12. rész

Idegesen fogtam kezeim közé rezgő mobilomat miközben tekintetemet a tanár irányába szegeztem. Pár percig mozdulatlanul ültem, majd egy nyugodt sóhaj szakadt ki ajkaim közül. Nem hallotta meg. Izgatottan pillantottam le a telefonra és nyitottam meg az olvasatlan üzenetemet. Nem ért nagy meglepetés, amikor megpillantottam Kai nevét.

,,Suli után érted megyek, jó? Mikor végzel?”

Alsó ajkamba harapva kapta elő órarendemet, majd mosolyogva konstatáltam, hogy ma rövid napom lesz. Felpillantottam a pad alól, majd mikor megpillantottam, hogy a tanár még mindig azzal a bonyolult ábra felrajzolásával küzd, ami a DNS felépítését szemlélteti gyorsan megírtam neki a választ.

,,Fél 2. Az iskola előtt várlak majd.”

Mosoly kúszott ajkaimra, amikor belegondoltam, hogy mára mit tervezet Jongin. Telefonomat meccsre? Kissé összerezzentem ijedtemben, amikor meleg levegő simogatását éreztem meg a nyakamnál. Szememet forgatva fordítottam fejemet padtársam irányába, majd egy rosszalló tekintettel jutalmaztam azt, hogy székét arrébb húzva a lehető legközelebb ült hozzám. Yongguk egyik karjával megtámasztotta fejét, törzsével felém fordulva méregetett.
- Azt hittem McCart, hogy te betartod a szabályokat. Az ilyen jó kislányok, mint te nem használják a telefonjukat órán. Nem szabad. - ajkait gúnyos mosolyra húzta, ugyan nyugodóságot erőltetett vonásaira, de barna íriszei szikrákat szórtak.
- Nem hinném, hogy bármi közöd lenne ahhoz, hogy mit és mikor csinálok. – kacsintottam rá.
- Nem bánnám, ha mondjuk, ma csinálnál valamit, és mondjuk velem. – hajolt közelebb hozzám, kezei felsiklottak a combomra és simogatni kezdték azt. – Már ha érted mire gondolok. – nyelve végigszántotta alsó ajkát, tekintete az enyémbe fúródott. Éreztem, ahogy testemet elönti a düh és az undor. Nyugi Nicole… Nem ugorhatsz neki az óra közepén. Túl sokan látnák. Lehunytam pilláimat, hogy megnyugodjak, majd keze után kaptam el lesöpörtem azt lábamról.
- Felejtsd el. – hadartam neki szigorúan.
- Már mindegy. Megvan az, amit akartam. – mosolyodott el, majd meglengette a kezében tartott telefont. Kikerekedett szemekkel bámultam a kis tárgyra, ami teljesen úgy nézett ki, mint az enyém. Azonnal szétnyitottam lábaimat, hiszen tudtam, hogy telefonomat combjaim közé rejtettem, de legnagyobb ledöbbenésemre az már nem volt ott. – Nem valami nehéz elterelni a figyelmed McCart. – nézett rám lekezelően, majd feloldva a képernyőzárat a legutóbb megnyitott oldalt kezdte el nézegetni. Kai üzenetét. Szinte láttam, rajta ahogy minden szónál egyre idegesebb és idegesebb lesz. Szabad keze ökölbe szorult, majd mérges pillantással rám nézett.
- Nem megmondtam, hogy ne találkozz vele? – szűrte fogai közt.
- Még mindig nem vagyok köteles neked szót fogadni. – kaptam ki mobilomat keze közül, majd a zsebembe süllyesztettem azt.
- Egyszer az életben csinálhatnád azt, amit mondok. Nem fogsz vele találkozni. Megértetted? – mélyen csokoládébarna szemeibe néztem, majd szüntetve a köztünk lévő távolságon füléhez hajoltam.
- Nem érdekelsz Bang Yong Guk. Teszek rá, hogy mit engedsz meg és mit nem. Azt csinálok, amit akarok. – suttogtam fülkagylójába. Nyakamon éreztem minden lélegzetvételét. Amint kimondtam az utolsó szavakat megszólalt a csengő. A diákok nagy része azonnal felugrott helyéről és az ajtó felé vette az irányt. Így tettem hát én is. Bepakoltam táskámba és felemelkedve székemről elindultam a kijárat felé. Egy lépést sem tettem meg Yongguk máris elém állt. A köztünk lévő magasságkülönbség miatt mellkasával találtam magam szemben, de pontosan tudtam, hogy épp vérben forgó szemekkel néz rám. Lassan emeltem fel a fejem, hogy láthassam arcát, amin meglepetésemre nem düh, hanem aggodalom mutatkozott.
- Jobban tennéd, ha nem velem foglalkoznál, hanem a barátiddal. Feleslegesen pazarolod arra az energiád, hogy engem irányítgatsz, mert, ahogy láthatod, nem jön össze. – egy mozdulattal elléptem mellette, majd kikerülve őt elvegyültem a folyosón hömpölygő emberek tömegében. Az utolsó órám elképesztően lassan telt. Az óra mutatója csak úgy vánszorgott a várva várt 6-os szám felé, de minél tovább néztem a mutató járását az annál lassabban haladt előre. Próbáltam figyelmen kívül hagyni azt a zavaró érést, hogy hátamon éreztem Yongguk pillantását. Biosz óta hozzám sem szólt, de szemeit egy percre sem vette le rólam. Unottan firkálgattam füzetemben, majd elégedetten felsóhajtottam mikor a csengő akaratos, szűnni nem csengetése jelezte a mai utolsó tanórám végét. Gyorsan összepakoltam a cuccaimat és sietős léptekkel kimentem az iskola előtti fák árnyékába. Leültem egy padra és türelmesen várakoztam az értem jövő fiúra. Pár perce ülhettem csak ott mikor ismerős hangokra lettem figyelmes. Feltűnésmentesen körülnéztem, tekintetem megállapodott egy tőlem nem messze elhelyezett padnál összegyűlt fiú bandán. Azonnal feltűnt, hogy kik azok. Zelo észrevette, hogy figyelem ezért egy barátságos mosoly kíséretében integetni kezdett nekem.  Erre persze a többiek is felkapták a fejüket és rám pillantottak, nagy többségüket egyáltalán nem érdekelte jelenlétem ezért azonnal folytatták megszakadt beszélgetésüket, azonban Yongguk ismét rajtam felejtette pillantását.
- Nicole! – hallottam meg egy hangot az autók irányából. Kíváncsian kaptam a zaj irányába fejemet ahol azonnal megpillantottam az ismerős fekete autót és a benne ülő fiút. Mosolyogva pattantam fel a padról és mentem oda Kaihoz, majd mielőtt még beszálltam volna a kocsiba tekintetemmel megkerestem a minket figyelő Yongguk tekintetét. Játékosan rákacsintottam, majd intettem neki és behuppantam Jongin mellé. Na, most remélem figyeltél Bang Yong Guk. Bekötöttem magam és a fiúra pillantottam.
- Mehetünk. – mosolyogtam rá boldogan, majd hajamból visszahúztam orromra a napszemüvegemet.
- Milyen volt a napod? – mosolygott rám hófehér fogait kivillantva, mikor mosolygott szemei félhold alakba szűkültek ezzel aranyossá varázsolva arcát.
- Hosszú és fárasztó. – dőltem hátra a kényelmes ülésben. – Hova megyünk? – pillantottam a fiúra izgatottan.
- Boltba, aztán, majd kiderül. – nevetgélt. – Meglepetés.
- Szeretem a meglepetéseket. – csillant fel a szemem.
- Ennek örülök. – nevetgélt. Pár perc autókázás után megállt egy áruház előtt. Kiszállt az utóból, majd nekem is segített kiszabadítanom magam a biztonsági övem rabságából. A bevásárló kosárral kezemben ballagtam Kai mellett, aki látszólag teljesen spontán vásárolt dolgokat. Vettünk kekszet, csokit, gyümölcsöket, pokrócot, kisebb méretű párnákat, mindent, ami egy szendvicshez kell és vagy 4 liter üdítőt. Kifizettük a dolgokat majd elindultunk a meglepetés hely felé. Vagy egy órát kocsikáztunk Szöul központjába mikor Jongin végre megállt az autóval. Kisegített a helymeről majd a bevásárolt cuccokat egy táskába pakolta és gyalog elindult velem az utcán. 
- Azt hittem, már megjöttünk. – húztam el a számat.
- Itt volt parkoló, még vagy fél órát gyalogolni fogunk mire odaérünk. – kacsintott rám. Csendben mentünk egymás mellett a zsúfolt utcákon,  egy-egy nagyobb tömegben Kai megfogta a kezemet, hogy ne vesszek el, de amint kevesebb ember vett minket körül elengedte azt. Már jócskán 5 óra lehetett, amikor végre megálltunk egy hatalmas épület előtt. A ház teteje szinte elérte a már bíbor színekben pompázó eget. Kai kinyitotta az emeletes ház ajtaját majd a lifthez irányított. Amint beszálltunk gondolkozás nélkül nyomta meg a legfelső gombot.
- Hova megyünk? – néztem rá meglepetten.
- A tetőre. – húzta fél oldalas mosolyra ajkait.
- Minek? – kerekedtek ki a szemeim.
- Ne türelmetlenkedj, majd meg fogod látni.
- De ezt szabad? Mármint szerintem nem lehet csak úgy kimenni a tetőre. – habogtam.
- Nem fogja senki sem észrevenni. Ne aggódj. – egyik kézfejét végigsimította arcomon, szívverésem azonnal felgyorsult mikor selymes bőre az enyémhez ért. Tekintetével az enyémet fogva tartva nézett engem percekig, majd visszaengedte karját maga mellé és felsóhajtott. A lift ajtaja kinyílt mi pedig egy folyosón találtuk magunkat.
- Hát ez nem a tető. – nevettem kárörvendően. Kai csak belebökött az oldalamba majd körbenézett. Tekintete megállapodott egy nagyobb ablakon, a folyosó végén. Innen úgy tűnt, hogy valamiféle udvarra nyílik. Udvarra? Mit keres egy udvar a legfelső emelten?
- Meg is van. – mosolygott édesen, amikor kimásztunk az ablakon. Meglepetésemre a tetőn voltunk, amin egy kis kert volt kialakítva. A betonon kisebb sziklákkal elkerített térrészen zöld pázsit és néhány bokor foglalt helyet. Egy kis pad is el volt helyezve a bokrok takarásában. Igazán hangulatossá varázsolva az amúgy kopár tetőt. Kai elmosolyodott elámult arcom láttán majd megfogta a kezemet és a kertbe vezetett. Elővette a táskájából a nem rég vásároltakat, majd a pokrócot leterítve mindent rá pakolt.
- Van kedved piknikezni? – nyújtotta felém a kezét egy mosoly kíséretében.
- Persze, hogy van. – mentem oda hozzá, majd leültem a plédre. A frissen vágott fű és a virágok illata belengte a teret, nagyokat szippantottam a jó illatból, majd kezemet a pázsitra rakva élveztem a fűszálat simogatását tenyerem alatt. Sötétedésig beszélgettük Kaival, hihetetlenül gyorsan elrepült az idő. Szinte észre sem vettem, hogy már csak egy kis lámpa jelenti számunkra a fény forrását. Meglepetten néztem körbe mikor eljutott tudatomig, hogy otthon nem tudják, hogy ma Kaival vagyok azonban a látvány, ami fogadott azonnal elterelte figyelmemet az aggodalmaskodásról. Szöul utcáit beragyogó lámpák fénye és a házak ablakán kiszűrődő világosság szinte eggyé olvadó kis pontokként vett körbe minket. A Han- folyó felszínén visszatükröződő megannyi csillag a víztükör hullámzása miatt mozgott, mintha számtalan Szentjánosbogár járna táncot a hullámzó folyó felszínén. Felpattantam helyemről majd a korláthoz rohanva próbáltam közelebb férkőzni a tündöklő fénypontokhoz. A korlátba kapaszkodva bámultam a messzeségbe, ahol még mindig Szöul házainak fénye mutatkozott, mint végeláthatatlan fénylő óceán. Összerezzentem mikor két kart éreztem meg derekam körül kígyózni, majd Kai meleg lehelete arcomat súrolva áramlott ki tüdejéből.
- Gyönyörű. – suttogta halkan fülembe.
- Az. – motyogtam kissé zavartan közelsége miatt.
- Én rád értettem. – nevetett fel édesen. – De igazad van, Szöul is nagyon szép így este. – féltem, hogy meghallja szíved vad dörömbölését mellkasomban, észreveszi arcom pirosságát szavai következményeképp. Lassan mély levegőt vettem majd megköszörültem torkomat.
- Haza kellene mennünk.
- Jól van. – engedett el majd visszament a cuccokhoz és visszapakolta őket a táskába. – Jössz? – pillantott rám mosolyogva. Bólintottam párat, majd szótlanul utána indultam. Az egész haza utat néma csendben töltöttük, nem nagyon tudtam mit kellene mondanom. Tudtam, hogy Kai valamiféle megerősítésre vár, hiszen amióta ismerem flörtölt velem, de én sosem tettem semmi olyat, amiből biztosra tudhatná, kölcsönös az érdeklődése. Az autó lassan fékezett le a kocsi feljárónk előtt. Alsó ajkamba harapva fordultam a mellettem ülő fiú felé, hogy megköszönhessem a mai napot.
- Nagyon jól éreztem magam. – mosolyogtam rá félénken, amit azonnal viszonzott.
- Én is. Remélem holnap is találkozunk. – kezei közé fogta arcomat, majd lassan köröket írt le hüvelykujjával bőrömön. Fekete szemei az ajkaimra szegeződtek, majd Jongin egy határozott mozdulattal megszüntette a köztünk lévő távolságot. Puha párnái gyengéden mozogtak enyémeken, míg én kikerekedett szemekkel próbáltam felfogni a történteket. Kezeimet csuklói köré fonva akartam őt eltolni magamtól, de nem volt hozzá erőm. Pilláim lassan lecsukódtak és átadtam neki magam. Nyelve utat tört számba, majd enyémet megkeresve mélyítette el csókunkat, pont úgy ahogy Yongguk tette legutóbb. Akaratlanul is bevillantak a vele töltött este emlékei, aminek hatására egy sóhaj hagyta el ajkaimat. Még mindig az emlékeim rabjaként kezeim mintha önálló életre keltek volna, finoman végigszántották Kai puha tincseit így még közelebb vonva magamhoz őt. A fiú kezei már derekamon kalandoztak, amikor telefonjának hangos csörgése szétugrasztott minket, így engem visszarángatva a jelenbe. Kezemet ajkaim elé téve meredtem magam elé, engedtem, hogy megcsókoljon. Mekkora idióta vagyok. És még csak nem is rá gondoltam közben. Gondolataimban ezerféleképpen szidtam magam, amikor tompán meghallottam Jongin hangját.
- Nem Kris, most nem érek rá. – hadarta a telefonba. Kris… Ismerős ez a név. Amint elmondtam fejemben még egyszer a hallott nevet, azonnal bevillant Yongnam története. Mi van, ha mégis igazat mondott? Táskámat a vállamra téve nyitottam ki az ajtót, majd Kaira pillantottam.
- Le kell tennem, majd hívlak. – megszakította a hívást, majd kezeit az enyém köré fonva nézett rám kérdő tekintettel. -  Máris mész?
- Ne haragudj mennem kell. Holnap találkozunk. – mosolyt erőltetve ajkaimra becsuktam magam mögött az ajtót majd a házba siettem. Előkerestem telefonomat a zsebemből majd Zelo neve után kutattam.

