessék, itt Nicole McCart! – szóltam bele a telefonba monoton hangon.
- Váááááááááááááááá. – kiáltottak a vonal másik végéről. Egyből levágtam, hogy az őrült legjobb barátnőm az. Így egy kicsit derűsebb lett a kedvem.
- Ashleeeeeeeeeeeeey! – kiabáltam vissza.
- Na, mi van csajszi? Mikor indultok? – kérdezte.
- Épp most. Majd hívlak, ha odaértünk jó? – próbáltam rövidre fogni.
- Ejnye, már próbálsz is lerázni? – kuncogott.
- Dehogyis, te idióta! Csak apa mindjárt megöl, ha nem megyek. – nevettem el magam.
- Nicole Anabelle McCart! – kiabált apám idegesen, mire összerezzentem.
- Mondtam, basszus! – suttogtam a telefonba. – Majd hívlak, jó?
- Apád milyen ideges. Anyud nem törődött vele az este? – kacagott föl a vonal végéről.
- Retardált nőszemély. – nevettem vele.
- Na, sipirc, mert kinyuvaszt még a végén. Nem csak téged, hanem engem is. – hadarta gyorsan.
- Szeretlek Ash! – sóhajtottam.
- Igyekezz! – szólt rám keményebben barátnőm.
- Naaaa. – nyavalyogtam.
- Szia.
- Hát, szia. – motyogtam.
- Amúgy én is szeretlek téged, görény. – nevetett, majd megszakította a vonalat. Szomorúan felsóhajtottam, majd egy utolsó pillantást vetettem szobámra. Mielőtt elsírtam volna magam felkaptam táskámat a földről és elindultam le a lépcsőn.
- Miért mindig rád kell várni? – zsörtölődött apa egy rosszálló pillantás kíséretében.
- Sajnálom. –motyogtam majd beszálltam az autóba. Még egyszer utoljára végigmértem házunkat, ahogy elhaladtunk előtte, majd könnyeimet szememből kitörölve néztem szembe az új éltemmel.

- Nicole, ébredj! – hallottam meg anya hangját majd megéreztem puha kezeinek simogatását karomon.
- Hmmmm… - motyogtam, majd az órára pillantottam. Fél 6. – 5 perc. Csak még 5 perc. – suttogtam, majd fejemet a párnába fúrva szívtam be az öblítő friss illatát.
- Nem kicsim, nincs 5 perc. Ma lesz az első napod az új iskoládban. Nem késhetsz el. – mondta, majd kisétált a szobámból. Azonnal kipattantak a szemeim. Új iskola. Én ezt nagyon nem akarom. Lassan kikecmeregtem az ágyból és nekikezdtem a készülődésnek. Nem lehet annyira más ez az iskola, mint az előző, elvégre otthon is koreai iskolába jártam. Hangosan fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt, majd szemügyre vettem magam a tükörben. Hosszú szőke hajam lágyan omlott vállaimra, miközben homlokomnál keresztezte arcomat. Telt ajkaim szinte egy vonalba szűkültek az idegességtől, nagy, kék szemeim aggodalomról árulkodtak. Apró kezeimmel gyengéden megütögettem arcomat, hogy a hófehérré sápadt bőrömnek adjak egy kis színt és újra mély levegőt vettem.
- Nem lesz semmi baj. – ismételgettem magamban miközben magamra vettem egyenruhámat. Kifejezetten jól állt. Az igazgató engedélyével az összes ruhám egyéni ízlés szerint át lehetett szabatni így az eredetileg térdig érő egyenes szabású szoknyámat egy combközépig érő laza darabbá szabattuk. Így csak egy kis terület maradt fedetlenül bőrömből a combig érő zoknim és a szoknyám alja között. Végigsimítottam hófehér blúzomon, majd laza masnit kötöttem sálamból. Felvettem fekete balerinacipőmet és még egyszer alaposan szemügyre vettem magam. Lehet, hogy csak elbizakodott vagyok, vagy csak az önbizalmam túl nagy, de jól állt az egyenruhám. Fekete zoknim kiemelte vékony lábaimat, szőke hajam pedig beleolvadt a fehér textilbe. Ajkaimra egy halvány mosoly húzódott, amitől egyből barátságosabb kisugárzása lett arcomnak. Miért is izgulnék, sosem esett nehezemre barátokat szerezni, ez most sem lesz másképp. Gyorsan átfutottam táskám tartalmát, nem akartam rögtön az első nap itthon hagyni valamit, majd azt a hátamra kapva leballagtam a lépcsőn ahol már szüleim vártak.