,, Küld át Yongnam számát. Köszi, Nicole.”

Pár perces idegőrlő várakozás után telefonom rezgése jelezte a várva várt üzenetem megérkezését. Gondolkodás nélkül hívtam fel a kapott számot, majd számat rágcsálva vártam, hogy valaki felvegye.
- Igen? – szólt bele a telefonba egy mély férfihang.
- Yongnam, Nicole vagyok.
- Á, Nicole. Segíthetek? – hangjából érezhető volt a meglepettség. Nem számított hívásomra.
- Mondj el mindent.

11. rész

Mikor Kai elhajtott, én sietősen araszolni kezdem Zeloék házának hatalmas, hófehéren díszelgő bejárati ajtajához. Egy luxusvillához lehetett volna hasonlítani. Ha nem tudnám, hogy Zelo lakik itt, azt hinném, hogy valami nagykövet, vagy üzletember él itt a családjával. Kerítésük nyitva volt, gondolom azért, mert már vártak engem. A kertbe belépve, puha gyepet éreztem meg a lábaim alatt, amin jólesően lehetett járkálni. Néhol-néhol fel-felbukkant egy virágosláda, egykén álló fák, mini bokrok. Az egész kert kicsi volt, mégis hangulatos. Bár a ház mögé nem láttam be, lemerem fogadni, hogy ott is van még valami. Valami, ami olyan hatást küld a kertre, mintha egy nyaraló lenne. Ahogy a verandát elértem, amin egy étkezőasztal és napozóágyak díszelegtek, valami hatalmas méretű kutya elkezdett rám ugatni. Ugatni? Rám vetette magát és nyalogatott. A vérkeringés megállt bennem, annyira megijesztett. Sikongatni kezdtem, és kapálózni. De ő továbbra is csak pajkosan játszadozott velem, addig, amíg az ajtó ki nem nyílt, és egy ismerős hangot meg nem hallottam.
- Hééééé, Jiji! Hagyd békén Nicolet! – kuncogott Zelo az ajtóból, majd közelebb merészkedett. A kutya, akit kiderült, hogy Jijinek hívnak, Zelo parancsoló szavaira úgy pattant le rólam, mintha egy tál ételt hoztak volna neki. A földön lihegtem, és próbáltam észhez térni a kutya által okozott trauma alól. – Nicole, jól vagy? – termett mellettem legjobb barátom, kezét nyújtva felém, kis segítség gyanánt.
- Igen Zelo, csak… - ragadtam meg kezét és föltápászkodtam a földről. – Egy kicsit megijesztett a kutyád. – nevetgéltem magamon.
- Ó, ne haragudj! Egyébként nagyon aranyos és békés. Csak valószínűleg tetszett neki az új vendég. – mosolygott majd Jijire pillantott, aki csaj pajkosan lihegett.
- Áh! Értem. – bólintottam és közelebb merészkedtem a jószághoz, aki már várta, hogy simogatást kapjon.
- Ne félj! Tényleg nem bánt. – guggolt le, ennek hatására Jiji odakúszott gazdájához és tenyerébe nyomta a kis buksiját.
- Jaj, de aranyos! – gyengültem el a látvány hatására, s én is elkezdtem játszadozni a kis kedvenccel. Puha és selymes szőrét jó érzés volt simogatni. Lehet, hogy nem volt már kölyök, de a játszási és a bújási ösztönök megvoltak benne.
- Nem megyünk be? Be szeretnélek mutatni anyunak és apunak. – vetette fel az ötletet, amit én kifogások nélkül helyeseltem.
- De! Egyébként nagyon szép házatok van. Annyira tetszik. – áradoztam neki, miközben beléptünk a birodalom belsejébe. Belülről még szebb volt, mint kívülről.
- Nagyon örülünk, hogy tetszik a ház. Üdvözöllek nálunk, Nicole. – bukkant fel anyukája. Ugyanolyan mosolygós és kedves arca volt, mint a fiának. – Nagyon sok jót hallottam már rólad. Oh, egyébként Choi Kimin vagyok! – nyújtotta barátságosan a kezét egy kézfogásra, amit gondolkodás nélkül viszonoztam.
- Nagyon kedvesnek tetszik lenni! Én Nicole Anabelle McCart vagyok. De ahogy hallottam, már úgyis tetszik tudni a nevemet.
- Nyugodtam tegezhetsz! Annyira nem vagyok öreg. – kuncogott. – Héééé, Seunghong, gyere ide! Meg jött Nicole. – kiabált, gondolom Zelo apjának. Hiszen nem mondta Zelo, hogy lenne testvére. Vagyis hát, nem emlékszem. És igen, jól tudtam. Pár másodperc múlva, egy magas termetű férfi jött társaságunkba.
- Szervusz Nicole! Choi Seunghong vagyok. Junhong édesapja. Örülök, hogy megismerhetem a fiam legjobb barátját. – mutatkozott be kedvesen, ezzel egy időben vele is kezet fogtam.
- Nicole, mint már előbb mondtam. Köszönöm a vendéglátást. Nagyon kedvesek vagytok. – taglaltam illedelmesen.
- Ugyan már, ne köszönd! Ha esetleg valami kéne, akkor szóljatok. Még eldöntöd, hol szeretnél aludni. De gondolom, a fiunk úgyis megossza veled a szobáját.
- Köszi, apa és anya. Akkor mi most megyünk is. Majd szóljatok, ha kész a vacsi! – hadarta, majd elkapta a kezemet és a szobája felé kezdett rángatni. Mikor beértünk a szobájába, elakadt a lélegzetem. Hatalmos volt, és mégis lesütött róla, hogy egy fiú lakik benne. A fal baba kék volt, a padlószőnyeg egy kicsit sötétebb kék, mint a fal. Két hatalmas ablak helyezkedett el a szobában, és egy erkélyre nyíló üvegajtó. Egy kerek franciaágy díszítette a szoba közepét, a szoba falánál szekrények sorakoztak és egy íróasztal. Megannyi videojáték, DVD-k és CD-k. Végül, de nem utolsó sorban egy hatalmas plazmatévé. Csak ámultam és bámultam.
- Vááóóóó! Aztaaa! – forogtam egyet a tengelyem körül. – Zelo, ez ultrakirály! – léptem egy lépéssel beljebb.
- Tetszik? – nevetgélt, gondolom a reakciómon.
- Nagyon! – álltam meg egy helyben.
- Hé, Nicole! Ne legyél már ilyen merev! Azt csinálsz, amit csak szeretnél! Ülhetsz, fekhetsz, ahova csak akarsz.
- Nem tudom, Zelo. Annyi sok minden van itt, amit szívesen kipróbálnék. – kuncogtam.
- Mit szólsz egy kis videojátékhoz? – ajánlotta fel egy mosoly kíséretében.
- Hűűű, az de zsír lenne! – csaptam össze tenyereim. – De sajnos nem tudom, hogyan kell játszani. – szontyolodtam el.
- Ne búsulj! Choi Junhong segítségével, egy másodperc alatt megtanulod. – mondta hősiesen, és szupermen pózba állt. Nem bírtam ki, hogy ne nevessem el magam.
- Hát legyen! De te választasz játékot! Méghozzá a kedvencedet!
- Ohóóó, hát akkor készülj! – mondta izgatottan, majd a videojátékaihoz pattant.
Már vagy egy órája játszottunk. Teljesen feloldódtam, amin a vacsora még jobban segített. Sikerült megismerni Zelo családját és én is meséltem magamról és a családomról. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jóra fog sikerülni ez az este. Miután mindketten megfürödtünk, pizsamába folytattuk tevékenységeinket. Eközben eldöntöttem, hogy Zelo mellet alszok, hiszen elég nagy az ágya. És persze semelyikünk sem érti félre ezt, hiszen nekünk ez olyan mintha testvérek lennénk. És ugye mindkettőnknek más tetszik. Tehát elalvás előtt már csak egy DVD film ment, tulajdonképpen egy horror, ami egyáltalán nem volt ijesztő. Hiszen mindketten ijedősek vagyunk, miért akarnánk saját magunknak rosszat? A film a közepénél tarthatott, amikor Zelo szobájába négy kivehető férfialak rontott be. Daehyun, Himchan, Yongguk… és még egy Yongguk?
- Jézusom Yongguk, belőled kettő van? – pattantam fel az ágyról. Egyszerűen nem hittem a szemeimnek. A körülöttem lévő ifjak hatalmas nevetésbe törtek ki. Még Zelo is. – Most mi van? Mi történik? Egyáltalán ti hogy kerültök ide? – értetlenkedtem.
- Figyelj… - közeledett felém az egyik Yongguk.
- Maradj ott! – kiáltottam rá.
- Nyughass már, kislány! Én Yongguk ikertestvére vagyok és a nevem Yongnam. – taglalta érthetően. - Neked van ikertestvéred? – néztem értetlenül az eredeti Yonggukra. – Ó várjunk csak, veled én nem beszélek. – nevettem szánalmat préselve a hangomba.
- Ide figyelj, McCart. Nem viccből jöttünk ide, szóval most leteszed a kis segged oda az ágyra és síri csendben hallgatsz! Érthető vagyok? – mondta Yongguk, ismét azzal az idegesítő nyugodtsággal.
- Te már megint mit próbálsz parancsolgatni nekem? – kérdeztem felháborodva.
- Na, jó! Itt nincsen veszekedés, megértettétek? Egyként is fiúk, hogyhogy itt vagytok? Anya beengedett titeket? – kérdezte Junhong.
- Óh, ne haragudj öcskös. Elfelejtettem köszönni. – ment oda Yongguk lepacsizni vele. – Azért jöttünk ilyen sokan, mert Nicolenak mondanunk kell valamit, és rám nem hallgat. Anyud meg tudod, hogy imád. Még sütivel is kínált minket.
- Ja, okés. Vágom. De gyorsan légyszi, mert már tennénk el magunkat holnapra. – ásított Zelo.
- Ne aggódj, nem lesz túl hosszú, ha Nicole nem ellenkezik.
- Ha Jonginról van szó, akkor már mehettek is. – vetettem oda flegmán.
- Nicole ez nem játék! – vágott bele Himchan.
- Nem fogjátok fel, hogy nem érdekeltek? Ne akarjatok beleszólni az életembe. – már nagyon ment fel bennem a pumpa.
- Gondoltam, hogy nem lehet majd vele beszélni. – sóhajtott Yongguk.
- Oké, ebből elég. – szólt Yongnam, majd sóhajtott egyet. – Ismerem Kait. Lehet, hogy a szülei előtt és ismeretlenekkel normálisan viselkedik, de egyébként ne. Egy rohadt nagy bajkeverőről van szó, aki téged szemelt ki magának, Nicole. Csak úgy szólók, hogy az utolsó barátnője már nem él. – az utolsó szavak hallatán megfagyott bennem vér. Olyan hihetően és komolyan mesélte, hogy akaratlanul is, de hittem neki. – Jongin, nem az, akinek adja magát. Ja, igen. És Tao, még nála is rosszabb. – úgy mesélt, mint valami rémtörténetet. - Te tudod ki… - dadogtam. - És akkor még nem ismered Krist. – a név olyan gyorsan a gondolataimba vésődött, ahogy azt kimondta. Már kezdtem belemerülni a történetbe és hinni Yongguk testvérének, mikor Daehyun hangos nevetése hallatszódott a háttérből és megtörtbe ezt az ijesztő csendet.
- Yongnam te hatalmas vagy. – tapsikolt Daehyun szórakozottan.
- Mi? Akkor ez most? – értetlenkedtem. Átverve éreztem magam.
- Én elmondtam. Higgy, amit akarsz, hiszen eddig is tudtál bemesélni magadnak dolgokat. – félmosolyra húzta Yongnam az ajkait, majd felegyenesedett. – Köszi a vendéglátást, Zelo. Amúgy anyud sütije Isteni volt. Csak ennyi lett volna. Mi megyünk is. Holnap koccanunk. Éjszakát. És te, Nicole, vigyázz magadra! – köszönt el, természetesen a végére kaptam még egy ijesztést, ugyan abban a hátborzongató hangnemben. Nagyon vicces vagy, Bang Yongnam.
- Ugyan skacok, bármikor. – mondta Zelo barátságosan, ezúttal távoztak a fiúk. Még mindig megfagyva ültem. Azt hiszem, eljött az a pont, ahol tényleg nem fog senki szava érdekelni. Holnap ríttig találkozni fogok Kim Jonginnal.

10. rész

Idegesen ültem az iskola előtti padok egyikén a fák árnyékában. Tekintetemet fogva tartó telefonom képernyőjét bámulva számolgattam magamban a kijelölt időpontig hátralévő perceket. Tenyerem izzadása volt az egyetlen látható jele izgulásomnak, nagy nehézségek árán teljesen nyugodtan tettetem magam. Fejemben szidtam saját lényemet, amiért mindig máshol járnak gondolataim, mint ahol kellene. Egy normális lány egy találkozó, talán randi előtt, ahová nem utolsó sorban egy olyan fiú viszi el, mint Kai, az említett fiún gondolkozik. Ellenben velem. Nem azért voltam ideges, mert percek múlva Jongin értem jön és elvisz ebédelni, féltem, hogy Yongguk meglát vele. A mai jelenete után a folyosón nem tudtam, hogy mit gondoljak róla. Mégis miért kellene pont neki vigyáznia rám? Nem vagyok neki senki. Csak egy lány a sok közül, semmit sem jelentek a számára… Egy nagy sóhaj tört fel ajkaim közül mikor felpillantottam telefonomról. Az utcán csak pár ember bolyongott, de egyik sem az a fiú volt, akire most vártam. Késik. Idegesen nyomtam rá a hívás gombra majd a készüléket fülemhez szorítva várakoztam. Pár sípolás után ismerős hang szólalt meg a vonal másik oldaláról.
- Mindjárt ott vagyok. Ne türelmetlenkedj. – mondta kissé feszülten majd felsóhajtott. – Sajnálom, hogy már az első rand… - akad meg mondandójában majd nagy levegőt vett - találkozónkon elkésem.
- Semmi baj. Baj van? Idegesnek tűnsz. – alsó ajkamba harapva vártam válaszát. Nem akartam erőltetni ezt a ebédet, ha rossz kedve van. Mit kezdjek egy ideges fiúval? Nem is ismerem még annyira, hogy egyáltalán segíteni tudjak neki a gondjaiban. – Ha gondolod, elhalaszthatjuk az ebédet. – motyogtam halkan. Vállammal helyettesítettem a telefonomat tartó kezem szerepét és ölembe nyugvó könyveimet halkan a táskámba kezdtem pakolgatni.  
- Na, azt már nem. – vágta rá azonnal szigorúan. – Nincs semmi baj, csak… Az egyik barátom túl sokat ivott az este és valaki megverte. Eléggé kivan szerencsétlen. Majd lehet, hogy be kell ugranunk hozzá, hogy megnézzük minden rendben van-e. Nem baj ugye? – aranyosan csengő, kérlelő hangja azonnal megmosolyogtatott.
- Nem baj. – ráztam meg a fejem, hogy nyomatékosítsam az elhangzottakat, habár ezt a cselekedetemet ő nem látta.  – Siess Jongin. – mondtam mosolyogva a telefonba majd véget vetettem a hívásnak. Elsüllyesztettem zsebemben a készüléket majd körbenéztem. Tekintetem azonnal megakadt az irányomba sétáló Daehyunon. Táskája minden lépésénél az oldalának csapódott, ahogy a fiú széles léptekkel szelte a távolságot célja felé menet. Koptatott farmere és hófehér pólója teljesen átlagossá tette kinézetét, azonban feltűnően szép arca miatt mégis magára vonzotta a figyelmet. Fél arcát eltakaró hatalmas szemüvege miatt nem tudtam, hogy éppen mit néz, vagy látja-e egyáltalán, hogy itt vagyok, de nem akartam bunkó lenni, ezért mikor a közelembe ért elmosolyodtam és ráköszöntem.
- Szia Daehyun. – pillantottam fel rá amint megállt előttem.
- Nicole. Szia. Hát te mit csinálsz még itt ilyenkor? – egyik kezével felnyúlt, hogy a tekintetét eltakaró tárgyat a feje tetejére tolhassa. Amint megláttam vastagon befáslizott kezeit azonnal elöntött a kíváncsiság.
- Várok valakit… - motyogtam halkan – Mi történt a kezeddel? – kérdésem váratlanul érte. Szemei kikerekedtek, idegesen vakarta meg tarkóját. Szinte látni lehetett, ahogy magyarázatok hada cikázik fejében.
- Megégettem. – vágta oda feszülten.
- Jaj. De kis béna vagy. – kuncogtam halkan. – Van otthon egy krémem, ami égési sérülésekre is jó. Ha gondolod, holnapra elhozom neked. 
- Édes vagy, de semmi szükség rá. Majd meggyógyul magától. Különben sem fáj. – mosolygott rám.
- Nicole! – hallottam meg egy mély hangot valahonnan Daehyun mögül. Mind ketten a hang irányába kaptuk a fejünket ahol tekintetem találkozott egy fekete autóban ücsörgő Jongin tekintetével. A fiú kimérten méregette a mellettem álldogáló fiút, de ahogy láttam Daehyun arcán ő sem volt éppen boldog a látottak miatt.  Kezei ökölbe szorultak, ahogy a fiút pásztázta pillantásával majd rám nézett.
- Rá vártál? – hangja idegességről árulkodott.
- Igen. Ismeritek egymást? - kíváncsiságom újra a felszínre tört. Frusztrált a két fiú között fellépő feszültség.
- Csak látásból.
- Értem. Ha nem haragszol, most mennem kell. – vettem fel vállara táskámat majd Kai felé indultam. – Szia Daehyun. – néztem rá vállam felett egy mosoly kíséretében. Ő is erőltetett egy mosolyt ajkaira.
- Szia… - motyogta halkan. Megkerültem a fekete autót majd kinyitottam az anyósülés felöli ajtót. Odaadtam Kainak a táskám, aki elvette azt és a hátsó ülésre helyezte. Óvatosan behuppantam a kényelmes bőrülésbe, becsuktam az ajtót majd bekötöttem magam.  Miközben a fiú elindult a kocsival intettem még párat Daehyunnak, de ahogy láttam ő máris telefonált. Idegesen csapkodott a levegőbe maga előtt miközben az elhajtó kocsit bámulta. Kaira pillantva kárörvendő mosolyt fedeztem fel ajakin bujkálni, amint észrevette, hogy figyelem rám mosolygott.
- Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett rám várnod. Legközelebb nem fogok késni. – kacsintott rám.
- Szóval lesz legközelebb. – nevettem el magam.
- Persze, hogy lesz. – pillantott rám szeme sarkából majd visszavezette tekintetét az útra.  – Ugye nincs bajod a hamburgerrel? – nyammogott édesen, máris a kaján jár az esze.
- Miért lenne vele bajom? – néztem rá kérdő tekintettel.
- A lányok nagy része, ha fiúval van, áttér a salátaevésre. – röhögött. – De örülök, hogy te nem ilyen vagy. Akkor irány a hambis! – kiabált és ugrándozott az ülésben.
- Jézusom Kai. Nyugi, inkább figyelj a vezetésre mielőtt még a kórházban kötünk ki rövid időn belül. – kapaszkodtam meg az ülés szélében.
- Nyugi kislány. Ne izgulj, tudom, mit csinálok. – lépett rá a gázpedálra, én pedig az ülésbe préselődtem és lehunytam pilláimat. Csak érjünk már oda… Tompán hallottam csilingelő nevetését majd megéreztem kezének nyugtató simogatását lábamon.
- Ha lassan megyek, sosem érünk oda. – mentegetőzött. Pár perc kocsikázás után a jármű egyre csak lassított és lassított majd Jongin egy jól irányzott mozdulattal beékelte az autót két másik közé a parkolóban. Kipréselte magát az ajtón majd hozzám sietett és kisegített engem is. Amint kitettem a lábam az autóból eleredt az eső. A cseppek lassan sötétebbre festették a beton kövezetét mindent vizesen hagyva maguk után. Az emberek nagy része számíthatott a záporra, hiszen esernyőjüket előkapva táskáikból biztosítottak fedezéket maguknak.  Kai megragadta a kezemet majd a kocsi ajtaját bevágva a gyorsétterem felé kezdett szaladni velem. Ujjai fonódtak kezem köré, hogy a nedvesség ellenére se csússzak ki keze közül. Amint beértünk az eresz alá mindketten a falhoz lapultunk és zihálva szűrtük fogaink közt a levegőt.
- Miért álltam ilyen messze? – mérgelődött magában.
- Hát ezt ne tőlem kérdezd. – nevettem fel, majd játékosan vállába ütöttem.  Lebiggyesztette alsó ajkát majd megdörzsölte ütésem helyét.
- Most miért bántasz? – nyavalygott majd minden figyelmeztetés nélkül újra megragadta karomat és futásnak eredt. Most nem tartottunk pihenőt, egészen a gyorsétterem ajtajáig szaladtunk. Mindenünkből csöpögött a víz mikor beléptünk az ajtón, a teremben szerencsére nem volt senki az ott dolgozókon kívül, őket pedig nem igazán érdekelte a magunk alatt otthagyott tócsa víz, ami álldogálásunk során lefolyt rólunk. Hamburgerekkel, üdítőkkel, és sült krumplikkal megrakodva néztünk ki az ablakon. Meglepetésünkre a pár perccel ezelőtti esőből, szikrázó napsütés kerekedett. A levelekről lecsöpögő eső még imitt amott újabb foltokat hagyott maga után a talajon, a házakban megbújó emberek tömege ismét az utcákra merészkedett. Lassan sétálva jutottunk el az autóig, beszálltunk majd egy-egy hamburgert majszolgatva elindultunk Kai barátjához.