- Jaj, kicsim. Gyönyörű vagy ebben a ruhában. – csapta össze kezeit anyám, majd megölelt. Tudtam, hogy csak azért csinálja, hogy némi önbizalmat öntsön belém, de valljuk be sikerült is neki. – Ezeket a papírokat le kell adnod még órák előtt az igazgatónak. Egészségügyi papírok, a bizonyítványod másolata és hasonlók. Nagyon fontos Nicole, ne felejtsd el. –nyomta a kezembe a papírhalmazt, majd két puszit lehelve arcomra a kocsi felé terelgetett.
- Szia, apa. – köszöntem neki, mire felnézett a kezében szorongatott papír mögül.
- Szia, kicsim. Hogy aludtál? – kérdezte, miközben beindította az autót, majd ismét a papírját kezdte el vizsgálni.
- Hát nem túl jól. – biggyesztettem le alsó ajkamat.
- Aha, az jó. – felelte monotonon. Egyből felemeltem az egyik szemöldököm és szuggerálni kezdtem, de nem figyelt rám.
- Igazából lehet, sokat mondok azzal, hogy aludtam 5 órát.
- Értem… - dünnyögte. Nem is figyel rám.
- Azon gondolkoztam, hogy sokkal jobb lenne, ha visszaköltöznénk Angliába. Neked se kellene az új munkahelyedhez alkalmazkodnod és nekem se kéne egy teljesen új környezetbe beilleszkedni. Hidd el mindenkinek jobb lenne, ha nem erőltetnénk ezt az egészet. Te nem így gondolod? – fordultam felé keresztbe tett kézzel. Ha megint ugyanaz lesz a válasza, én kiakadok…
- Hmmm… ez érdekes. – pillantott fel rám és elmosolyodott, majd ismét visszatért elfoglaltságához.
- Apa te nem is figyelsz rám. – kaptam ki kezei közül a papírlapot, így végre rám nézett.
- Mi? – rázta meg a fejét értetlenül.
- Hozzád beszélek, már vagy 5 perce és még csak rám se figyelsz. – játszottam a sértődöttet. – Mi az, ami ennyire leköti a figyelmed? – pillantottam a papírra, ami jobban megnézve egy térkép volt. Szöul e részének térképe.
- Elromlott a GPS? – néztem rá értetlenül.
- Nem csak meg akarom tanulni az útvonalat, mostantól itt fogunk élni. Nem akarom azt, hogy a boltba se tudjak elmenni a GPS nélkül. – motyogta majd a gázra lépett.
- Biztosan tudod, hogy merre kell menni? – kérdeztem aggódóan. Apámat és a tájékozódási képességét ismerve nem voltam biztos a dologban.
- Igen, nincs messze. Akár gyalog is járhatnál, de mivel ez az első napod így rendes vagyok és elviszlek. – villantotta rám mosolyát majd a környék ismertetésébe kezdett. Alig 10 perc kocsikázás után egy modern építésű, szürkére festett, hatalmas kertel körülvett épület előtt lefékezett és kiszállt a kocsiból. Értetlenül pislogtam rá, miközben átsétált az én oldalamra és kisegített a kocsiból.
- Most miért nézel így rám? Eddig nem láttad, hogy néz ki az iskola ahova járni fogsz? – értetlenkedett. Fejrázásomra csak elnevette magát majd betessékelt az óriási kapun és elhajtott. Idegesen nyomtam le a kapu kilincsét és tártam ki magam előtt azt. Az épület belülről is pont olyan modern és letisztult volt, mint kívülről. A hosszú folyosók hófehér falain tablók sorakoztak. Néhány terem ajtaján lévő ablakok bepillantást engedtek a még üresen kongó tantermekbe.