- Kapok egy sült krumplit? – érkezett a kérdés baloldalról. Felemeltem az ölemből a tasakot majd a fiú felé nyújtottam, de ő nem vette el. Kinyitotta ajkait majd fejét kissé oldalra fordította az irányomba, szemeit le sem vette az útról. Értettem a célzását ezért egy hosszabb krumplit kiválasztva belehelyeztem egyik végét a szájába, ügyelve arra, hogy ne érjek az ajkaihoz. Elégedetten cuppogott párat mikor végzett majd ismét kinyitotta a száját.
- Most ezt meddig fogjuk játszani? – nevettem fel majd egy maréknyi krumplit tömtem a szájába.
- Nheem thhusdom. – mondta tele szájjal majd nagy nehezen lenyelte a falatot. – Itt is vagyunk. – fékezett le egy szűk utcán. Mindkét oldalon emeletes házak tömbjei sorakoztak az út mentén. Néhol egy-egy fa díszelgett a járdán kialakított kis kerekben. Kai magához vette a maradék ételt majd bepötyögte a kódot és kinyitotta az ajtót. Illedelmesen maga elé engedett és szólt, amikor a megfelelő lakás ajtajához értünk.
- Csöngessek? – pillantottam hátra Kaira, de ő csak megrázta a fejét.
- Kopogj két hosszút majd egy rövidet. – utasított. Azonnal megtettem, amit mondott, két hosszú, egy rövid. Pont, ahogy kérte. Pár perc múlva meghallottam, ahogy fordult a kulcs a zárban és egy korombeli fiúval találtam szembe magam. Arcán meglepettség futott át mikor tekintete az enyémmel találkozott, összeszűkült szemekkel pásztázott egy darabig majd egy mosolyt erőltetett arcára. Ajkai kissé meg voltak duzzadva, helyenként sebek díszítették párnáit. Mandulavágású szemei alatt duzzadt, lila foltok éktelenkedtek.
- Nem tudtam, hogy vendéget is hozol. – morogta Kaira pillantva. Jongin egy mozdulattal mellettem termett, arckifejezéséből nem tudtam pontosan kiolvasni mire is gondol. Íriszei a szemben álló fiú tekintetét keresték majd komoly arckifejezéssel biccentett neki fejével. A fiú ajkai közül kiszakadt egy sóhaj majd félreállt az ajtóból, így utat engedve nekünk. Mikor elé értem lassan meghajolt, tekintetével végig fogva tartva enyémet, bizalmatlanul méregetett. – Huang Zi Tao. – dörmögte majd kiegyenesedett és Jonginre pillantott.
- Ő itt Nicole. Legyél vele kedves. – mosolygott rá a fiú, majd ő is belépett a lakásba. Gondosan bezárta maga mögött az ajtót majd megfogva kezemet a nappaliba vezetett. Nem volt valami nagy a lakás, de úgy sejtem Tao egyedül lakhatott itt. A polcok a legtöbb helyen kongottak az ürességtől, néhol egy-egy kép szolgált díszítésként. A falakon található elképesztő mennyiségű ablak csak úgy ontotta a szobába a fényt ezzel barátságosabbá varázsolva az egész helységet. A nappaliban elhelyezett bőrgarnitúrák hada, egy egész focicsapatnyi ember elhelyezésére elegendő lett volna.  Lehuppantam az egyik különálló fotelbe majd a fiúra néztem. Még mindig engem pásztázott bizalmatlan tekintetével miközben Kaival beszélgetett.
- Hallottam jó volt a buli. – próbáltam kezdeményezni a beszélgetést, mosolyt erőltetve ajkaimra felé fordultam.
- Milyen buli? – ráncolta össze homlokát, majd Kaira pillantott.
- Hát tudod. Amin tegnap este voltál. – ütött bele a vállába játékosan a másik fiú és nevetgéli kezdett.
- Én nem voltam buliba már vagy egy hónapja. – meredt az idősebbikre Tao.
- Látom, tényleg túl sokat ittál. – szólt kissé idegesen Kai majd a fiú vállára tette kezeit. – Tegnap a buliban leittad magad a sárga földig és összeakadtál valami idiótával, aki megvert. Na így már emlékszel? – ajkai egy vonalba szűkülve mutatták idegességét. Kezeivel rászorított a fiú vállára.
- Jaa, tényleg. – nevetgélt kínosan Tao. – Hogy a tegnapi buli. Hát persze, emlékszem. Nem kellett volna annyit innom, majd legközelebb visszafogom magam. – pillantott rám mosolyogva.
- De mégis ki vert meg? –haraptam bele alsó ajkamba aggódóan. Szegényt így elintézni, akkor, amikor magáról se tud.
-Dae-  - kezdett volna bele a fiú de Jongin közbevágott.
- Nem tudjuk. – mosolygott rám.
- Értem. – bólogattam jelezve, hogy felfogtam, amiket mondanak. Lassan felnyúltam arcomhoz, hogy elsöpörjek egy kósza vizes tincset arcomból, ez a cselekedetem Kainak is feltűnt.
- Tao van hajszárítód? – kérdezte a fiút engem nézve.
- Ott van a fürdőszobában. Minek kell? – jött vissza a konyhából a fiú, majd rám tévedt pillantása. – Ja hogy neked. Gyere, odaadom. Nem biztos, hogy megtalálod, ha elmagyarázom, hogy hol van. Követtem a fiút egy tágasnak mondható fürdőszobába. A falakat fehér és kék csempék díszítették. A padló szintén ezekkel a csempékkel volt kirakva, ami a sarokban elhelyezett kád pereméig folytatódott. A káddal szemben lévő falon hosszú szekrény sora helyezkedett el, középen a mosdókagylóval és a csappal. Fölöttük óriási tükör volt a falra helyezve így a tetőablakon át beérkező fény visszaverődve világosabbá tette a helységet. Tao lehajolt a szekrény előtt, kutatott egy darabig majd előhúzta a hajszárítót. A kezembe nyomta, rámutatott a konnektorra majd távozott a fürdőből. Rögtön az ajtó mellett elhelyezett áramforráshoz siettem és bekapcsolva a hajszárítót meleg levegővel szárítgattam magamat. A hajszárító zúgása betöltötte a szobát, percekig szárítgattam hajamat, amikor kintről veszekedés hangja csapta meg a fülem. Nem értettem mit mondanak, ezért a zúgó eszközt a lehető legmesszebb vittem a fülemtől, hátha ez változtat a helyzeten.
- Értsd már meg, hogy nem számítottam Daehyunra. – kiabálta Tao idegesen. Daehyunra? Ez az a Daehyun lehet, akit én is ismerek? Kai azt mondta, hogy nem ismerik egymást. Biztosan egy másik Daehyunról beszélgetnek. Megvontam vállaimat majd újra kezdtem eddigi tevékenységemet, újabb pecek telhettek el, amikor meghallottam Kai hangját az ajtó előtt megszólalni.
- Ha YongGuk még egyszer ránk meri küldeni az embereit, esküszöm, én megyek oda, hogy kicsináljam. – morogta idegesen. Kezeim megmerevedtek, amint eljutott tudatomig Kai mondatának értelme. YongGuk? Túl nagy véletlen lenne, ha nem arról a Daehyunról és YongGukról beszélnének, akiket én is ismerek. De mégis miről beszél? Kicsinálni? Mi a jó ég folyik itt? Kérdéseim hada csak úgy záporozott fejemben, merengésemből az ajtó nyílása zökkentett ki. Gyorsan beletúrtam hajamba és a tükör felé fordultam, nehogy rájöjjön, hogy hallottam előző mondatát. Úgy tettem mintha nem tudnám, hogy bejött a szobába. Megrezzentem, amikor megéreztem ujjait a hajamban. Gyengéden simogatta immáron száraz tincseimet, majd kivette a kezemből a hajszárítót és kikapcsolta azt.
- Mehetünk Nicole? – mosolygott rám.
- Persze. – mondtam gyorsan majd elmentem mellette és az ajtó felé lépkedtem. Ujjait a csukló köré fonta, és visszahúzott maga elé. Tekintete az enyémbe fúródott, ahogy arcomból próbált kiolvasni valamit.
- Baj van? – lehelete súrolta ajkaimat. Szabad kezével arcomat kezdte simogatni.
- Nem. Nincs semmi baj. – mosolyogtam rá zavartan. – Csak egy kicsit fáradt vagyok. – bólintott párat majd elengedett. Elköszöntünk Taotól majd hazafelé vettük az irányt. Csendesen üldögéltem az ülésen, amikor megérezem zsebemben telefonom rengését. Kihalásztam a készüléket szoros zsebemből majd elolvastam a beérkező SMS-em.

,,Nicoleeee. Nem alszol ma nálam? Annyi jó filmet meg akarok veled nézni, és a szünet még nagyon messze van. Naaaa úgyis hétvége van. 7-re legyél a házunk előtt. Ha minden igaz átküldtem az előbb a címem. Várlak.
 Zelo”

Elmosolyodtam üzenetemet olvasva majd Kaihoz fordultam.
- Elvinnél majd egy címre? Ott alszok az egyik osztálytársamnál és fogalmam sincs, hogy hol van az a cím, amit megadott. – húztam el a számat.
- Persze, de előtte gondolom, haza akarsz menni a cuccaidért. Nem? – pillantott rám kérdőn.
- De. Persze csak ha nem baj. – mosolyogtam a fiúra, aki azonnal viszonozta azt.
- Dehogy baj. – nevetgélt édesen. Pár perc múlva Jongin már a házunk felhajtóján parkolt autójával. A fiú a kocsiban maradt és telefonált ameddig én összeszedtem cuccaimat és elköszöntem szüleimtől. Beszállva az autóba a fiú épp megszakította a beszélgetést valakivel, szóval bátran az orra alá nyomtam a címet tartalmazó üzenetet. Egy darabig méregette a látott utcanevet majd elindult. Vagy negyed óráig kocsikázhattunk mikor a fiú lefékezett egy nagy családi ház előtt.
- Ha minden igaz el az. – nézett ki az ablakon. – Igen, biztosan ez az.
- Köszönöm Kai. – ajándékoztam meg mosolyommal majd táskámat a vállamra téve kinyitottam az ajtót. Meglepetésemre egy kar nyúlt át előttem és rántotta vissza a kocsi ajtaját. Kai irányába kaptam a fejem, akinek arca már jóval közelebb volt hozzám, mint amikor elfordultam. Tekintete az enyémbe fúródott, ahogy egyre közelebb hajolt hozzám. Szívem vadul kalapált mellkasomban, ahogy a fiú telt ajkai egyre közelebb és közelebb értek. Lassan féloldalas mosolyra húzta ajkait majd fejét kicsit oldalra fordítva egy apró puszit lehelt arcomra.
- Jó legyél. – kacsintott rám majd visszadőlt eredeti helyére. – Akkor majd megbeszéljük, hogy mikor találkozunk újra. Vigyázz magadra Nicole. – pillantott rám, majd ismét áthajolt az ülésen és kinyitotta nekem az ajtót. Kábultan másztam ki az autóból majd miután becsukta az ajtót intettem neki párat. Kai még egyszer rám mosolygott majd elhajtott a sötét utcán.   

9. rész

Még mindig Zelo szavain őrlődtem, mikor már a saját szobámban pihenő ágyat céloztam meg. Nem bajlódtam sokat az átöltözéssel és sminklemosással. Tíz perc sem telt el, és már a paplan alatt bujkáltam plüssmacimat szorongatva. Már épp pilláim nehezedtek egymásra, mikor a telefonom képernyője felvillant és pár pittyogást hallatott, jelezve hogy SMS-t kaptam.
- A francba! Mégis ki lehet az? - dünnyögtem mérgesen. A kijelzőre tévedt a szemem és minden haragom elszállt, hiszen a ma megismert fiútól kaptam üzenetet, amiben ez állt;

"Szia Nicole!
Csak egy próba SMS-t küldtem. Remélem nem baj! Csak szeretnék jó éjszakát kívánni. Aludd ki magad, hogy holnap és mindig is ilyen szép legyél mint ma! Álmodj szépeket.
Üdv, Jongin"

A kijelzőhöz érintettem az ujjam, ezzel egy időben szemfedőim teljesen elnehezedtek, majd ezt követően lecsukódtak. Elaludtam.

Az ébresztőórán hangos csilingelése ébresztett. Szemeim kipattantak, fejemet megemeltem így láthattam az összegyűrt takarómat, a macimat az ágy végében, a kitakart lábaimat, és a telefont a kezemben. Hirtelen nem jutott eszembe, hogy került hozzám a telefon, ezt furcsálltam is. Így hát közelebb hoztam, hogy feloldjam és megnézzem miféle tevékenységeket hajthattam végre álmomban. Szemeim elé tárult Jongin SMS-e, ekkor már minden világossá vált. Ezután Zelonak a szavai is beugrottak. Hát mit ne mondjak, nagyon örülök neki. Tuti ez fog az eszembe járni egész nap. Próbáltam ignorálni a gondolataimat, és nekikezdtem a reggeli készülődésnek. Fogmosás, frissítő reggeli zuhany, öltözködés. Ismét később végeztem a vártnál. Leszaladtam a lépcsőn, és a konyhában tevékenykedő édesanyámhoz siettem, hogy két puszi kíséretében távozzak, megint reggelizés nélkül.
- Majd jövök anya. Szeretlek és szia. - duruzsoltam, s azzal a lendülettel ki is léptem az ajtón, válaszát meg nem várva. Útközben eszembe jutott Jongin és az SMS-e, így hát előkotorásztam telefonomat a zsebemből. Épp akkor vettem észre, hogy pont egy hónapja élek Koreában. Egy hónapja. Most így belegondolva, teljesen megfeledkeztem az angliai életemről. Nem is tartom senkivel a kapcsolatot. Teljesen átorientálódtam ide, és ráhangolódtam az itteni életstílusra. Az osztályból majdnem mindenkivel jóba vagyok. És sohasem gondoltam volna, hogy fiúk lesznek a legjobb barátaim. Méghozzá három fiú, akik teljes mértékben megértenek és a kezeik alá vettek. Yongguknál is tapasztaltam pár változást, de nem tudom, hogy milyen irányban. Mintha lenne köztünk egyfajta feszültséggel fűszerezett szexuális vonzás. Egyszer nagyon bunkó, máskor csábítani akar, majdan érdeklődik irántam. Nem tudom, hogy mi ez vagy mit akar. De jobb, mint ahogy kezdődött. És nem szeretnék a jövőben semmiféle szexuális aktust kialakítani vele. Gondolkodásom ismét megint odavezetett, hogy az iskola kapui előtt álltam, amik arra vártak, hogy kinyissam őket. Beléptem az épületbe és a tanterem felé vettem az irányt, hiszem már csak két perc volt csengetésig.
- Jajjj, de édes a karkötőd! - szólt oda Hyosung mikor megemeltem a kezem, hogy lenyomjam a kilincset.
- De aranyos vagy! Köszönöm szépen. - mosolyogtam rá, mielőtt bementem a terembe. Zelo mellé loholtam, hogy felkészüljek az órára és hogy kipakoljak.
- Szia hugi! Már vártalak ám. - egy széles vigyort villantott rám, ami engem is megmosolyogtatott. - Segíthetek? - nyújtotta a kezét, hogy adjam át neki a könyveimet.
- Igen, az jó lenne. - hárítottam rá a feladat nagy részét, így hát volt időm előkapni ismét a telefonomat, hogy választ írjak Jonginnak, immáron második próbálkozásra, mikorra megszólalt a csengő. Remek. Nagyon úgy látszik, hogy Isten nem akarja, hogy megírjam ezt az SMS-t ennek a fiúnak. Zsebemre tettem a telefont csalódottan, és vártam, hogy elteljen ez az óra, hogy végre szünetben meg tudjam írni Jonginnak az üzenetet. Mikor kicsengettek, hatalmas léptekkel haladtam a folyosóra. Kezemben a telefon, a képernyőjén pedig már megnyitva virított az SMS. Nagy sietségemben nekiütköztem az egyik padnak, és egy hatalmas koppanással jelezte a telefonom, hogy a földön landolt. Mikor hajoltam volna le érte, egy ismerős alak megelőzött és a telefonom után kapott, majd azzal az ütemmel fel is egyenesedett hozzám.
- Milyen ügyetlen ez a McCart. - mosolygott rajtam Yongguk, kezében a telefonommal. - Tessék. - még egyszer a kijelzőre pillantott, majd átadta a kezembe a készüléket.
- Köszi. - gyorsan megköszöntem, majd a folyosóra futottam. Még ki sem értem az ajtón, de már egy erős kéz ragadta meg a karomat, majd könyörtelenül ráncigálni kezdett a folyosó végére.
- Hééééé, Bang Yongguk, ez fáj! - kezdtem el ficánkolni szorításában. - Hova viszel? Eressz el! - próbáltam kiszabadítani karomat kezei közül, de mindhiába.
- Maradj már csöndbe! - még rántott rajtam egy kettőt, majd egy olyan helyre érve ahol senki sem lát minket, falhoz taszított és elém tornyosult. Orrunk szinte összeért. - Nicole, nem szabad vele beszélned! Érthető vagyok? - jelentette ki meglepő határozottsággal.
- Kivel? Micsoda? Mi a bajod? - értetlenkedtem.
- Vele. Jonginnal. Azzal az áruló, senkiházi szarcsimbókkal. - szúrt oda kicsit durvábban.
- Jesszusom, állj már le! Mit akarsz? Neked mégis mi közöd van ehhez? Hagyjál engem békén. - löktem arrébb, de azzal a lendülettel vissza is húzott.
- Nicole McCart, nem viccelek. Nem találkozhatsz vele! Nem engedem. - csaknem kiabált.
- Mi a frász? Még tőled kell hogy engedélyt kérjek? Mit képzelsz magadról? Azt hiszed, hogy egy olcsó játék vagyok, akit megdughatsz, kedveskedhetsz vele, aztán félredobod, majd hirtelen az irányításod alá vonhatsz? - ordítottam torkom szakadtából. Engedtem, hogy minden érzelmem távozzon belőlem.
- Egy naiv idióta vagy! Tudod? Egy naiv, hülye lány! Nem akarom, hogy bajod essen, hogy ez az áruló átverjen téged! Vigyázni akarok rád, vigyáznom kell rád. Úgy érzem, hogy nem hagyhatlak magadra. Segíteni akarok, mert ez a senkiházi csak ki akar használni. De menj, legyél buta! Szard le azzal a naiv kis hülye eszeddel, hogy mit mondok! Felejts el mindent! Menj és engedd, hogy tönkre tegyen. Takarodj! - üvöltött rám sokkal hangosabban és parancsolóbban, mint az előbb. Könnyeim hullani kezdtek, és amint elengedett, a női mosdó felé vettem az irányt. Hogy azonnal válaszolni tudjak Jonginnak. Már nem is inkább érdeklődésből, hanem bosszúból.

8. rész

Idegesen tologattam a tányéromban felhalmozott tésztakupacot egyik oldalról a másikra, míg az asztal alatt pihenő kezemmel combomat szorongattam. Nem tudok úgy enni, hogy közben bámulnak. Unottan néztem a kertünkben elhelyezett virágok sokaságát, miknek szirmait így az esti órákban a kerti lámpák fénye világított meg. A teraszt belengte a fák frissen kinyílt virágainak bódító illata, még az este fészkükből kirepülő madarak éneke biztosított némi alapzajt a szülők között folyó beszélgetésnek. Mikor már kellőképp meguntam a virágok szirmainak számolását, színeik pontos összehasonlítását a szomszédos virágok árnyalatával egy halk sóhajt engedtem felszakadni ajkaim közül. Lassan felpillantottam tányéromról a velem szemben ülő fiú felé, remélve, hogy tekintete végre nem velem lesz elfoglalva. Reményeim kudarcot vallottak, mikor egy fekete szempárral találkoztak szemeim. Azonnal elkaptam tekintetem a fiúról és idegesen megköszörültem a torkomat. Egy mosolyt erőltettem ajkaimra, majd anya vállára tettem a kezem.
- Kimegyek a konyhába vízért. – mondtam némi nyugodtságot csempészve hangomba, majd hangtalanul hátratoltam a széket és felálltam az asztaltól. Próbáltam minél kevesebb zajjal bejutni az ajtón, majd a konyha felé vettem az irányt. Amint beértem a falak takarásába, ahol már biztos lehettem benne, hogy nem látnak a teraszról idegesen a konyhapultra dőltem és csukott szemmel próbáltam lenyugtatni magam. Már épp kezdtem visszazökkenni a normálisnak nevezhető helyzetembe, amikor valaki megfogta a vállaimat. Azonnal kipattantak szemeim és felkaptam a fejem a pultról, hogy megnézhessem ki az, akinek sikerült hangtalanul mögém lopakodnia. Pont az állt mögöttem, akinek a társaságára a legkevésbé vágytam jelen pillanatban.
- Rosszul vagy Nicole? – fürkészte kimérten arcomat, majd közelebb lépett hozzám és kezeit a homlokomra szorította. – Úgy tűnik nincs lázad. – mosolygott rám kedvesen.
- Jaj dehogy. Semmi bajom. Menj csak vissza a többiekhez Jongin. – magyaráztam favaromban, majd neki hátat fordítva a hűtőhöz fordultam és valami hideg innivaló keresésébe kezdtem.
- Akkor mi ez a fetrengés a konyhapulton? – nevetett fel, majd mellém lépett. Kezét a hűtőszekrény oldalának támasztva hajolt hozzám közelebb. Ugyanazt a kellemetlenséget éreztem égető pillantásai miatt. Rohamosan gondolkozni kezdtem ennek megszüntetése érdekében. - Nem találsz innivalót? - érdeklődött, majd mellém állt, hogy ő is pillantást nyerjen a hűtő belsejébe.
- Hoznál nekem egy poharat? - tettem föl hirtelen a kérdést.
- Hol találom? - nézett körbe, miközben felegyenesedett.
- Harmadik szekrény, második polc. - hadartam. Nekiindult a keresésnek, mire megkönnyebbülten kikaptam a narancslevet a hűtőszekrényből.
- És milyen a suli? - kérdezte, miközben leemelt két poharat a polcról, majd a pultra helyezte őket.
- Hát, nem annyira rossz. - sétáltam közelebb és töltöttem az ivóléből.
- Na, csak nem ennyire rossz a helyzet? – tette föl a kérdést a pultra támaszkodva.
- Van egy ember, akivel nem jövök ki túl jól… - mondtam, majd fölsóhajtottam. Óvatosan töltöttem a két pohárba a narancsléből, majd nagyot kortyoltam a hideg folyadékból.
- Ó valóban? És ki az? – tágultak nagyobbra szemei. Ujjai a pohár peremén köröztek miközben szemeivel arcomat fürkészte.
- Áh, nem érdekes csak egy fiú, aki sokat képzel magáról és elég bunkó mindenkivel. – meredtem magam elé. – De mégis…
- De mégis? – nézett rám meglepetten.
- Áh, semmi semmi. – válaszoltam kissé zavarodottan kezeimmel magam előtt hadonászva. – És veled mi újság? Neked hogy megy a suli?
- Megyeget, de most inkább a táncra koncentrálok. – ajkait félmosolyra húzva dőlt neki a pultnak, majd kezeit a munkalapra támasztotta és egy határozott mozdulattal felült rá.
- Ó, az jó! És mit táncolsz? Én mindig is érdeklődtem a tánc iránt. – keltette föl érdeklődésemet a téma. Mindig is táncolni akartam, csak a tanulás mellett sosem fért bele az időmbe.
- Tényleg érdekel a tánc? Akkor bejöhetnél az egyik óránkra. – csillantak fel ébenfekete szemei.
- Hát tudod én nem akarok zavarni meg ilyesmi… - motyogtam kissé szomorúan.
- Mégis miért zavarnál? - vágott értetlen fejet.
- Hát, mert csak beülni egy táncórára úgy, hogy nem ismerek senkit, elég kínos lenne. – tördeltem ujjaimat zavaromban majd lassan arcára pillantottam. Mosolya barátságossá tette arcát, szájához emelte poharát majd egy lendülettel megitta tartalmát. Amint végzett letette a poharat majd lassan lecsúszott a pultról így csökkentve közöttünk a távolságot.
- De hát én már nem vagyok ismeretlen számodra. – lépett hozzám közelebb miközben arcomat fürkészte.
- De… még csak ma ismertük meg egymást. – néztem rá meglepetten miközben éreztem, hogy kezd visszatérni közénk az a feszültség, amit az elején érezte.
- Hátha így gondolod, akkor mit szólnál ahhoz, ha holnap együtt ebédelnénk? – villantotta rám gyönyörű mosolyát. Határozottsága elvarázsolt, biztos volt magában, mégsem éreztem túl tolakodónak. Hogyan csinálhatja…
- Hát… nem is tudom. – haraptam bele alsó ajkamba félénken. Szemeimet a földre szegezve méregettem a kövezetet.
- Na. Gyere már. Nem harapok. – nevette el magát majd állam alá nyúlva kényszerített, hogy rá nézek. Lebiggyesztette alsó ajkát miközben kérlelően szemekkel nézett rám. Elmosolyodtam aranyosságán, végül is mi baj lehet egy ebédből.
- Hát legyen. Nekem rendben van suli után. – bólintottam határozottan.
- Akkor elkérhetném a számodat, hogy fel tudjalak előtte hívni? – nézett rám boldogan.
- Persze, de akkor nekem is kellene a tied. – mosolyogtam, majd telefonom után nyúltam. Ő is előhalászta farzsebéből a sajátját, majd felém nyújtotta azt. Elvettem tőle, majd odaadtam neki az enyémet. Valahogy elszenvedtem magam odáig, hogy beírjam számom a telefonba majd mielőtt még bármit elrontanék, visszaadtam neki a készüléket. Mosolyogva vette el tőlem sajátját miközben a kezembe csúsztatta az enyémet. Ásított egyet, majd órájára pillantott.
- Máris hajnali 2 lenne?… - kerekedtek ki a szemei.
- Mennyi? – lepődtem meg én is, majd leellenőriztem a hallott időt. Valóban ilyen későre járt. Ebben a pillanatban hallottuk meg a teraszajtó nyílását ahonnan szüleink lépkedtek be a házba jókedvűen.
- Kai, ideje indulnunk. – szólt oda fiának Taehyun, Suneunnal már kabátban ácsorogtak az ajtóban. Jongin bólintott párat, majd magára kapta bőrdzsekijét. Kainak hívta az apja. Ez érdekes. A Jonginből vajon hogy lett Kai. – nevetgéltem magamban, amikor valaki vállamra tette kezeit és kizökkentett elmélkedésemből.
- Akkor holnap hívlak, Nicole. – kacsintott rám Jongin, majd szüleimtől elköszönve kilépett a terasz sötétségébe. Megvártam még a többiek is elmennek majd a szobámba mentem. Hihetetlen gyorsasággal levettem a ruháimat. Előkerestem a pizsamának kinevezett pólómat és bedőltem a megágyazott ágyba. Arra sem volt erőm, hogy betakarjam magam. Amint a fejem a puha párnára ért azonnal elnyomott az álom.
Telefonomnak megszűnni nem akaró csörgése zökkentett ki édes álmomból. A kijelzőre pillantva azonnal mosoly terült el az arcomon. Örömömre az itt szerzett legjobb barátom, Zelo neve villogott a kijelzőmön. De mégis mit akarhat ilyen késő este? A zöld gomb megnyomása után azonnal fülemhez szorítottam a készüléket.
- Szia Nicole, Zelo vagyok. – hallottam meg hangját, aminek hatására azonnal jó kedvem lett.
- Tudom, Zelo… kiírja a telefonom. Hogy hogy ilyen késő este jutottam eszedbe? – kuncogtam álmosan.
- Csak meg akartam kérdezni, hogy mi újság? Elég letörtek látszottál a suliba. – motyogta halkan.
- Áh, semmi. Tudod, csak az időjárás. – mondtam ki rögtön az első dolgot, ami eszembe jutott és hihetőnek hangzott. Eszemben sincs elmondani neki az igazat, ezt senki sem tudhatja meg…
- De Nicole. Ma nagyon jó idő volt. Látszik rajtad, hogy nem ez a bajod.
- Jaj, Zelo! Nem akarlak a gondjaimmal terhelni. Nincs semmi baj. Megnyugodhatsz. – harapdáltam alsó ajkamat idegességemben. Miért ilyen makacs ez a gyerek?
- Nem. Nem nyugszok meg. Aggódom érted, Nicole. Segíteni szeretnék, ahogy a barátok között szokás. – taglalta lassan, miután egy hosszú sóhaj szakad fel ajkaim közül.
- Rendben. De ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek. – adtam be neki derekam, ahogy ismerem, úgyis kiszedte volna belőlem előbb, vagy utóbb.
- Ne aggódj. Nem fogom senkinek sem elmondani. Még Jongupnak sem. – biztatott a vonal túlsó végéről.
- Én… - vettem mély levegőt, majd gondolataimat összeszedve nekikezdtem. - Lefeküdtem Yonggukkal. – mondtam ki lassan, érthetően. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben. Miután kimondtam, ami a lelkemet nyomta, szinte zavaró csönd lépett fel a vonal másik oldaláról. Kétségbeestem, hiszen nem tudhattam mit rejtenek a barátom gondolatai. Haragot, megvetést, döbbenetet, csalódást és hirtelen gyűlöletet? Ismét szólásra nyitottam a számat, amikor a csend már nyomasztóvá vált. – Zelo? – suttogtam halkan.
- Ne haragudj csak ez most kicsit ledöbbentett. Nem erre számítottam. – hangjából kihallottam a döbbenetet. Azonnal eluralkodott felettem a pánik. Éreztem, hogy valahogy el kell neki magyaráznom a helyzetemet.
- Nem tudom, hogy mit mondjak, én ezt nem így akartam… - kezdtem el magyarázkodni.
- Shhh! Maradj csöndben! Egyáltalán nem haragszom. Ismerem Yonggukot, szóval megértelek. Tudom, hogy ő kezdeményezte az egészet, hiszen már a kezdetektől fogva tetszettél neki. – mondta a vonal másik oldaláról. Az utolsó szavak hallatán mintha megfagytam volna. Tetszettem volna Yongguknak?
- Mi? Hogy mondtad? Az elejétől fogva tetszettem neki? – meredtem magam elé lesokkolva.
- Ööö…izé. Nem mondtam semmit, csak… Furcsán nézett rád, lehet nincs is semmi a dologban, vagyis hát ööö… Nicole, ne haragudj, most le kell tennem. – hadarta szinte alig érthetően. Na nem, nem fog lerázni ilyen könnyen.
- Hé! Nehogy itt merj hagyni! Zelo, kérdeztem valamit. – vettem szigorúbbra hangomat, hogy hatni tudjak rá.
- Sajnálom. Tényleg le kell tennem. Majd holnap találkozunk. Szia. – mondta gyorsan majd elhalkult.
- Zelo… - emeltem hangerőmön, de mindhiába, hiszen a vonal éles sípolása jelezte, hogy már lerakta a telefont. Döbbenten helyeztem magam mellé telefonomat és játszottam vissza gondolatban azokat a szavakat, amik barátom szájából hangzottak el. „Már az elejétől fogva tetszettél neki, már az elejétől fogva tetszettél neki, már az elejétől fogva tetszettél neki…” Tetszenék Yongguknak? Ez lehetetlen. Biztosan csak Zelo értett valamit félre. De Zelo Yongguk barátja, mi van, ha vele megosztja az érzéseit? Nem. Kizárt. Miért is tetszenék neki? Lehetetlen….

7. rész

Idegesen méregettem sápadt alakomat a falra felakasztott tükörben. A mosdókagylóra támaszkodva ácsorogtam a mosdóban immáron 15 perce, a többi lány lassan kiszivárgott a helységből. Csak én maradtam itt.  Lassan hideg vizet engedtem apró tenyereimbe majd megmostam arcomat hátha ez némi felfrissülést nyújt ez után a fárasztó nap után.  Tompán hallottam az ajtó recsegő nyílását és csukódását, de nem igazán érdekelt, az iskola után már nem sokan lézengtek az épületben, biztosan csak a takarítónő jött a cuccaiért. Halkan elkezdtem pakolni a mosdókagylóra kitett dolgaimat majd a táskámba gyűrtem őket. Már épp indulni készültem, amikor egy erős kar megragadta derekamat és a mosdókagylónak nyomott. Számat sikításra nyitottam azonban a támadóm gyorsabbnak bizonyult, tenyerét a számra tapasztva tartotta bennem segélykérő kiáltásaimat.
- Shhh Nicole. Csak én vagyok az. –suttogta az idegen mély hangján a fülembe, amitől kirázott a hideg. Óvatosan elvette kezét a szám elől majd maga felé fordított, így láthattam, hogy kivel állok szemben.
- Te meg mi a francot keresel itt Yongguk?  - förmedtem rá idegesen, rosszalló pillantásaim kíséretében.  Ő rezzenéstelenül állt velem szemben, ajkait féloldalas mosolyra húzta majd a mosdókagylóba támaszkodott derekam két oldalán ezzel csökkentve köztünk a távolságot. Nyakkendője, mint mindig most is meglazítva lógott nyakába, hófehér ingjének felső gombjait ki gombolva hagyta, így szabadon hagyta kidolgozott mellkasának egy részét. Csokoládébarna pillantása szüntelenül az én tekintetemet keresve pásztázott, meleg lehelete csiklandozta ajkaimat.  
- Kívánlak McCart… - búgta halkan majd hajamat a vállamról elsöpörve a nyakamhoz hajolt és gyengéden végigkarcolt fogaival érzékeny bőrömön.
- Ezt most azonnal fejezd be. – löktem el magamtól egy határozott mozdulattal majd felháborodva magamra kaptam a táskámat és az ajtó felé viharzottam. Pár lépést sem sikerült tennem, máris elkapta csuklómat és visszarántott. Egy koppanás jelezte fejemnek a falhoz csapódását, ahogy nekiszorított a hideg burkolatnak. Kezeimet a fejem fölött lefogva tette lehetetlenné a védekezésem.
- Jobban járnál, ha nem ellenkeznél. – nézett rám szúrós tekintettel majd szabad kezével az arcomat kezdte el simogatni. – Tegnap sem ellenkeztél, és azokból a hangokból ítélve, amiket kiadtál még élvezted is. – ajkai mosolyra húzódtak majd elengedte foglyul tartott kezeimet. Amint megéreztem, hogy szorítása enyhül nagy lendületet vettem és teljes erőmből pofon vágtam. A hirtelen jött ütéstől kissé hátratántorodott majd arcára tette kezét és kikerekedett szemekkel bámult rám. 
- Ez meg ne próbált még egyszer! – kiáltottam rá idegesen majd az ajtó felé trappoltam.
- Ugyan már Niccole. Le se tagadhatod, hogy mennyire élvezted. – nevetett fel.  Amint kimondtam a szavakat megtorpantam és felé fordultam.
- Legszívesebben hánynék tőled Yongguk. – ejtettem ki a szavakat tisztán, érthetően majd bevágtam az ajtót magam mögött. Még akkor sem tudtam teljesen lenyugtatni magam amikor a bejárati ajtó zárjával bajlódtam. Vettem pár mély levegőt majd lenyomtam a zárat és egy erőltetett mosollyal arcomon beléptem az ajtón.
- Anya, megjöttem… - kiáltottam be a konyhába, de meglepetésemre nem jött válasz. Benéztem a nappaliba és a fürdőbe is hátha fellelem anyámat azonban a ház üresnek mutatkozott. Gyomrom korása rántott ki a gondolkozásomból ezért táskám és cipőm elpakolása után a hűtő felé vettem az irányt. Amint odaértem egy kis cetlit találtam az ajtaján. 
,,Nicole, elmentem bevásárolni. Este vendégek jönnek vacsorára. Úgy csináld a dolgaidat, hogy 6-ra kész legyél. Sietek haza.
Anya. „
- Vendégek? Hétköznap ugyan miért jönnek vendégek vacsorára… - motyogtam magamba miközben mohón lapátoltam a gőzölgő húslevest. Telefonomért nyúltam, hogy megnézzem, milyen nap van, hiszen az elmúlt időben eléggé összefolytak számomra a napok. Meglepetten tapasztaltam, hogy ma péntek van. Máris eltelt még egy hét.  Így már nem tűnt olyan szürreálisnak, hogy miért ma várunk vendégeket, bár elképzelésem sincs, hogy szüleim kikkel tudtak máris ilyen szoros kapcsolatot kiépíteni.
Az egész délutánom a készülődéssel ment el, anya egy órával hazaérkezésem után betoppant az ajtón több zacskó élelmiszerrel és az óta is azok elkészítésén ügyködött. Én épp a tükör előtt ácsorogva vittem fel utolsó simításként egy kis pirosítót arcomra majd nagyokat cuppogva oszlattam el szájfényemet ajkaimon. Elégedetten pásztáztam végig alakomat a tükörben. A koptatott, testez simuló farmernadrág kiemelte lábam vékonyságát, még a pánt nélküli fekete csőtop erős kontrasztot adott szőke hajammal szemben. Sminkem tökéletesen mutatott rajtam, felhívta a figyelmet kék szemeimre. Annak ellenér, hogy semmi hibát nem találtam sem öltözékemben, sem sminkemben mégis éreztem, hogy valami hiányzik. Bevetettem magam a fürdőszobába és pár perc alatt loknikat varázsoltam hajamba. Elégedetten lépdeltem vissza a tükörhöz és néztem meg magam újra. Sokkal jobb volt így az összehatás. Szőke loknijaim lágyan omlottak vállamra majd folytatták útjukat egészen derekamig.  Előre terelgettem tincseimet majd pár csattal a megfelelő helyre rögzítettem őket. Boldog mosollyal mentem le a konyhába hogy megmutassam magam szüleimnek, akik már a terítés utolsó simításait végezték, amint meghallották érkezésem felpillantottak a tökéletesen megterített asztalról és rám szegezték tekintetüket.
- Szóval ezért nem hallottuk a hangodat egész délután. – mosolygott rám apa majd elismerően bólintott párat. – Meg kell hagyni, jól áll ez a haj. – jött oda hozzám hogy gyengéden megtapogassa puha fürtjeimet.
- Akkor máris megérte az a tíz perc, amit rászántam. – nevettem el magam majd az asztal közepén heverő vörös szalvétakupac után nyúltam.  Több-kevesebb sikerrel sikerült összehajtogatnom őket, majd óvatosan az evőeszközök alá helyeztem az anyagot. Meglepve vettem észre a megszokott evőeszközök mellé elhelyezett pálcikákat. Tehát koreai vendégeket várunk. Bár ennek elég egyértelműnek kellett volna lennie. Épphogy végeztem az utolsó evőeszköz helyretételéve máris csöngettek.  Kíváncsian pillantottam fel a faliórára, aminek mutatói tudatosították bennem, hogy mennyire elrepült az idő és máris itt a vacsora ideje. Gyorsan anyám mellé szökdécseltem és kezeimet hátam mögött összekulcsolva vártam látogatóinkat. Apa az ajtóhoz sietett majd szélesre kitárta azt. Meglepetésemre nem egy csapat öltönybe öltözött idős férfi állt velem szemben, hanem egy háromtagú család. A férfinak rövidre nyírt haja még karakteresebbé tette sármos arcát. Mosolya miatt mandulavágású szemei holdacska alakban szűkültek össze. Hófehér fogai szinte világítottak a sötét verandán. Egy egyszerű fehér inget és egy fekete nadrágot viselt ami tökéletesen illet felesége fekete öltözékéhez. Az anyagát első ránézésre nem tudnám megmondani, talán néhol csipke lehetett. Lágy ívű nyakkivágása nem volt merész, így a ruha egy amolyan visszafogott megjelenést kölcsönzött viselőjének. Kissé hullámos haja lágyan omlott a vállaira néhol keresztezte kerekded arcát. Kedves mosolya barátságossá tette az egész kisugárzását. Szemei izgalomtól csillogtak. Amint tovább fürkésztem látogatóinkat szemem megakadt egy éppen engem pásztázó ébenfekete szempáron. A fiú amint észrevette, hogy figyelem féloldalas mosolyra húzta telt ajkait és oldalra billentette fejét, így homlokára lógó fekete haja arra az oldalra terelődött.  Eszméletlen jóképű volt. A bőre a legtöbb koreaiéval ellentétben enyhén barna volt. Fekete V kivágású pólója szabadon hagyta mellkasának egy részét, aminek látványa miatt akaratlanul is kirázott a hideg. Szemei alatt található apró karikák csak még jobban felhívták a figyelmet gyönyörű tekintetére. Kezeit farmernadrágjának zsebében tartva, laza tartással állt egyik lábáról a másikra.
- Örülök, hogy végre megjöttetek. – zökkentett ki apám hangja a merengésemből. Kezet nyújtott a férfinak majd a nő felé fordult.
- Richard McCart. Örvendek. – hajolt meg, ahogy a koreai hagyományban szokás. A nő felnevetett majd megrázta kicsiny kezeit.
- Ugyan miattam ne hajoljon meg, mi vagyunk itt a vendégek szóval majd mi alkalmazkodunk a maguk szokásaihoz. – mosolyodott el kedvesen majd kezet nyújtott apának. - Kim Suneun. – rázta meg apa kezét. Apa megmosolyogta tettét majd felénk invitálta vendégeinket még ő a legfiatalabb felé fordult, azonban a beszélgetésükből már nem hallottam semmit, hiszen addigra a házaspár odaért hozzánk. 
- Elisabeth, nagyon csinos vagy ma. – dicsérte meg a férfi anyámat miközben két baráti puszit adtak egymásnak. Lassan a férfire emeltem tekintetem, aki mosolyogva odalépett hozzám.
- Biztosan te vagy Nicole. Apád már nagyon sokat mesélt rólad. – mosolygott rám miközben velem is kezet fogott. Meg kell hagyni kedves tőlük, hogy nem várják el a hajlongást. - Kim Taehyun vagyok.
- Örülök, hogy megismerhetem. – ráztam meg határozottan felém nyújtott kezét majd felfogtam, amit az előbb mondott. – Apa mesélt rólam? Te jó ég. Remélem nem mondott semmi rosszat.  –kerekedek ki a szemeim.
- Nem, nem. –nevette el magát Taehyun. – Csak jókat hallok rólad. Egy szorgalmas és gyönyörű lányról mesélt Richard, és ahogy látom semmiben sem hazudott. – mosolygott rám majd anyámat követve a konyhába ment. Ahogy ellépett előlem felesége azonnal helyettesítette őt.
- Kim Suneun vagyok. Örülök, hogy végre megismerhetlek Nicole. – adott két puszit arcomra.
- Én is örvendek. – mosolyogtam rá kedvesen.
- Igaza volt apádnak, tényleg gyönyörű egy teremtés vagy. És milyen szépek a szemeid. – hajolt arcomhoz egész közel, amitől kissé zavarba jöttem.
- Anya, kérlek. Ne égess le minket. – hallottam meg egy mély hangot mellőlem. Azonnal odakaptam a fejem így ismét megpillantottam azokat a gyönyörű fekete szemeket.
- Én nem égetek le senkit. – háborodott fel kissé a nő majd elnevette magát. – De te sem tagadhatod le hogy Nicolenak gyönyörűek a szemei.
- Az egész lány gyönyörű szóval erről nem fogok vitát nyitni. –nézett az anyjára komoly tekintettel majd mosolyra húzta ajkait és felém fordult. Összeszűkült szemmel méregetett egy darabig majd az eddiginél szélesebben mosolyogva kivillantotta hófehér fogait. Kezét felém nyújtva lépett hozzám közelebb.
- Kim Jongin. - nézett a szemembe egy féloldalas mosoly kíséretében. 

6. rész

Nyitogatni kezdtem pilláimat, amikor azok már könnyebbek bizonyultak, akkor teljesen fel tudtam nyitni őket. Pupilláim lassan megszokták a szoba félhomályát, így fejemet oldalra fordítva jöttem rá, hogy hol is vagyok most. A nap már nem sütött annyira, így gondoltam, hogy nincs olyan kora délután. Az órára pillantottam, akkor tudatosult bennem, hogy az esti órákban járunk már. Fél hét volt. A mellettem nyugvó személyre pillantottam. A pár órával ezelőtt történt események csak úgy pattogtak be az emlékezetembe sorjában. A csók, a vetkőzés, a kényeztetések, a pillanat, amikor mindketten extázisba kerültünk. Lefeküdtem Bang Yonggukkal. Nem épp így képzeli el az ember az első együttlétet. Félhomály, gyertyák, rózsaszirmok, puha ágy, gyengédség… Ebből nekem nem sok adatott meg. Hatalmas bűntudat kerekedett bennem. Szinte elborította az agyamat. Olyan gyorsan pattantam fel az ágyról, és vettem magamra a ruháimat, amilyen gyorsan csak tudtam. Mindezt zajcsapás nélkül, nehogy a fiú fölkeljen. Nem tudtam volna a szemébe nézni ezek után. Kiviharzottam Yonggukék házából és hazáig csaknem futottam. Szeltem az utcákat, és próbáltam visszatartani a sírást. De mindezt hiába. A könnyeim utat törtek maguknak és megállás nélkül csak záporoztak. Szörnyen éreztem magam. Undorítónak tartottam magam abban a pillanatban. Egy utolsó csitrinek. Akit olyan könnyen elkábított Yongguk. Egyetlen egy pillantásával le tudott venni a lábáról. Nem tudtam türtőztetni magam. Lehetetlennek bizonyult. Azok a csodálatos szemek, dús ajkak, és hibátlan arcbőr. Ellenállhatatlan. Nem, ez nem lehet! Hogy történhetett meg? Nem. Én egy bűnös vagyok. Ahogy szitkozódtam magamban, elég közel kerültem a lakhelyemhez. A távolság sokkal, de sokkal rövidebbnek bizonyult így. De még mindig szörnyen mérges voltam. Ahogy hazaértem, csaknem az ajtót kitépve léptem be az előszobás konyhánkba, ahol apa olvasott, anya pedig főzött.
- Szia, kislányom. – tekintett fel apa az újságról, anya pedig a géztűzhelyről levéve szemét, nézett rám. Így egyszerre köszöntöttek. Ignorálva őket rohantam fel szobámba, nem törődve semmivel. A lépcsőn rohantam fel éppen, amikor megcsúsztam és beütöttem a lábamat, ami hatalmas ricsajjal járt.
- Nicole, jól vagy? – kezdett rohanni felém apa.
- Hagyjad csak, jól vagyok! – hadartam, majd rohantam tovább a szobámig. Becsaptam magam után az ajtót, majd nekidőltem annak. Csak akkor hasított éles fájdalom a lábamba, amikor ránehezedtem. Szinte azonnal észrevettem, hogy vérzik, de vele egy időpontban a telefonom is megszólalt. - Remek. – motyogtam magamban. Lassan a kijelzőre emeltem a tekintetem, de csak egy számot jelzett a telefon. Nem volt kedvem beszélgetni. Senkihez sem volt kedvem. Egy határozott mozdulattal elutasítottam a hívást majd az ágyamra vetettem magam. Csak feküdtem a hasamon magam elé meredve, miközben egy, a párnából kiszabadult tollpihét morzsolgattam az ujjaim között. Hogy lehettem ilyen idióta… Mindig is sokra becsültem magam, és sosem adtam oda magam az eddigi barátaimnak. Nem bizonyítottak eleget ahhoz, hogy kiérdemeljenek. Erre most tessék. Jön valaki, aki a föld alá tiporja a becsületem és én még le is fekszek vele. Lassan átfordultam a hátamra és a plafont kezdtem el bámulni. De Yongguk még csak nem is erőszakoskodott… magamtól mentem bele a játékába. Készségesen teljesítettem minden kívánságát... – Mi lett veled Nicole? – suttogta a szoba csendjébe mielőtt elnyomott az álom.
Az órám akaratos csipogása ragadott ki édes álmomból. Morcosan nyomtam le a némító gombot majd lomhán felültem ágyamban. Hangosan kifújtam a tüdőmbe rekedt levegőt majd lassan kimásztam a kuckómból. Bevetettem magam a fürdőbe és ki se jöttem onnan ameddig mindent meg nem csináltam. Fürdés, fogmosás, és a mindennapi teendők. Sokkal jobb színben pompázott az arcom a frissítő zuhany után. Előkerestem az egyenruhámat majd felöltöztem. Bepakoltam a táskám az órarendnek megfelelően majd a konyhába mentem.
- Jó reggelt. - adtam egy puszit anya arcára mikor elhaladtam mellette. Az asztalhoz ülve kezdtem falatozni a kikészített zabpelyhemet.
- Neked is kicsim. - mosolygott rám anya majd elkomolyodott az arca- Valami baj volt tegnap? Olyan feszültnek tűntél. - nézett rám kíváncsian. Lenyeltem a számban tartogatott falatot ameddig egy hihető történeten gondolkoztam.
- Csak fáradt voltam. Sajnálom, ha megijesztett a viselkedésem... - mondtam bűnbánóan.
- Ugyan. Semmi baj kicsim. A tanulás kifáraszt, ez érthető. - mosolygott rám. Bólintottam párat majd a mosogatóba tettem a tányérom.
- Mennem kell, vagy el fogok késni. Sietek haza. - intettem anyának mikor táskámmal a vállamon kiléptem az ajtón. Lassú léptekkel szeltem a távolságot otthonom és az iskola között. Nem akartam látni Yonggukot. Nem tudnék a szemébe nézni. Ráérősen nézelődtem és élveztem a nap sugarainak meleg érintését bőrömön. A fák virágoztak, aminek köszönhetően kellemes virágillat lengte be a még elhagyatottnak tűnő, mégis barátságos utcákat. Csak pár mellettem elhaladó autó motorjának zaja bontotta meg ezt a megnyugtató csendet. Előhalásztam táskámból a telefonom, hogy az órámra pillanthassak, de amint megláttam azt görcsbe szorult a gyomrom. 7.55. 5 percem van beérni az iskolába. Azonnal gyorsabbra fogam lépteimet és sietve közelítettem meg a szürke épülete. Nehézkesen lenyomtam az óriási kilincset, majd az osztályterem felé indultam. Amint bekanyarodtam a megfelelő folyosóra a csengő akaratos hangja ütötte meg a fülemet és láttam, ahogy a tanárom becsukja háta mögött a terem ajtaját. Elkéstem. Futásnak eredtem, hogy még azelőtt beérjek, mielőtt még késésnek betudható legyen a helyzet. Lenyomtam a kilincset és betoppantam az osztályterembe.
- Elnézést a késésért tanár úr, esküszöm, hogy többet nem fordul elő. - hajolgattam mélyeket.
- Semmi gond, Nicole. Foglalj csak helyet a tanulópárod mellett! - mondta kedvesen, köszönetemet egy újabb meghajlással jeleztem. Akkor jöttem rá, hogy biológia órán vagyok. Ahol Yongguk a tanulópárom. Egyáltalán nem akartam mellé ülni, de már lassan felnőtt leszek, nem szabad hisztiznem mindenért. Ezt az órát kibírom mellette, majd utána egész nap jól elkerülöm, hogy még szemkontaktusba se kerüljek vele. Helyet foglaltam Yongguk mellett, majd ignorálni próbáltam jelenlétét.
- Na, mi van McCart? Késünk, késünk? Csak nem rossz kislány próbálsz lenni? - suttogta a hajamba. Már csak ez hiányzott.
- Fogd be a szád, Yongguk! - suttogtam vissza idegesen.
- Hát, tegnap jól befogtad. - nevette el magát halkan. Ha ezt így folytatja, akkor én itt helyben felpofozom. Idegességemet úgy vezettem le, hogy a lábába rúgtam a pad alatt, mire felszisszent. - Milyen kis vad vagy. Tegnap is ilyen voltál. - folytatta macsósan, majd rám vetette csábító pillantását.
- Yongguk... - motyogtam idegesen.
- Ma, tanítás után, a WC-be? - harapott alsó ajkára.
- Ebből elééééééég! - pattantam fel és csaptam az asztal sarkára. Túl hangosan adtam utat a megindulásomnak, amit az osztálytársaim és sajnos a tanár is észrevett. Értetlen pillantások vettek körbe.
- Mi a gond, McCart kisasszony? - fordult teljesen felém a tanár, a krétával játszadozva.
- Hát... Yongguk... Yongguk... lenézte rólam a leckét. - hebegtem-habogtam, hogy valami hihetőt is kitaláljak.
- De hiszen tanulópárok vagytok. A leckétek közös. - mondta nyugodt hangnemben. Nem jött ki egy hang sem a számon. - Ülj le, Nicole. Többet meg ne halljam a hangodat, vagy következménye lesz. - mondta egyszerűen, majd visszafordult a táblához, és írt tovább. Óvatosan helyet foglaltam. Yongguk halk nevetése töltötte be a hallóteremet, ebből leszűrve nagyon jól szórakozhatott. Nem lesz ez így jó...